|
Szigorúan 18-as karika, lesz benne brutalitás és kínzás bőven!
Emlékek pokla
Hermione még másnap délelőtt elment a minisztériumba, hogy beszéljen a miniszterrel. Előző este küldött neki egy levelet, amiben vázolta a terveiket. A férfi irodája elé érve a biztonsági aurorok megállították és a titkárnő odasietett elé.
– Jó reggelt, Mrs Piton. A miniszter úr már várja… fiúk, engedjék át! – utasította a fiatal aurorokat, akik teljesítették a parancsot.
– Köszönöm, Padma. Mióta vannak itt ezek? – mutatott az ajtón kívül álló két alakra.
– Csak három hete, tudod a protokoll… egyébként engem is előléptettek, már két hete én vagyok a miniszter személyi asszisztense – magyarázta bőszen a nő.
– Gratulálok, ha így haladsz még te leszel a következő miniszter.
– Na azt azért nem… viszont te siess. Tudod zsúfolt a napirendje… - Hermione bólintott, és bekopogott az ajtón. Egy mély férfihang szólt ki neki.
– Bejöhet! – Hermione halvány mosollyal az arcán nyomta le a kilincset. Ahogy meglátta az öltönyben lévő férfit szélesebbé vált a mosolya.
– Miniszter úr… - köszönt. A férfi elmosolyodott és szélesre tárt karokkal ölelte át.
– Hermione! Te csak ne miniszterezz itt nekem…
– Bocsánat, tudod a protokoll… - legyintett a nő. Közben helyet foglaltak.
– Semmi gond. Na de mi volt ilyen sürgős? Kissé zavaros volt a leveled, bár az is elképzelhető, hogy az én fejem volt kótyagos már este tíz után…
– Ne haragudj, hogy olyan későn küldtem. Ismét volt egy incidens az iskolába, a mardekárosaim közt. A prefektusom semmibe veszi a többieket a származásuk miatt, a lányommal olyannyira összevesztek, hogy a fiú majdnem megfojtotta… - A férfi közbe akart szólni. – Nem! Nem lesz semmilyen intézkedés, a lányom magának kereste a bajt, és különben is meg tudja magát védeni. Viszont az már kissé idegesítő, hogy a diákom majdnem le sárvérűzött… - Kingsley elhúzta a száját.
– Pedig már azt hittem, hogy végre nyugtunk lesz.
– Ez még nem a világ vége, viszont nekem elegem van, hogy a házamban állandóan áll a bál. Igaz a feléről, ha nem többről a lányom tehet, viszont a másik fele az állandó Voldemort imádat miatt alakul ki. Ugye hallottál már a sokk terápiáról?
– Persze, de mégis hogyan képzelted el?
– Meg kéne nekik mutatni néhány emléket, hogy végre észhez térjenek… - hadarta a nő.
– Mégis milyeneket? – kérdezett vissza a férfi.
– Itt kezdődik a probléma. Nem holmi szőnyeg alá söprős kis nézelődést akarok. Azt akarom, hogy átéljék lelkileg azt, amit ez az egész dolog okozott. Hogy lássák a kínzásokat, a gyilkosságokat… akár még az erőszakot is… Tudom gyomorforgató amit most mondok, de ők azt hiszik az egész háború csak egy jó vicc volt. Ha ebben a hitben nőnek föl akkor hamarosan ugyan oda jutunk, ahonnan elindultunk.
A férfi pár percig némán méregette a padlót borító perzsaszőnyeg rojtjait.
– Hermione, én értem, hogy mit akarsz. De itt most gyerekekről és azok lelki egészségéről beszélünk. Belegondoltál, hogy milyen személyiségzavaró élmény lehet ez a számukra?
– Persze! Ezért is gondoltam, hogy nem egyedül kéne feldolgozniuk az eseményeket.
– Mesélj, hallgatlak.
– Tehát, küldenénk a szülőknek egy levelet, hogy szombaton délután várjuk őket a Roxfortban, leírjuk, hogy a gyermekeik min vesznek majd részt. Kérjük őket, hogy segítsék feldolgozni a gyerekeknek a látottakat. Azon felül, kéne néhány gyógyító és pszichológus is, hogy megkönnyítse nekik utána a dolgokat. Mindamellett, akinél úgy vesszük észre, hogy a megengedhetőnél nagyobb traumát okozott az emlékek végignézése, úgy vélem annak az emlékeit eltávolíthatjuk – A férfi bólintott.
– Értem, de a szülők jelentik a legnagyobb gondot. Az engedélyük nélkül nem lehet ilyesmire kényszeríteni a gyerekeket…
– Pedig kell! Annak nincs értelme, ha a fő ludasok nem vesznek rész a dologban! – A férfi felsóhajtott.
– Ugye tudod, ha ezt most megengedem, abból irdatlan botrány fog kerekedni. Az aranyvérű családok mind tiltakozni fognak, elképzelhető, hogy leváltanak ez miatt… - Hermione lehajtotta a fejét. Ebbe nem gondolt bele teljesen. Az hogy őt esetleg kiteszik az állásából, még belefért, de hogy Kingsleynek is baja származzon ebből…
– Ezt nem akarom. A te állásod nem kockáztathatom. Az mindegy, hogy velem mi lesz, de téged nem akarlak kirúgatni… - A miniszter felállt, és odasétált az íróasztalához, úgy kérdezett.
– Szerinted működhet? – A nő szomorúan elmosolyodott.
– Ha ez nem működik, akkor semmi… - Eltelt újabb pár perc, majd a férfi visszatért egy lepecsételt levéllel. Hermione nagy szemeket meresztett rá.
– Itt az engedély, de ha belebukunk, az nagyot fog szólni… - Hermione átvette a levelet és nem győzött hálálkodni.
– Köszönöm, én nem is tudom, hogy mit mondjak…
– Azt mondd, hogy hány diákról van szó, hány gyógyító és auror kellene melléjük, valamint pontosan mikor akarod megtartani.
– Holnap délután negyvenkettő gyerekkel. Harmadévtől fölfelé az összes mardekáros. Mondjuk olyan két órától, én eredetileg hosszú távra terveztem, de ha kiválasztunk néhány elég hatásos emléket akár fél óra is bőven elég lesz…
– Annál többet nem is engedélyezhetek. Tehát holnap délután kettőtől fél háromig, illetve aznap végig ami a gyógyítókat és az aurorokat illeti.
– Igen, az úgy jó lesz.
– Esetleg akarod te kiválogatni, hogy mi kerüljön bele? Szép kis ocsmányságok vannak összegyűjtve.
Hermione tétován bólintott, mire a férfi levezette őt az egyik zárolt részlegbe, ahol a halálfalók aktáit, és az emlékeket tárolták. A nő közel két órán át válogatta a borzalmasabbnál borzalmasabb emlékeket. Többször a hányingerrel küszködött, és jó néhányszor elsírta magát. Mikor végül összegyűlt a kellő mennyiségű, alaposan átválogatott, közepes veszélyességű emlék, visszatért a miniszterhez. A férfi látta rajta, hogy alig áll a lábán, így karon ragadta.
– Jól vagy?
– Igen, csak egy kicsit… kicsit kiborított. Előjött néhány emlék… - szipogta, aztán elővett egy zsebkendőt, hogy kifújja az orrát.
– Sajnálom, de nekem most mennem kell, már egy órája egy tárgyaláson kéne lennem, haza tudsz menni egyedül? – A nő biccentett. – Rendben, akkor holnap ott leszünk a legnagyobb merengőnkkel és a kiválogatott emlékekkel.
– Még egyszer köszönöm, reméljük jól sül el.
– Úgy legyen. Viszlát! – köszönt el a férfi, majd elsétált. Hermione szipogott még pár percig, majd a rá várakozó aurorhoz lépett.
– Mehetünk, asszonyom? – kérdezte a fiatal férfi.
– Persze… - Némán haladtak a kijáratig, mikor a férfi megszólalt.
– Nem hiszem, hogy emlékszel rám, én másodikos voltam, a Griffendélben mikor ti hatodévesek. Ti voltatok a mi hőseink, és még most is. Bármire készültök is, mindent bele és sikerülni fog. – Hermione meglepetten bólintott.
– Köszönöm. Harrison… - A férfi elmosolyodott.
– Hát emlékszel? – lepődött meg.
– Persze, nem győztem elvenni tőletek az ikrek találmányait, valld be, hogy te voltál a ludas azzal a megbűvölt pennával, ami mindenkinek az arcára pingált. – A férfi felkacagott.
– Igen, valóban én voltam, régi szép idők, de hála nektek még szebb lett a jövőnk. Köszönöm a családom nevében is.
– Nincs mit. Viszont most megyek, vár rám egy halomnyi mardekáros szülő, akiknek levelet
kell pingálnom… viszlát.
– Viszlát! – azzal a nő besétált az egyik kandallóba, és eltűnt a zöld lángok között.
Hermione még aznap szétküldte az értesítéseket az érintett mardekáros diákok szüleinek. Persze csak nagy vonalakban írta le nekik, hogy miért is van erre szükség, és hogy csemetéik miken mennek majd keresztül. Perselus alig akart hozzászólni, iszonyatosan haragudott a nőre. Nem csak a döntése miatt, hanem mert saját lányuknak is részt kell majd vennie a túrán. Mire a nő ágyba került, a férfi már aludt, legalábbis alvást színlelt. Hermione iszonyatosan egyedül érezte magát, oldalra nézett, de Perselus háttal feküdt neki. Nem tudott mit tenni, így ő is megpróbált elaludni.
Reggelre legalább fél tucat tiltakozó levél volt az irodája asztalán, amik mind az azonnali lemondását követelték. A nő felsóhajtva tette be őket az egyik fiókjába. Reggelizni inkább nem is ment le, mivel már szinte az egész iskola tudott kis tervéről, és most egyöntetűen úgy néztek rá, mintha ő maga lenne a sátán. Még egykori háza diákjai is messzire elkerülték. Kínjában inkább nekilátott, hogy összeállítson néhány feladatlapot az óráihoz.
Eileen laposakat pislogva kászálódott ki az ágyból, mikor a szobájuk ajtaján dörömbölni kezdett valaki. Másik két szobatársa nyöszörögve ült föl a hirtelen jött zajra.
– Ki a jó franc az? – mérgelődött a legidősebb lány, Alice.
– Nem ’tom, de kinyírom… - morgott vissza Eileen, és kinyitotta az ajtót. Egy vigyorgó szőke fiút látott, aki kíváncsian pislogott befelé.
– Helló, ugye nem én ébresztettelek fel? – kezdett bele Hermész.
– Malfoy, mondj egy jó indokot, hogy miért ne nyírjalak ki, a hajnali ébresztés miatt… - kiabált ki Alice.
– Korai ébresztő? Hiszen lassan tizenegy lesz! Ideje lenne fölkelni! – Közben a harmadik lakó is morogva felült az ágyban.
– Mondd gyorsan, hogy mit akarsz és húzz el… - nyöszörögte Margaret.
– Szóval, odakint áll a bál. Folyamatosan jönnek a baglyok a szülőktől, hogy ne kelljen részt vennünk ezen a kis kiruccanáson. Már a minisztert is le akarják váltani! – Erre már mind a három lány kipattant az ágyból.
– Na ne szívass! Anyám, mit csinált? – lepődött meg Eileen.
– Őt ma még nem láttuk, vagyis a reggelinél nem. Szerintem az irodájában lesz… Viszont az igazgató eléggé mogorva volt. – Eileen megdörzsölte szemét, majd egyszerűen becsukta az ajtót a fiú orra előtt.
– Pompás, áll a bál… - sóhajtott föl.
– Hát tudod, azért én megértem, hogy mit akar ezzel elérni édesanyád, csak abba nem gondol bele, hogy sokan vagyunk, akiket nem izgat már ez az egész… - kezdett bele Marg.
– Tudja ő, de az megint nagy balhét okozna, hogy kiket szelektáljon akkor… - védekezett a lány, miközben magára rángatta egyik nadrágját.
– Nekem tök mindegy, annyira nem lehet nagy cucc. Az én szüleim is benne voltak ebben az egészben, és ők minden elmeséltek nekem. Nem vagyok mugli gyűlölő, meg semmi ilyesmi, de büszke vagyok a származásomra. – Vallotta be Alice.
– Hát majd kiderül, hogy mi is volt igazából… - vetette oda Marge.
Amíg a lányok felöltöztek Hermész és Lex kisétáltak az udvarra. A szőke fiú igyekezett mindent megmutatni barátjának a kastélyból. Ahogy kifelé sétáltak, egyre több fogatot láttak az udvaron, és még több ideges felnőttet. A két fiú nem győzte kerülgetni a rohangászó embereket. Látták néhány diáktársukat, akik most szüleik nyakába csimpaszkodva fogadták őket.
A két fiú csak az ebédre tért vissza a kastélyba. Eileen már ott volt és javában falatozott.
– Merre jártatok?
– Csak sétáltunk, kissé zsúfolt a kastély. Történt valami, amíg odakint voltunk? – kérdezett vissza a szőke.
– Nem sok, anyát folyamatosan támadják a szülők, most is odakint tárgyal néhánnyal. Apám sík ideg, szerintem ma még párbajozni fog valakivel… - válaszolta teljesen nyugodtan a lány.
A fiatalok befejezték az étkezést, és már indultak volna kifelé, mikor az igazgató fölemelkedett.
– Kérem a Mardekár diákjait, hogy a harmadévtől egészen a végzősökig mindenki maradjon a nagyteremben. Aki nincs itt, azt haladéktalanul kerítsék elő! Nincs kibúvó, mindenkinek itt kell lennie! - tisztán látszott a férfin, hogy ideges.
A többi ház diákjai elhagyták a termet, viszont helyüket elfoglalták az ideges szülők. Köztük ott volt Draco, és Gabrielle. Na meg persze a háború színe, java a fiatalabb korosztályból, akikre nem lehetett rábizonyítani semmit. Persze voltak köztük idősebbek is, akikre rámaradt unokáik nevelése, tekintve, hogy gyermekeik vagy odavesztek, vagy az Azkabanban raboskodnak. Egytől-egyig úgy néztek a megjelenő aurorokra, mintha a pokolba kívánnák őket.
Még a miniszter is megjelent, hogy átadja a kért merengőt és emlékeket, aztán szólásra emelkedett.
– Tisztában vagyok vele, hogy sokan nem érintettek a témában, de senkivel sem kivételezhetünk. A gyerekeknek tudnia kell az igazságot, nem holmi elferdített mesét, hiszen csak így tudják majd eldönteni, hogy miként is viszonyuljanak a többiekhez a jövőben. Tíz fős csoportokra lesznek osztva, és két auror kíséri el majd őket. Miután visszatértek, a gyógyítóink állnak rendelkezésükre, valamint elkísérhetik gyermekeiket egy-egy szabad szobába, amit az iskola erre az alkalomra létesített a számukra. Ha esetleg van olyan szülő, aki szeretne részt venni ebben és támogatni a gyermekét az út során, az most kérem, hogy iratkozzon föl! – Csak két-három szülő volt, akik elvállalták, hogy a gyerekekkel tartanak. Végül a miniszter beleengedte az emlékeket a merengőbe, és kezdetét vette a gyötrelem…
Hermione már az első csoporttal tartott, példát mutatva ezzel a diákoknak. Nem évfolyamonként, hanem véletlenszerűen kiválasztva. Az első turnusból alig tíz perc után előbukkant egy fiú, aki kilépve a merengőből menten elhányta magát. Reszketett és lábai felmondták a szolgálatot, összeesett. A gyógyítók úgy rohantak oda hozzá. Néhány fanatikusabb szülő, akik még a régi rendszert dicsőítették lenézően vetettek rá egy pillantást, majd elfordították a fejüket. Ahogy az utolsó emlék is véget ért, Hermione és a maradék kilenc diák visszatért. A gyerekek függetlenül a koruktól szinte mind reszkettek és sírtak… még a fiúk is.
A következő turnusba került bele Zambini és Eileen két új szobatársa is. Tíz perc múlva az egyik auror lépett ki Alice ernyedt testével, a lány még a merengőben elájult. Szülei idegesen futottak oda hozzá. Mikor a lány felébredt szinte hisztérikusan kezdte el ütlegelni apját és anyját, és azt kiabálta, hogy „hazudtatok nekem…”.
Néhányan sejtették, hogy az említett szülők sem úgy tálaltak mindent, ahogy kellett volna. Aztán a második turnus is visszatért, hasonló állapotban, mint az első. Blaise Zambini odasétált fiához, hogy vállára tegye kezét, mire az lerázta magáról. Olyan düh és gyűlölet villámlott a fiú szemében, mint még soha. Talán ő volt az egyetlen, aki nem reszketett, de arcán ugyanúgy látszott a megviseltség.
A harmadik turnusba Hermész került, így Draco automatikusan fölállt, mire Blaise beszólt egyet.
– Minek strapálod magad Malfoy? Hiszen te is csak egy voltál közülük! – Ezen mindenki meglepődött, de a szőke férfi nyugodtan fordult felé.
– Balise, tudod mi különböztet meg minket egymástól? Persze azon kívül, hogy én sohasem öltem vagy kínoztam… Az hogy én képes voltam túllépni az árnyékán, te viszont még mindig csak a sötétben tapogatózol… - azzal odasétált fiához, és együtt beléptek a merengőbe. Odabent Draco mindvégig fogta fia vállát, biztosítva őt róla, hogy mellette van. A fiú, a harmadik emlék után kezdett el szédülni, és könnyei patakokban folytak. Draco odavonta magához, és úgy tartotta őt. Sajnálta fiát, hogy ezt át kell élnie, de tudta, így most már biztos lehet abban, hogy fia nem követné el azokat a hibákat, melyeket ő annak idején elszenvedett. Mikor az egész véget ért, visszatértek, és ő ment végezni gyógyítói feladatait, átadva fiát, feleségének. Draco keze remegett, és szomorúan nézett Alexeire. A fiú, eddig szinte meg sem moccant, ott állt ugyan azon a helyen és várta, hogy rá kerüljön a sor. Tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. Az utolsó csoportban több gyerek volt, mivel néhányan kimaradtak volna. Alexei csak állt és nem tudta, hogy mit kéne tennie, aztán szinte a semmiből megjelent Harry, és heves bocsánatkérések közepette odanyargalt Perselushoz. Az igazgató a fiúra nézett, és Harry is észrevette. Alexei kezdett elsápadni, pedig még be sem lépett a merengőbe.
– Perselus, nem biztos, hogy a fiút szembesíteni kéne…
– Tudom, de nem hagyhatjuk ki! A legrosszabb, hogy őt nincs aki vigasztalja utána…
Harry felsóhajtott.
– Tudom, azért vagyok itt, bár elég morbid ez az egész helyzet… - vallotta be. Végül odasétált a fiúhoz és felé nyújtotta a kezét, hogy jöjjön. Alexei nagyot nyelt, Hermione pedig lányát vette felügyelete alá. Nott érzelemmentes arccal lépett be a merengőbe, lévén neki már senkije sem volt, így nem nézett hátra. Mikor mindenki bent volt a merengőben, elkezdődött az első emlék.
Egy családi házban voltak, a földön egy összevert férfi feküdt, az egyik sarokban pedig egy nő egy kisbabával.
– Beszélj! Hová dugtátok?! – jött a hang az egyik halálfalótól.
– Én nem tudom… már évek óta nincs a családom birtokában, én…
– Hazudsz! Crucio! – kiáltotta egy másik halálfaló, mire a nő teste vonaglani kezdett, elejtve a mindössze pár hónapos csecsemőt. A férfi látva feleségét felordított.
– Nem tudom, hogy hol van! – üvöltötte, de a halálfalókat ez nem hatotta meg. Végül röhögve küldték rá a halálos átkot az asszonyra, aki gyermekét próbálta védeni. A zöld fény kétszer villant, másodjára a férfit találták el vele.
Az egyik hatodéves lány összeszorított fogakkal sziszegte.
– Honnan van ez… az emlék? – kérdezte, mire Hermione válaszolt.
– Csak két halálos átok volt, ezek a csecsemő emlékei voltak… - vallotta be, mire többen felnyögtek. Aztán következett a második.
Egy koszos cellában voltak, ahol egy férfi volt kikötözve a falhoz. Arca a felismerhetetlenségig össze volt zúzva, és már alig állt a lábán. A halálfalók végül megjelentek, belöktek egy alig tíz éves gyereket a cellába, mire a fogoly megmozdult.
– Ad… Adam… - nyögte a férfi, látszott, hogy ismeri a gyereket. A kisfiú fölállt, és zokogva nézett a férfira.
– Apa… - motyogta, majd a következő pillanatban felordított és elkezdte az átváltozást.
– Mi történik? – jött a rémült kérdés az egyik negyedéves fiútól.
– A fiú mugli származású, az ott, az apja. Greyback megharapta a gyereket, és életben tartották…
– De miért? – jött az újabb döbbent kérdés.
– Ezért… - válaszolta halkan Harry. Az immár átváltozott kölyök vérfarkas szimatolni kezdett.
– Istenem… mit tettek veled… - nyögte a férfi. Aztán a vérfarkas vicsorogni kezdett és engedve ösztöneinek, rátámadt a saját apjára, széttépte. A halálfalók most is csak álltak, és elégedetten vigyorogtak. Közülük ma már egyik sem élt.
A gyerekek felsikítottak, ahogy látták a férfi szenvedését. Eileen arca halálsápadt lett és szája széle remegni kezdett. A harmadik emlék következett, itt Alexei válla megfeszült.
Egy szalonban voltak, az egyik fotelban egy torz alak ült, Voldemort. Előtte egy terhes nő vajúdott a földön.
– Ők kik? – kérdezte a fiú suttogva.
– Egy mugli nő, a férje aranyvérű. – jött a válasz Harrytől.
Pár pillanaton belül a kisbaba megszületett, és Voldemort elfintorodott. A körülötte tekergőző kígyó lassan a kisbaba felé csúszott, majd visszafordult gazdájához.
– Éhessssz vagyok szzz… - sziszegte a férfinak, mire az elfintorodott.
– Micsoda kosz… Nagnin takarítsd el… - a kígyó odakúszott a gyermekét tartó nőhöz, mire az egyik halálfaló, aki történetesen nő volt, kirángatta az asszony kezéből a csecsemőt, és undorodva nézett végig rajta.
– Undorító egy félvér, kis szörnyeteg… - azzal letette a földre, és végignézte, amint a kígyó befalja az újszülöttet. Az anya sikoltozott, könyörgött és kapálózott, de senkit nem hatott meg vele. Férje holtteste pár méterre hevert tőle, akivel szintén a kígyó végzett.
Voldemort undorodva nézett a nőre.
– Összemocskoltad a szőnyeget… - azzal egy néma ártást küldött a nőre, mire az kigyulladt és elevenen elégett.
A gyerekek olyan rémült képet vágtak, mintha a saját halálukat látták volna. Eileen keservesen sírt, és anyjába kapaszkodott. Alexei viszont még mindig meredten nézett maga elé. Fölismerte a nőt, az nem volt más, mint vér szerinti anyja. Gyűlölte a nőt, és Voldemortot is. Aztán a kép váltott és eljött, az utolsó emlék is.
Egy ház nappalijában voltak. Ahogy körbenéztek, láthatták, hogy tizenöt halálfaló volt jelen. A kandalló előtt egy reszkető család volt, egy idősebb nő, valószínűleg az anya, egy húsz év körüli lány, egy tizenöt év körüli, és egy nyolc éves. A szoba egyik sarkában egy félholt férfi feküdt. Az egyik halálfaló fölrángatta a legidősebb lányt, és leteperte. Anyja hiába próbálta védeni, ő is arra a sorsra jutott. Aztán nem kímélték a két kisebb lányt sem, az összes halálfaló… sorban, egymás után megerőszakolta őket. Volt, hogy hárman rontottak rá egyre, majd mikor végeztek, összeverték őket, és rájuk gyújtották a házat.
A gyerekek reszketve és sírva próbáltak meg kijutni a merengőből. Eileen szinte magán kívül zokogott, míg Alexei arca halál sápadt volt. Amint visszatértek, őket is kezelésbe vették a gyógyítók és a szülők. Perselus magához ölelte lányát, aki még mindig remegett. Nott, csak egyszerűen lerogyott a földre és arcát tenyerébe temette. Fölismerte őket. Nagyapja volt az egyik, aki megerőszakolta a lányokat, apja pedig a másik, aki jelen volt amikor a kígyó megette azt a kisbabát. Undorodott saját magától, a felmenőitől. Harry guggolt le mellé, miután Alexeit elengedte.
– Hogy tehették… ez… erre szavak sincsenek… - nyögte a fiú, és látszott, hogy magán kívül van.
– Az ő agyukat megmérgezte Voldemort, értük már nem lehetett volna tenni semmit. Ha ennyire ellene vagy annak, hogy ezt tették, akkor te legyél más – A fiú fölnézett Harryre, és tompán bólintott. Nem tudta hogyan fog hozzákezdeni, de már most eldöntötte, hogy ő nem lesz ilyen. Ő sohasem fog ilyesmit tenni. Pokolba az aranyvérével, pokolba az egész vérmániával, a felmenőivel, az eszmével, amit szentnek vallottak! Harry odaadott neki egy nyugtató főzetet, és a fiú lehajtotta.
Közben Alexei elvonult a fal mellé, távol mindenkitől. Neki nem volt senkije, de jobb is így. Hányingere lett a tudattól, hogy ő annak a két szörnyetegnek a gyereke. Keze olyannyira ökölbe szorult, hogy körmei fölsebezték tenyerét, és most már élénkpiros vér csöpögött a padlóra. Arca semmit sem tükrözött, tekintete teljesen üres volt. Csak belül vívta csatáját, bár maga sem tudta mi ellen. A szülei ellen, a múltjuk ellen, a tetteik ellen… vagy saját maga ellen, már nem tudta eldönteni. Keze akaratlanul emelkedett föl és ütött bele a falba. Érezte a fájdalmat, és ez jó volt. Úgy érezte ezzel könnyebb lett a lelke egy kicsivel, így hát újra beleütött a falba. Most nagyobbat, erősebben.
Hermész figyelte föl rá, hogy a fiút mit csinál, és anyjának szólt, hogy nézzen oda. A nő magához intette Harryt, aki azonnal odasietett és elkapta a gyereket, hogy ne tegyen magában még több kárt. Alexei kapálózott, nem akarta, hogy leállítsák. Szenvedni akart, vezekelni szülei bűnei miatt, az összes halálfaló bűne miatt. Mocskosnak érezte magát, egy utolsó féregnek, akinek nincs joga az élethez.
– En… gedj! – sziszegte párszaszóul, mire többen fölkapták a fejüket. Harry tudta, hogy baj lesz, így kirángatta a fiút, az egyik folyosóra.
– Alexei! Hagyd abba! Ennek semmi értelme! – A fiú vörösen izzó szemekkel fordult felé.
– Dehogynem! Nekem nincs jogom élni, ha azt a csecsemőt megölték és az összes többit! Hány ember vesztette életét miattuk! Gyűlölöm őket és magamat is, mert az ő vérük folyik az ereimben. Nekem nincs jogom élni, ha a többiek meghaltak! – üvöltötte a fiú kikelve magából.
Harry némán állt előtte és megpróbálta átölelni, de a fiú hadakozott. Egyre csak ütötte Harry mellkasát, hogy engedje el, de ereje egyre csak fogyott. Harry szomorúan nézett le a fiúra, és így szólt:
– Alexei, nem te választottad a szüleid, nem te kérted, hogy hozzanak a világra, éppen ezért nem te vagy a felelős a tetteikért sem. Te ártatlan vagy… - próbálta nyugtatni.
– De ők… állatok… elmebeteg szörnyetegek… - nyöszörögte a fiú, egyenesen Harry talárjába. – Hogyan lehetnék… hogyan lehetnék normális, ha ők ilyenek? – tette föl a kérdést, közben folyamatosan Harry talárját szorongatta.
– Majd megtanulsz ezzel élni, mint mondtam te nem olyan vagy, mint ők. Jó ember vagy, nem pedig egy szörnyeteg. Csak azt tudom mondani, amit a többieknek, ha nem akarsz olyan lenni, akkor változtass. Légy más, alakítsd te a jövődet…
– Mi lesz, ha megtudják? Meg akarnak majd ölni, hiszen én is ezt akarnám!
– Senki sem fog megölni, vagy előbb magát Harry Pottert kéne megölnie… - mondta vigasztalóan a férfi, mire a fiú kissé elmosolyodott. Harry ezt jó jelnek tekintette, így elkezdte befelé terelgetni a fiút. Odabent páran már sugdolózni kezdtek, ahogy meglátták őket. Zambini hangot is adott a dolognak.
– Mi van Potter? Jól hallottuk, hogy a kölyök párszaszájú?! – Erre már mindenki fölfigyelt. Harry megtorpant és összeszűkült szemekkel nézett vissza a férfira.
– Még ha úgy is lenne, akkor se lenne hozzá semmi közöd! – válaszolta vissza. Blasie elkezdett vihogni.
– Nocsak, Szent Potter félrelépett?! – Harry lenézett a fiúra, aki kétségbeesetten nézett rá.
– Nem, viszont ha úgy lenne, ahhoz se lenne semmi közöd!
– Már pedig a kölyök párszaszájú, és csak két ember volt Mardekár óta, akik ilyen képességgel bírtak. Az egyik te vagy, a másik viszont a Nagyúr volt! Ha nem a tiéd a kölyök abban az esetben… - Harry szeme megvillant, főleg ahogy látta az elsötétülő pillantásokat amivel a gyerek felé néztek. Hermionéra pillantott, aki idegesen nézett körbe, majd döntenie kellett. Vagy engedi lebukni a fiút, vagy bevállal néhány újabb szaftos pletykát.
– Rendben, Zabini, győztél. Alexei az én fiam… na és most mi lesz? Rohansz a Reggeli prófétához, hogy kapj egy kis pénzt? Csak közlöm, a feleségem tud róla, ahogy a gyerekeim is, így teljesen fölösleges őket ilyen kérdésekkel zargatni. Ha meg akarnak tudni valamit, akkor kérdezzenek engem. – Az ott lévő szülők, mind pusmogni kezdtek, amitől Gabriellénél kiment a biztosíték.
– Nem szégyellik magukat?! A gyerekeiknek lenne most szükségük magukra és nem arra, hogy valami ostoba pletykán agyaljanak! – Ez hatásosnak bizonyult, mivel a szülők többsége inkább gyermekükkel kezdett foglalkozni. De a bomba már így is ki volt biztosítva. Blaise mardekáros volt, és házához hűen koránt sem volt hülye. Sejtette, hogy több van a dolog mögött, mint amit Potter elmondott.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Hmm, eléggé durva volt, sajnálom a mardekárosokat, mindenki őket szivatja, hol van az előírva h. csak közülük lehetnek gonoszak. mélyen egyetértek Pitonnal. a többi házzal miért nem nézetik akkor meg? ráadásul az se segít h. a 3 ház kiközösíti őket
Nagyjából erre próbáltam rávilágítani, na de a mardekárosak erősek, túlélik :)