Az igazi sötétség
Harry vett egy mély levegőt, majd tekintete egybeforrt a fekete írisszel. Perselust olyan váratlanul érte az emlékek áradata mintha egy örvénylő folyó ragadta volna magával. Körülötte temérdek emlék hömpölygött, egyiken Harry első találkozása vele, egy másikon a költözés híre, egy harmadikon az első iskolás éve és ez így ment tovább. Egészen kiskoráig, mikor először rákérdezett, hogy hol van az apja, míg végül megérkezett. Harry éppen egy kockát próbált meg ráhelyezni egy másikra, mikor James beállított.
- Szia, milyen napod volt? – kérdezte Lily mosolyogva. James arcán nem lehetett látni semmit, csak a szokásos mosoly ült ki rajta.
- ’pa – nyújtózkodott felé Harry, mire ő felvette és megpörgette. Perselus úgy érezte, hogy ezt a pillanatot talán mégsem akarta látni, de most már végig kellett néznie. James épphogy átadta fiát Lilinek, mikor az ajtó kivágódott és maga Voldemort állt ott személyesen. Lily rémülten lépett hátra egy lépést, míg James azonnal a másikra szegezte pálcáját.
- Lily menj az emeltre és vidd Harryt is – utasította őket. A nő hezitált egy pillanatig, majd felszaladt, hogy legalább fiát biztonságban tudhassa. Betette őt a kiságyba és indult vissza, hogy segítsen férjének, mikor meghallotta: Avada Kedavra!
Tudta, hogy elkésett és azt is tudta, hogy hamarosan ő következik. Minden lépés, mely alatt megnyikordult a lépcső késként hatolt a nő lelkébe. Hiába próbált hoppanálni, nem sikerült neki. Nem volt esélye, pálcája a nappaliban maradt az ajtó pedig végül kinyílt.
- Lily, ugye tudod miért jöttem? – kérdezte a Nagyúr.
- Nem adom oda a fiam – sziszegte a nő, majd a kiságy elé állt.
- Utoljára kérem, add át a fiad és te megmenekülsz! – üvöltötte Voldemort. Lily szeméből már patakokban folyt a könny, de nem tágított a kiságytól. Védelmezőn magához ölelte gyermekét és várt.
- Ám legyen… - A nagyúr felemelte pálcáját és elkezdte kimondani a halálos átkot. Harry hallotta, amint anyja a fülébe suttogott valamit.
- Szeretlek kisfiam… - mondta.
- Adava Keda… - ám az átok befejezése beleveszett a csöndbe és egy másik ismerős hang vette át a helyét.
- Adava Kedavra! – hallott egy másik hangot majd látta, amint a szoba fala zöldre színeződik. Várta, hogy mi történik, végül reszketve nézett hátra. Harry a karjai közt volt és ijedten szemlélte az ajtóban álló sötét alakot. Perselus volt az kivont pálcával a lábánál pedig ott hevert holtan maga Voldemort.
- Te… Te megölted – állapította meg Lily. Perselus tompán bólintott, majd lenézett pálcát tartó kezére.
- Mennünk kell, odakint még sokan vannak, gye… - nyújtotta ki feléjük a kezét, de ekkor hirtelen összeesett. Lily ijedten tette vissza fiát a kiságyba, majd lépett egyet felé és végül megkönnyebbült, ahogy meglátta Albust.
- Albus! Voldemort megtámadott minket, James halott és Perselus megölte őt – hadarta a nő. Szemmel láthatóan nagyon felzaklatták az események. Albus végignézett a földön fekvő férfin és így szólt:
- Nem így történt – jelentette ki.
- Hogy? – értetlenkedett a nő.
- A férjed Perselus ölte meg, a Nagyúrral pedig én magam végeztem – jelentette ki. Lily értetlenül nézett rá, majd megrázta a fejét.
- Miket beszélsz? Hiszen ez ostobaság… - kezdett ellenkezni a nő, de ekkor szembe találta magát az igazgató pálcájával.
- Minden úgy történt, ahogyan azt én mondom, Exmemoriam! – mondta ki az idős mágus, mire Lily ájultan dőlt el a padlón. Harry annyira fáradt volt, nem értett semmit, az anyukáját akarta, de az anyja nem mozdult. Végül a stressz annyira kimerítette, hogy fáradtan hajtotta le fejét a párnára, mintha egy belső hang súgta volna neki, hogy ezt tegye, hogy ezt kell tennie. Az igazgató végül Perselus fölött is varázsolt valamit, majd jött egy nagy robbanás. Harry nagyon megijedt, sírni akart, de már ahhoz is túl fáradt volt. Perselus magához tért és meglátta a halott Nagyurat és a földön fekvő Lilyt. Odacsúszott hozzá és magához ölelte őt.
- Sajnálom, annyira sajnálom – zokogta maga elé. Albus várt egy pillanatot, majd vállon veregette a férfit.
- Későn értem ide, hallgatnom kellett volna magára Mr Piton – mondta az öreg. Perselus azonban nem sokat fogott föl a dologból. Harry résnyire szűkült szemekkel fél lábbal az álomvilág kapujában nézte, amint az a nagy és sötét férfi olyan szomorúan öleli magához az édesanyját. Végül hirtelen elaludt.
Az emléknek itt vége szakadt, Perselus pedig szabályosan lihegve tért vissza saját tudatába. Harry sem volt sokkal jobb állapotban, orra vérzett szeme pedig teljesen vörösek voltak.
- Ez… ez az? – nyögte ki a fiú.
- Ez az volt… - erősítette meg a férfi. Lily riadtan kezdte el törölgetni fia orrát és vizsgálni hogy milyen sérüléseket szenvedett. Perselus elég gyengének érezte magát, nem volt elég ereje, hogy felálljon.
- Mit láttál? Mit láttatok? – sürgette őket a nő.
- Az a szemét álnok disznó! Mindvégig kijátszott minket és kénye-kedve szerint alakította a dolgokat. Nem ő volt, nem ő tette! – hadarta a férfi. Lily értetlenül meredt rá, majd fiára.
- Apa tette – nyögte ki a fiú. Ez csak még jobban összezavarta a nőt.
- Apa? – kérdezett rá, mire Harry Pitonra mutatott. A férfi meredten nézett rá, egyszerűen el sem tudta képzelni, hogy a fiú valaha is apának fogja őt hívni.
- Úgy érted Perselus tette? Te tetted? – fordult most a férfi felé.
- Igen, de rögtön utána Albus kiütött majd megváltoztatta az emlékeimet és a tiédet is. Harry is csak azért úszhatta meg, mert úgy tűnt alszik – mondta. Lily nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen.
- Azért nem gondoltam volna, hogy ekkora szemét…
- De miért csinálta? Nem az volt a cél, hogy Voldemort kinyuvadjon? Az sikerült! Meg miért kellett minket elküldenie? – faggatózott tovább Harry. Erre Perselus és Lily is szerették volna tudni a válaszokat.
- Azt hiszem ideje meglátogatnunk az öreget – morogta a férfi, majd felsegítette a földről Lilyt.
- Úgy érted most? De hát már este kilenc is elmúlt – visszakozott a boszorkány.
- Érdekel is engem! Azt még megbocsájtanám, hogy kihasznált, de az hogy elvette tőlem a lehetőséget, hogy a családommal legyek, már nem fogom!
Lily végül belement a dologba, és úgy döntött ő is a férfival megy. Csakhogy Harry sem akart kimaradni a jóból, így addig erősködött, míg anyja bele nem ment, hogy ő is velük tartson.
Perselus a Roxfort kapuja elé hoppanált velük, majd egy pillanatot sem várva azonnal elindult a kastély felé. Harry így is alig tudta követni őket, annyira lekötötte figyelmét az ódon épület. Nem éppen így tervezte első útját a Roxfortba, de most már nem tudott mit tenni. Meggyorsította lépteit, hogy utolérje szüleit. Már maga sem tudta hányadik lépcsőfordulón vannak túl mikor megláttak valakit. Egy idős nő volt az, amint kijött az egyik ajtón.
- Perselus, már mindenütt kerestelek Albus… Te jóságos Merlin – ijedt meg majd elejtette a kezében lévő üres fiolákat. Azok szilánkosra törve terültek el a folyosó teljes szélességében.
- Szia Minerva igen élünk és beszédünk van Albusszal – jelentette ki a boszorkány.
- De mégis hogyan?
- Majd megtudod, gyere velünk – utasította Perselus. Minerva hatalmas szemekkel bámulta Lilyt és a mellette sétáló fiút.
- Albus nincs jól attól félek egyre rosszabb az állapota – bukott ki végül belőle.
- Őszintén? Nem hat meg – sziszegte a férfi, majd szabályosan berontott az ajtón.
Albus az ágyban feküdt, de jóformán arra sem volt ereje, hogy felüljön. Lassan az ajtó felé fordította fejét és kikerekedett szemmel nézte a jelen levőket.
- Üdv, jó ismét látni, igazgató úr – köszönt rá Lily kissé sértetten.
- Lily? De mégis hogyan…
- Jaj, ne adja az ártatlant, tudok mindent! – hárított azonnal Piton. Albus tekintete erre megkeményedett.
- Mégis mi folyik itt? – állt gyorsan közéjük Minerva.
- Mikor megtámadtak minket én és Harry életben maradtunk. Albus azt mondta menjünk külföldre, változtassunk nevet, mert veszélyben vagyunk. Csakhogy idővel megfeledkezett rólunk, nem írt, nem keresett innen tudtam, hogy már nem kellünk neki. Nekem azt mondta, hogy Persleus ölte meg Jamest, így egyáltalán senkivel nem akartam már felvenni a kapcsolatot…
- Hogyan? De hát őt a Nagyúr ölte meg! – vágta rá Minerva.
- Ez még semmi, nekem és mindenki másnak beadta, hogy Lily és Harry halottak, engem pedig megesketett, hogy előkerítem az összes halálfalót bosszúból – vetette oda a férfi.
- És ennek hála mostanra eltűntek – kezdte volna az öreg, de Harry félbeszakította.
- Majdnem sikerült a terve, uram. Csakhogy az én emlékeimet nem módosította. Nem maga ölte meg Voldemortot, hanem Piton professzor, aki nem mellesleg az apám – jelentette ki Harry. Albus úgy tűnt ezen se lepődött meg, ami még rosszabbul érintette Perselust.
- Tehát még erről is tudott? – kérdezte reményvesztetten.
- Én mindenről tudok, ezt megtanulhattad volna, fiam.
- Nem vagyok a fia! Maga egy önző, álszent és hazug szemétláda! Nem maga tette, én végeztem vele, úgy tett mintha a maga érdeme lenne az egész! Elválasztott azoktól, akik fontosak voltak a számomra! Elválasztott a nőtől, akit szeretek és a fiamtól, akinek a létezéséről sem tudhattam! Mégis miért? A dicsőségért? Miért tette ezt? – kérte számon. Albus arca megfeszült, majd komoran a plafon felé fordult.
- Az egész egy nagyszerű terv része volt. Az egyetlen hiba, amit elkövettem, hogy hallgattam a lelkiismeretemre. Eredetileg Lilinek is meg kellett volna halnia, hogy Harryből olyan varázsló váljon, aki idővel felveheti a harcot Voldemort ellen. Nem számoltam veled, Perselus. Nem gondoltam volna, hogy megteszed azt, amire én sem voltam képes. Tudtam, ha kitudódik, akkor a pozícióm meginog és ezt nem engedhettem. Túl sok halálfaló volt még odakint és abban sem voltam biztos, hogy Voldemort valóban meghalt. Ezért volt szükségem Harryre. Ha ő visszatérne, akkor majd megöli…
- De nem tért vissza – jelentette ki Lily.
- Nem, így már nem volt rátok szükségem. Reméltem, hogy soha többé nem tértek vissza, de tévedtem… - Minerva teljesen megsemmisülten nézett rá. Amit hallott, az már jóval túlment minden jó ízlés határán.
- Ezt nem tudom elhinni. Hogy tehetett ennyi szörnyűséget, Albus? – kérdezte már-már zokogva.
- Csak egy jobb világot akartam teremteni – védekezett.
- Aki teremtésről beszél, az megpróbál Istent játszani. Maga sem volt különb, mint Voldemort, csak az eszközeik voltak mások, a céljuk ugyan az maradt. Egy olyan világ, ami megfelel maguknak, természetesen magukkal az élen – kelt ki magából az idős boszorkány.
- Már mindez lényegtelen, a tervem nem sikerült teljesen, de a nevem így is halhatatlan lesz – mosolyogta az öreg.
- Egy frászt! Azt hiszi nem mondjuk el senkinek? – kérdezett rá Harry.
- Hát megtennétek ezt egy haldoklóval? Amúgy sem hinne nektek senki – nevette el magát az öreg, de nevetése csakhamar köhögésbe fulladt.
- Gratulálok Albus, most sikerült elérned, hogy életed utolsó napjait egyedül töltsd el – jelentette ki Minerva, majd felállt és kisétált az ajtón. Az igazgató döbbenten nézett utána.
- Minerva… Minerva! Nem hagyhatsz magamra! – kiáltott utána, de ismét köhögni kezdett.
- Maga csak egy nyomorult vénember, semmi több – mondta ki Lily. Albus szeme megvillant.
- Csak egy nyomorult vénember? Úgy véled? Csakhogy ez a vénember elérte azt, ami több tucat aurornak nem sikerült! Hiba volt megszánni téged, neked is meg kellett volna halnod a terv szerint – kelt ki magából Dumbledore. Arca teljesen eltorzult, már szinte nyoma sem volt a régi professzornak.
- Ezzel meg mire céloz? – csúszott ki a nő száján.
- Mindvégig tudtam, hogy Peter áruló, tudtam, hogy csak idő kérdése és elárulja a titkotokat. Olyan befolyásolhatók vagytok mind… Végig én irányítottam mindent. Szerintetek ki volt, aki falazott a Tekergőknek? Ki bátorította őket, hogy nyugodtan terrorizálják a mardekárosokat, főleg egyet. Mindvégig tudtam, hogy Perselus lesz a kulcs, hogy általa válok majd halhatatlanná – hörögte az öreg. Lily hitetlenkedve nézett rá. Ez már neki is túl sok volt, Harry látva anyja állapotát kézen fogta ás kisétált vele. Perselus minden nyugalmát összeszedte és úgy búcsúzott el a másiktól.
- Tudja mit Albus? Minden kultúra, minden vallás szerint halálunk után azt kapjuk vissza, amit másokkal cselekedtünk. Egy dologban biztos vagyok, magának bérelt helye lesz Voldemort mellett a pokolban, és soha a büdös életben nem fog megszabadulni onnan. Remélem, jó társaság lesznek egymásnak. – fejezte be, majd hátat fordított és kisétált az ajtón. Albus úgy ordítozott amennyire csak torkából kifért, na meg persze amennyire a betegsége engedte. Perselus odasétált Lilyhez és átölelte a szipogó boszorkányt.
- Már vége, többé nem árthat senkinek. Ő már csak egy nyomorult vénember – suttogta a férfi. Harry látva, hogy anyja lassacskán megnyugszik kissé elmosolyodott.
- Oké, ha már itt vagyunk, nem mutatjátok meg nekem a sulit? – kérdezett rá. Perselus csak most eszmélt rá, hogy fia is ott van, és hogy most először jár a kastélyban.
- Hát, ha már itt vagyunk, miért is ne? – egyezett bele a férfi. Ezután kézen fogta a boszorkányt és úgy sétáltak végig a folyosókon. Menet közben betértek Minervához, aki hosszasan ecsetelte csalódottságát. Végül tőle is elköszöntek és elindultak vissza Leaf-village-be.
- Itthon vagytok, már nem lesz gond – mondta Perselus.
- Nem maradsz? – bukott ki a kérdés Harryből, ami mindkét felnőttet meglepte.
- Nem, jobb lesz, ha most elmegyek. Biztos sok megbeszélni valótok van, és ne feledd, hogy pár nap és majdnem egy évig élvezheted a társaságom – gúnyolódott Piton. Harry kissé elhúzta a száját.
- Na, ja… Oké, akkor mikor jössz át?
- Holnap? – nézett a boszorkányra, mire az bólintott.
- Rendben és a kedvedért kacsát sütök – mosolyodott el a nő. Perselus hasonlóan tett, amitől Harry egy pillanatig úgy érezte a talaj kicsúszik a lába alól.
- Akkor holnap, sziasztok – köszönt el. Lily és Harry aznap este együtt aludtak a nappali kanapéján, akár régen mikor fia rosszakat álmodott. Most egyikük sem hozakodott elő vele, hogy Harry már túl nagy ehhez. Mind a ketten örültek neki, hogy ott vannak a másiknak.
Az utolsó napok a nyári szünetből most még gyorsabban teltek, mint Harry szerette volna. A másnapi kacsasült jól sikerült, ahogyan az ebéd is. Perselus és Harry beszélgettek egy kicsit, majd a srác úgy döntött átmegy a szomszédba és meglátogatja Hermionét. Épphogy kitette a lábát Perselus felvont szemöldökkel fordult Lilyhez.
- Nem lesz ebből baj? – kérdezte tőle. A nő értetlenül nézett rá, majd az ablakból még látta amint fia eltűnik a szemközti ház ajtajában.
- Mármint rájuk gondolsz? Nem hiszem, szerintem csak barátok, de ha még úgy is lenne, akkor sem lesz semmi gond. Harry felelősségteljes fiú – magyarázta a nő.
- Hát nem tudom, elég sűrűn jár hozzá…
- Te is sűrűn jártál hozzám – gúnyolódott a nő.
- Igen, de az más volt! Én nem csináltam veled semmi olyat – pedzegette.
- Mégis honnan veszed, hogy „olyat” csinálnak? Csak nem mondott neked valamit? – riadt meg Lily.
- Mi? Nem, nem mondott semmit, csak furcsa. Én a Granger lányt még nem igazán láttam fiúk közelében, leszámítva Longbottomot és Weasleyt, de mint tudjuk Weasley egy idióta, a Longbottom fiúnak meg ott van Ginny Weasley. Viszont a fiaddal a minap is egy levélkupacban fetrengett – bosszankodott Piton. Lily szájtátva nézett rá.
- Aha, szóval az én fiam mi? – kérdezte szemrehányón.
- Lily, nem úgy értettem… - kezdte ijedten Perselus.
- Ezt már nem magyarázod ki. Ha gigszer van a gyerek körül rögtön az enyém, de ha lediplomázik, akkor már a te fiad lesz… - bosszankodott.
- Lily… nem úgy gondoltam, csak kicsúszott a számon. Te is tudod, hogy még nem volt időm rendesen hozzászokni a gondolathoz, hogy ő az én fiam – taglalta. Lily csak vett egy mély levegőt, majd Perselus felé fordult.
- Komolyan gondolod, hogy lesz köztük valami? – kérdezte gyanakodva.
- Harryt még nem ismerem annyira, hogy biztosat állítsak, de a Granger lány határozottan érdeklődik iránta szerintem – felelte. Lily féloldalas mosolyra húzta a száját és ismét kinézett az ablakon.
- Mondjuk, ideje lenne, hogy végre legyen egy rendes barátnője – jegyezte meg.
- Ezt úgy érted, hogy már volt barátnője? – lepődött meg a férfi, mire a nő bólintott. Ismét ledöbbent és csak lassan tudatosult benne, hogy fia már tényleg nem gyerek.
- Nekem ennyi idősen még nem volt barátnőm, sőt… később se nagyon – morfondírozott el.
- Harry rendes fiú, nem kell attól félni, hogy idő előtt nagyapa leszel – kacsintott rá a nő. Perselus erre nagyot nyelt. Még ahhoz se szokott hozzá, hogy Harry tétován egyszer-kétszer apának hívta, mi lenne vele, egy kis unokával?
- Merlin segítsen rajtam – nyögött föl, mire Lily hangos nevetésben tört ki. Ezután a beszélgetés medrét átterelték kettejükre, és még akkor is beszélgettek mikor órákkal később Harry hazaért.
Harry amint átment a lányhoz kissé fellélegzett. Hiába próbálkozott apja olyan keményen „normálisnak” mutatkozni előtte, még mindig kissé feszengtek egymás társaságában. Hermione már várta a fejleményeket, mivel előző nap Harry már nem ment át hozzá és csak annyit látott, hogy hármasban indulnak el valahová. Miután Harry elmesélte az egész történetet töviről hegyire a lány sokkos állapotban ült az íróasztalánál.
- Ezt nem hiszem el… - rázta meg a fejét, pedig érezte, hogy Harry igazat mond neki.
- Már pedig ez az igazság – erősködött Harry.
- Mégis hogy lehet valaki ennyire megalomán? Mondjuk a Sötét Nagyúrból még ki is néztem volna, de belőle… Ő se volt jobb nála! Ráadásul tudod mi a legszomorúbb az egészben?
- Mi?
- McGalagony… Rááldozta az egész fiatalságát. Amennyire tudom régen volt egy vőlegénye, de az iskola miatt végül szétmentek. Gondolom az igazgatónak is sok köze volt hozzá. Aztán őt is teljesen behálózta, nyílt titok volt, hogy ők együtt vannak, de az igazgató sohasem vette el őt, gyerekük sem született. Fogalmam sincs milyen magányos lehetett éveken keresztül, és most megtudja, hogy az akit szeretett éveken át nem csak a halálán van de egész idő alatt átvágta – magyarázta a lány. Harry ilyen téren még bele sem gondolt a dologba. Volt egy sejtése a tanárnő kirohanása láttán, de ebbe nem gondolt bele teljesen.
- Hát így tényleg elég gáz a történet, de azért azt se felejtsd el, hogy ha Dumbledore nem kavar be, akkor anyám valószínű hozzámegy Pitonhoz és rendes családban növök fel. Lehet, lennének testvéreim is – próbálkozott a srác.
- Ez igaz… Viszont még nincs késő. A professzor és édesanyád még összejöhetnek és akár testvéreid is lehetnek – kacsintott a fiúra. Harry ezen elvigyorodott, de mikor gondolatmenetében elért a testvérekig undorodva megborzongott.
- Fúj, ahhoz azt kéne csinálniuk – öltötte ki a nyelvét.
- Hé, abban nincs semmi rossz, bár igaz, hogy személy szerint én se nagyon vagyok rá kíváncsi, hogyan fogantam, de attól, hogy ők szülők még nyugodtan lehet magánéletük. A szexben pedig semmi rossz nincs – mondta a lány. Harry szemöldöke felszaladt a homlokára döbbenetében.
- Ezek szerint te már… - pedzegette, mire a lány kissé elpirult, majd bólintott.
- Jól jött Viktor kviddicses tapasztalata. A sok lány, akik körülrajongták kifejezetten nyertem a dologgal – kuncogta.
- Szóval akkor mély benyomást tett rád – somolyogta Harry.
- Hah-ha, nagyon vicces. Én komolyan mondtam, mázlim volt Viktorral. Tapasztalt, türelmes és kedves volt. Emlékszem mikor Lavender mesélte az első alkalmát Ronnal. Szegény lány egy hétig alig tudott ülni. Ron egy béna idióta – kuncogta. Harry most különös elégedettséget érzett. Valahogy nem volt neki túlzottan szimpatikus a másik srác, de így legalább már tudta, hogy ilyen téren ő a jobb.
- Nekem is volt egy barátnőm, de végül dobott egy másik srácért. Nekem vele volt az első alkalom. Még a nyár elején lett vége mondván én úgy is elköltözöm… - húzta el a száját.
- Hiányzik? – kérdezte Hermione.
- Őszintén? Nem igazán… Persze voltak jó „pillanatok”, de többnyire kimerült abban a dolog.
- Ez azért egész vicces. Sohasem gondoltam volna, hogy egy sráccal ilyen jól el lehet dumálni – mosolyogta Hermione. Ezzel Harry is egyet értett. Ezután a lány még mesélt neki a Roxfortról, és a tanárokról. Harry csak jó két óra múlva tért haza, ahol megtudta, hogy másnap elmennek bevásárolni az Abszol útra.
Harry első találkozása bevásárló utcával egész jóra sikerült. Bár volt már szerencséje ilyen helyen járni, ennek a helynek mégis megvolt a maga varázsa. Már végeztek a talárszabászatban, mikor Harry meglátott egy új seprűt az egyik üzlet kirakatában.
- Azta, anya várj már egy kicsit – sürgette anyját, aki nagyokat sóhajtozva követte őt. A kirakat azonban nem csak őt csábította. Kisvártatva megjelent mellette Neville Longbottom.
- Jó seprű, mi? – fordult oda Harryhez.
- Ez a legjobb, mondjon bárki bármit, én csakis erre szavazok – jelentette ki Harry vigyorogva.
- Az már biztos, bár nem olyan gyors, mint a legújabb modell, de sokkal stabilabb – vitatták meg a dolgot a fiúk. Közben Lily is odaért és érdeklődve figyelte a fiút.
- Ó, anya, ő itt Neville Longbottom, Neville, ő az édesanyám – mutatta be. A fiú tisztelettudón kezet nyújtott a nőnek. Lily egy pillanatig döbbenten méregette a másikat.
- Pont olyan, vagy mint édesapád – állapította meg.
- Ismerni tetszik az apámat? – lepődött meg Neville.
- Igen, egy házba, sőt évfolyamba jártunk – válaszolta a nő mosolyogva. Hirtelen valami csörömpölésre lettek figyelmesek, majd mind a hárman a hang irányába fordultak, ahol meglátták Alice Longbottomot, amint halálsápadtan méregeti őket.
- Lily… Lily Evans? De hiszen, ez hogyan… azt hittem meghaltál – nyögte ki a nő.
- Csak nyugodj meg, én vagyok és élek, de ezt majd máshol vitassuk meg. Mi is Leaf-village-ben lakunk Harryvel. Tudod hol laknak Grangerék? – kérdezte.
- Mármint a kis Hermione szülei? Igen, persze…
- A velük szemben lévő házban lakunk. Gyertek át Frankkel délután és mindent elmesélek – ajánlotta fel.
- Frank ötig dolgozik, de utána feltétlenül átmegyünk – ígérte meg a nő.
- Gyere te is, van néhány könyvem, ha esetleg érdekel a kviddiccs, meg a legendás lények – ajánlotta fel Harry.
- Ki nem hagynám – vigyorodott el Neville.
- Merlinre, most egész végig idegeskedni fogok, olyan messze van még az este – nyavalyogta Alice.
- Csak bírd ki és mindent megtudsz – ígérte meg Lily, majd elköszöntek és tovább indultak, hogy befejezzék a bevásárló körutat.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége