Az élet fintora

Hermione és Perselus mondhatni meghitt egyetértésben dolgoztak egész héten a laborban. Perselus megígérte a lánynak, hogy folytatja a már elkezdett bájitalokat, illetve befejezi őket helyette. Albus menet közben bejelentette, hogy szeretné, ha Perselus a nyáron egy hétre elkísérné őt a Durmstrangba. Piton ugyan erősen ágállt a dolog ellen, de az igazgató szelíd erőszakot alkalmazva végül rákényszerítette a kiruccanásra.

Elérkezett a hétvége, Hermione pedig menetre készen állt, várva Albus megérkezésére.

- Nagyon vigyázz magadra – mondta neki Eileen miközben megigazította a lány blúzának gallérját.

- Persze, vigyázni fogok, és különben is, Alice és az anyukája is ott lesznek – mondta a lány mosolyogva.

- Azért csak figyelj, nem tudhatod, hogy nincsenek e halálfalók a közelben – figyelmeztette Piton.

- Igenis professzor! – szalutált a lány a fiúnak, mire az felhorkantott. Egy pukkanás hallatszott a kert felől, majd kisvártatva megjelent Albus. Hermione adott egy puszit Eileennek, majd intett egyet Perselusnak és már indultak is tovább.

Perselus ugyan nem mutatta ki, de egy kicsit nagyobb elköszönést várt volna a másiktól. Mondjuk egy kézfogást vagy ölelést, esetleg egy puszit. Mikor gondolatmenetében idáig eljutott, ijedten nézett maga elé. Fogalma sem volt, hogy ez honnan jött.

Hermione és Alice a King’s Cross állomáson találkoztak. Dumbledore professzor egészen a zsupszkulcsig elkísérte őket, ahol Alice édesanyja már várt rájuk néhány másik fiatal boszorkánnyal.

- Jó reggelt, kedvesem, hogy van? – kérdezte az öreg.

- Igazgató úr! Nagyon jól, köszönöm az érdeklődését. A lányok már mind izgatottak. Tehát, ő lenne Hermione? – kérdezte a boszorkány.

- Jó napot – köszönt a lány, majd Alice karon ragadta és elrángatta onnan.

- Nagyon kedves lány – jegyezte meg a boszorkány.

- Az, és nagyon fontos a számunkra – suttogta Albus.

- Igen, tisztában vagyok vele, és vigyázni fogok rá. Mint tudja igazgató úr, nem csak a ruhatervezéshez értek – kacsintott rá, mire az öreg kuncogni kezdett.

- Igen, nagyon is emlékszem. Viszont azt hiszem ideje menniük, nehogy lekéssék a zsupszkulcsot – mondta.

Hermione gyorsan odaszaladt és átölelte az igazgatót.

- Légy jó kislány, és érezd jól magad. Próbálgass szép ruhákat, menjetek el sok helyre és természetesen ismerkedj fiúkkal… de csak mértékkel – kacsintott rá.

Hermione szája mosolyra görbült.

- Úgy lesz, és köszönöm – hálálkodott a lány, majd visszatért barátnője mellé. A zsupszkulcs fél percen belül indult, és már ott sem voltak.

Hermione akárhányszor utazott ilyennel, sohasem tudott hozzászokni. Majdnem sikeresen elterült a földön, de Alice még időben elkapta.

- Látom nem sűrűn zsupszkulcsozol – állapította meg.

- Nem igazán, inkább a hopp hálózat vagy a hoppanálás – válaszolta. Egy pillanattal később már indultak is a legközelebbi kandalló felé, ahonnan Párizs legelegánsabb mágus hotelében kötöttek ki.

- Hűha! – ámuldozott a lány. Már járt szüleivel néhány hotelban, de azok meg sem közelítették ezt a pompát. Alice anyukája már javában intézkedett és a modellek szállását intézte. Hatalmas patáliát csapott, amikor kiderült, hogy egyel kevesebb szobát foglaltak le a részükre.

- Mégis kinek néz maga engem?! Én vagyok a párizsi divathét egyik meghívott tervezője! – kiabálta a nő.

- Sajnálom, asszonyom, de tévedés történt – kért bocsánatot a recepciós.

Alice felsóhajtott és gyorsan odasomfordált az anyja mellé.

- Anya, Hermione és én elalszunk egy szobában, emiatt nem kell jelenetet rendezni – suttogta.

- Kicsikém, mégis mit képzelsz te rólam? Persze, hogy elalszotok, de engem a hiszti rohamaimról ismernek az emberek, adni kell a látszatra – válaszolta hasonló hangnemben a nő, majd lányára kacsintott.  Alice fáradtan visszalépett barátnője mellé, majd mikor végre megkapták a szobakulcsokat, néhány hordár felkísérte őket az emeletre.

Alice és Hermione szobája gyönyörű volt, csodás kilátással a városra.

- Megfelel lányok? – kérdezte a nő.

- Igen, asszonyom – mondta Hermione.

- Hermione kedvesem, megkérhetlek, hogy ne asszonyomozz? Csak szólíts egyszerűen Johannának, és ha lehet, tegeződjünk. Ettől túl öregnek érzem magam – sopánkodott a nő.

- Rendben, Johanna. Nagyon szép a szoba – mondta ismét a lány.

- Így már mindjárt más. Pakoljatok ki és pihenjetek egy kicsit, egy óra múlva indul a városnézés. Addig szólok a lányoknak is – trillázta, majd kivonult a helyiségből.

- Bocs, anyám miatt… Néha túlzásba viszi – húzta el a száját Alice.

- Semmi vész. Most viszont pakoljunk ki – tanácsolta Hermione. A pakolás még öt percbe sem telt, ezután elnyúltak az óriási ágyon és elkezdtek beszélgetni. Alice éppen Frank izmos karjait emlegette, amikor édesanyja visszatért, hogy indulhatnak.

A lányok vidáman csatlakoztak a már lent várakozó fiatal boszorkányokhoz, hogy együtt fedezzék fel Párizs nevezetességeit.

Hermionét magával ragadta a hely varázsa, a csodás épületek, a kedves emberek, minden olyan tökéletes volt, pont mint mikor a szüleivel járt itt. Ezen kissé elszomorodott, de Alice rögtön megoldotta a dolgot. Beráncigálta az egyik üzletbe, hogy vegyenek valami kis emléket.

- Ez hogy tetszene Franknak? – kérdezte Hermionétól egy réz Eiffel tornyot tartva a kezében.

- Szerintem jó lenne. Viszont én nem tudom, hogy mit vigyek nekik – sóhajtott fel a lány.

- Attól függ, hogy kiket értesz a „nekik” alatt.

- Hát Albus bácsi, Eileen, Perselus, Trixy, Billy, Mimi és Dobby – sorolta őket. Alice nem is próbálta meg leplezni megdöbbenését.

- Te még a manóknak is szeretnél ajándékot vinni? – tátotta el a száját.

- Igen, elvégre ők is a családhoz tartoznak – jelentette ki a lány.

Alice sunyin elvigyorodott.

- Na és Perselus milyen szerepet tölt be a családodban? – faggatózott.

Hermione kissé elvörösödött, majd megpróbálta összeszedni magát és úgy válaszolni. Csakhogy nem ment. Mikor meg akart szólalni, hirtelen nem tudta, hogy mit mondjon. Eddig ezen nem gondolkozott el ilyen formában. Perselus titokban az ex-tanára volt, a nyilvánosság előtt lakótárs és talán barát.

- Nem tudom – nyögte ki végül.

- Mit nem lehet ezen tudni? – értetlenkedett Alice.

- Én csak… Barátok vagyunk, azt hiszem, de egy barát nem a családod része, vagy mégis? – kérdezett rá bizonytalanul.

Alice elgondolkozott rajta, majd válaszolt.

- Nézd meg Jamest és Siriust, együtt laknak, barátok, de egy családba tartoznak, ők már amolyan testvérek.

- Na, ott azért még nem tartunk – hárított Hermione.

- Hát persze, te inkább másfelé terelnéd a dolgot, nem igaz? – kezdte el piszkálni.

- Hogy érted ezt? – adta az ártatlant.

- Hé, Perselus száznyolcvan fokos fordulatot vett. Lily mellett jóformán stagnált, nem fejlődött semmit. Viszont, mióta itt vagy mellette, totál megváltozott. Már vannak barátai és a jelleme is más lett. Megváltozott, jó értelemben és ennek te vagy az oka, bármennyire is tagadod – mondta.

Hermione ezzel nem tudott vitába szállni. Tényleg eléggé sok köze volt a változásokhoz, amelyek végbe mentek a másikban, de ez nem csak neki volt köszönhető. Perselus, mármint a felnőtt változata, sokkal érettebben gondolkodott, nem úgy, mint egy kamasz.

- Talán igazad van, de akkor sem értem, hogy mire akarsz kilyukadni - rázta meg a fejét, miközben elvett egy szobrocskát a polcról.

- Perselus nem saját magáért változott meg, hanem érted és miattad. Ha ezek után sem esik le, akkor erősen csalódtam benned – mondta, majd hátrahagyta barátnőjét gondolkodni. Hermione nagyon is értette a dolgot, csak nem értett vele egyet. Igen, talán ő volt, aki véghezvitte a változást, de a katalizátor még mindig ugyanaz a személy volt, Lily. Hermione lelkét hirtelen marni kezdte a féltékenység, és ettől bűntudata lett. Elvégre, hogy jött ő ahhoz, hogy féltékeny legyen a másikra? Semmi joga nem volt hozzá. Végül visszatette a szobrocskát és elindult Alice után. Merlinnek hálát adott, mivel a Perselus kérdés hosszú ideig nem került elő újra.

Frank és Alice esténként minimum egy órát beszéltek a tükrön át, de Hermione sem unatkozott. Lily, Susann, sőt még James is kereste egyszer.

- Stella, itt vagy? Ágas vagyok – hallatszott a tükörből. Alice is felfigyelt a hangra, majd Hermionéval döbbenten egymásra néztek. A lány gyorsan felkapta a tükröt és belenézett.

- Szia, hát te? Miért keresel? Valami baj történt? – kérdezte ijedten.

- Nem, nincs semmi baj, sőt. Minden a legnagyobb rendben van, csak… - itt kissé elhallgatott.

- Ha minden oké, akkor mégis mi a gond? - értetlenkedett a lány.

- Randira hívtam Lilyt.

- És ebben mi a poén? Már vagy kétszázszor elhívtad – nyögött föl a lány.

- Hát… Igent mondott – vigyorodott el James.

Hermione szája tátva maradt.

- Merlinre, ez csodás! Hova viszed, mit csináltok? Nehogy elcseszd nekem, mert megnyuvasztalak! – sziszegte.

- Ebben kérnék segítséget, szerinted hova menjünk?

- Előbb halljam a te verziódat – kötötte az ebet a karóhoz a lány.

- Oké, az én ötletem az volt, hogy menjünk kirándulni. Tudok egy tök jó helyet tőlünk nem messze. Erdős patakos rész, minden tele van mókusokkal meg őzekkel – mondta.

- Ez egészen jól hangzik. Lily szereti a természetet, ha elviszed és még néhány állattal is összefuttok, akkor nyert ügyed van. Lily bolondul értük – hadarta Hermione.

- Akkor gondolod, ha esetleg benézünk hozzánk és megmutatom neki a pegazusom, annak is örülni fog? – kérdezte reménykedve.

- James, ne ronts rá ajtóstul, azt egy lány sem szereti! – kiáltott oda a háttérből Alice.

- Ó, szia! Nem is tudtam, hogy egy szobában vagytok – nyögött öl James.

- Nyugi, a titkod biztonságban van. Apropó, a szülői bemutatással várj legalább a harmadik negyedik randiig.

- Kösz a tanácsot, mindkettőtöknek.

- Aztán tessék felhívni, hogy hogy sikerült – figyelmeztette Hermione.

- Meglesz. Még egyszer, köszi. Sziasztok – köszönt el, majd eltűnt a tükörből.

Hermione és Alice még hosszasan beszélgettek a Lilyről és Jamesról, latolgatva a páros esélyeit.

Hermione és Alice a divatbemutató utolsó napján szinte sokkos állapotban ült a sminkes boszorkány székében.

- Anya, ez nem biztos, hogy jó ötlet lesz! – siránkozott Alice.

- Kislányom, ennyit igazán megtehetsz anyádért. Két modellem mára lebetegedett, fel sem tudnak kelni. Micsoda borzalom! Ugye te megérted Hermione drágám? – nézett most rá. Hermione kényszeredetten bólintott. Na ná, hogy nem értett vele egyet, sőt ellenezte! Igaz nem nyíltan, csak jó mélyen magában, de akkor is. Még hogy ő a kifutón…

Teljes gyomorideggel és lámpalázzal léptek a kifutóra. Hermione ugyan elővette a legszebb műmosolyát és úgy sétált végig a kifutón, de belül úgy érezte mindjárt felrobban a feszültségtől. Idegességét csak tovább tetézte, hogy egy csomó fotós is lefényképezte. Mázlinak tartotta, hogy a bemutató kedvéért haját rövidebbre alakította a fodrász, így talán nem lesz olyan felismerhető. Alig várta, hogy vége legyen az egész felhajtásnak és visszaváltoztassák a külsejét.

Johanna persze büszkén vitte oda a lányoknak a róluk készült képeket.

- Én mondom, fantasztikusak vagytok! – dicsérte meg őket.

- Kösz anya, de meg kell ígérned, hogy soha többé nem kényszerítesz ilyenre. Ez nem az én világom – jelentette ki határozottan Alice.

- És az enyém se – mondta Hermione.

- Rendben, értem én, nem szeretitek a kifutót, de semmi baj. Köszönöm a segítségeteket. Apropó, itt a fizetésetek a fellépésért – nyújtotta át a lányoknak.

Alice és Hermione pislogva nézte a fejenkénti ötven galleont.

- Merlinre, ennyi pénzt egy sétáért? – bukott ki Hermionéból.

- Igen, ennyit kapnak a modelljeim. Ha még szeretnétek vásárolni, akkor azt ajánlom, hogy nézzetek szét. Holnapután indulunk haza – mondta a nő, majd elsietett.

Alice és Hermione felvették hagyományos ruháikat és útnak indultak. Alaposan bejárták a várost. Hermione Dumbledore professzornak vett egy nagy doboz különleges bonbont, tudva, hogy mennyire szereti az édességet. Eileen kapott egy csinos fülbevalót, Trixy egy sétapálcát, amire támaszkodhat, Billy egy csomag édességet, Dobby és Mimy pedig néhány játékot.

- Tudod már mit veszel Perselusnak? – kérdezte Alice.

- Igazából semmi olyat nem látok, aminek örülne – sóhajtott fel.

Alice gondolt egyet, majd elkezdte maga után rángatni a lányt. Végül egy sikátorban meglátták a keresett boltot, egy bájitalszaküzletet. Hermione kíváncsian lépett be. Odabent egy középkorú boszorkány volt az eladó.

- Miben segít’etek? – kérdezte.

- Egy barátunknak keresünk ajándékot. Mindene a bájitalfőzés – hadarta Alice.

- A legjobb ’elyre jöttek. Nézzenek szét – mutatott körbe a nő.

Hermione azonnal a könyvek felé vette az utat. Rengeteg különleges bájitalokkal foglalkozó könyvet talált, mígnem tekintete megakadt a hátsó polcok egyikén lévőn.

- Elfeledett bájitalok – olvasta el a címet, majd kinyitotta.

- Csak óvatosan, régi darab, még az ükanyámé volt – mondta az eladó.

Hermione elégedetten elmosolyodott.

- Ez mennyibe kerül?

- ’uszonöt galleon kedveském.

- Hermione, nem költhetsz ennyit Pitonra – sopánkodott Alice.

- De, ha egyszer ennek örülne, és még jól jöhet ez a könyv – suttogta a lány.

A boszorkány elnézve őket felsóhajtott.

- Jól van, ’uszonöt galleon és kaptok egy kristályfiola készletet ’ozzá – mondta, mire Hermione azonnal rábólintott. Már mindenük megvolt, készen álltak a hazautazásra.

A King’s Cross állomáson óriási volt a nyüzsgés. Zsupszkulcsok jöttek és mentek, mindenfelé boszorkányok és varázslók siettek. Csak egy átlagos nap, Johanna szerint. Albus már tárt karokkal várta a lányt, és jó szorosan átölelte.

- Mi a helyzet itthon? – kérdezte Hermione.

- Milyen volt Párizs? – kérdezett vissza Albus.

- Hihetetlen volt, egyszerűen fantasztikus! – áradozott a lány.

Alice és az anyja elköszöntek tőlük, majd elindultak hazafelé, ahogyan Dumbledore és Hermione is.

- Örülök, hogy jól érezted magad – mosolygott rá az igazgató, majd beléptek a házba. Eileen tárt karokkal fogadta őt.

- Merlinre, tudod mennyire hiányoztál, te lány? – sóhajtott fel a boszorkány és alaposan megszorongatta Hermionét. A lány úgy érezte, mintha tényleg hazaérkezett volna és az édesanyja üdvözölné. Furcsa melegség áradt szét a lelkében. Ahogy elengedte a boszorkányt, kíváncsian nézett körbe.

- Perselus már Jamesnél van – mondta Eileen.

- Tényleg? De hát úgy volt, hogy csak holnaptól lesz oda – értetlenkedett.

- Igen, de James hívta, hogy menjen át előbb, mert valahová el akarták vinni Siriusszal. Képzelheted a fiamat mekkora pánikban volt – kuncogta a nő.

- Azt el is hiszem – somolygott a lány. Közben besétáltak a házba és leültek az asztalhoz. A házimanók is mind odasereglettek, hogy üdvözöljék a lányt.

- Jó végre itthon. Annyi mindent kell mesélnem – mosolyodott el Hermione.

- Azt hiszem, hogy lesz rá időd bőven. Egy hétig férfi mentes lesz a ház – tárta szét karjait Eileen, mire Albus tettetett sértettséggel felállt.

- Ha így állunk, én nem is zavarok – dünnyögte.

- Albus, nem így gondoltam – csitította a boszorkány.

- Tudom, és én sem, de tényleg mennem kell.

- Hogy állunk horcrux ügyileg? – faggatózott Hermione.

- Egészen jól, a medált megszereztük. Nagyon sokat segített, amit elmondtál a barlangról. Bár így sem volt egyszerű. Szegény Mordon igencsak megsínylette a dolgot. Főleg, hogy azóta hanyagolnia kell az itókát – mesélte.

Hermione sajnálta az öreg mágust, de még így is jobban jártak, mint annak idején ők.

- Akkor már csak a napló és maga Voldemort van hátra – sorolta elégedetten.

- Igen, de a napló ügye legalább olyan bajos, mint maga Voldemort. Most is ebben az ügyben próbálok némi haladást elérni.

- Rendben, menj csak Albus, de vacsorára gyere haza – emlékeztette Eileen.

- Úgy lesz, ki nem hagynám – mosolyodott el az öreg.

Hermione egyik szemöldökét felvonva nézte a kettőst. Nem tudta elképzelni, hogy mi folyik kettejük közt. Egy kósza ötlet ugyan végigsuhant agyán, hogy mi van ha… de ezt gyorsan el is hessegette. Miután az igazgató elment, Hermione nekiállt kiosztani az ajándékait. Eileen azonnal fel is vette a fülbevalót, amit a lánytól kapott, annyira megörült neki. A manók pedig könnyekig meghatódtak a kedvességtől, hogy a lány rájuk is gondolt.

- Perselusnak is hoztam valamit – kezdte a lány.

- Na és mit? – kíváncsiskodott a nő.

- Egy kristályfiola készletet és egy régi könyvet, bár azt lehet máskor kéne odaadnom, csak az a baj, hogy szerintem nem fogom kibírni addig – sóhajtott fel a lány.

- Akkor mond meg neki, hogy elő ajándék, és ennyivel le van rendezve – tanácsolta a nő.

- De az nem túl felszínes. Úgy értem, szia, tessék itt az ajándékod, de most adom oda… - húzta el a száját.

- Hidd el, Perselus meg fog lepődni. Sajnos eddig nem sok ajándékot tudtam neki adni. Többnyire a dolog kimerült abban, hogy sütöttem neki egy kis süteményt, de azt is el kellett dugni Tobias elől – sóhajtott fel.

- De most már minden más lesz – fogta meg a kezét, majd újra átölelte. Eileen pedig boldogan elmosolyodott.

Az egész hét olyan csodás volt, mindketten jól érezték magukat. Amolyan igazi anya-lánya programokat csináltak. Nekiálltak együtt süteményt sütni, Eileen megtanította Hermionét néhány háztartási bűbájra. Hermione unszolására még napozni is kimentek a partra. A boszorkány elmondása szerint, már régen érezte ennyire jól magát. Minden annyira tökéletes volt, szinte már túl tökéletes is.

Hermione már majdnem egy hete volt otthon, Perselusnak két nap múlva kellett volna érkeznie. A lány már eléggé izgult az újbóli találkozás miatt. Az egyetlen fájó dolog csak az volt, hogy a fiú nem igazán kereste. Persze beszéltek, amíg Párizsban volt, de többnyire csak a bájitalokról, hogy melyikkel hogy halad, semmi többről. Mióta pedig itthon volt csak egyszer beszéltek. Hermione még aznap este hívta őt, ám nem igazán tudtak miről társalogni. James és Sirius éppen próbálta leitatni Pitont, aki emiatt eléggé szét volt csúszva. A beszélgetés vakvágányra futott, és a másik azóta sem kereste őt.

Eileen nem érezte jól magát aznap, így már korán lepihent, Hermione pedig felment a szobájába. Nekiállt egy könyvet olvasni, amikor csörömpölésre lett figyelmes a földszint felől. Mintha valaki összetört volna valamit. Előkapta pálcáját és elindult lefelé. A lépcső aljához érve azonban ijedtében minden elővigyázatosságot sutba dobott és három lépcsőfokot ugrott le egyenesen a földön fetrengő Eileen mellé.

- Eileen! Eileen, mi baj? Mi fáj? – faggatózott, de a nő nem igazán tudott válaszolni.

- Billy! – kiáltotta el magát a lány, mire megjelent a manó és ijedten ugrott úrnője mellé.

- Mi történt az úrnővel? – kérdezte.

- Nem tudom. Vidd be azonnal a Szent Mungóba, én is megyek utánatok. Aztán pedig szólj az igazgatónak, hogy mi történt. Siess – utasította a lány.

A manó bólintott és már el is tűntek. Hermione felszaladt az emeletre, magára rángatott egy farmert és egy pólót, majd felmarkolta a tükrét és elindult.

- Félvér herceg! Félvér herceg hallasz? Vészhelyzet van – könyörgött a lány, mire Perselus kissé kómás fejjel nézett vissza rá.

- Mi van már? Hajnal egy van – morogta.

- Eileen rosszul lett, Billy bevitte a mungóba, most megyek utána, gyere oda… - üvöltött rá. Perselus elsőnek a lány hisztérikus hangjától lepődött meg, majd magától a mondanivaló tartalmától kezdett elsápadni. Gyorsan letette a tükröt és öltözködni kezdett. Közben fellármázva a fél házat.

- Mi van? Támadnak a halálfalók? – jelent meg James a szobája ajtajában.

- Anyám rosszul lett, a mungóba vitték! – hadarta Piton és kivágtatott James mellett.

- Merlinre várj! Hogy akarsz oda menni? Apa! – üvöltötte el magát James mire, apja kissé álomittasan nézett ki szobájuk ajtaján.

- Mi történt?

- Perselus anyja a mungóban van, oda kell vinned őt – mondta. Mr. Potter előkapta pálcáját és már indulásra készen volt. Perselus ellenkezni akart, hogy erre nincs szükség, de aztán rájött, hogy ő itt még nem hoppanálhat. Engedelmesen fogta karon a férfit és tűntek el egy szempillantás alatt.

Hermione lélekszakadva rontott be a Szent mungó sürgősségi osztályára és azonnal a recepcióshoz szaladt.

- Eileen Prince… vagyis Piton. Merre találom? – kérdezte pánikszerűen.

- Rokona? – kérdezte a boszorkány. Hermione tétován bólintott.

- Az anyám… mármint a nevelő anyám – javította ki magát.

A recepciós kissé kétkedve nézett rá.

- Neve?

- Hermione Dumbledore, és a hölgy valóban a nevelő anyja. Én magam bíztam rá szeretett unokahúgom nevelését a nyári szünet idejére – jelent meg Albus a lány háta mögött.

- Ó, igazgató úr, sajnálom, sejtelmem sem volt… A hölgyet egy manó hozta be, a hármas vizsgálóban van – mondta, mire Hermione már szaladt is. Albus a tőle telhető – és elfogadható – sietséggel követte. Az ajtó előtt megállva bámultak befelé. Eileen nagyon rosszul volt, verejtékben úszott, és sírt. Hermione ijedtében az igazgatóhoz bújt, mintha ő menedéket nyújthatna neki a látottakkal szemben.

Pár percre rá Perselus érkezett meg Mr. Potter társaságában. A fiú szinte önkívületi állapotban volt, és minden áron be akart menni az anyjához.

- Mi történt?! – kérdezgette újra és újra, de Hermione nem tudott rá válaszolni. Ekkor már egy gyógyító nő is megjelent, aki tájékoztatta őket.

- Önök a beteg hozzátartozói? – kérdezte.

- Igen, a fia vagyok – mondta Perselus.

- Nos, az édesanyjának vakbélgyulladása van, de sajnos a vakbél perforálódott – mondta a boszorkány.

- Gyógyítsák meg! – követelte Perselus.

- Ez nem olyan egyszerű. Ha még nem perforálódott volna, akkor kezelnénk néhány gyulladáscsökkentő bájitallal, de itt már súlyosabb a helyzet.

- Ezzel mégis mit akar mondani? – bukott ki Hermionéből.

- Kap gyulladáscsökkentőket és bent tartjuk, de ilyen esetekben sajnos csak várakozni tudunk. Ha jól reagál, akkor a szervezete magát gyógyítja meg… - közölte a nő.

Perselus úgy érezte, hogy menten szétátkozza a boszorkányt.

- Most csak viccel, ugye?! Egy vakbél gyulladást még a muglik is meg tudnak gyógyítani! Ha maguk még ehhez sem értenek, akkor átvisszük egy mugli kórházba! – kiabálta szinte önkívületi állapotban Hermione.

A boszorkány mintha megsértődött volna, úgy nézett a lányra, mintha az valami undorító kis féreg lenne.

- Ha így gondolja, akkor tessék, innentől már nem az én dolgom a beteg kezelése – mondta a nő, majd felhúzott orral visszament a vizsgálóba.

Az egyik nővér azonban kint maradt és halkan odalépett az igazgatóhoz.

- Keressék meg Mr. Jacob Doyle-t. Ő a maguk embere. Amerikából tért vissza, ott tanult mágus és mugli gyógyítást is. Egy új eljárással dolgozik, mely elegyíti a mugli műtéteket a mágikus gyógyítással. Egy emelettel feljebb van, éppen ügyel – suttogta a boszorkány. Perselus azonnal sarkon fordult és elviharzott az emelet irányába. A többiek alig tudták utolérni. Ahogy fölértek az első nővér útba is igazította őket.

- Hol találjuk az ügyeletes gyógyítót? – kérdezett rá Albus, mire a nővérke elirányította őket az ügyeleti szobába.

Belépve egy vörös hajú, negyvenes évei elején járó férfit találtak, aki egy halom könyv mögött foglalt helyet.

- Maga Doyle gyógyító? – kérdezte Perselus lihegve. A férfi kérdőn nézett rá, majd bólintott.

- Igen, miben segíthetek?

- Műtse meg az anyámat. Most hozták be, perforálódott a vakbele! – hadarta Perselus, de már alig kapott levegőt. A férfi azonnal felállt és elindult lefelé. Menet közben bemutatkoztak.

- Jó napot, igazgató úr – köszönt rá a gyógyító.

- Jó napot, Mr. Dolye, nagy öröm, hogy ismét találkozunk – dünnyögte az öreg.

- Ki hozta be a beteget? – kérdezte.

- Én küldtem be a manónkkal és utánuk jöttem. Egész nap rosszul érezte magát. Émelygett és fájlalta a hasát. Azt mondta, hogy biztos elrontotta… Amikor rátaláltam a földön feküdve, azonnal beküldtem őt ide – mesélte a lány.

- Értem, nos, meglátom, hogy mit tehetek. Ki a legközelebbi hozzátartozó? – kérdezte.

- A fia vagyok – válaszolta Perselus.

- Nagyszerű, örvendek – nyújtott neki kezet. Perselus elfogadta, majd kezet ráztak. – Tudnia kell, hogy ez kísérleti módszer, még így sem garantálhatom az édesanyja teljes felépülését – tájékoztatta.

- Így is nagyobb esélye van túlélni, mintha semmit se tennénk – mondta Perselus, de a gyógyító már nem is hallotta, mert befordult a vizsgáló ajtaján és nekilátott Eileen kivizsgálásának.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.