Se veled, se nélküled

Eileen haragosan nézett fiára, de igyekezett visszafogni magát. Perselus viszont éppen az ellenkezőjét tette. Elégedetten vigyorogva nézte a távozó lányt, de igencsak meglepődött, mikor visszafordulva anyja tekintete szinte lángolt.

- Most meg mi van?

- Gonosz vagy Perselus. Minek kellett piszkálnod? – korholta meg.

- Nem értem, hogy mi a problémád.

- Csak tett egy megjegyzést, nem mellesleg igaza van. Mióta megismerted a nagyapád, egyszerűen kiállhatatlan vagy. Mindenen felkapod a vizet, mindig morgolódsz. Észre sem veszed, de velem is hasonlóan viselkedsz. Folyamatosan flegmán válaszolsz, vagy gúnyos megjegyzéseket teszel. Lehet, hogy nem mutatom ki, de nagyon is bántó ez az egész. Elhiszem, hogy mennyire frusztrál téged a nagyapád közelsége, de e miatt nem éri meg összeveszned olyanokkal, akik szeretnek téged – oktatta ki.

Perselus elhúzta a száját. Valóban ingerültebb volt mostanában, és könnyebben felkapta a vizet is.

- Azért nincs teljesen igazad, Hermione nem szeret engem – morogta maga elé. Eileen felsóhajtott, majd lemondón megcsóválta a fejét.

- Perselus, ezt kivel akarod elhitetni? – kérdezte a boszorkány, majd felállt és otthagyta fiát az asztalnál.

Piton meredten nézte a fehér terítőt és agya vészesen kattogott. Anyja vajon mire akart ezzel célozni? Talán Hermione igenis szereti őt? Igen, ez lehetséges, de biztos nem szerelmes belé. Elvégre tudja, hogy ki is ő igazából. Ő látta milyen volt régen… Éppen ezért képtelenség, hogy szeresse őt úgy.

Mikor idáig elért gondolatmenetében, hirtelen hiányérzete támadt. Mintha elvettek volna tőle valami nagyon fontosat. Elhatározta, hogy megpróbálja kiengesztelni a másikat. Tétován felállt, majd elindult az emelet felé.

Hermione amilyen jókedvvel lépett be a házba, most éppen az ellenkezőjét érezte. Dühös volt, csalódott és levert. Már azt hitte Perselus megváltozott, hogy képes normálisan viselkedni, erre tessék. Persze igazából nem kéne kiakadnia egy ilyen apróságon, hiszen nem mondott semmi eget rengetőt. Viszont nem értette, hogy akkor mégis miért érintette ez ennyire rosszul. Azt már tudta egy ideje, hogy vonzódik a másikhoz, de azt hitte ez csak valami múló fizikai vágy, semmi több. Csakhogy az utóbbi néhány napban, amit együtt töltöttek, minden olyan jó volt. Eileen mintha tényleg az édesanyja lenne, Perselus pedig már nem csak pusztán barát volt a számára, nem csak egyszerű kutatópartner, hanem több, sokkal több. Csak most jött rá, hogy érzései milyen irányba terelődtek minden egyes nappal. Lassan, de biztosan elkezdte megkedvelni, megszeretni a fiút. Először csak barátként, majd egyre fontosabb helyet foglalt el a szívében.

Hermionénak le kellett ülnie a felismerésre. Úgy érezte, mintha valami a mellkasába szúródna, egyre nehezebben szedte a levegőt, szemét pedig lassan mardosni kezdték a sós könnyek. Tudta, hogy elveszett, és ebből a helyzetből nem kerülhet ki nyertesen. Beleszeretett Perselus Pitonba. Épphogy eljutott idáig, az ajtón valaki kopogtatni kezdett. Hermione feltápászkodott és letörölte könnyeit, majd ajtót nyitott. Azonban nem a várt emberrel találta szemben magát.

Egy ősz hajú férfi állt előtte. Arca sovány volt, a szeme viszont olyan fekete, mint a legmélyebb kút. Hermione megszólalni is elfelejtett.

- A kishölgy, ugye Ms. Dumbledore? – érdeklődött az öreg.

- Én, igen… Ön pedig biztos Mr. Prince – nyújtott kezet, mire az öreg kezet csókolt neki. Hermione annyira meglepődött ettől a gesztustól, hogy ismételten elakadt a szava.

- Esetleg megengedné, hogy belépjek a szobájába? – érdeklődött az öreg.

- Persze, jöjjön csak. Elnézést kérek a rendetlenségért, még nem sikerült kipakolnom – szabadkozott a lány.

- Ó, engem nem zavar a felfordulás, kamasz koromban drága édesanyám elég sűrűn rótt meg a nem éppen megfelelő helyeken hagyott ruhadarabjaim miatt – somolyogta.

- Miért, hol hagyta őket? – kíváncsiskodott a lány, de szája már mosolyra húzódott.

- Amennyire emlékszem egy gatyát, és a nappali kandallójának a tetején… - merengett el. Hermione nem bírta ki nevetés nélkül.

- Hát ez, ön hihetetlen, Mr. Prince.

- Nem ilyennek írtak le, igaz? – érdeklődött az öreg.

- Őszintén? Nem igazán.

- Bevallom, még mindig feszélyez a közelségük. Beszélhetek őszintén?

- Természetesen – bólintott rá a lány.

- Tudja, bűntudatom van a lányom miatt, és nem igazán tudom, hogy mikor mit kéne mondanom. Nem voltam egy mintaapa. Gyógyítóként sokat dolgoztam, a családom pedig elhanyagoltam. Eileen elég kései gyermek volt. Már majdnem lemondtunk arról, hogy legyen, de mégis megfogant. Nagyon boldogok voltunk, és egyben rettegtünk is.

- Mégis mitől? – kérdezte a boszorkány.

- Hogy nem leszünk jó szülők, hogy nem tudjuk neki megadni mindazt, ami neki kell. Hogy esetleg rossz példát mutatunk neki, vagy elhanyagoljuk, netalán a korunknál fogva magára marad. Annyi, de annyi kétség és rettegés szakadt a nyakunkba. Azonban mindig elég volt Eileen csilingelő kacagása, vagy mosolya, hogy ezek a kétségek elszálljanak.

- Mi romlott el? – értetlenkedett a lány.

- Már magam sem tudom biztosan. A túl sok munka, a sötét mágusoktól való félelem... Tőlünk is elvárták, hogy ex-mardekárosok és aranyvérűek lévén osszuk a nézeteiket. Persze nekünk volt jó néhány félvér és mugli származású ismerősünk is. Végül lassan mindenkivel megszakítottuk a kapcsolatot. Részben a mi, részben az ő érdekükben. Ezzel kezdődött az egész. A feleségem a társaság hiánya miatt egyre rosszkedvűbbé vált, egyre többet veszekedtünk, és a kapcsolatunk is megromlott. Eileen mindezt végignézte, és talán ezért is ugrott bele gondolkodás nélkül a házasságba – tűnődött el.

- Eileen rosszul döntött, de alaposan meg is fizetett érte, és Perselus is.

- Az unokám elég makacs természet, sokban hasonlít rám. Bizonyára ezért is van annyi nézeteltérésünk… - tűnődött el az öreg.

- Lehet, de Perselus amúgy sem egy könnyű eset – húzta el a száját Hermione.

- Hermione, kérhetek valamit? – fordult a lány felé, majd megfogta a kezét.

A boszorkány döbbenten nézett rá, nem tudta mi fog következni, de álmaiban se gondolta volna, hogy ez lesz belőle.

- Igen?

- Kérem, vigyázzon az unokámra… - kezdte.

- Hogy? Ezt nem egészen értem.

- Egyetlen dolog volt csak, amiért Perselus nem lett ideges, vagy feszült, ha magáról mesélt. Jóformán úgy érzem, mintha évek óta ismerném.

- Én, köszönöm, és megpróbálok figyelni Perselusra, bár kétlem, hogy ő kérne belőle – válaszolta kissé szkeptikusan.

- Ó, ne hidd. Perselus is szereti a gúnyt és a közönyt álcaként használni, akárcsak én. Igenis fontos vagy neki, sokkal fontosabb, mint gondolnád – kacsintott a lányra.

Hermione nem tudta, hogy örüljön-e a hallottaknak.

- Ha ön ezt mondja – hagyta rá végül a dolgot.

- Nos, azt hiszem eleget fecsegtem, ideje visszatérnem a szobámba és összepakolnom – sóhajtott fel az öreg.

- Miért megy el, ha nem akar? – értetlenkedett a lány.

- Mert mint ön is látja, a családom kész idegroncs miattam. Jobb lesz ez így. Rigolyás egy vénember vagyok – kuncogta, majd elindult az ajtó felé.

Perselus nagyjából akkor ért fel a lépcsőn, mikor nagyapja belépett Hermione szobájába. Hajtotta a kíváncsiság, így közelebb osont, hogy jobban hallja a beszélgetést. Eleinte azt hitte nagyapja Hermionénak is előadja a színjátékát, de ez most más volt. Sokkal őszintébb és valóságosabb, mint amit nekik próbált bemesélni. Végül mikor meghallotta nagyapja közeledését, hátrébb húzódott egészen a lépcsőig, mintha most jönne föl. Gondolatait igyekezett rendezni kissé. A lány vele kapcsolatos érzéseiben egyre biztosabb volt, de az meglepte, hogy azt hiszi közömbös a számára.

- Á, itt az én nagy unokám, jöttél bocsánatot kérni? – szegezte neki a kérdést.

Perselus ilyenkor fel tudott volna robbanni, de most nyugalmat erőltetett magára.

- Á, itt az én kotnyeleskedő nagyapám, már kislányokra is ráhajtasz, öreg? – gúnyolódott. Mr. Prince olyan látványosan elvörösödött, hogy félő volt felrobban a dühtől.

- Te szemtelen fráter! Mégis minek nézel te engem? Egész életemben egy nő volt csak mellettem és már nem is lesz másik! Micsoda botrányos vádaskodás! – morogta az öreg, miközben elindult a szobájába. Hermione karba font kézzel nézett utána.

- Bocsánatot kéne kérned – kezdte.

- Lehet, de nem akarok – ellenkezett Perselus, majd engedélyt se várva becsörtetett a lány szobájába. Hermione felvont szemöldökkel meredt rá.

- Micsoda úriember – jegyezte meg, mire Piton megmerevedett.

- Bocsánat, bejöhetek? – kérdezte félig visszafordulva.

- Ha előbb kérdezed, nemet mondtam volna, de mivel már bent vagy nem tehetek semmit – válaszolta bosszúsan a lány.

Perselusnak minden szavát alaposan meg kellett fontolnia. Hirtelen előkapta a pálcáját, majd bezárta a szoba ajtaját. Hermione ijedten ugrott egyet az ajtócsapódásra, a zár kattanását hallva pedig hevesebben kezdett el verni a szíve.

- Mire ez a nagy bezárkózás? – érdeklődött, de hangjából kiérződött a feszültség.

- Egyszerűen nem akarom, hogy valaki ránk nyisson. Így is eléggé nehezemre esik, hogy itt legyek…

- Hah, na kösz, akkor megkönnyítem a dolgot, el is mehetsz! – sziszegte a lány dühösen.

- Várj! Nem úgy értettem! Tudod, te vagy az egyetlen, akivel teljesen nyíltan beszélhetek. Mindenki más elől el kell titkolnom valamit. Viszont te ismersz, úgy értem a múltam, a viselkedésem, még a tetteim értelmét is. Részben ezért is olyan nehéz néha normálisan viselkednem veled.

- Néha? – bukott ki a lányból.

- Na jó, állandóan szemét vagyok, gúnyolódok, piszkállak, és megjegyzéseket teszek rád. Sajnálom. Viszont tudod, hogy már ez a mostani viselkedésem is mekkora fejlődés a régihez képest – bizonygatta Perselus.

Hermione felsóhajtott, majd helyet foglalt a fotelban.

- Folytasd – sürgette.

- Jó. Tehát sajnálom a viselkedésem. Én csak, azt hiszem eléggé kiborít az a vénség odakint – mutatott az ajtó felé.

- Szerintem egész jó fej, és úriember – mosolyodott el a lány.

- Cö, kezet csókolni én is tudok – vetette oda Perselus.

- Mégse tetted – nézett rá szúrós szemekkel.

- Én csakis két nőnek vagyok hajlandó kezet csókolni. Az egyik az anyám, a másik nő pedig a feleségem lesz – jelentette ki.

Hermione alaposan meglepődött. Legutolsó beszélgetésük alkalmával Piton még eléggé ellene volt a családalapításnak.

- Nocsak, újabb fejlemények. Na és hány kis Pitont szeretnél?

- Ez most hogy jön ide?

- Ha feleséged lesz, nyílván gyereked, vagy gyerekeid is lesznek, vagy talán nem akarsz? – akadékoskodott Hermione.

Perselus megvakarta az állát.

- Hát… Ennyire még nem gondolkoztam el róla, de talán kettő jó lenne. Három az már túl sok, egykének pedig nem jó lenni. Mondjuk egy fiú és egy lány… - merengett el.

- És mi lenne a nevük? – érdeklődött tovább. Valamiért hajtotta a kíváncsiság, és nem tudott leállni.

- A lányomat szeretném Eileennek hívni, a fiamat pedig még nem tudom. Viszont az biztos, hogy két vezetékneve lesz. Az öreg azóta ezzel fűzi az agyam, hogy találkoztunk.

- Mégis mivel?

- Hogy változtassam meg a vezetéknevem Prince-re – morogta unottan. Hermionénak ezen mosolyognia kellett.

- Perselus Prince… - suttogta mosolyogva.

Perselus szíve nagyot dobbant a név hallatán, az pedig csak rátett még egy lapáttal, hogy látta a másik szelíd mosolyát.

- Neked tetszik?

- Őszintén? Igen, olyan mintha tényleg egy herceg lennél – kuncogta a lány.

- Hé! Te nem is veszel komolyan! – dobott egy párnát a lány arcába. Hermione már annyira nevetett, hogy védekezni sem tudott. Perselus először bosszúsan kezdett el minden keze ügyébe akadó párnát a lány felé hajítani, majd végül taktikát váltott. Felállt és elkezdte csiklandozni lányt. Hermione visított, de a szoba hangszigetelő bűbáj alatt állt, így senki sem sietett a segítségére.

- Neeeeeeeeee! Elég! Perselus… hagyd abba – könyörgött.

- Csak ha elismered, hogy én vagyok a legjobb bájitalmester, és azt, hogy szeretsz – hadarta. Hermione gondolkodás nélkül rábólintott.

- Igen, úgy van, csak engedj el – rimánkodott.

Perselus kissé eltávolodott a másiktól, de még így is testsúlya jelentős részével préselte bele Hermionét a fotelba. A lány kipirult arccal és csillogó szemekkel nézett rá. Perselus akaratlanul is nyelt egyet, ahogy a hevesen fel-le mozgó mellkast és a cseresznyepiros ajkat figyelte. Hirtelen úgy érezte, hogy belehal, ha nem csókolhatja meg a másikat.

Hermione hasonlóan kavargó érzelmekkel várta, hogy végre valahára elcsattanjon az a bizonyos csók. Szíve úgy kalapált, hogy félő volt egyszer csak kiugrik mellkasából. Ahogy Perselus kissé közelebb hajolt, Hermione már azt is érezte, mennyire vonzódik is hozzá a másik. Perselus már pusztán ennyitől kezdett izgalomba jönni, ez pedig feltüzelte Hermionét is.

Egyikük sem tudta volna megmondani ki kezdeményezett elsőként. Úgy kaptak egymás ajka után, mintha csakis ez az egyetlen pillanat létezne. Minden cseppjét ki akarták élvezni a csóknak. Perselus szinte eszét vesztette, amikor Hermione apró keze beletúrt a hajába és még közelebb húzta magához.

Keze automatikusan indult el a lány oldalán és kezdte el simogatni a lány csípőjét. Hermione önkénytelenül tárta széjjelebb combjait, mígnem lábait Perselus csípője köré fonta. A mozdulat mindkettőjükben tovább korbácsolta az érzéseket. Perselus már nem tudta eldönteni, hogy mi a jó és a rossz, hogy mit szabad és mit nem. Nem érdekelte, hogy az emeleten ott van a nagyapja, a földszinten pedig az anyja, még az sem izgatta volna, ha az ajtó nem lett volna bezárva. Csakis egyet akart, Hermionét, itt és most, azonnal.

Hermione már régóta égető szükségét érezte, hogy végre valahára közelebb kerüljön a másikhoz. Eleinte visszatartotta a tudat, hogy Piton Lilyt szereti, majd később a kezdeti barátságuk, és a fiú állandóan változó hangulata sem volt éppen kedvező. Viszont most eljött az a pillanat, amire annyit várt. Nem habozott, úgy kapott a másik ajka után, túrt bele a hajába, és ölelte át a csípőjét, mintha mindig is ezt csinálták volna. Semmi szégyenérzete nem volt. Mikor Perselus egy határozott mozdulattal felkapta és szabályosan rávetődtek az ágyra, egy kis kuncogás hagyta el a száját.

Perselusnak viszont ennyi is elég volt ahhoz, hogy kissé észhez térjen. Tétován eltávolodott a lánytól, aki még mindig csókokkal borította be arcát.

- Hermione, ezt talán nem így kéne… - kezdett bele.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett a lány.

- Csak megpróbálok józanul gondolkozni, ami jelen pillanatban piszok nehezen megy, hála a gatyámban meredező farkamnak – dünnyögte maga elé.

Hermione beharapta alsó ajkát, majd lassan elengedte a másik csípőjét.

- Te nem akarod ezt? – kérdezte csöndesen és meglepően nyugodtan.

- DE! Nagyon is, én már elég régóta… csak téged akarlak. Mármint nem csak úgy… azt hiszem… - kezdett zavarba jönni.

- Tehát nem csak szexelni akarsz egyet? – tudakolta a boszorkány.

- Nem! És éppen ez az, hogy nem kéne elsietnünk semmit. Mármint… Te még szűz vagy, ugye? – kérdezte bizonytalanul.

Hermione mélyen elpirult és kissé oldalra fordította a fejét.

- Igen, de mi köze ennek a másik dologhoz?

- Hát éppen ez az, hogy még szűz vagy. Nem akarom, hogy valami vadállatnak tarts, már pedig, ha most így megtesszük, az maximum csak nekem lesz kellemes, de te szenvedni fogsz, azt pedig nem akarom – magyarázta.

Hermione kezdte érteni a dolgot.

- Na és van valami ötleted a dologra? – érdeklődött.

- Először is várjunk még vele, ismerjük meg egymást jobban, aztán idővel ezen is túleshetünk. Vannak bizonyos bájitalok, amik elengedhetetlenek…

- Fogamzásgátlóra gondolsz?

- Igen és nem, nem csak arra. Mivel még szűz vagy, az első pár alkalom nem lenne valami kellemes élmény neked, de van olyan kenőcs, amitől megszűnnek a fájdalmaid abban a percben, ahogy hozzád érek – mesélte.

Hermione elmélázva bólintott egyet. Való igaz volt, hogy amit eddig másoktól hallott, az nem volt valami szívderítő.

- Oké, mikorra készül el a főzet? – érdeklődött izgatottan. Perselus elhúzta a száját és úgy válaszolt.

- Minimum három hónap és még utána is várni kell vele, míg összeérnek az alkotóelemek.

Hermione arcáról eltűnt a vigyor. Neki semmi kedve nem volt várni közel négy hónapot. Bosszúsan hajtotta vissza fejét a takaróra.

- És addig mi lesz? – bukott ki belőle a kérdés.

- Mármint mivel?

- Hát velünk? Úgy értem, akkor most együtt vagyunk, vagy nem vagyunk… zavaros ez az egész – motyogta az orra alatt.

Perselus összevont szemöldökkel nézett le az alatta fekvő lányra.

- Te nem akarsz velem járni? – bukott ki belőle a kérdés.

- Mi? Dehogynem! Honnan veszed ezt az ökörséget?

- Csak ahogy indítottál, mert nem éppen úgy tűnt, mint aki repes az örömtől – bosszankodott, miközben legördült a másikról.

- Perselus, erről szó sincs. Pusztán nem tudom, hogy mennyire szabad nyíltan vállalnunk ezt az egészet. Mármint… Ha a mardekárosok megtudják, még a végén bántanának téged, miattam, és azt nem szeretném – hadarta a lány.

- Igen, az nem lenne túl jó dolog, pláne, hogy még mindig félig-meddig kémkedek – felelte Perselus.

- Ez lenne a másik dolog, kérlek, ne keveredj feleslegesen bajba, már bőven eleget tettél eddig – nézett rá komoly tekintettel.

Perselus csak némán bólintott. Valóban nem állt szándékában megöletni magát.

- Rendben. Akkor kinek mondjuk el? – faggatózott a lány.

- Szerintem az lenne a legjobb, ha senkinek se árulnánk el. Amit már hárman tudnak, az nem titok többé – jegyezte meg, Hermionénak pedig igazat kellett adnia neki.

- Legyen – bólintott rá a lány.

Egy darabig némán feküdtek egymás mellett az ágyon, elmélázva figyelték a másik vonásait.

- Mit nézel? – kíváncsiskodott Perselus.

- Csak azon tűnődöm, milyen lenne a régi életünk, ha ott sikerült volna legyőzni Voldemortot – vallotta be.

Perselus gondterhelten összevonta szemöldökét. Eddig, vagyis néhány héttel ez előttig még vissza akart volna menni abba az időbe, de most.

- Te valószínűleg Weasley-vel járnál, én pedig ha nem lennék halott, mindent elvesztettem volna és egyedül lennék. Nem lenne se családom, se barátaim, se te… - fejezte be szinte suttogva.

Hermione akaratlanul is elmosolyodott, de nem állt neki tiltakozni. Tudta ő is nagyon jól, ha abban a világban maradnak, akkor most is tanár-diák, vagy inkább ellenség viszonyban lennének. Még eléggé elevenen élt benne a régi Piton képe ahhoz, hogy ne álltassa magát feleslegesen.

- Lehetséges. Viszont van valami, amit szeretnék kipróbálni – kezdte kuncogva a lány. Perselus kissé elpirult, agyában mindenféle extrém dolgok futottak végig.

- Mégis mit? – kérdezte ijedten.

- Szeretnék úgy aludni, hogy összebújunk. Lehetne? – nézett rá hatalmas szemekkel.

Perselus ha ellenkezni akart volna, akkor sem tudta volna megtenni. Közelebb húzódott a másikhoz, majd átkarolta a lányt, míg Hermione a mellkasán nyugtatta a fejét. Pitonnak is be kellett ismernie, hogy ez tényleg elég jó érzés, és csakhamar el is nyomta őket az álom.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2014.01.12. 17:10 noncsi5555 Szia, végre bevallották egymásnak az érzéseiket. Kíváncsi vagyok, hogy a kapolcsolatuk meddig lesz titok a többiek előtt, ill. hogy végül Prince papa elköltözik-e. Várom a folytatást. Válasz: Hát, azért még nem teljes a boldogság és ez a következő fejezetben ki is derül majd. muhaha XD