Tragédia közeleg

 (Csak erős idegzetűeknek 18+, erőszakos jelenet)

Hermione világa hirtelen ismét tökéletes lett. Újra csiripeltek a madarak, a csillagok fényesen ragyogtak az égen, röviden szólva minden tökéletes volt. Pláne, mikor szombat este nyolckor a Szükség szobájába érve, nem csak Perselust találta ott, de az összes barátját együttvéve. Eredetileg úgy tudta, hogy Alecet és Carlisle-t veszik be a Remény Rendjébe, ezért lesz egy kis összejövetel. Sirius mindenki legnagyobb döbbenetére be akarta vetetni Lydiát is a tagok közé, mondván a lány nem olyan, mint amilyennek hiszik. Albus Dumbledore viszont ellene volt a dolognak. Sirius végül letett a dologról, és inkább az alaposabb ismerkedésre törekedett. Legnagyobb sajnálatára ezt a bulit el kellett titkolnia a lány elől, és emiatt durcás is volt egy ideig.

Az egész születésnapi bulit beavatásnak álcázták, így Hermionénak meg sem fordult a fejében, hogy ez csak miatta van. A lány élete talán egyik legtökéletesebb napja volt, főleg miután megkapta az ajándékait. Persze, nem mintha annyira érdekelték volna az ajándékok, sokkal inkább, amit jelképeztek. Hogy nincs egyedül, és vannak barátai. Sokkal több, mint azt valaha remélte. Kapott jó néhány könyvet, ruhát és parfümöt. Viszont a számára legértékesebb dolog egy nyaklánc volt.

Kikerekedett szemmel bontotta ki a Perselustól kapott nyakéket. De nem csak ő döbbent le, hanem a többiek is.

- Azta! Perselus, ez meg honnan van? Kiraboltad a Gringottsot? – hüledezett Alec.

- Nem, családi örökség – válaszolta Piton kissé feszélyezetten.

Sirius szeme felvillant és már előre élvezte, hogy bajba keverheti a másikat.

- Piton, ez egy szett része? – érdeklődött.

- Igen, de miért kérdezed… - bizonytalanodott el.

- Perselus, ez túl értékes, nem adhatod nekem – kezdett el tiltakozni a lány.

- De én neked akarom adni! A nagyapám adta oda anyámnak, ő pedig azt mondta adjam oda annak, aki… fontos nekem – fogalmazta át hirtelen mondandóját.

- Vagyis ez… édesanyád hozománya? – bukott ki a kérdés Susannból.

- Iiiiigen.

- Perselus, ugye tisztában vagy vele, hogy ebben a szettben van egy pár fülbevaló, bross, tiara és egy gyűrű is? – faggatózott Frank vigyorogva.

- Mit akartok ezzel? Perselus, tényleg nem adhatod nekem…

- De, Neked akarom adni! – jelentette ki Piton, mire mindenki bőszen vigyorogni kezdett.

- Hermione úgy helyes, ha felvilágosítalak. Ez a szett egy esküvői hozomány, vagy nevezd, ahogy akarod. Piton, mikor akarod a gyűrűt is odaadni neki? – kérdezett rá kertelés nélkül James.

Perselus már nagyon szeretett volna elsüllyedni szégyenében. Hermione arca lángolt, szíve pedig majd kiugrott a helyéről.

- Srácok, hagyjátok már! Különben is, ti mikor adtatok ajándékot a barátnőiteknek? – vonta kérdőre őket Lily. Erre az összes érintett fiú kissé összébb húzta magát.

Hermione amint összeszedte magát, félrehúzta Perselust, hogy nyugodtabban tudjanak beszélni.

- Ez igaz? Mármint, hogy tényleg egy olyan szett része? – faggatózott.

- Hermione, legalább te ne gyötörj. Igen, annak a bizonyos szettnek a része, és nem! Nem gondoltam meg magam, ez téged illet… és idővel a többi is – csúszott ki a száján.

Hermione hitetlenkedve meredt rá, majd elfelejtkezve mindenkiről hirtelen megcsókolta Perselust. Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy mindenki füttyög a hátuk mögött.

- Jaj! Merlinre, lebuktattam magunkat – ijedt meg a lány.

- Tudod mit? Egye fene – vigyorodott el Perselus, majd hanyatt döntötte a lányt, és úgy csókolta meg.

- Ó, látom Piton is tud néhány trükköt – nevette el magát James. Valahogy az egész titkolózást annyira feleslegesnek érezték, hogy úgy döntöttek, bevallják barátaiknak, hogy együtt vannak. Persze csakis nekik és nem híresztelik a dolgot.

Igazából senki sem lepődött meg a fejleményeken, valahol mindenki számított már arra, hogy ők összejönnek.

Dumbledore meghagyta, hogy legkésőbb tízre mindenki legyen a körletében, így a társaság lassan szétszéledt. Hermione és a többiek nevetgélve sétáltak fel a toronyba, azonban jó kedvük nem tartott sokáig. A kandalló előtt, az egyik fotelben ülve találták Petert. A fiú dühösen méregette őket, és haragját nem rejtette véka alá.

- Hol a Merlin bánatába voltatok?! – vonta kérdőre őket.

- Hogy? Ja, hát csak a kastélyban… - próbálkozott Sirius.

- Ja persze, csak a kastélyban. Kezd elegem lenni, hogy mostanában mindig mindenből kihagytok! – morogta feszülten.

- Bocs Peter, azt hiszem ez az én hibám. Tudod egy rögtönzött születésnapi bulit tartottak nekem, és…

- Aha! Tudtam, hogy te vagy a dolog mögött. Elveszed a barátaimat, meg belekevered a slepped az egészbe – mutatott a lányokra és Carlisle-ra.

- Peter, állj le! Gondolkozz, mielőtt megszólalsz, ugyanis az egyik a barátnőm, a többi meg a barátom! – szólt rá James.

- Tudjátok mit? Nem érdekel, ha ennyire nem vagytok rám kíváncsiak, akkor hagyjuk is – duzzogott, majd felvágtatott a szobájába. Hermione suttogva szólt oda Jamesnek.

- Vigyázzatok vele, de azért csak óvatosan, tudod közel a barátaid, de az ellenségeid még közelebb…

- Értem, és vigyázni fogunk. Na jó életem, én most megyek és szunyálok egyet – köszönt el Lilytől, majd a fiúkkal együtt felsétált a szobájukba.

A Peter által keltett vihar hamar elült. Hermione szerint túl hamar is. Azonban az elkövetkezendő egy hónapban semmi sem történt. Perselus és Hermione közös kutatófeladatra hivatkozva, még több időt tudott együtt tölteni. Gombóc, a cica egyre csak nőtt, és méltón nevéhez szélesedett is. Hermione már komolyan aggódott, hogy valami baja van kedvencének. Hagrid azonban megnyugtatta, hogy ez egy teljesen normális dolog, főleg egy ilyen keverék macskánál, és idővel majd kinövi.

A napok olyan gyorsan teltek egymás után, hogy a diákoknak szinte felocsúdni sem volt idejük, máris elérkezett az első roxmortsi hétvége.

Reggel mindenki igyekezett le a kapuhoz. Sirius kissé bosszúsan figyelte távolodó barátait, lévén ő maga el volt tiltva a sétától. Minden tökéletesen zajlott, a párok együtt ültek be sütizni Madam Puddifoot kávézójába, majd ki-ki ment a maga dolgára.

Alice és Frank a talárszabászatban kötöttek ki, míg James és Lily még maradtak egy forró csokira. Susann és Carlisle az első hivatalos randevújukon inkább a séta mellett döntött. Remus, Perselusszal és Hermionéval pedig betért a könyvesboltba.

A fiúk bőszen tanulmányozták az egyik legújabb bájitalokkal foglalkozó könyvet, és Perselus szentül meg volt győződve, hogy ez segíthet a főzetének továbbfejlesztésében.

Hermione most inkább a bűbájtannal foglalkozó könyvek közt keresgélt. Éppen le akart venni egy vastag könyvet a felső polcról, mikor hirtelen megmerevedett. Nem tudott megmozdulni, se beszélni. Szeme sarkából meglátott egy alakot kilépni a polcok közül. Az illetőn csuklya volt, így nem láthatta az arcát, azonban nem is kellett hozzá, elég volt megszólalnia és azonnal tudta, bajban van.

- Elegem van belőled Dumbledore. Minden olyan szépen ment, míg meg nem jelentél. Jamesék mostanra szinte semmit nem mondanak el nekem, és tudom, hogy ez miattad van. Pedig minden olyan jól haladt, bíztak bennem, át tudtam verni őket. Most viszont… De nem baj, az éppen elég lesz nekem, hogy tudom az Ő pálcája végez majd veled! – sziszegte indulatosan, majd megfogta a lány karját és hirtelen eltűntek.

Hermione még életében nem rettegett ennyire. Peter most kimutatta a foga fehérjét, ami egyet jelent azzal, hogy neki talán annyi. Ahogy a másik beszélt, magában azért rimánkodott, hogy valaki keresse őt, hogy valaki nézzen felé. Hol van ilyenkor Perselus? Merre lehet Remus? Hát senki sem látja?! A kérdések csak úgy záporoztak az agyában, mikor pedig megérezte karján a másik érintését, tudta, hogy elveszett.

A következő pillanatban jött a rántás, és mire észbe kapott, már egy köd lepte udvaron álltak, körülöttük pedig jó néhány halálfaló ácsorgott.

- Végre megérkezett! Micsoda megtiszteltetés Ms Dumbledore – hajtott kissé fejet Vodelmort.

A lány még mindig mozdulatlan volt, ezért a Nagyúr megszüntette az átkot. Az utazástól és a testében felhalmozódott adrenalintól kissé megrogyott a térde, de nem esett el.

- Nos, ifjú barátom, azt hiszem méltón bizonyítottál nekünk. Elhoztad, amit kértem, ez pedig jutalmat érdemel. Sajnos mivel még köt az iskola béklyója, egyelőre nem kaphatod meg a sötét jegyet, de amint elvégezted, tárt karokkal várunk magunk közé.

Hermione riadtan nézett a csillogó szemű fiúra. Peter pont olyan arcot vágott, mint amikor Umbridge teljes hatáskörrel ruházta föl a diákokat illetően, eszelős volt és őrült.

- Ügyes fiú voltál, most távozhatsz – küldte el végül a Nagyúr. Peter csak mélyen meghajolt és már ott sem volt. Hermione most még inkább félt.

- Nagyuram, megkezdhetjük a kínzását? – kérdezett rá Bella. Voldemort a kérdést egy átokkal jutalmazta. Hermione nem tudta mire vélni a dolgot.

- Ejnye Bella, légy türelmes, a kisasszonnyal más terveim vannak. Ő lesz az első az új kísérletemben – mosolygott rá, mire Hermione szinte sokkot kapott. Hirtelen az eszébe ötlött Perselus év végi intelme, és hogy mit kellett tennie annak érdekében, hogy őt is bevegyék.

- Azt hiszi sikerülni fog? – kérdezett rá kissé reszkető hangon.

- Nocsak, van hangja is – állapította meg egy halálfaló.

- Elég időt pocsékoltunk el beszélgetésre, Bella vidd a cellájába és gondoskodj róla… - utasította a boszorkányt.

- Mire gondolsz, Nagyúr? – értetlenkedett Bella.

- Csak nézz rá, ez a mugli öltözék… adj rá valami boszorkányhoz méltót, de ne túl sokat, ha pedig nem venné föl, bírd rá valahogy – kacagta, majd elindult a ház felé.

Hermione nem tehetett mást, követte a fekete hajú boszorkányt. Kezét megkötözték, így még a tartalék pálcáját sem tudta elérni.

A pincébe érve Bella bevezette őt egy tömlöcbe, ami szemmel láthatólak hosszú ittlétre volt berendezve. A lányt kirázta a hideg, ahogy végignézett a hatalmas ágyon. Már most forgott a gyomra.

- Most pedig vetkőzz, addig varázsolok valami göncöt neked – mordult rá Bella.

- Eszem ágában sincs, de még ha akarnék, se tudnék, mert meg vagyok kötözve te hegyi troll! – vetette oda. Bella elhúzta a szája szélét, majd ördögien elvigyorodott.

- Ebben az esetben… - mutatott a lányra, mire annak testébe ismerős fájdalom hasított. A cruciatust még így is elsőre felismerte, hiszen még elevenen élt a csontjaiban az emlékük. A kínzás fél percig tartott és mikor vége lett, Hermione keze szabad volt. Vett egy mély lélegzetet, majd gyorsan benyúlt csizmaszárába, hogy lefegyverezze a másikat, de az gyorsabb volt.

- Ejnye, tehát kettő volt nálad. Cseles, de nem eléggé. Vetkőzz! - szólt rá a lányra.

- Nem!

- Rendben, akkor majd én – sóhajtott fel Bella, majd egyetlen pálcaintéssel letépte a lány összes ruháját, köztük Hermione utolsó mentsvárát, a nyakláncát, amivel megmenekülhetett volna. Hermione riadtan nézte a földre hulló ékszert és ezt Bella is észrevette.

- Ó, csak nem a fiúdtól kaptad? De édes, ugye nem baj, ha összetöröm? – kérdezte, majd a lány szeme láttára robbantotta fel. Hermione csak most kezdte el felfogni, hogy ruha nélkül áll a másik előtt, és a pince sem valami túl meleg. Bella leplezetlenül mérte végig, majd alaposan körbe is járta.

- Hát, nem leszel valami nagy falat a Nagyúrnak. Vézna lábak, lapos fenék, kicsi mellek… - méregette.

Hermione úgy érezte magát, mintha valami állat lenne, akit megvétel előtt alaposan megvizsgálnak.

- Na mindegy, egy alkalomra jó leszel neki – vigyorodott el, majd rávarázsolt egy hálóköntöst. A lány még mindig alig tudott megmozdulni, részben az ijedtség, részben pedig az elszenvedett átok miatt. Mikorra föleszmélt, Bellatrix már elhagyta a tömlöcöt, ő pedig egyedül maradt. Most még inkább egyedül érezte magát, és az elkeseredés ledöntötte a lábáról. A földön térdelve meredt maga elé, nem akarta elhinni a történteket.

Fogalma sem volt mennyi idő telt el, talán csak percek, de az is lehet, hogy órák, minden egyes pillanattal elveszettebbnek érezte helyzetét. Folyamatosan azt várta, hogy meghallja a kiszabadítására küldött Rendtagok hangját, vagy párbajra utaló zajokat, de semmi sem volt, csak a nyomasztó, mélységes csönd. Talán észre sem vették, hogy eltűntem? Vagy egy emberért nem kockáztatnak annyi életet?

Egyre kétségbeesettebb gondolatai közepette hirtelen valami neszezésre lett figyelmes a rácsok felől. Riadtan pillantott a hang irányába, de már bánta is tettét, ott ugyanis maga Voldemort állt. Az idősebb férfin – mert itt még nem volt olyan ocsmány kígyószerű lény, mint amilyennek a lány ismerte – egy zöld köntös volt, mely alatt csak sejteni lehetett, hogy nadrág van. A lány riadtan kúszott hátrébb a földön, míg el nem érte az ágy szélét.

- Ejnye kisasszony, ne legyél ilyen félénk – dünnyögte a Nagyúr.

- Mit akar tőlem? – kérdezte a lány, mire Voldemort elvigyorodott.

- Könnyű szerrel kicsikarhatnék belőled minden információt, de én valami másra gondoltam. Hasznosabb leszel a kísérletemben, és ha nem sikerül a tervem, még mindig kiszedhetem belőled azt, amit akarok.

- Maga szemét disznó! – sziszegte a lány dühösen.

- Ugyan kedves, ne legyél ilyen morcos. Fogd fel úgy a dolgot, hogy a tudományt szolgálod – kacagott fel, majd odasétált a lány elé és felrántotta a földről. Hermione kapálózni kezdett, de ezzel cseppet sem hatotta meg a másikat.

- Kár minden erőfeszítésért, ellenem nem győzhetsz – jelentette ki a férfi, azzal erőszakosan megcsókolta. Hermione minden erejét bevetve rántotta el a fejét, és taszította el a másikat.

- Lehet, hogy én nem győzhetek, de a barátaim eljönnek, és meg fogják ölni, Tom – sziszegte indulatosan.

Voldemort a neve hallatára előkapta pálcáját, a lányra szegezte, majd kimondta rá a kínzó átkot.

- Ostoba vagy, engem senki sem győzhet le! – jelentette ki, miközben abbahagyta a lány kínzását.

Hermione fájdalmában az ágyra roskadt, de még tartotta magát.

- Márpedig le fogják győzni, és nem lesz alkalma visszatérni – morogta a boszorkány maga elé.

- Ezzel mire célzol?! – kiáltott rá Voldemort.

- Csak arra, amit már maga is tud. Vége a játéknak, már csak maga van Tom Denem, hiszen érezte, ahogy megsemmisülnek, nem igaz? Egyik a másik után. Azzal pedig tisztában van, ha tovább hasítja a lelkét, akkor elveszíti a józan ítélőképességét, és minden emberi vonását – vigyorogta Hermione.

Voldemort dühösen küldött rá egy újabb ártást, mire Hermione teste görcsbe rándult és elvágódott az ágyon.

- A nagybátyád mindent elárult, igaz? Nem baj, talán módosítunk a tervemen, és nem csak kísérletezni fogok rajtad – sziszegte Voldemort.

Mikor az átok ismét abbamaradt, Hermione levegő után kapkodott. Ez sokkal rosszabb volt, mint Bellatrix átka, sokkal erősebb és intenzívebb.

- Mindent tudok, ami lényeges, tudom ki az anyja és ki volt az apja, hogy te magad ölted meg őt. Tudom, hogy csak egy félvér vagy, semmi több. Még hogy aranyvér?! Csak egy illúzió! Egykor mindenki mugli születésű volt, olyan nincs hogy aranyvér! Egy ostoba eszme rabjává vált és felhasználta a saját kis önző céljai elérésére. Csak azért, mert az apja elhagyta az anyját – ami érthető is volt tekintve, hogy egy bájital hatása alatt voltak együtt – nem is csoda. Maga csak egy szánalmas, sértett, szerencsétlen, aki másként nem tudja magát kiélni, csak azzal, ha másoknak árthat – fejezte be a lány dühtől eltorzult arccal.

Voldemort ezt végighallgatva éktelen haragra gerjedt, majd ördögi vigyor ült ki az arcára.

- Igazad van, nincs is annál jobb, ha másoknak árthatok, és amit veled teszek, azt különösen fogom élvezni – nevette el magát, majd hirtelen rávetette magát a lányra.

Hermione nem tudott mozdulni a testére nehezedő súly miatt. Karjait feje fölött megbilincselte a férfi bal keze, míg a jobbjával már a lány hálóingje alatt matatott. Hermione hiába vonaglott, semmit sem ért el vele. Már nem volt elég ereje ellenkezni, a sok cruciatus megtette a hatását. Mikor Voldemort kioldozta köntösét és félig letolta nadrágját, rémülten kerekedett ki a szeme. Csak most tudatosult benne igazán, hogy mi fog történni.

- Hagyjon! – suttogta, de süket fülekre talált. A férfi erőszakosan szétfeszítette lábait, majd könyörtelenül beléhatolt.

Hermione testében szétáradt az iszonyatos fájdalom, és egy velőt rázó sikoly hagyta el a száját. Elveszett, minden elveszett.

Perselus és Remus néhány perc után a lány után indultak, csakhogy ott senkit se találtak. Elindultak szétnézni a sorok közt, de itt sem jártak sikerrel.

- Megtaláltad?

- Nem, és ez egyre idegesítőbb, vajon hova mehetett? – értetlenkedett Perselus.

- Kérdezzük meg az eladót, hogy látta e kimenni – ajánlotta Remus. Gyorsan odasietettek a kassza mögött álló boszorkányhoz.

- Elnézést, nem látott kimenni egy nagyjából ilyen magas, göndör, barna hajú lányt, aki velünk érkezett? Piros pulóver volt rajta – hadarta Perselus.

- Sajnálom, de ezen az ajtón biztos nem ment ki. Nézzétek meg a polcok közt, ott kell lennie – mondta, majd visszafordult éppen olvasott könyvéhez.

Perselus előkapta pálcáját és egy helymeghatározó bűbájt küldött a boltra.

- Hermione nincs itt – jelentette ki.

- Lehet mégis kiment – próbálkozott Remus. Ezután kiszaladtak az utcára és Piton ismét elvégezte a bűbájt. Csakhogy ismét ugyan az lett az eredmény.

- A pokolba! – kiáltott föl, majd eliramodott a kastély felé. Menet közben összetalálkoztak Jamesékkel. Őket is kifaggatták hátha találkoztak vele, de a válasz itt is nemleges volt.

- Gondolod, hogy baja esett? – aggodalmaskodott Lily.

- Érzem, hogy bajban van – jelentette ki Perselus, majd futva tették meg a hátralevő utat.

A kastélyba érve valósággal berobbantak az igazgató szobájába.

- Mi történt? – állt fel az idős mágus.

- Hermione eltűnt, szerintem elrabolták – jelentette ki Perselus.

Az igazgató azonnal riadóztatta a Rend tagjait, és közben elküldte Jamest a Tekergők térképéért, hátha a lány mégis a kastélyban van. Pár perccel később Potter meg is jelent a térképpel és keresni kezdte Hermione nevét.

- Nincs sehol – jelentette ki idegesen. Közben Lily is elkezdte tanulmányozni a térképet, és feltűnt neki valami.

- Peter most jelent meg, eddig nem volt ott – mondta a lány.

Potter és Black dühösen néztek össze.

- A mocsok, hát megtette! – mordult föl Perselus.

- Mr Potter, Mr Black, kérem hozzák ide Mr Pettigrewt – kérte őket.

A fiúk nem is ellenkeztek, azonnal elindultak, hogy elkapják Petert. Néhány perc idegeskedés után Petert szabályosan beráncigálták az irodába.

- Fiúk, álljatok már le! Mi bajotok van? – kiabálta Peter. Perselus erre elemi erővel vetődött előre, és ragadta meg a másik torkát.

- Ki vele te patkány, hova vitted Hermionét!? – kérdezte sziszegve.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Valaki szedje már le rólam – rimánkodott.

- Most jöttél vissza a kastélyba, Hermione pedig eltűnt. Ne tagadd tovább, tudjuk, hogy te voltál – mondta Lily tárgyilagosan.

Peter körbenézett, de makacsul hallgatott.

- Úgy hiszem Mr Pettigrew nem lesz túl készséges velünk szemben. Mr Black, adják be ezt neki – mondta Dumbledore.

Peter mocorgott egy kicsit, de végül lenyelte a Veritaserumot. A hatás azonnali volt.

- Te vitted el Hermionét? – kérdezte James.

- Igen…

- Hova vitted? – sürgette Lily.

- Nem tudom…

- Ki parancsolta meg, hogy elvidd? – kérdezte Albus.

- A Sötét Nagyúr… Tervei vannak vele, valamilyen kutatás… - nyögte a fiú.

Perselus arca elsápadt, és meg is tántorodott. Ha Albus nem tartja meg, minden bizonnyal elvágódik a földön.

- Perselus, jól vagy? – kérdezte Lily, de a válaszig már nem jutottak el. Az iroda ajtaja kivágódott és egy fehér hajú lány viharzott be rajta. Körbe sem nézett, csak az Albus, Perselus kettősre koncentrált.

- Igazgató úr, baj van. Megtudtam, hogy valakit el akarnak rabolni a lányok közül, azt hiszem Hermione a célpont – mondta.

- Köszönöm Ms White, de sajnos elkéstünk, már megtörtént – sóhajtott fel az igazgató. Mindenki döbbenten nézte a mardekáros lányt, aki csak most vette észre a többieket.

- Azt hiszem az inkognitómnak lőttek – nyögött föl.

- Bennük megbízhat, Mr Pettigrew emlékeit pedig úgy is módosítani fogjuk – jelentette ki az igazgató.

- Tehát ő tette? Elmondta, hogy hova vitte? – faggatózott a lány.

- Nem tudja – morogta Sirius.

Lydia szeme a másikra villant, de annak arcán csak hatalmas zűrzavart vélt fölfedezni.

- Pettigrew, mit láttál mikor odamentél?

- Homályos… Sűrű köd volt, alig lehetett látni. Sokan voltak, körben álltak… A Sötét Nagyúr, Lestrange-ék, nem tudom… – sorolta Peter.

- Láttad az épületet? Milyen volt? – sürgette Lydia.

- Én nem… nem tudom, csak ködöt láttam és azt a fát… - nyöszörögte.

- Milyen fát? – rázta meg James.

- Nem tudom, olyan volt… Volt a törzsében egy nagy odú, lent a földön… Át lehetett látni rajta… - fejezte be. Ez sem tűnt elégséges információnak.

- Ebből még nem tudjuk meg, hogy hol van – sóhajtott fel Albus. Végül Petert bezárták, és rábízták Mordonra, míg ők maguk nekiálltak kutatni.

- Mi lenne, ha kivennénk az emlékeit és megnéznénk? – bukott ki Siriusból a kérdés.

Albus erre teljesen felvillanyozódott.

- Ez nem is olyan rossz ötlet, megyek és idehozom az emlékeket, addig várjatok itt – mondta, majd elsietett.

Perselus magába roskadva ült az egyik széken, míg Lily vállát átkarolva próbálta meg megnyugtatni. James felszülten sétált fel-alá, Sirius pedig meredten figyelte Lydiát.

- Tehát te vagy a kém, akiről az öreg beszélt? – bukott ki belőle a kérdés.

- Igen. Már lassan egy éve hozom az információkat – suttogta a lány.

- Na és, hogy jutottál hozzá ezekhez? – érdeklődött Lily.

- Hallgatózom, leselkedem. A srácok többségének megered a nyelve az ágyban, főleg, ha azt hiszik az ő oldalukon állok – felelte.

- Tehát az is hazugság volt, hogy a vőlegényed meg a családod bosszantására fekszel le mindenkivel? – kérte számon Sirius, saját magát sem értette, hogy miért érzi ennyire rosszul magát.

- Hagyd, Black. Lydia tökéletesen beleillett az igazgató terveibe. Lázadt a családja ellen, nem vallotta a nézeteiket, és így két legyet üthettek egy csapásra. Ne hibáztasd – motyogta az orra alatt. 

Sirius ezt hallva elhallgatott. Nemsokára az igazgató is visszatért és megkezdték az utazást Peter emlékeibe.

A látottak mindenkit megdöbbentettek, és szívük szerint, ha tehették volna ott helyben megátkozzák a halálfalókat. Mikor alaposabban körbenéztek, meglátták azt a bizonyos fát a közelben, de így sem volt ismerős a hely senkinek.

- Hol a pokolban vagyunk? – fakadt ki Sirius. Végül, mielőtt Peter eltűnt megláttak valamit. Egy sírkő volt, rajta pedig ez állt.

Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok.

Sirius ahogy visszaértek, azonnal az íróasztalhoz rohant, majd felírta a szöveget egy pergamenre, majd felolvasta a többieknek.

- Nem remélek semmit. Nem félek semmitől. Szabad vagyok. Ez egy sírkőn volt… Ismerős, de nem tudom honnan – hadarta Sirius.

- Igen, nekem is, de én se tudom hova tenni… - vágta rá James.

- Lehet, hogy már olvastátok valahol – próbálkozott Remus.

- Nem. Én már láttam ezt a sírkövet, biztos vagyok benne, csak nem tudom, hogy kicsodáé… - akadékoskodott Potter.

- Nem remélek semmit, nem félek semmitől, szabad vagyok… Sygnus Black… Megvan! Ezt a nagybátyám mondogatta mindig, mikor kicsi voltam. Talán öt éves lehettem amikor meghalt. Bella az ő lánya. Merlinre, Bella birtokán vannak! Most már az övé az egész kastély Edinburgh mellett – hadarta szinte egy szuszra.

Albus csak erre várt, azonnal szervezkedni kezdett és alig húsz percen belül már indulásra készen álltak.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.