nimphadora - G-Portál

	Névnap

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Menü

	Chat

Házi kedvenc

Fogadd örökbe te is a kedvenced!

Mr Prince

Hermione és Susann egyre jobban érezték magukat. Egy hét alatt bejárták a fél környéket, és Charles is egyre több időt szánt lányára. Főleg mióta kiderült, hogy az elsődleges férfi poszttól esetleg megfoszthatják őt. Még öt nap volt hátra a visszautazásig, de a konferenciát előbb befejezték, így Charlesnak semmi dolga nem volt.

- Hermione, tudom, hogy két hétről volt szó, de arra gondoltam, hogy elvinném pár napra nyaralni Susannt és az édesanyját, ha nem gond – fordult a vacsoránál a lányhoz.

- Nem! Persze, legalább én is lehetek még egy kicsit Eileennel – egyezett bele.

Másnap reggel már utaztak is hazafelé. Hermione mázlinak tartotta, hogy az ajándékvásárlást nem hagyta az utolsó pillanatra. Így aztán nyugodt szívvel indult el a Kóbor Grimmbusszal hazafelé.

Eileen éppen a konyhában volt és egy adagnyi almás pitével bíbelődött, amikor kinyílt a bejárati ajtó és meghallotta a lány hangját.

- Hazajöttem! – jelentette be, miközben táskáját lepakolta az ajtó melletti padra, és nekiállt kibújni cipőjéből. Eileen mindent eldobva sietett elé és jó szorosan átölelte.

- Édes Merlin, ugye nincs bajod? Jól vagy? Csak egy hét múlva vártalak haza – hadarta a boszorkány.

- Jól vagyok, csak idő előtt befejeződött a konferencia és Charles meg Susann úgy döntöttek hármasban elutaznak egy kicsit. Én meg örültem neki, hogy veled lehetek – vallotta be.

Eileen szorosan átölelte, elmondani sem tudta, hogy mennyire örült ennek.

Kisvártatva a pince felől megjelent egy igencsak meglepett fiú. Először ijedten, majd kissé megnyugodva nézett a másikra.

- Szia, csak nem bírtad ki nélkülünk? – kérdezte kissé gonoszan.

Hermione megforgatta a szemét és válaszolt neki.

- Nélküled még kibírnám, de Eileen nélkül már nem – öltött rá nyelvet. Perselus valahogy nem sértődött meg. Ismerte már annyira a másikat, hogy tudja az csak viccelt.

- Hoztál ajándékot?

- Na de Perselus! – szólt rá Eileen.

- Most meg mi van? Ő mondta, hogy hoz – hárított a fiú.

- Hoztam, bár semmi különlegeset – azzal bevonultak a nappaliba és átadta az ajándékokat. Eileen kapott egy mintás kendőt és egy kis afrikai karkötőt, míg Perselus gazdagodott néhány ritkább bájital alapanyaggal.

- Sajnos, most nem találtam egy könyvet sem – húzta el a száját.

- Nem baj, ez is nagyon jó lesz. Talán fel tudjuk használni a Farkasölőfű-főzet továbbfejlesztésében.

- Az jó lenne. Apropó, Albus volt erre mostanság? Hogy állunk horcrux ügyben? – kérdezősködött.

- Amennyire tudom, már csak ő van, ha nem számoljuk azt a dögöt. De elméletileg azt még nem készítette el – morogta Perselus.

- Nagyon jó! Ez fantasztikus! Ha így halad még idén kinyírjuk – lelkendezett Hermione.

- Azért ne örülj ennyire. Itt még viszonylag óvatos, nem olyan beképzelt, mint a későbbiekben. Azt is megérezte, hogy elpusztították a horcruxait – jegyezte meg a férfi.

- Hogy? Mi történt?

- A kémünk alig élte túl. Mikor Voldemort rájött, hogy megszerezték és elpusztították a horcruxait kicsit kiakadt. A belső kör tagjai közül jó néhányat megölt.

- Kiket? – kérdezte riadtan a lány.

- Végzett Dolohovval, Crackkal, Rosierrel, és a Carow testvérekkel, ja és Bella is alig úszta meg. Narcissa még mindig ápolja a Malfoy kúriában – sorolta.

Hermione kissé elsápadt.

- Crack? Úgy érted, Vincent apja? – kérdezte erőtlenül.

- Igen. Hermione, tudtuk, hogy lesznek veszteségek. Vincent pedig ahogy mesélted, amúgy is meghalt a végső csata során, ráadásul menthetetlen volt – próbálta meg nyugtatni.

- Lehet, de akkor is. Ez annyira borzalmas. Vajon hány évfolyamtársam és iskolatársam nem születik meg miattam? Ez így annyira…

- Szörnyű? Igen, az, de gondolj bele hány életet mentesz meg – vágott vissza Piton.

- Igaz, csak akkor is rosszul érint. Tehát már csak ő maradt. Viszont ha rájött, hogy a horcruxai elpusztultak, akkor csinálni fog újakat.

- Nem fog, ugyanis rájött, hogy minél többet készít, ő maga annál gyengébbé válik.

- És te ezt honnan tudod? Mármint ki a kémünk? – faggatózott a lány.

- Azt nem mondhatom meg – hárított.

- Végül is mindegy. Na és ezen felül történt még valami? – kérdezősködött tovább.

Eileen már alig várta, hogy elmesélje a dolgot.

- Hát… Meglátogattuk az apámat – mondta mosolyogva.

Három nappal azután, hogy Hermione elutazott, Eileen és Perselus éppen a reggelijüket fogyasztották az asztalnál. A nő szokatlanul csöndes volt, és Perselus már kezdett gyanakodni, hogy esetleg nem alakult valami jól az előző esti randevúja Jacobbal.

- Miért lógatod az orrod? – kérdezte a fiú.

- Nem lógatom… - vágta rá a nő, de arcán még mindig tükröződött valamiféle szomorúság.

- De igen. Összevesztetek? – faggatózott tovább.

- Kivel? – értetlenkedett a nő.

- Hát Jacobbal, ki mással? Gondolom miatta vagy ilyen búval bélelt – morogta Perselus, miközben beleharapott még egyet a pirítósába.

- Jacobbal minden rendben. Egy rossz szót sem mondhatok róla, végtelenül kedves és türelmes – sorolta a boszorkány. Perselus valahogy nem volt kíváncsi a dologra, de még mindig könnyebben elviselte a helyzetet, mintha anyja az apja miatt szomorkodna.

- Akkor? Látom rajtad, hogy bánt valami.

Eileen csak hallgatott, nem igazán akart megszólalni. Vagyis szeretett volna, de nem tudta, hogyan mondja el. Már néhány napja ezen gondolkozott, de valahogy mindig a nemleges válasz mellett döntött.

- Tudod hányadika van ma? – kérdezte alig hallhatóan.

- Igen, augusztus tizenhárom – válaszolta a fiú.

- Ma van apám születésnapja – vallotta be a boszorkány.

Perselus már értette, hogy mi a szomorkodás kiváltó oka. Nem más, mint a nagyapja.

- Aha… És mit akarsz csinálni? – kérdezte, mintha egy mindennapi dologról beszélgetnének. Eileen felkapta a fejét. Fia eddig mindig figyelmen kívül hagyta, ha a nagyszüleiről volt szó. Most viszont érdeklődött.

- Én igazából nem is tudom, csak… Csak nem bánnád, ha esetleg… Nem, inkább felejtsd el – rázta meg a fejét.

Perselus felvonta a szemöldökét.

- Anya, ha el akarsz menni hozzá, a te dolgod. Ez nem olyan, mintha hozzá akarnál menni Jacobhoz. Na, azt elhiszem, hogy így kéne közölnöd – dünnyögte a srác.

Eileen teljesen elpirult. Igazából neki meg sem fordult a fejében olyasmi, hogy hozzámenjen Jacobhoz, bár a férfi előbb vagy utóbb valószínűleg azt akarná.

- Én... Komolyan nem zavarna? Mármint tudom, hogy nem szívlelted és most sem izgat, hogy mi van velük. Ami teljesen érthető, tekintve, hogy ők sem érdeklődtek irántad, és…

- Anya. Én örököltem a Prince vagyont. Mindent. A kastélyt, a kincseket… Abból mentettem a mugli származású diákokat.

- Hogy? Apa rád hagyta? – lepődött meg a nő.

- Igen. Nem tudom, hogy miért, de mégis rám hagyott mindent. Bevallom nem érdekelt az egész, de végül jó célra használtam fel, és megmentettem vele rengeteg ártatlan boszorkányt és varázslót.

- Ez egy kicsit könnyít a helyzetemen. Viszont félek találkozni vele – suttogta a nő. Perselusnak ugyan nem nagy kedve volt hozzá, de tudta, hogy anyja ezt szeretné.

- Akkor elkísérlek, de nem fogok bájcsevegni – jelentette ki.

Eileen annyira megörült, hogy fia nyakába vetette magát. Perselus halványan elmosolyodott. Örült neki, hogy anyja ennyire boldog. Eileen gyorsan nekiállt a házimanók segítségével egy torta megsütésének, és délután már útnak is indultak.

A Prince kúria elé érkeztek. A ház és a kert most sem volt sokkal jobb állapotban, mint amikor Perselus látta. Pedig most még laktak benne.

- Te szentséges Merlin, mi történt itt? – lepődött meg a boszorkány.

- Az öreg nem gondozta a kúriát sem a kertet – jegyezte meg Perselus.

Eileen előrébb lépett, majd megérintette az ódon kovácsoltvas kaput, mire az nyikorogva tárult fel, beengedve a kettőst.

- Úgy látom a varázslat még mindig él – suttogta Eileen.

- Úgy érted a vérségi bűbáj? – kérdezett rá fia.

- Igen. Ez annyiból jó, hogy nem lettem kitagadva – mosolyodott el halványan.

Ahogy végigsétáltak az úton, Eileen szíve egyre gyorsabban kezdett el verni. Perselus érezte az anyjából áradó feszültséget, így hogy enyhítse idegességét megfogta a kezét. Az ajtó elé érve, a boszorkány vett egy mély levegőt, majd bekopogott. Legalább egy percbe telt, mire az ajtó résnyire kinyílt, és egy idős házimanó nézett ki rajta.

- Szia Trix, látom még mindig szolgálsz, ennek örülök. Bemehetnénk? – kérdezte a nő. A házimanó szemei kistányér nagyságúak lettek és álla is a padlón koppant.

- Trix jól lát? Eileen kisasszonyom az? Eileen kisasszonyom visszajött? – kérdezte a manó remegő hangon. Úgy tűnt mindjárt elbőgi magát.

- Apámhoz jöttünk – mondta, mire a manó most Perselusra nézett.

- Csak nem Perselus úrfi az? Trix már nagyon sokat hallott róla… Ó, ezt Trixnek nem szabadna elárulnia – csapott egyet az arcára a manó.

- Trix, elég, csak szeretnénk tudni, hogy van az apám. Esetleg láthatnánk őt? – érdeklődött a boszorkány.

- Természetesen kisasszonyom, Trix majd felkíséri önöket. A gazda nincs túl jól, naphosszat csak néz maga elé, már nem megy ki a friss levegőre és Trixnek sem engedi, hogy elhúzza a függönyöket – panaszolta a manó.

Eileen aggodalmasan hallgatta végig a történteket. Mikor elértek apja dolgozószobája elé, hirtelen megtorpant.

- Nem tudom van-e hozzá elég bátorságom… - suttogta a nő.

- Anya, ne most hátrálj meg – morogta Perselus, majd egy határozott mozdulattal lenyomta a kilincset. Az nyikorogva adta meg magát és engedte beljebb a vendégeket.

Odabent szinte teljesen sötét volt, a függönyöket vastag drapéria takarta, ezzel is meggátolva a napfény bejutását a szobába. A kandallóban égett a tűz, de még így is furcsán hideg volt, mintha dementorok lennének odabent. Az egész szobából csak úgy áradt a negatív energia, így már Piton se akadt fönn azon, hogy a nagyapja depressziós és rosszabbodik az állapota. A kandalló előtt álló fotelban valami mocorgásra lettek figyelmesek, majd valaki köhögni kezdett. Trix odasétált a fotelban gubbasztó alakhoz, majd letette a mellette lévő asztalra a tortát, amit Eileen hozott.

- Ez mi? – kérdezte reszelős hangon az öreg.

- Egy torta, gazdám. Trix tudja, hogy gazdám nem szereti a születésnapját ünnepelni, de…

- Akkor vidd innen! – morogta az idős varázsló.

- De ezt nem Trix készítette… - nyögte ki a manó.

A varázsló felvonta szemöldökét és kissé oldalra fordította fejét, hogy megvizsgálja a süteményt. Eileen könnyes szemmel nézte a sovány arcot, a karikás szemeket. Perselus karba font kézzel várakozott az ajtónak támaszkodva. Különösebben nem hatotta meg a dolog. Sohasem ismerte a nagyapját, így nem várt semmi különöset a találkozástól.

- Ajándékba kaptam? – kérdezte az öreg.

- Igen, gazdám. Eileen kisasszony készítette önnek – vágta rá a házimanó, mire az öreg szeme kikerekedett, és hol a házimanót, hol pedig a tortát vizsgálta.

- A kislányom még nem felejtett el – suttogta alig hallhatóan. Eileen arcát ekkor már széles könnycsíkok keretezték.

- Sohasem felejtettem el… - szólalt meg remegő hangon a boszorkány. Az idős varázsló a hangra megmerevedett, és Perselus észrevette, hogy még a keze is belefehéredik, annyira szorítja a fotel karfáját.

- Mit… keresel itt? – jött a nem éppen kedves kérdés.

Eileen értetlenül állt a dolog előtt. Azt hitte apja örülni fog neki, erre még csak rá sem akart nézni.

- Én csak… Mi csak szerettünk volna felköszönteni.

- Ti? Kivel jöttél? – faggatózott az öreg. Perselusnak valahol itt lett elege a színjátékból.

- Ne tettesd a bolondot vénember. Már attól a pillanattól tudod, hogy itt vagyunk, mikor beléptünk a szobába – mordult rá Perselus.

Eileen riadtan kapkodta a fejét.

- Ez igaz?

- Ha-ha… Látom tényleg olyan éles az eszed, mint amilyennek mondják, fiam – nevette el magát a varázsló.

- Apa! Komolyan itt játszadozol velünk? Ezt nem hiszem el – képedt el a boszorkány.

- Nekem is kell valami szórakozás, mielőtt meghalok – sóhajtott fel.

- Ne színészkedj, nem áll jól. Nem fogsz meghalni – akadékoskodott Perselus. Erre már az öreg is hátra pillantott és szúrós szemekkel meredt Perselusra.

- Jól felvágták a nyelved, fiam.

- Nem vagyok a fiad, és úgy beszélek veled, ahogy akarok – mordult vissza Perselus.

- Velem Te nem beszélhetsz így! Micsoda egy neveletlen kölyök… Eileen szólj a fiadra, hogy legyen tisztelettudóbb a nagyapjával szemben – fordult lányához, aki még mindig szinte sokkos állapotban figyelte a jelenetet.

- Jé, szóval az unokádnak tartasz? Akkor eddig miért nem mutattad meg ezt az oldalad, vagy bármelyiket? Majdnem tizenhét éved volt rá, de te nem csináltál semmit. Végig tudtad, hogy az apám mekkora egy állat, de inkább csöndesen meghúzódtál a háttérben, nehogy véletlenül belekeveredj a dologba. Mégis, mennyiből tartott volna megfogni a lányod és az unokád, és idehozni? Vagy ha nem is ide, akkor egy másik helyre, el attól a brutális állattól?! – Perselus szinte már üvöltött dühében.

- Azt hiszed én nem akartam?! – csúszott ki a száján.

Ekkor hirtelen beállt a csend, és senki sem szólalt meg pár percig, míg végül Mr. Prince kezdett el beszélni.

- Az édesanyád nagyon makacs asszony volt, hiszen te is tudod. Annyira megbántódott, hogy elhagytad egy mugli miatt és sutba dobtad a jövődet, hogy megesketett sohasem hozlak ide vissza. Azt mondta, ha te eljössz és bocsánatot kérsz, abban a pillanatban visszafogad téged és az unokáját is, de én nem mehetek érted – fejezte be.

Eileen megsemmisülten hallgatta a történetet.

- De hát anya már vagy öt éve halott, akkor miért nem jöttél el értünk? – értetlenkedett a nő.

- Mert úgy véltem már túl késő, de ismét tévedtem… Igaz? – nézett bűnbánóan a lányára. Perselus úgy érezte, hogy még nem végzett az öreggel.

- Csakhogy tudd, az a szemét majdnem agyonverte anyát. Ha nem érünk oda időben, mostanra árva lennék – sziszegte indulatosan.

- Hogy? Merlinre, de hát mi történt? Erről miért nem tudok? – értetlenkedett az öreg.

- Most úgy beszélsz, mint aki mindig mindenről tud – mordult rá Piton.

- Mert tudok is. Elég sok megfigyelő bűbájt tettem a házatokra, hogy jelezzen, ha túlságosan is elszabadulna ott a pokol, de az nem jelzett… - magyarázta.

- Már mindegy, megszabadultunk onnan és most boldogok vagyunk – jelentette ki Eileen.

- Ezt el kell mesélnetek – sürgette őket Mr. Prince, majd mikor megpróbált felállni, hirtelen megtántorodott és visszazuhant a fotelba.

- Apa! Mi történt? – ijedt meg Eileen, és még Perselus is tett feléjük néhány tétova lépést.

- A gazda nagyon gyenge, gyógyító kéne neki, de ő nem egyezik bele – panaszolta Trix. Eileen vett egy mély levegőt, és megpróbált megnyugodni.

- Jól van. Trix, vidd fel apámat a hálószobájába, ha ezzel készen vagy, kérlek menj el a Mungóba Dr. Dolye-ért. Mondd meg neki, hogy Eileennek szüksége van rá, és hozd ide, amilyen gyorsan csak lehet – parancsolta a nő.

Trix bólintott majd gazdájával együtt eltűnt. Eileen már indult is az emelet felé, Perselus pedig követte őt.

Piton csak meredten figyelte anyját, amint intézkedik. Mintha egy teljesen másik embert látott volna maga előtt. Ez egy határozott, célratörő, és energikus boszorkány volt. Talán erre célozhatott nagyapja, amikor a nagyanyját emlegette. Hogy mivé válhatott volna az anyja, ha nem követi el azt a hibát. Hirtelen mélységesen egyetértett nagyszüleivel, hogy miért nem mentek utánuk. Anyja hibát vétett, óriási hibát, és ezért ketten itták meg a levét. Mire gondolatmenetében idáig elért, már hallatszott is a földszint felől az ismerős, ám igencsak ideges hang.

- Állj már meg, ne ráncigálj! – dohogta Jacob.

- A Doktor siessen, Eileen kisasszonyom mondta, hogy siessen – sürgette a manó. Pár másodperc múlva meg is jelentek a hálóban.

- Eileen jól vagy? Ez a manó csak úgy iderángatott – aggodalmaskodott a férfi, miközben megölelte a nőt.

- Én jól vagyok, de az apám nincs. Valami baj van vele – suttogta a boszorkány.

Jacob kissé talán gyorsabban engedte el Eileent mint kellett volna.

- Az apád? – kérdezte kissé elbizonytalanodva.

- Igen, de a többit majd Trix és ő elmondják – vágta rá a boszorkány. Perselus előszeretettel nézte anyja kedvesének őrlődését.

- Jó napot, Dr. Dolye vagyok. Tehát mik a panaszai, Mr. Prince? – kezdte a férfi erőt véve magán. Az öreg összeszűkült szemekkel meredt rá.

- Az, hogy fogdossa a lányom – válaszolta makacsul.

- Apa! Fejezd be, a betegségedről beszélj – korholta meg a lánya.

- Akkor se fogdosson előttem ez a… Ez a… Hogy is hívják? Mit is mondott, fiam? – fordult hirtelen Perselus felé.

- Dr. Jacob Dolye, és ő a legjobb, megmentette anyát, de abban egyet értek veled, hogy ne fogdossa.

- Köszönöm szépen Perselus, rád aztán lehet számítani – sóhajtott fel bosszúsan Jacob.

- Szívesen, máskor is. Na öreg, gyerünk panaszkodj csak – sürgette.

- Cö… Legyen, ahogy akarjátok. Nagyjából fél éve elkaptam egy csúnya náthát, a szokásos tüneteim voltak, így bevettem némi kalapkúra bájitalt és egy kis erősítő főzetet. Helyre is hozott, de azóta is bujkál bennem valami – fejezte be.

- A gazda egyre gyengébb, mostanában csak naphosszat alszik, vagy ül a foteljében és mered maga elé. Nagyon keveset eszik, és nem bírja a napfényt – sorolta.

Jacob összeráncolt szemöldökkel kezdte el vizsgálgatni a férfit. Mikor már a harmadik bűbájt hajtotta végre, nehézkesen felsóhajtott.

- Érez émelygést az étkezések után?

- Igen, de gondolom azért van, mert nem eszem túl sokat – akadékoskodott Mr. Prince.

- Összegezve. Sokat alszik, fáradékony, levert, depressziós, nincs étvágya és állandó hányinger kerülgeti, ha ételt vesz magához. Mondja, mikor varázsolt utoljára? – érdeklődött. Az öreg pislogott párat, majd elgondolkozott.

- Nem is tudom… Talán pár napja, de miért fontos ez? – értetlenkedett.

- Na és milyen bűbájt hajtott végre? – faggatózott.

- Csak egy invito volt, kellett egy könyv a polcról.

- Na és hogy sikerült? Nem érzett valami furcsát miközben varázsolt? – kérdezősködött tovább.

Perselus egyre feszültebb lett, nem tudta mit akarhat ezzel a másik.

- Nem igazán, bár tény, hogy a pálcám nem működik valami jól… - válaszolta.

Jacob gondterhelten fordult hátra Eileenhez.

- Nos?

- Az édesapád mágiaszintje vészesen alacsony, mintha kimerülőben lenne. Mondja csak Mr. Prince, volt a családjában kvibli születésű? – érdeklődött. Úgy tűnt ez betalált, mivel az öreg először elvörösödött, majd elsápadt.

- Nos, nem mintha ez magára tartozna, de az édesapám kisebbik húga kviblinek született, de még tizenéves korában el is hunyt szerencsétlen, mikor az egyik unikornis felöklelte – mesélte.

- Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy nagyon úgy fest, a mágia lassan elhagyja a testét.

- Hogy? – jött a rémült kérdés mindenfelől.

- Valószínűleg hajlamosabb volt rá, lévén már volt a családjában kvibli születésű. Úgy fest, hogy a megfázás, amit fél éve elkapott, átterjedt a mágiaközpontjára és ott olyan súlyos károsodást okozott, ami fokozatosan elpusztította a mágiát áramoltató csatornákat. Mint bizonyára ön is tudja, ha egy ilyen csatorna megsérül vagy lezárul, netán felszívódik, akkor nem keletkezik helyette új. A kviblik szervezetében a csatornák nagyjából öt százaléka nyitott. Ez elegendő ahhoz, hogy érzékeljék a mágiát, de használni nem tudják. Az ön szintje jelenleg tizenhét százalék. Kisebb alapvető bűbájokat tud majd használni, de az is sok energiát fog felemészteni.

- Ezt úgy érti, hogy kvibli lesz belőlem? – rémüldözött az öreg.

- Nem feltétlenül. Ha betartja az utasításokat és kiegyensúlyozottan él, friss levegő, mozgás, napfény, rendszeres étkezés, és nyugodt légkör, akkor az állapota nem romlik majd tovább – fejezte be.

- Ó, apa…

- Nem! Csak ne sajnálkozz, magamnak csináltam. Gondolhattam volna, de olyan önhitt voltam, hogy nem fordultam gyógyítóhoz. Lassan tíz éve nem praktizálok, és úgy tűnik, sokat felejtettem is – morogta az öreg.

- Mr. Prince, én nem általános gyógyításra szakosodtam, hanem traumatológiára. Talán keressenek fel egy megbízható gyógyítót, ő biztosan többet tud majd mondani a dologról.

- Rendben, és kérem, bocsásson meg ennek a mogorva vénembernek. – Jacob csak szelíden elmosolyodott és bólintott egyet. Perselus elhúzta a száját, majd felhorkantott.

- Hah, nem hiszem el, hogy bedőltök neki – nézett a felnőttekre.

- Perselus miről beszélsz?

- Nem fog elmenni másik gyógyítóhoz, és nem fogja betartani, amiket mondtál. Nem mellesleg rühell téged Jacob – fejezte be.

Jacob és Eileen hol rá, hol Mr. Prince-re kapták a tekintetüket.

- Most be akarod hozni a lemaradásod, ami a bosszantásom illeti, ugye? – kérdezte az öreg.

- Hé, én csak nem akarom, hogy anyám depressziós legyen – védekezett Piton.

- Kicsit jobban kéne tisztelned az idősebbeket, fiam.

- Egy kicsit kevésbé kéne hülyének nézni a családodat, öreg – mordult vissza Perselus.

- Micsoda egy neveletlen, bosszantó kölyök vagy – dohogta.

- Te meg egy besavanyodott, önző vén trotty! – vágott vissza Perselus.

- Nem tűröm ezt tovább! Tűnj a szemem elől! – háborgott Mr Prince.

- Ezer örömmel – vont vállat Perselus, majd kifordult az ajtón ezzel is megdöbbentve mindenkit.

- Kiköpött ugyan olyanok – suttogta Jacob.

- Nekem mondod? – sóhajtott fel Eileen.

Hermione izgatottan várta a történet végét. Valahol nagyon is örült neki, hogy a nagyapa előkerült, de nem volt benne biztos, hogy ez milyen hatással lesz Perselusra.

- Na és mi lett a vége?

- Az öreg odafent van az emeleten. Ma paterolom haza – jelentette ki Piton.

- Perselus, fogd vissza magad, kérlek…

- Már elegem van belőle. Mióta idehoztuk sík ideg vagyok, és te is. Hiszen már Jacobbal is összevesztél miatta – hadarta a fiú.

- Perselus!

- Látom, milyen jó hatással van rád, hogy megismerted a nagyapád.

- Te csak fogd be! – förmedt rá a lányra.

Az meglepetten pislogott párat, majd egyetlen szó nélkül felállt és elindult az emelet felé.

<< >>