|
Merlin útjai kifürkészhetetlenek
Alexei félve hagyta el a gyengélkedőt. Bár az utolsó napokban már mindenkinek szabad bejárása volt a betegekhez, valahogy a diákok mégis elkerülték a vele való találkozást. Szombat reggel lépett be a Mardekár klubhelyiségébe. Ugyan nem sokan voltak jelen, de még így is mindenki odakapta a fejét. A normál hangerő hirtelen nullára csökkent és még a légy zümmögését is hallani lehetett. Lex kínosan érezte magát, és azon agyalt, hogy mindjárt sarkon fordul és elrohan, de legalábbis kitalál magának valami súlyosan fertőző és hosszú lefolyású betegséget, ami miatt hónapokra beköltözhet a gyengélkedőre. Aztán hirtelen meghallotta Hermész hangját, vagyis sokkal inkább ordítását.
- Hogy az a Merlin verte! Ki tette az útba a széket? – kiabálta dühösen, sajgó térdét tapogatva. Lex menekülési útvonalat látva odanyargalt hozzá és karon ragadta.
- Szia, haver, menjünk reggelizni - mondta, mintha mi sem történt volna.
A Malfoy fiú döbbenten konstatálta, hogy barátja visszatért.
- Hát te, mikor jöttél? Eléd akartam menni – morogta, de engedelmeskedett a szelíd erőszaknak és a másikkal tartott.
Lex jó vakvezetőnek bizonyult, mindent a lehető legóvatosabban kikerült. Hermész már-már attól tartott, hogy még a reggelit is lekésik a túlzott óvatosság miatt.
- Azért felgyorsíthatnánk, éhen halok.
- Oh, bocs…
- Apropó, nem láttad Eileent? Megígérte, hogy felolvassa nekem a bájital tananyagot – mondta a szőke srác.
- Nem láttam. Őszintén szólva, azóta felém se nézett, mióta kiengedték - vallotta be.
- Nem? Pedig nekem jó néhányszor azt mondta, hogy felmegy hozzád – lepődött meg Hermész.
- Hát nálam nem járt – bosszankodott a fiú.
- Pedig te szeretted volna, mi? – kérdezte kajánul Malfoy.
- Hülye… Persze, hogy szerettem volna. Azt sem tudom, hogy hányadán állunk, vagy egyáltalán milyen kapcsolatunk van, ha ezt annak lehet nevezni – dohogta Alexei.
- Hányszor smároltatok? – faggatózott a másik.
- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de nem smároltunk. Azt inkább csak egy szimpla csóknak nevezném… Háromszor – vont vállat Lex.
- Hát figyelj, két alternatíva van. Az egyik, hogy csak a pillanatnyi hév uralkodott el rajtatok, a másik, hogy arra vár, hogy te keresd.
- De miért én keressem? Ő kétszer csókolt meg!
- De ő amolyan sokkterápiaként csókolt meg nem?
- De igen…
- És te?
- Én nem.
- Na látod, neked kell keresned – erősködött a szőke fiú. Lex felsóhajtott, sejtette, hogy ez lesz belőle. Nem volt ő gyáva, mindössze halvány lila gőze sem volt arról, hogy mit kéne mondania a másiknak. Nem akart előtte beégni, és persze magára sem akarta haragítani. Lassan elérték a nagyterem ajtaját, és Alexei hirtelen behúzta a kéziféket magával rántva gyanútlan barátját.
- Áááá! Legközelebb szólhatnál, ha megállsz… - morogta Hermész.
- Bocs, csak… - kezdett bele, de nem kellett befejeznie. Hermész jól tudta, hogy odaértek az ebédlő elé, és azzal is tisztában volt, hogy barátja mennyire ideges lehet. A teremben lévők mind az ajtó felé pillantottak, így a fiúnak esélye sem volt rá, hogy feltűnés nélkül bejusson. Már azon volt, hogy hátat fordít, amikor háta mögött Juliet szólalt meg.
- Szia Lex, hogy vagy? – kérdezte csevegő hangon.
- Jól, köszi, és te? – kérdezett vissza. A lány még mindig mankó segítségével tudott csak közlekedni, de nem tűnt emiatt bosszúsnak vagy szomorúnak.
- Egészen jól, már egyedül lépcsőzök – nevette el magát. Alexei ezen elmosolyodott. Julietben mindig is volt valami meghatározhatatlan pozitív energia, amivel másokat is feltöltött. Észre sem vette, hogy lábai mikor indultak el a terem felé, hogy mikor lépett be Hermésszel az oldalán, a lányt kísérve.
Segítettek leülni Julnak, majd ők is megkeresték a helyüket. Lassacskán a teremben lévő csöndet felváltotta az evőeszközök és a beszélgetések zaja. Lex halványan elmosolyodott. Sohasem gondolta volna, hogy ennyire fog örülni az ilyen lármának. Ahogy körbenézett már senki sem figyelte őt, kivéve egy embert. Eileen az asztal másik végén foglalt helyet és őt méregette. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Az egész csak egy tized másodpercig tartott, majd a lány visszafordult a tányérjához és tovább csevegett barátnőivel. Lex szíve összeszorult és furcsa mélabú lett úrrá rajta. Szinte egy falatot sem evett, csak turkálta az ételét és Hermésznek segített tájékozódni a saját tányérján.
- Én mondom, most becsülöm csak igazán a szemeimet. Látás nélkül minden olyan snassz – panaszkodott a srác.
- Bocs, miattam van – húzta el a száját a fiú.
- Te totál idióta vagy, haver! Senki sem mondta, hogy menjek veled, nem erőszakoskodtál, hogy kövesselek. Én mentem, én kerestem a bajt, hát meg is kaptam – vont vállat.
- Na ja. Ha befejezted szólj és megyünk órára – válaszolta Alexei.
Hermész pár perc múlva már készen is volt és lassan elindultak az Átváltoztatástanra.
Alexei egész óra alatt Eileent figyelte. Az órából semmit sem fogott föl, jóformán még arra sem figyelt, amikor a tanár megszólította. Próbálta kitalálni, hogy mi folyik a másik fejében, vajon mit tervezhet. Végül föladta, és elkezdett el írni a füzetébe.
L: „Utálsz?” – Írta le, majd a papírt kitépve a lány asztalára lebegtette. Eileen elolvasta, majd röviden visszaírt.
E: „Nem. Miért?”
L: „Nem utálsz, de nem is szeretsz…”
Eileen kikerekedett szemekkel fordult hátra és úgy meredt a srácra, mintha az teljesen idióta lenne. Végül mégiscsak visszaírt.
E: „Te teljesen idióta vagy. Honnan veszed ezt?”
L: „Mert nem kerestél amióta kijöttél, és reggel is elfordítottad a fejed.” – válaszolta. Eileen újból hátrapillantott, és írni akart valamit, de Tonks félbeszakította.
- Ms. Piton, kérem a levelezést ne az én órámon folytassa. Elhiszem, hogy van néhány megbeszélnivalója Mr. Potterrel a kis kalandjukat illetően, de kérem… ezt tegyék meg az órán kívül – oktatta ki őket a nő. Többen felröhögtek, és az érintettek pedig próbáltak a föld alá süllyedni zavarukban. Óra után persze egyikük sem tudott a másik közelébe jutni, mindkettőjüket lefoglalták.
Már jócskán benne jártak a délutánban, mikor újból összefutottak a folyosón. Lex éppen Hermészt kísérte vissza a klubhelyiségbe.
- … és Juliet erre azt mondta… - mesélte a szőke fiú nagy átéléssel, mikor megtorpantak.
- Sziasztok – köszönt rájuk Eileen. Hermész vette a lapot, hogy le kéne lépnie, de egyedül nehezére esett feltűnés nélkül felszívódni.
- Öhm. Tudom, hogy van egy csomó megbeszélnivalótok, így én lelépnék, de ahhoz kéne egy kis segítség – nevett, kínosan érezve magát.
- Bocs, haver, igazad van… Mindjárt visszajövök – mondta Lex, majd karon ragadta barátját és beráncigálta a portrélyukon. - Mi a frászt mondjak neki? – kezdett el pánikolni.
- Azt hittem ezt már megdumáltuk. Csakis az igazat. Mond el neki, hogy mit érzel – tanácsolta a másik, majd lassan elindult befelé. Alexei egy kissé ledermedt, s félve pillantott ki a portrélyukon. A lány még mindig ott állt a fal mellett és őt várta. Olyan ideges volt, hogy alig tudott kiegyenesedve járni. Eileen észrevéve a fiút kissé elpirult. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy ő sem így akarta ezt a kis beszélgetést.
- Sétálunk? – kérdezte Lex, mire a lány bólintott. Már maguk sem tudták, hogy mennyi ideje és hány folyosón mentek végig, de még mindig nem szólalt meg egyikük sem. Végül Alexei megtorpant.
- Szóval, miért nem jöttél fel hozzám? – kérdezte. Eileen zavarában a hajával kezdett el babrálni.
- Szeretted volna, ha meglátogattalak? – kérdezte csöndesen.
- Miféle idióta kérdés ez? – fakadt ki a srác. – Hát persze! – vágta rá. Eileen most a szemébe nézett és próbálta kitalálni a gondolatait.
- Mit szeretnél? – kérdezte. Lex csak tátogni tudott. Annyi mindent akart mondani, most viszont semmi nem jutott az eszébe. Csak állt ott és tátott szájjal bámult. Eileen kezdett egyre idegesebb lenni, mi több dühös is lett.
- Kinyögnél végre valamit?!
- Mégis mit vársz tőlem? – kérdezett vissza a srác hasonló stílusban.
- Hogy végre nyögd ki, mi a fészkes fenét akarsz tőlem! – kiáltott rá a lány ingerülten. Arca kipirult és szeme szinte szikrákat szórt. Lex szíve hatalmasat dobbant és őrült tempóban kezdett el kalapálni. Hirtelen ellenállhatatlan vonzalmat érzett, hogy megcsókolja a másikat. Előrelendült és kezét Eileen tarkójára csúsztatta, majd beletúrt a hajába. Ahogy az ajkaik találkoztak, Eileen meglepődött, de szinte azonnal viszonozta a vad támadást. Úgy falták egymás ajkait, mintha az életük múlna rajta. Lex egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Eileen egyik lábát egészen a csípőjéig emeli, ezzel ösztönözve a másikat, hogy emelje fel. Nem ellenkezett. A lány lába alá nyúlt és egy mozdulattal felkapta az ölébe, majd eloldalazott vele a legközelebbi faliszőnyeg mögötti beugróhoz. Nekitámasztotta a lány hátát a hideg kőfalnak és úgy csókolóztak tovább.
Alexei még sohasem érzett ekkora vágyat egy lány iránt. Úgy érezte, hogy nem csak a teste kívánja a másikat, de a lelke is. Hogy nélküle már lélegezni sem tud. Eileen közben már áttért a nyaka csókolgatására, míg ő végigsimított a combján. Csak Merlin a megmondhatója, hogy meddig mentek volna el, ha meg nem zavarják őket. A folyosón nevetés hangja szállt végig megdermesztve a párost. Lex a lány szájára tette mutatóujját, hogy maradjon csöndben, amíg azok el nem mennek. Eileen huncutul elmosolyodott, majd gondolva egyet végignyalta Lex ujját, majd a szájába vette és szopogatni kezdte. A fiú kikerekedett szemekkel meredt rá, és szégyen vagy sem, csupán ettől a megnyilvánulástól elélvezett. Térdei megrogytak és a falnak kellett támaszkodnia, hogy légzését lecsillapítsa, és visszanyerje lélekjelenlétét.
- Te elvetemült nőszemély! – nyögött föl a srác, majd egy csókot nyomott a lány ajkaira. – Bocs, hogy ilyen könnyen… - kezdett bele a bocsánatkérésbe.
- Ne kérj bocsánatot, jó tudni, hogy ekkora hatással vagyok rád – mosolyodott el a lány miközben lecsusszant a fiúról. Lex nem tudott megszólalni, csak megcsóválta a fejét.
- Nem úszod meg ennyivel – fenyegetőzött, majd hirtelen letérdelt a lány elé. Eileen majdnem felsikoltott, amikor a fiú keze elindult felfelé a combján, majd a feje is eltűnt a szoknya alatt. Lex hasonló elégedettséggel fogadta a lányból kicsikart hangokat. Eileen kitartása is csakhamar felmondta a szolgálatot és reszkető lábakkal csúszott le a fal mentén, hogy aztán az önelégülten vigyorgó srác szemébe nézhessen.
- Te aljas kis görény – suttogta vissza, miközben egy aprócska csókot nyomott a fiú szájára.
- Úgy tűnik, hogy az elvetemült nőszemély és az aljas kis görény eléggé összeillenek. Mit gondolsz? – kérdezte a fiú.
Eileen féloldalas mosolyra húzta a száját, és végigsimított kezével a fiú arcán.
- Tudod mióta szerettem volna ezt hallani? – kérdezett vissza.
- Akkor nincs mit tennünk. Lennél a barátnőm? – kérdezte komoly ábrázattal a fiú. Lassan felállt és felsegítette a lányt is.
- Igen, ezer örömmel – bújt hozzá Eileen és szorosan átölelte. Lex viszonozta az ölelést. Sohasem volt még ilyen boldog. Úgy érezte, hogy az élete tökéletes. - Talán elő kéne bújnunk innen – ajánlotta.
- Igen… csak egy pillanat –vette előa pálcáját és egy tisztítóbűbájt küldött magukra. Eileen pislogva nézett rá.
- Ez feltétlenül szükséges volt?
- Tudod elég kényelmetlen átázott alsógatyában flangálni – morogta a srác, mire Eileenből kitört a nevetés, Lex pedig csatlakozott hozzá.
Előmásztak a falikárpit mögül és kézen fogva indultak el a nagyterem felé. A folyosókon lézengő diákok sorra megbámulták őket és egyre nagyobb nézettségre tettek szert, ahogy a terem felé közelítettek. Mikor odaértek, már egy szép nagy csoport állt körülöttük és kísérte őket.
A tanári asztalnál ülők is felfigyeltek a csoportosulásra. Perselus már azon volt, hogy feláll és odasiet megnézni a zűrzavar okát. Ahogy felállt, megpillantották az okát.
Eileen és Alexei fülig érő szájjal és elpirulva, kézen fogva sétáltak a Mardekár asztala felé. Hermione tátott szájjal nézte a fiatalokat, Perselus pedig már indult volna, hogy jól kiossza a fiút, de kedvese megragadta a karját.
- Engedj, kitekerem a nyakát! – sziszegte ingerülten.
- Hagyd őket, nézd milyen boldogok – mutatott rájuk a nő. Perselus szeme szikrákat szórt, ahogy rájuk nézett. Aztán meglátta a lánya arcán azt az őszinte mosolyt és a csillogást a szemében, és tudta, hogy a háborút elvesztette. Lánya menthetetlenül beleszeretett a másikba. Így már csak abban reménykedhet, hogy a fiú rendesen fog vele bánni. Fáradtan sóhajtott fel és lerogyott helyére.
- Szerintem jól mutatnak együtt – állapította meg Hermione.
- Tűrhetőek – morogta.
- Most miért vagy ilyen bosszús? – nézett rá értetlenül a boszorkány.
- Mert a fiam már lelépett otthonról és most már a lányomnak sem kell sok hozzá. Öreg vagyok, a gyerekeim pedig elhagytak – dünnyögte szomorúan. Hermione annyira aranyosnak találta ezt a megnyilvánulást, hogy kezét végigfuttatta férje haján, amelybe már jócskán vegyült néhány ősz hajszál.
- Talán mázlid lesz és újrakezdheted az apáskodást, amelyben Eileent részesítetted – suttogta mosolyogva.
Perselus felvont szemöldökkel nézett a nőre.
- Ezt hogy… - kezdett bele, de a nő egy aprócska csókkal hallgattatta el. Pitontól nem volt megszokott, hogy mindenki színe előtt váltson csókot feleségével, így a teremben lévő diákok mind hangos fütyülésbe kezdtek, mire Hermione visszahúzódott. Perselus megköszörülte a torkát és igyekezett úrrá lenni zavartságán. Hermione vidáman felkacagott, majd megfogta Perselus kezét és hasára tette. A férfi odakapta tekintetét, nem értve a nő reakcióját. Hermione szelíden rámosolygott és így szólt:
- Kisbabánk lesz.
Perselus szája mosolyra húzódott, el sem merte hinni, amit hallott. Hihetetlen boldogság járta át egész lényét. Már nem érdekelte semmi, csakis feleségére és a születendő babájukra tudott gondolni. Öröm, boldogság, nyugalom, szeretet: még sohasem tapasztalt áradata előtt álltak mindannyian.
Hét évvel később
Egy fiatal nő ücsörgött a ház nappalijában. A helyiség tele volt virágokkal és különféle díszekkel. Odakint emberek sokasága nyüzsgött és a vidámság hangja beszűrődött hozzá is. Az ajtó bár csukva volt, mégis hallotta a folyosón mászkáló alakokat. A nő néhány pergament tartott a kezében, és azokat olvasgatta. Először a legrégebbit nézte meg.
L: „Utálsz?”
E: „Nem. Miért?”
L: „Nem utálsz, de nem is szeretsz…”
E: „Te teljesen idióta vagy. Honnan veszed ezt?”
L: „Mert nem kerestél amióta kijöttél, és reggel is elfordítottad a fejed.”
Mikor a végére ért halványan elmosolyodott, és elővette a következőt. Ez mindössze fél évvel ezelőtt íródott.
L: „Mit csinálsz idén július huszadikán?”
E: „Fogalmam sincs. Miért?”
L: „Ne tervezz programot…”
E: „Miért? Mi lesz akkor?”
L: „Az esküvőnk, ha te is akarod.”
E: „Persze, hogy akarom!”
L: „Eileen Piton, hozzám jönnél feleségül?”
E: „Igen!”
L: „Most nagyon vigyázz magadra te elvetemült nőszemély, mert jövök…”
A nő elnevette magát. Másnak ezek csak papírfecnik voltak, de neki sokat jelentettek. Elővette az utolsót is, ami egy hónappal azelőtt íródott.
E: „Tényleg el akarsz venni?”
L: „Természetesen! Miféle ostoba kérdés ez?!”
E: „Még akkor is szeretni fogsz, ha már öreg, csúnya és kövér leszek?”
L: „Te sohasem leszel csúnya, se kövér, az öregség meg rám is vonatkozik…”
E: „De nemsokára kövér leszek, mint egy bálna…”
L: „Már miért lennél olyan? Nem értelek!”
E: „Mert a terhes nők mind kövérek.”
Nem bírta ki, hogy ne hullajtson néhány könnycseppet. Felidézte, hogy Alexei milyen arcot vágott mikor elolvasta. Nekik mindig is jobban ment az írásos kommunikáció, ezért megmaradtak ennél a formánál. Azonban a férfi arca mindent megért. Lex felkapta és megpörgette, majd elrohantak elújságolni a nagy meglepetést mindenkinek. Most pedig itt van. Ül a közös tengerparti házuk nappalijában, a csodás menyasszonyi ruhájában és néhány papírfecni fölött pityerg. Ahogy szipogott hirtelen megjelent előtte egy barna hajkorona, majd egy fekete.
- Eileen, miért sírsz? – kérdezte Sirius aggodalmasan.
- Csak boldog vagyok – válaszolta, miközben megsimogatta a fiú arcát. A kis Sirius Potter már a második tanévére készült a Roxfortban és nem hazudtolta meg édesapját kviddiccs tehetségében, mind kedvességében.
- Ne sírj – simogatta meg az arcát a kislány, letörölve a könnyeit.
- Nem sírok, a nővérkédnek most szépnek kell lennie – sóhajtott fel a nő, majd adott egy puszit kishúgának. Ekkor kinyílt az ajtó és megjelent benne Perselus.
- Jane, édesanyád kint vár, Sirius neked is menned kéne – sürgette a fiatalokat.
- Oké.
- Megyünk – válaszolta Sirius is.
- Itt az idő? – kérdezte Eileen.
- Igen. De egyet tudnod kell, te mindig is az én kislányom maradsz, és ha Potter bármikor csak egy szóval is bántana, személyesen tekerem ki a nyakát – bizonygatta lányának.
Eileen szipogva felnevetett, ahogy végignézett apján szívét boldogság töltötte el.
- Szeretlek, apa.
- Én is téged… Na gyerünk, mielőtt megríkatod apádat – sóhajtott fel a férfi könnyeivel küszködve, majd karon fogta lányát és elindultak a sátor felé, hogy Alexei és Eileen hivatalosan is megkezdhesse közös életét.
Vége
Köszönet mindenkinek, aki vette a fáradtságot, hogy elolvassa ezt a történetet. Azoknak pedig különösen köszönöm, akik rendszeresen vagy akár alkalmanként is megleptek egy-egy kritikával. Smaradnak még egyszer örök hálám a bétázásért és a segítségért. Remélem még sokáig tudunk majd együtt dolgozni. :)
by: Nimphadora
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Imádom, amikor boldog véget ér egy történet
Sajnos a valódi életben mostanában nem sok öröm éri az embert, és a filmek, és a könyvek is a gonoszságról, az erőszakról szólnak.
Remélem, hogy a továbbiakban is megmaradsz a vigasztaló történeteknél, ahol, mint a mesékben, a jó elnyeri jutalmát, a gonosz pedig a büntetését.
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Köszönöm ezt a remek történetett. Kicsit sajnálom, hogy vége lett. :D Még szívesen olvastam volna róluk. :D
Én örülök, hogy elolvastad annak meg pláne, hogy tetszett is :D