|
Az utolsó időnyerő
Remény
A romos ház amennyire elhagyatottnak tűnt, annál inkább zajlottak benne az események. A recsegő lépcső fokjai minden lépés után nyöszörögve adták az ott lévők tudtára, mennyire nehéz elviselnie a terhüket. A koszos padlón egy sötét taláros alak feküdt, előtte pedig egy fiú térdelt. A férfi haldoklott, már a végét járta, nem szenvedett tovább. Harry eltette az emlékeket tartalmazó fiolát, lassan fölkelt és hátrált pár lépést. Már indult volna egyetlen szó nélkül, de ekkor Hermione megragadta a kezét. A lány sírt, szemeiből kövér könnycseppek hullottak a padlóra.
- Nem hagyhatjuk csak így itt… - kezdte, de a fiúkat nem nagyon hatotta meg barátnőjük elérzékenyülése.
- Nem szép dolog ezt mondani, de ő Piton… Csak azt kapta, amit megérdemelt – morogta Ron ridegen. Hermione nem hallgatva barátaira letérdelt a mozdulatlan test fölé és remegő kezével lecsukta a már fakó, ónix szemeket.
- Merlin mutasson utat önnek professzor… bárcsak mindent újra kezdhetne… - azzal egy óvatos puszit lehelt a férfi homlokára, majd könnyek között felállt és távozott barátaival együtt. A fiúk nem tették szóvá az esetet, bár nem is értettek vele egyet. Úgy vélték Hermione még most is tisztelte a tanár tudását, így nem rótták föl a lánynak a viselkedését.
Ahogy a három fiatal visszatért a Roxfortba kénytelenek voltak szembenézni azzal a hatalmas mértékű pusztítással, melyet maga Voldemort hozott a varázsvilágra. Szinte minden és mindenki megsemmisült.
~o~
Piton a végsőkig kitartott Albus és a Rend mellett. Mikor Voldemort magához hívatta már sejtette, hogy sorsa bevégeztetett. A kígyómarás után csak egyetlen dolgot akart, hogy átadhassa Potternek a tudást, mellyel legyőzheti a Nagyurat. Már kezdte feladni a reményt, mikor a három fiatal megjelent előtte. Először azt hitte, hogy káprázik a szeme és a vérveszteség, na meg a méreg hatása miatt hallucinál. Aztán érezte, ahogy egy kéz a feje alá nyúl és tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Tudta, hogy már nem menthetik meg és minden bizonnyal az ő megmentése lenne az utolsó, amiért Potter és barátai törnék magukat. Így hát átadta az emlékeket. Vetett még egy utolsó pillantást a fiúra, majd szemei élettelenül fennakadtak. Ezután se kép, se hang. Minden elsötétült a számára. Ahogy így belegondolt valami furcsa volt a számára.
- Ha meghaltam miért gondolkozom? – tette föl magában a kérdést. Ez újabb gondolatokhoz vezetett. - Talán a túlvilágon vagyok? – tűnődött el.
Mivel nem igazán hitte, hogy odafönt szívesen látnák, ez még inkább aggasztani kezdte. Elvégre, ha nem fentre kerül az ember, akkor egyenes út vezet lefelé. Tétován nyitotta ki a szemét. A félhomályban szinte alig látott valamit. Persze meglepetten konstatálta, hogy lát, ami végül is jó, hiszen valamiféle életre utaló jelnek tekinthető. Megmozdította a karját, és felült.
A következő döbbenet inkább sokk volt a számára. Egy ágyban feküdt és nem is akármelyikben. A Mardekár egyik hálószobájában volt, és a mellette lévő ágyakon néhány diák szuszogott.
- Mit keresek én itt? – suttogta maga elé. Fölpattant az ágyról és bevágtatott a fürdőbe. Az ottani látványtól viszont majdnem a padlón kötött ki. A tükörből egy rémült Piton nézett rá vissza. De korántsem az a majdnem negyven éves, leharcolt férfi volt, akit még nem sokkal azelőtt is látott, ha egy tükör közelbe került. Ez sokkal inkább hasonlított arra, aki régen volt, amikor még az iskolába járt. Félénken kezdte el tapogatni saját arcát, fölfedezve minden egyes négyzetcentiméterét.
- Merlinre… Mi történik? – suttogta a tükörképének még mindig hitetlenkedve. Megnyitotta a csapot, hogy felfrissítse magát, hátha attól tisztábban lát majd. Feltűrte a pizsamája ujját, az alkarja tiszta volt. Tökéletesen fehér és Jegy mentes. Óráknak tűnő percekig meredt a csupasz bőrre és nem tudta elhinni amit látott. Ott állt a valószínűleg régi iskolai szobájuk fürdőjében, a fiatal testében, csupasz alkarral és mindez annyira irreális volt, amennyire csak lehetett.
- Meg kell tudnom, hogy mi történt a csatával – döntötte el.
A tőle telhető legcsöndesebben magára kapta a talárját – a pizsamájával nem is törődve és eliramodott az igazgatói iroda felé. Úgy vélte a legjobb az lesz, ha ezt Albus elé tárja – vagyis a portré Albus elé. Csakhogy a kőszörny nem engedte őt föl.
- Mi lesz már te idióta kőkupac! – morgolódott és dühében még bele is rúgott az említett szoborba. Hirtelen a lépcső elindult fölfelé, amitől megkönnyebbült. Mihamarabb tisztázni akart pár dolgot az igazgatóval. Reflexből nyitotta az ajtót, de valaki gyorsabb volt nála és ő szabályosan behasalt az irodába. Nyögve tápászkodott az alkarjára és meglátott egy királykék köntöst a hozzá tartozó csillagokkal. Szíve nagyot dobbant, ahogy reszketve fölállt. Vele szemben egy kissé dühös, de ugyanakkor aggódó kék szempár nézett rá.
Piton szeme kikerekedett, szája pedig – bár küzdött ellene –, sírásra görbült. Tehát mégis halott volt, elvégre Albus is halott, hiszen ő maga ölte meg.
- Mr. Piton, mit keres itt ilyen korán? Valami gond van? – faggatózott az idős mágus. Piton már nem tudta megakadályozni, könnyei előtörtek és ő úgy zuhant a padlóra, mintha fejbe verték volna. Túl sok volt ez neki.
Nem sokáig volt eszméletlen, talán csak pár percig. Mikor legközelebb kinyitotta a szemét az iroda kanapéján feküdt és egy érdeklődő szempár nézte minden rezdülését.
- Albus… hol vagyunk? Meghaltunk? – kérdezte tétován. Az igazgató felvont szemöldökkel nézett a fiatal fiúra.
- Nos, a diákoknak még mindig igazgató úr vagy Mr. Dumbledore vagyok, Mr. Piton… és nem haltunk meg. Élünk mind a ketten – szögezte le.
- De az nem lehet! – pattant föl Perselus, és idegesen kezdett el járkálni fel és alá a helyiségben.
- Azt hiszem, talán konfúziós bűbáj alá került – pedzegette az öreg.
- Hogy mi?! Pár perce, vagy órája még a csatatéren voltam és átadtam Potternek az emlékeket amire utasított! – hadakozott.
- Én ugyan nem kértem semmi ilyesmire. Amennyire tudom, James Potter a hálókörletében van, de nemsokára fölkel és a többiekkel – ahogy magával is –, megkezdi az RBF vizsgáit.
Piton meredten nézett a másikra. Még hogy ő most fog vizsgázni… Na meg hogy James Potter a szobájában alszik… mikor már sok éve halott!
- James Potter halott! Meghalt a feleségével Lilyvel, mikor Voldemort megtámadta őket! Csak Harry a fiuk élte túl – hadarta a már szinte történelmi eseményt.
- Fiam, gyanítom, hogy komoly gondok vannak az elméjével – dünnyögte az öreg.
- Az én agyammal nincsen semmi gond! Akár ellenőrizheti is – hadakozott a férfi és karba font kézzel meredt az igazgatóra.
- Na és mégis miként tegyem azt? – kérdezte bosszankodva az öreg.
- A merengővel, vagy legilimenciával természetesen – vágta rá Piton.
Albus meglepetten nézett a fiúra, nem gondolta volna, hogy mások is tudnak a képességéről illetve arról, hogy van egy merengője. Egyre nagyobb izgalommal viseltetett a másik iránt.
- A legilimencia nagyon fárasztó egy fiatal szervezetnek…
- Nem mondja! Azt hiszem, éppen elég ideje vagyok legilimentor és okklumentor már ne is haragudjon – gúnyolódott. Albus a kanapéra mutatott, mire Piton pufogva helyet foglalt. Vett pár mély lélegzetet és bólintott, hogy kezdhetik.
- Legilimens! – mormolta az igazgató és már bent is találta magát a másik elméjében. Tisztán érezte, hogy máskor igen nehezére esett volna utat törni magának, de most kegyesen beengedték a jól őrzött emlékek közé. Kíváncsian kutatgatott a Roxfortot mintázó közegben. Bekukkantott minden ajtó mögé. Látta amint Pitont halálfalóvá avatják, látta a jóslat kihallgatását. Végignézte a Potter család pusztulását, és velük együtt még sok más értékes ember halálát és szenvedését. Később végignézte a beosztási ceremóniát, azt hogy Harrynek minden évben Voldemort ellen kell küzdenie. Szíve összeszorult, mikor Sirius is meghalt és Harry egyedül maradt.
Hagyott egy kis szünetet, mert tudta, hogy mennyire megterhelőek ezek az emlékek, így csak bóklászott a folyosókon. Elért az irodája elé, és mikor benyitott teljesen megdöbbent. Látta saját magát amint Pitonnal beszélget, viccelődik és úgy nézett ki nagyon is kedvelte a másikat. Talán fiaként kezelte őt. Látta magát sérült kézzel, ahogy az idősebb Piton sajnálkozva térdel előtte, később pedig, amint arra kéri őt, hogy ha eljön az idő, ölje meg. Megborzongott a rideg gondolkodásán, pedig valahol beismerte, hogy így a helyes.
Ismét irányt váltott, elindult lefelé az alagsorba. A bájitaltan terem előtt megtorpant. Onnan rengeteg negatív energia áradt kifelé. Végül belépett és megtapasztalta azt a sok borzalmat amin Pitonnak át kellett mennie. A gyermekkorát, a gyilkosságokat, a kínzásokat, a szeretett nő elvesztése fölött érzett gyászt, a bűntudatot, a kétségbeesést, haragot, gyűlöletet, bosszúvágyat. Látta saját magát, amint Piton ráirányítja a pálcáját a csillagvizsgálóban és kimondja rá a halálos átkot.
Viszont jobban megdöbbentette az, hogy a férfi mikor már egymagában volt zokogva roskadt össze, majd amint tehette meglátogatta a sírját, és a halála után, mikor már csak egy festmény volt, akkor is kikérte a véleményét és betartotta az utasítását. Végül pedig meglátta a férfi halálát. Fájdalmas, könyörtelen és borzalmas halálát, amilyet senki se érdemelt volna. Amilyen gyorsan csak tudott kihátrált a másik elméjéből, aki már szinte reszketve kuporgott a kanapén. Albus végignézett rajta és nem tudott megszólalni. Még nem tudta elhinni, hogy az a sok rossz amit látott mind igaz volt. Rengeteg hibás döntést hozott az évek során. Nem hitt ennek a fiatal fiúnak, a biztonság hitébe ringatta Potteréket, nem hitt Siriusnak, nem árulta el az igazat Harrynek és nem vigyázott rá mikor még kicsi volt. Kissé megtántorodott amikor fölállt és szédelegve ült le az íróasztala mögé.
Beletelt úgy fél órába, mire mind a ketten lehiggadtak és meg tudtak szólalni.
- Nem értem… halottnak kéne lennem. Meghaltam és maga is, de ugyanakkor itt vagyok fiatalon és… Nem értem – motyogta maga elé Piton.
- Talán valamilyen időparadoxonba került bele. Történt valami mielőtt meghalt? – faggatózott.
- Csak amit látott. A kígyó megmart, haldokoltam, megjelentek Potterék és átadtam az emlékeimet… és meghaltam – vont vállat.
- Már pedig jelen esetben nagyon is él és fiatal, sőt annyira fiatal, hogy még csak ma kezdődnek az ötödéves vizsgái…
- Hogy jönnek ide a vizsgáim? – értetlenkedett.
- Úgy, hogy amíg nem derítünk ki többet, ugyanazt az életet kell élnie, mint régen. Tehát két óra múlva a bájitaltannal megkezdődnek a RBF vizsgái. – Piton tátott szájjal meredt rá.
- Hogy mi? Na nem! Éveken át ugráltatott és a „jó ügyért” parancsolgatott nekem, most azt csinálok, amit akarok – hisztizte.
- Mr. Piton… Perselus, tedd meg ezt és délutánra kiötlök valamit, de addig tegyél úgy, mintha mi sem történt volna – kérte a másikat.
Piton morgolódott egy darabig, majd megadón beleegyezett.
- Vizsga után itt leszek és beszélünk – szögezte le a fiú, majd távozott. Albus felsóhajtott, úgy érezte, mintha hirtelen az egész világ a nyakába szakadt volna.
Piton a legrövidebb úton indult vissza a hálóterembe, kis csellel ugyan, de bejutott, mielőtt észrevették volna a hiányát. Néhány csoporttársa már ébredezett.
- Merlinre! Nem akarok fölkelni – nyögte Alec elkínzottan. Piton inkább nem mondott semmit. Eszébe jutott, hogy a fiú bár aranyvérű volt ellenállt Voldemortnak, mire kiirtották az egész családját beleértve őt is. Alig volt tizenhét éves.
- Mit vonyítasz kora reggel? – förmedt rá az ifjabb Lestrange.
- Fogd be te hígagyú – mordult rá Alec. Piton ezért kedvelte a fiút, mindig megvédte magát, ha kellett és sohasem hunyászkodott meg.
- Majd ha beverem a képed, meglátjuk, hogy lesz-e kedved beszólogatni te kis véráruló fattyú! – sziszegte Rabastan. Piton, hogy mentse a helyzetet közbeszólt.
- Nem lenne túl okos döntés az első vizsganapon verekedni, pár óra és kezdünk – szögezte le, majd előkotorta ruháját a ládából és bement a fürdőbe.
- Nem is Piton lenne, ha nem szedne szét minket már megint – vigyorogta Alec.
- Annak ellenére, hogy félvér a helyén van az esze… Na gyerünk, másszunk ki – sóhajtott nagyot Rabastan és ők is eltűntek a fürdőben. Alec és Rabastan a nézeteik ellenére egészen jó „barátok” voltak, bár reggelente kész életveszély volt a közelükbe menni. Piton mindig - gúnynak vagy szarkazmusnak – álcázott modorával választotta szét őket.
Perselus izgatottan készülődött, persze nem a vizsga miatt. Tudta, ha ő itt van és ötödéves, akkor Lilynek is itt kell lennie. Most mindent helyre hozhatna…
- Perselus, igyekezz már! – morgolódott Rabastan.
- Úgy tollászkodik, mint egy lány, pedig senki se mondaná meg róla – nevetgélt Alec.
- Mondja ezt a piperkőc bájgúnár, aki esténként a tükör előtt pózol félmeztelenül és magában beszél – vigyorogta Piton.
A három fiatal lesétált a nagyterembe. Albus vetett egy bátorító pillantást Pitonra, aki dermedten állt meg az ajtóban. Tudta, hogy nem lenne bölcs dolog ostobán viselkednie, de ott volt Lily, aki élt, és olyan gyönyörű volt. A lány felé nézett, majd rámosolygott és integetett neki. Piton küldött válaszul egy tétova mosolyt és biccentett, majd elindult a helyére.
A feszült események után, úgy érezte, hogy megőrül, ha nem történik valami. Ki akarta deríteni, hogy miért és hogyan került ida. Beszélni akart az igazgatóval, hiszen rengeteg kérdése volt. Most, hogy tudta mi lesz a jövő, kivédhetnének egy sor katasztrófát… Megmenthetné Lilyt! Talán Potterrel se jönne össze – mosolyodott el magában. Persze, mikor rájött, hogy akkor valószínű Harry Potter se születne meg, ez már nem tűnt olyan jó ötletnek. Savanyú képpel vette tudomásul, hogy Lily ebben a világban sem lehet az övé, sőt, itt is meg kell magát utáltatnia vele, ha mindent úgy akarnak csinálni, mint a múltban. Viszont, ha jól megy, akkor Lily élni fog, és nem hal meg – vigasztalta magát a gondolattal.
Alig vette észre, hogy máris indulniuk kell. Csak Alec noszogatására tért magához. Rájött, hogy egy falatot sem evett, de nem is izgatta a dolog. Hozzászokott az éhezéshez, sokat kibírt a szervezete. Hirtelen a gyomra panaszosan megkordult és bosszankodva tapasztalta, hogy a régi teste az edzett nem ez a mostani.
- Tessék – jelent meg a látóterében egy alma és egy briós. Piton kereste a tulajdonost, majd megpillantotta a nála jó másfél fejjel alacsonyabb Lilyt.
- Öm… Köszönöm – felelte kissé túl mereven. Lily összevont szemöldökkel nézett rá.
- Nem kell izgulnod, te vagy a legjobb bájitaltanból az egész iskolában – bíztatta.
- Aha – motyogta erőtlenül Piton.
- Lily! Gyere már! – kiáltott a lánynak Alice.
- Oké, sok sikert, délután beszélünk – köszönt el a lány, majd elviharzott.
Piton csak döbbenten nézett utána. Alec kaján vigyorral a képén kezdte el piszkálni.
- Jó nő a barátnőd – kezdte.
- Ki? Lily? Ő nem a… - ellenkezett, de akkorra Alec már ott se volt.
Lassan mindenki elfoglalta a helyét a teremben – amit óriásira tágítottak –, és megérkezett a vizsgabiztos is.
- Egy kis figyelmet kérek! Önök a mai napon megkezdik az RBF vagyis a Rendes Bűbájos Fokozat vizsgájukat méghozzá abból is a bájitaltant. A vizsga két részből fog állni, az első egy órában egy tesztet fognak kitölteni, a maradék két órában pedig az általuk húzott bájitalt kell elkészíteniük. Mindennemű csalás ellenkezik a Mágiaügyi Minisztérium Oktatásügyi Szabályzatával és – mint ilyen –, kicsapást, vagyis a vizsgáról való kizárást vonja maga után. Azzal az idős minisztériumi boszorkány mindenki elé odareptette a borítékolt dolgozatot.
- Kezdhetik! – adta meg a jelet, és mindenki kapkodva szedte elő a három oldalas vizsgalapokat.
Piton szinte nevetve töltötte ki az egészet. Összehasonlította ezt a dolgozatot azzal, amit ő szokott íratni és meg kellett állapítania, hogy ez ahhoz képest semmi. Fél órával előbb végzett, így unottan hintázott a székén, míg a vizsgafelügyelő boszorkány rá nem szólt, hogy viselkedjen. Onnantól kezdve ismét visszatért csapongó gondolatai közé. Ismét lepörgette agyában, hogy mennyi emberen segíthetne, hány családot és életet óvhatna meg… Merengéséből az írásbeli végét jelző csengő zökkentette ki.
- Adják be a dolgozatokat! Öt perc szünetet kapnak, ajánlom, hogy akinek sürgős ügye van a mosdóban az most intézze el – mondta a boszorkány.
Néhányan gyorsan kiszaladtak, míg mások gyorsan kikérdezték a mellettük ülőt, hogy ő mit válaszolt a kérdésekre.
- Apám tuti ad néhány cruciatust, ha megbukom bájitaltanból – morogta alig hallhatóan Rabastan.
- Nem buksz meg – nyugtatgatta Alec.
- Ha nem tűnt volna fel, tövig rágtam a pennám, de a lapomon alig volt valami! – heveskedett Leastrange.
- Át fogtok menni – szögezte le Piton.
- Na és te ezt honnan tudod? – fordult oda hozzá Alec.
Piton kissé fészkelődött majd rávágta az elsőt, ami az eszébe jutott.
- Öt éve másoljátok a házi feladataimat. Ennyi idő alatt már csak megragadt bennetek valami – mondta gúnyosan.
Alec és Rabastan egyetértőn bólogatott. Szó, ami szó tényleg Piton miatt úszták meg eddig.
Az öt perc letelte után megváltozott a terem. Eltűntek a székek és mindenki előtt megjelentek az üstök és a szükséges eszközök.
- Most pedig kezdetét veszi a gyakorlati vizsga. Mindenki húz egy borítékot – lebegtette a diákok elé a papírokat a vizsgabiztos –, és elolvassa, hogy mit kell készítenie. Ezután az oldalsó asztaloktól összeszedik a szükséges hozzávalókat. Mindenből van elég, nem kell kapkodni. Most kezdhetik!
Piton kihúzta a borítékot, majd kinyitva a Pótcsont-rapid szót olvasta el. Unottan indult el az asztalok felé, és szedte össze a hozzávalókat. Míg mindenki más kapkodott, ő halál nyugodtan pakolt össze és indult a helyére. Persze Sirius direkt fellökte, így minden kirepült a kezéből.
- Nem tudsz vigyázni Pipogyusz? – vigyorogta Black.
Piton morogva ugyan, de összeszedte a szétgurult hozzávalókat és visszament az asztalához. Ahogy elkezdte előkészíteni az alapanyagokat valami szöget ütött a fejében. Ez új volt. Black a múltban nem gáncsolta el… és Lily sem hozott neki reggelit. Úgy vélte ezt minden féleképen meg kell majd mondania az igazgatónak. Gyorsan megcsinálta a bájitalt és türelmetlenül várakozott. Még volt fél óra hátra, mikor a vizsgabiztos odasétált hozzá.
- Úgy véli, hogy készen van? – kérdezte tőle.
- Igen.
- Akkor el is hagyhatja a termet. Ránézésre szép munka – mondta dicsérőn a nő.
Piton kissé kihúzta magát, majd fölkerekedett és kisétált a teremből. Albus már az ajtó előtt várta őt, ami ismét meglepte a másikat.
- Hogy ment? – kérdezte az öreg.
- Bájitalmester vagyok – válaszolta kissé szkeptikusan Perselus.
- Ó, igaz is… Mielőtt az irodámba mennénk mutatnom kell valamit – kezdte az öreg.
- Nekem meg mondanom kéne valamit.
- Útközben elmesélheted – váltott tegezésre Albus. Úgy vélte, hogy Piton bár fiatal, évekig tegeződtek és az emlékek alapján valami furcsa családias viszony is kialakult közöttük.
- Szóval történt néhány új dolog… Lily reggelit hozott nekem, és Black elgáncsolt.
- Minden bizonnyal ez azért van, mert a gondolataid nem ott járnak ahol kellene. Nyílván régen te is siettél megreggelizni így Ms Evansnek nem kellett neked reggelit vinnie, és biztosra veszem, hogy a vizsgán is harcoltál a legjobb alapanyagokért, így jóval megelőzted Mr. Blacket.
Perselus elmerengett a dolgon, elvégre volt értelme, bár kissé hajmeresztő, hogy egy ilyen apróság miatt milyen könnyen változnak a dolgok.
- Most hova megyünk? – fordult oda Albushoz, mikor az egyik hetedik emeleti folyosóra léptek.
- Tudod nem sokkal a vizsga megkezdése után Hagrid talált valakit a Rengeteg szélén… - kezdte, majd hirtelen megállt az egyik festmény előtt.
- Mégis kit? – lepődött meg.
- Azonnal meglátod. Remény – mondta ki a jelszót, mire a festmény eltűnt és ők beléptek az ajtón.
- Á Albus, a kisasszony már ébredezik! – mondta a javasasszony.
Piton érdeklődve ment közelebb az ágyhoz. Ahogy meglátta az ismerős, de igencsak elgyötört arcot, hirtelen elsápadt.
- Granger… - suttogta meglepetten.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
nagyon jó lett, érdekel, hogy mit szeretnél kihozni belőle :)
szóval várom én is a folytatást
Rendben, nem fogsz bennem csalódni, igyekszem érdekessé tenni :D