|
Kiút a Pokolból
(Erőszakos jelenet, halál)
Hermione már nem tudta eldönteni mi fáj jobban, a fizikai fájdalom vagy a lelki. Magatehetetlenül tűrte, hogy a sötét mágus kielégítse vágyát, majd dolga végeztével lemászott róla és otthagyta őt. A boszorkány abban a pillanatban szeretett volna meghalni. Csak eltűnni nyom nélkül, mintha sohasem létezett volna. Undorodott magától és az életétől. Tönkretették, örökre tönkretették. Csak ez a gondolat harsogott folyamatosan a fejében attól a gyalázatos pillanattól fogva.
Albus útnak indult a Főnix Rendjének tagjaival, de Perselust nem tudták visszatartani. Piton ellentmondás nem tűrőn kijelentette, hogy velük tart. Ez okozott némi zűrzavart a fiatalok közt, akik szintén a felnőttekkel akartak menni.
- Sajnálom, de nem lehetséges. Már azzal is súlyosan vétek az iskola, valamint a saját szabályaim iránt, hogy Perselust magunkkal visszük – jelentette ki az öreg mágus.
- Ez akkor is szemétség! Piton miért mehet? – háborgott Sirius.
- Nos, úgy vélem ez egy valóban jó kérdés, Albus! Elment az összes sütnivalód? Ő még csak egy gyerek, bármilyen átkokat is tud! – háborgott Mordon.
- Valóban gyerek vagyok, de tudok annyit, mint maguk! – sziszegte Perselus, a következő pillanatban pedig Mordon fejjel lefelé megkötözve lógott az iroda mennyezetéről. Rémszem varázsszeme veszettül forgott a helyén.
- Ej, te mihaszna fattyú! Tegyél le! – követelte Mordon.
- Azt hiszem ez meggyőzött téged, nem, öreg barátom? – kuncogta Albus.
- A fene essen ebbe a kölyökbe! Váratlanul ért, ennyi az egész!
- És mi van azzal, hogy lankadatlan éberség? – bukott ki a kérdés Minervából. Mordon szemmel láthatóan kissé összébb húzta magát, majd morgott valamit az orra alatt, majd elindult kifelé.
- Igazgató úr, mi mit csináljunk? – szólt utánuk Lily.
- Úgy vélem, hogy a gyengélkedő előkészítésében segédkezhetnének. Bizonyára sok sérültünk lesz – fejezte be az öreg, majd eltűnt az ajtó mögött.
Perselus alig érzékelte a körülötte zajló eseményeket. Azt is csak tompán érezte, hogy valaki karon ragadja a főkapunál, majd hirtelen eltűnnek.
Pár másodperc múlva egy erdő szélén találták magukat, a köd olyan sűrű volt, hogy szinte az orruk hegyéig se láttak.
- A köd is a védelem része – állapította meg Mordon.
- Akkor most merre? – kérdezte valaki a háta mögül.
- Kerülgethetjük, mint macska a forró kását, de kétlem, hogy hagytak volna besurranási lehetőséget. Bárhol is megyünk be, mindenhol észrevesznek majd. Gyorsnak és kíméletlennek kell lennünk. Ne sajnáljatok senkit, ők se tennék ezt. Az elsődleges célunk, hogy kiszabadítsuk a kislányt. Akkor tehát háromra… Egy… Kettő… Három! – kiáltotta el magát Mordon, majd átlépett a határvonalon. Szinte azonnal megszólalt a riasztó, és kiáltozásra lettek figyelmesek.
Aztán hirtelen kirobbant a csata. Átkok száguldottak mindenfelé, kiáltozás és robbanások hangja. Valamikor itt tért magához Perselus. Egy pillanatig mintha a végső csatában lett volna. Látta, amint egy halálfaló kizuhan az egyik emeleti ablakból, míg a háta mögül fájdalmas kiáltás hangja szelte át a nyirkos levegőt. Piton összeszedte magát és elindult. Eleinte próbált óvatosan haladni, végül addig gyorsította lépteit, míg szabályosan átfutott az előkerten.
- Ejha, a kölyök tud szaladni – bukott ki Mordonból, miközben igyekezett Ablus és Piton után. Dumbledore már sikeresen behatolt a házba, és az őt követő néhány rendtag szorosan követte őt. Perselus beslisszolt mellettük és automatikusan az alagsor felé vette az irányt. Már egy ideje rossz érzése volt, de igyekezett elhessegetni azt. Éppen leért az utolsó lépcsőfokra, mikor meghallotta Bella hangját.
- Hát te meg ki vagy, kölyök? – érdeklődött kivont pálcával. Perselus amilyen gyorsan csak tudott megperdült, és úgy szegezte fegyverét a nőre.
- Most nincs rád időm, Bella – jelentette ki és egy hátráltató ártást küldött a boszorkányra, mire az szabályosan felkenődött a falra.
- Te kis fattyú… - sziszegte a boszorkány alig hallhatóan.
- Majd a többiek elintéznek, nekem erre nincs időm – felelte Piton ridegen, majd rálépett Bella pálcájára, mire az recsegve tört ketté. A boszorkány szinte sokkos állapotban figyelte, ahogy élete talán egyik legfontosabb tárgya a szeme láttára válik tűzifává.
- Mit tettél? Mit tettél?! – üvöltötte a nő szinte őrjöngve.
- Ennyivel tartoztam. Ki vele, merre van Hermione! – követelte.
Bella erre harsányan felkacagott.
- A kis szukát keresed? Annak már mindegy, a nagyúr rendesen megdolgozta őt, mostanra biztos rád se fog nézni – nevette.
Perselus arca elsápadt, majd elöntötte a düh és egy kábító átkot szórt a nőre. Szívesen használt volna főbenjárót, esetleg egy kis cruciatust vagy a halálos átkot, de nem akarta bemocskolni az új életét. Otthagyta a mozdulatlan alakot és tovább indult.
Az egyik folyosó végén lévő cellából fény szűrődött ki. Piton megszaporázta lépteit, ám ahogy közelebb ért, magával Voldemorttal találta szembe magát. Már el is felejtette, hogy így húsvér emberként is mennyire tartott tőle.
- Tehát ránk találtatok? – kérdezte csevegő hangon, de a pálcája már ott volt a kezében.
- Nem csevegni jöttem – jelentette ki Piton, majd egy gyors pillantást intézett a cella mélye felé. Azonban a látványtól ledermedt. Voldemort mit sem törődve a rá szegeződő pálcával szintén hátra fordult. Talán lebecsülte az ellenfelét, vagy azt hitte a puszta jelenléte elegendő Piton megrémisztéséhez, de leengedte pálcás kezét.
- Ó, a kisasszony nagyon makacs természet, kár érte igazán… ízletes falat volt – jegyezte meg kuncogva a varázsló.
Perselus még pislogni sem tudott, mintha sóbálvány átkot szórtak volna rá. Hermione ott feküdt az ágyon. Hálóingje félig leszaggatva róla, kiterítve, akár az elejtett zsákmány, az ágynemű alatta pedig vöröslött a vértől. Nem mozdult. Üres tekintettel meredt a plafonra. Perselus agyára ráborult a vörös köd, és már nem akart mást, csak megbosszulni kedvesét. Maga sem tudta, hogy mit tesz, de hirtelen felindulásból húzott be egyet az előtte álló varázslónak. Azt olyan váratlanul érte a támadás, hogy megtántorodott.
- Hogy merészeled? Én vagyok a Sötét Nagyúr! Hogy alkalmazhatsz ilyen mugli módszereket ellenem?! – tört ki a varázsló.
Perselus azonban nem felelt, csak rászegezte a pálcáját.
- Nincs olyan, hogy aranyvér, se félvér, se sárvérű. Aki varázserővel születik, az mind hozzánk tartozik. A muglik nem holmi állatok, mint ahogy te sem vagy Isten, bármennyire is szeretnél az lenni. Megölhetsz számtalan embert, varázslényt, kiirthatsz magad körül mindent, de akkor sem fogod elérni, amit akarsz. Soha, senki sem fog szeretni, pedig mindig is csak erre az egyre vágytál. Nem igaz, Tom? – kérdezte alig hallhatóan.
Voldemort arca eltorzult és elindította a halálos átkot.
- Avada ke… - kiáltotta, ám hangja hirtelen elhalt, mikor lenézett mellkasára abból patakokban folyt a vér és nem akart elállni.
- Hogyan? – hörögte a férfi.
- Sectumsempra, az ellenségeimnek – jelentette ki Piton, majd átlépett a varázsló földön heverő teste fölött, kilökte annak kezéből a pálcát, végül azt is ketté törte. A nagyúr szinte már nem is volt magánál, mikor Perselus az ágyhoz lépett és feltérdelt a lény mellé. Levette talárját és a másikra terítette azt.
- Sajnálom… Annyira sajnálom. Elkéstem, az én hibám… - motyogta alig hallhatóan, és hangja is elcsuklott a végén. Szeméből már javában hullottak a könnycseppek. Néhány egyenesen a lány arcára esett.
- Haza… - hallott meg egy hangot. Hirtelen felkapta a fejét és a lányt kezdte el vizsgálgatni.
- Hermione! Élsz! Te élsz! Válaszolj, kérlek… - könyörgött neki. Ekkor már Albus és néhány rendtag is lent álltak a tömlöc bejáratánál, és a földön heverő holttestet vizsgálgatták.
- Haza… anyát akarom – nyögte ki a lány, de a tekintete továbbra is a plafont fürkészte.
Piton tehetetlenül nézett az igazgatóra. Az odasétált és karjaiba vette a lányt, majd elindult vele kifelé. Perselus szorosan a nyomukban haladt, de Mordon megállította őt.
- Maradj itt, lenne pár kérdésem – mondta. Piton kelletlenül engedelmeskedett. Tudta, hogy az igazgatónál jó kezekben van a lány, de akkor is vele akart lenni.
- Csak gyorsan – sürgette őt. Azzal kezdetét vette egy kisebb kínvallatás kezdve a részletes elmeséléstől az általa használt átokig. Már több mint félóra telt el, mire végre megszabadult az öreg Rémszemtől és eliramodott a kastélyba. Olyan sietősen törte be a gyengélkedő ajtaját, hogy majdnem fellökte Madam Pomfrey-t.
- Lassan a testtel! Hova ilyen sietősen? – faggatózott a boszorkány.
- Hermione… Hol van? – sürgette a nőt.
- Sajnálom, de Ms Dumbledore-t nem ide hozták. Keresse meg Albust, ő majd elmondja mi történt – mondta mag hátat fordított és elindult a bent lévő néhány sérültet ellátni.
Perselus sarkon fordult és elindult az igazgatói irodába. Közben folyamatosan azon agyalt, hogy Hermionét vajon miért nem ide hozták? Talán olyan rosszul van?
Mire elért az igazgatóiba már szinte teljesen ki volt fulladva.
- Uram… Hermione? – lökte be az ajtót. Odabent Sirius és James azonnal elkezdték hátba veregetni. Jelenleg ez azonban őt teljesen hidegen hagyta.
- Nagy voltál! – kiáltotta James.
- Komolyan mondom zseni vagy – toldotta meg Sirius.
- Mr Potter, Mr Black, kérem menjenek le a többiekhez, nekem még beszédem van Mr Pitonnal. – A két fiú kissé kelletlenül, de engedelmeskedett. Perselus pedig alig várta, hogy végre megtudhasson valamit kedveséről.
- Ülj le – mutatott az íróasztala előtt lévő karosszékre.
- Köszönöm nem, csak Hermione érdekel – vágta rá Piton.
- Rendben. Úgy véltem, hogy jobb lesz neki, ha hazaviszem… - kezdte.
- Haza? De mégis hova?! – értetlenkedett Perselus.
- Természetesen az otthonotokba. Eileen és Jacob gondjaira bíztam őt. Madam Pomfrey ellátta az… egyéb sérüléseit, Jacob pedig továbbra is figyeli őt. Jelen pillanatban senkit sem akar látni, remélem ezt nem veszed magadra…
- De én látni akarom! A saját szememmel kell látnom, hogy rendben van e – csapott az asztalra.
- Drága fiam, ha kettétöröd az asztalt, most akkor sem engedhetlek oda. Hermione nagy traumán ment keresztül. Estére édesanyád idejön és elmeséli hogy van, de néhány napig senki se menjen látogatóba, amíg meg nem nyugszik egy kissé… - jelentette ki.
- De…
- Nincs de! Te pedig most menj és pihenj le, hamarosan úgy is ki fog derülni, hogy mit vittél véghez, azután pedig úgy se lesz nyugtod – figyelmeztette.
Perselus csak most gondolt bele a történtekbe és hirtelen még a víz is kiverte.
- Én… megöltem? Vége? – bukott ki belőle hirtelen a kérdés.
- Vége van, örökre. Gratulálok, fiam – mosolygott rá az öreg.
Perselus tudta, hogy ez volt a céljuk, de mégsem volt teljesen boldog. Egyszerűen nem tudott nyugodni, amíg Hermionét nem láthatja.
Eközben Hermione a szobájában feküdt, ágya mellett pedig Eileen őrködött, nehogy bármi is felizgassa őt. A lány azóta sem szólt egy szót sem, de Poppy elmondása és a külsérelmi nyomok alapján tisztán kivehető volt, hogy megerőszakolták. Eileen pontosan tudta milyen az, mikor meggyalázzák az embert, ezért is védelmezte most annyira a lányt. Jacob szabadságot vett ki a Mungóban, csakhogy velük maradhasson, és rendszeresen nézett be hozzájuk.
- Van változás? – érdeklődött egy óra elteltével.
- Semmi. Nem mozdul meg, nem beszél, még csak nem is sír. Talán egy másik gyógyítónak is meg kéne néznie – tűnődött el a nő.
- Szerintem pedig nem kell. Csak rád van szüksége – csókolta arcon a boszorkányt.
- Talán igazad van.
- És te, hogy vagy? Talán be kéne venned egy kis nyugtató főzetet – ajánlotta a férfi.
- Nem tehetem, te is tudod… Egyébként jól vagyok, rendben leszek, ha Hermione is rendbe jön – szorította meg a lány kezét.
- Azért menj le egy kicsit pihenni, és egyél is valamit. A házimanók már tövig rágták a körmük, csakhogy megtudjanak valamit – noszogatta.
- Jó, de maradj mellette, és azonnal szólj, ha történik valami – ígértette meg a férfival.
- Rendben. Most menj, én vigyázok rá – felelte a férfi, majd átvette az őrködést a lány ágya mellett. Egy darabig csöndben figyelte őt, majd elkezdet beszélni.
- Tudod Eileennek most nagyon kell vigyáznia magára. Azt hiszem te leszel az első, akinek eláruljuk és ezért Perselus tuti ki fog akadni, de… Eileennek és nekem kisbabánk lesz! Azt ne kérdezd, hogy hogy történt… azt hiszem ezt te is tudhatod. Egyszerűen megesett, és hozzá kell tennem, hogy megveszek értük – védekezett a férfi. Hermione még mindig nem reagált semmit.
- Tudod, én szeretném, ha minden tökéletes lenne, de nem az. Szerettem volna feleségül venni, de kikosarazott. Csak azután akartam gyereket, de ő előbb jön. Az egész kissé káosz. Félek is… Mi lesz, ha rossz apa leszek? Mármint, nem bántanám vagy ilyesmi, de mi van ha elejtem, vagy nem nézek oda és véletlenül elesik… - hadarta a férfi.
Hermione lassan oldalra fordította a fejét és sírni kezdett. Jacob annyira megijedt, hogy megmozdulni sem mert.
- Segítsek valamiben? – kérdezte végül csöndesen.
A lány megrázta a fejét.
- Nem tudsz, és jó apa leszel, az biztos – suttogta.
- Köszönöm, drágám. Ha lányom lesz, remélem olyan lesz, mint te, csak legyen fekete a haja, mint az anyjának – kuncogta a férfi.
- Jaj ne, utálod szegényt? Az én hajam egy átok – nyögött föl a lány.
- Nem igaz, szerintem nagyon is jól áll. Viszont komolyabb témákról beszélve… hogy érzed magad? – terelte át a beszélgetést.
Hermione arca megfagyott, majd visszafordult a plafon felé, de legalább nem burkolózott némaságba.
- Rosszul vagyok, fáj idebent… - bökött a mellkasára.
- Milyen a fájdalom, írd le és adok rá valamilyen bájitalt… - ajánlotta a férfi.
- Erre nincsen. Tönkretette az életem… - suttogta alig hallhatóan.
Eileen ekkor lépett be az ajtón és ült le a lány mellé az ágyra.
- Kicsikém, itt vagy és élsz, mi kéne ennél több? Ráadásul az a szemét halott, Perselus végzett vele… - hadarta a nő, majd mikor Hermione hirtelen felült ijedten kapta szája elé a kezét.
- Perselus… ölte meg? – kerekedett ki a lány szeme.
- Igen. A fiam írt egy levelet nekem. Albus megtiltotta nekik, hogy bárki zaklasson, így pár napig csak mi leszünk veled. Azt írta azt hitte elveszített téged, hogy meghaltál és ettől annyira dühbe gurult, hogy ráküldte Voldemortra az egyik átkát…
- Milyen átkot? Ugye nem egy főbenjárót? – ijedt meg a lány.
- Nem! Igazából még nem hallottam róla, valami setrumse… nem emlékszem… - tűnődött el a nő.
- Sectumsempra… - suttogta a lány.
- Az milyen átok? – érdeklődött a férfi is.
- Perselus találmánya. Egy olyan átok, amit nem lehet feloldani, csakis a megfelelő varázsigével, amit csak ő ismer. Ha az átok eltalál, felszakítja a szöveteidet és elvérzel, de mindezt másodpercek alatt – fejezte be.
- Merlinre! Minek talált ki Perselus egy ilyen szörnyű átkot? – hüledezett a boszorkány.
- Az ellenségeinek… - itt jelentőségteljesen Eileen-re nézett, mire a nő elsápadt. Sohasem gondolta, hogy fia ezt annak idején a mostani barátainak szánta.
- Talán jobban oda kéne figyelnem rá. Merlinre, rossz anya vagyok! – hüppögte a nő. Hermione tétován a vállára tette a kezét, majd hozzábújt és együtt sírdogáltak egy darabig. Észre sem vették, amikor Jacob elhagyta a helyiséget.
- Elég lesz a sírásból, már így is kibőgtem magam egy életre – nyögött föl az idősebb.
- Igen, igazad van. És nem vagy rossz anya, te nagyon is jó vagy. És… gratulálok a picihez – mosolyodott el halványan a lány.
A nő ismét átölelte és kissé jobban magához szorította. Furcsa érzés volt ez a lánynak, egy pillanatra meg is dermedt.
- Valami baj van? – kérdezte aggodalmasan a nő.
- Nem, csak… furcsa, hogy megérintesz, nem tudom… - zavarodott össze.
- Félsz az érintésemtől? Ez lehet az egyik tünete is annak, ami veled történt…
- Nem! Csak… Nem félek, inkább szégyenkezem. Te nem undorodsz tőlem? – bukott ki belőle a kérdés.
Eileen hitetlenkedve nézett rá.
- Kincsem, már hogy undorodnék tőled! Senki jóérzésű ember nem undorodik tőled!
- Lehet, de majd szánakoznak… - húzta el a száját.
- Nem fognak. Albus megeskette azokat, akik tudnak az esetről, hogy senki sem beszélhet róla. A barátaid sem tudják, ha majd akarod később elmesélheted nekik, de egyelőre csak mi tudjuk, és tőlünk senki sem tudja meg – emelte föl a kezét ígérete jeléül.
- Jó, de Perselus tud róla. Ezután hogy nézzek a szemébe… Én vele akartam… nem így – dőlt vissza az ágyra. Eileen megsimogatta az arcát.
- Tehát terveztétek? Mégis mióta? - faggatózott.
Hermione furcsa mód nem érezte kellemetlennek a kérdéseket, pedig a barátja édesanyjával beszélte meg éppen – nem létező – nemi életét.
- A nyár vége óta. Hülyeség volt várni… Perselus ötlete volt, hogy várjuk meg azt a bájitalt, hogy nekem ne fájjon… - mesélte elmerengve.
- Komolyan? Képes volt visszautasítani téged, hogy neked jobb legyen? Micsoda úriember! A férfiak többsége első helyre sorolja magát, és jobbik esetben utána a partnerét… - magyarázta a nő.
- Fura veled ilyesmiről beszélni… mMeg egyáltalán egy felnőttel ilyesmiről beszélni – jegyezte meg a lány.
- Édesanyáddal nem beszélgettetek ilyesmiről?
- Nem. Ez a része kimaradt, igazából az életem felnőtté válásának egésze kimaradt. Mikor először megjött Madam Pomfrey magyarázott el mindent, így anyámat már csak kész tények elé kellett állítanom. Aztán mindig olyan keveset voltam vele, és a háború… - sóhajtott fel.
- Akkor megtisztelve érzem magam – húzta ki magát Eileen.
- Köszönöm.
- Egyébként Perselus már alig várja, hogy találkozzatok. A levelében folyamatosan rólad faggatózott. Nagyon aggódik miattad, szeret… ugye tudod?
Hermione egy darabig csöndben hallgatott, nem tudta, hogy mit kéne felelnie. Tudta, és mégse. Valahol még mindig benne volt a kisördög, hogy Perselusnak Lily fontosabb, hogy ő az első.
- De már más a helyzet. Voldemort… ezt tette velem. Elvette, amit neki akartam adni. Elvette a jövőmet, az életemet. Hogyan tudna ezután velem lenni? Ha rám néz, biztosan az jut majd az eszébe… - hadarta a lány.
- Drágám, te tudod a legjobban, hogy nekem miken kellett átmennem, hiszen te láttál el az ideérkezésemkor. Jacob mint tudod gyógyító, alaposan megvizsgált, és hidd el, az alapost vedd komolyan. Tud rólam mindent, és ennek ellenére vagy ezzel együtt, de szeret. A gyermekét hordom a szívem alatt és boldog vagyok, de egyben nyugtalan is. Félek Perselus mit fog szólni ehhez az egészhez.
- Szerintem először kiakad, kiabálni fog, és arra fog hivatkozni, hogy felnőtt emberek vagytok, mégis hogy eshetett meg ez az egész… Ó! – döbbent meg Hermione.
- Már rá is jöttél, ugye?
- Te akartad ezt a babát! – mutatott rá a boszorkányra.
- Igen, bár nem gondoltam volna, hogy így rögtön az elején összejön. Beszéltünk róla, hogy majd idővel jó lenne, de még nem most – sóhajtott föl.
Hermione elnézte a boszorkányt, hogy az mennyire boldognak tűnt és elégedettnek. Azt pedig már első látásra tudta, hogy Jacob szereti őt. Igen őt szeretik, de őt? Gondolatai szinte kiültek arcára, és nemsokára meg is kapta a választ.
- Most hagylak aludni egy kicsit. Azt ne felejtsd el, hogy Perselus érted megölte őt… - kacsintott a lányra, majd adott egy puszit a homlokára és kisétált a szobából.
Hermione szíve minta egy kicsit felmelegedett volna. Valóban, miatta ölte meg, Lilyért még elhagyni sem volt képes.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Remekül megoldottad a dolgot, már kezdtem aggódni. Most már nincs más hátra, mint néhány kanyar, és a happy and. 
Köszike, várom a többi frisset.
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Szia! Nem is tudom, hogy mit írjak... Szegény Hermione! Még jó, hogy nincs egyedül, van néhány felnőtt, akire számíthat és Perselus velójában nem egy dacos és fékezhetetlen tinédzser, számíthat rá mindennek ellenére. Talán segíthetnek neki újra elfogadni magát úgy, ahogy van. Piton... nagyon tetszik és örülök, h vele nyirattad ki Voldit, aszem ez mindkettejüknek kijárt!
Na igen a happy end-et már le sem tudom tagadni, de hiszen ismertek. :D