Eileen bajt kavar

A diákok vidáman özönlöttek le a vonatról. Az elsősök tátott szájjal meredtek Hagridra, aki még most is őket kísérte át a tavon. Alexei némán követte Hermészt a hintókig. Az első fogatba Tony, Heléna, Teddy és Lily ült be. A másikba pedig Hermész, Eileen, Jul és Alexei. Eileen olyan szúrós szemekkel nézett a fiúra, mint akit meg akar ölni. Hermész csak felsóhajtott, és inkább úgy döntött, hogy lefoglalja Eileent.

– Tudod már kik lesznek a szobatársaid? – faggatózott a fiú.

– Elvileg Margaret Baker, az a barna hajú lány, aki fölöttünk járt, meg valami másik csaj, aki lemaradt… azt hiszem Alice Furrier… - taglalta a lány.

– Elég vegyes társaság lesz – jegyezte meg Jul.

– A felettünk lévő két évfolyamba alig járnak, így is olyan kevesen voltak, hogy az órákat együtt tartják mind a négy háznak… - kezdett bele Hermész.

– Ha megint azzal a népesedési vacakkal jössz, esküszöm lecsaplak… - morogta a lány.

–  Most miért? Szociológiailag alátámasztott tény, hogy háborúk után megnő az életkedv és ezzel egyenesen arányosan sokkal több gyerek születik. Az emberek a háborúban kétszer meggondolták, hogy mikor szüljenek… - magyarázta a szőke. Alexei érdekesnek találta a témát így hozzászólt.

– Van benne valami, olvastam erről egy könyvben. Állítólag a háborúk végén, és a katasztrófák után beindul a túlélési ösztön, felszabadulnak az emberek, ami ahhoz vezet, hogy minél több gyereket csinálnak. Háború idején viszont senkinek sincs kedve, se energiája egy gyerekhez. – Eileen felvont szemöldökkel fürkészte a fiút.

– Te már csak tudod… akkor mi a francért születtél meg? – kérdezte pimaszul a lány. A fiú dühösen odakapta a fejét.

– Na tisztázzunk valamit, Piton! Én nem kértem, hogy a drágalátos „szüleim” összecsináljanak! Nem kértem, hogy megszülessek! Nem kértem, hogy felneveljenek, ha választhattam volna inkább meghalok, mintsem a világra jöjjek. Sőt, ha megtehetném, hogy megakadályozzam a fogantatásom, szó nélkül megtenném… - sziszegte a fiú. Eileen döbbenten meredt rá. Nem gondolta volna, hogy a fiú ennyire… depis.

– Azért öngyilkos ne legyél, ha már idáig rontottad a levegőt… - próbált meg viszonylag normális hangot megütni a lány. Jul szomorúan nézett a fiúra.

– Biztos utálod, ha ezt mondják, de én sajnállak. Nem lehetett könnyű így felnőni. Szüleid nincsenek, nem tudsz kire támaszkodni, nincs aki megvigasztaljon, aki szeressen… ez így eléggé… rossz – motyogta a rózsaszín hajú.

– Jul, Merlinre beszélj már csúnyán! Mond ki, hogy szar az élet és kész! – Jul elvörösödött.

– Hé, én jól nevelt vagyok, nem beszélek olyan alpárian, mint te… - vágott vissza a másik lánynak. Hermész oldalra pillantott társára, aki meredten bámulta a hintó padlóját. Komolyan aggódott a másik miatt.

– Hé, Lex?

– Hüm?

– Tényleg ne csinálj hülyeséget… a barátom vagy és egy barát elvesztése vagy bánata mindenkinek fáj… - suttogta. Alexei ráemelte pillantását és elhúzta a száját.

– Akkor tanácsosabb, ha nem barátkozol velem… körülöttem csak rossz történik mindenkivel. Ha úgy nézzük, én magam vagyok a sötétség és az eredendő bűn… - húzta el a száját.

Eileen csal fél füllel figyelte a fiúk beszélgetését. Mi tagadás egyre inkább érdekelte a fiú, na meg persze az, hogy miként tudná majd felbosszantani… Persze csak később, mikor már nyugisabb lesz a helyzet.

– Hé, új fiú! Ne depizz, élvezd ki az életet, örülj neki, hogy van egy olyan marha ezen a világon, aki hisz benned, és aki a barátjának tart… - A lány keresztbe fonta kezeit, és kihívóan nézett a másikra. Alexei teljesen ledöbbent, ez már majdnem egy vigasztalásnak hatott a lány szájából. Összeszedte megmaradt hidegségét, és úgy válaszolt.

– Ne izgulj, megbecsülöm őt, az ellenfeleimet pedig kegyetlenül eltiprom… - Eileen unottan megforgatta szemeit, de halvány mosoly bujkált szája szegletében. Lassan megérkeztek a kastélyba, és elkezdtek beözönleni a nagyterembe.

Perselus és Hermione már a tanári asztal mögött ültek Hagriddal és Binnsszel együtt. Remus az ajtó előtt várakozott az elsősökkel. Alexei körbenézett a nagyteremben, furcsa érzése támadt a hellyel kapcsolatban. Követte Hermészt a Mardekár asztalához, és helyet foglalt mellette. Éppen csak leültek, mikor Perselus felállt, hogy beszédet mondjon.

– Jó estét, mindenkinek! Üdvözlöm a tanári kart és a diákokat egyaránt. Ismét elérkezett egy újabb tanév, mely reményeink szerint legalább olyan sikeresen zárul, mint az előző. A szabályok a régiek. Nincs mászkálás a hetedik emeleti folyosókon, valamint a Tiltott Rengeteget mindenki a saját érdekében kerülje el. Remélem, annyit már tudnak, hogy az erdőben nem csak unikornisok, de vérfarkasok és óriáspókok is hemzsegnek. Tehát, aki nem kíván keservesen meghalni, az maradjon veszteg… - Hermione megköszörülte a torkát, mivel a férje kezdett visszatérni a régi énjéhez. – A Weasley varázscikkekre vonatkozó tiltások a folyosón ki vannak függesztve, ajánlom figyelmükbe az elolvasását. Mrs Cobbler úgy döntött visszavonul a tanítástól, így az Átváltoztatástant Mrs Nymphadora Tonks Lupin veszi át. Mindamellett, hogy kiváló auror a metamrofmágus képességei tökéletesek lesznek a tárgy oktatásához. – Tonks felállt és meghajolt, mire a diákok megtapsolták.

–  Nem is tudtam, hogy Dora néni lesz az új Átváltoztatástan tanár… - dünnyögte Hermész.

– Én se… ez furcsa… - jegyezte meg Eileen.

– Mielőtt beosztanánk az elsőseket kérem fogadják szeretettel Alexei Darius Arzsakot, aki eddig a Durmstrang iskolában végezte tanulmányait és az idei tanévtől a Mardekár ház tanulója lesz… - A fiú biccentett, de nem kapott különösebben tapsot. – Úgy vélem el is kezdődhet a beosztás. Kérem az elsősöket! – Az ajtó kinyílt és az elsősek hada betódult a terembe. A diákok kikerekedett szemekkel néztek a kicsikre. Soha nem láttak még ennyit egy helyen.

– Te szentséges Merlin! Honnan jöttek ezek? – döbbent meg egy mardekáros ötödéves fiú.

– Népességrobbanás… háború utáni szülési kedv… - magyarázta Hermész, mire egy csomóan felé fordultak.

– He? – jött a kérdés az egyik hatodéves lánytól.

– Háborúban nincs nagy kedve szülni a nőknek, háború után a nagy örömben, hogy végre nyugalom van, na akkor aztán van. Itt az első hullám… - taglalta tovább a fiú, mire úgy néztek rá, mint egy szellemre.

– Te honnan szedsz ilyeneket?

– Mégis honnan? Könyvekből… ez sima szociológia, bár a mágus szociológia is majdnem ugyan az… - Úgy tűnt ez elég is volt a kíváncsi mardekárosoknak. Hermész Malfoy fiatal kora és apja ellenére olyan tiszteletet vívott ki társai körében, melyet főként az éles látásának, és a tudásának köszönhetett. Nem egyszer fordult elő, hogy felsőbb évesek őt hívták bírónak egy-egy vitás ügyhöz.

Közben az elsősök felsorakoztak és megkezdődött a beosztás.

Oly sok évig szenvedtünk,

S még több lelket vesztettünk.

Most már fénybe borul a világ,

Mosoly teríti be a gyerekek arcát.

Látva ily sok ifjú mágustanoncot

Ellátom a rám bízott feladatot.

Gyűljetek hát mind körém gyerekek,

S megmondom, mely házba menjetek.

A gyerekek névsor szerint fölbaktattak a süveghez, hogy aztán az beossza őket házaikba. A beosztás talán még sohasem volt ilyen hosszú, de nem csak a sok gyerek miatt. A süveg volt, hogy percekig vacillált mielőtt beosztotta volna a diákokat. Nagy nehezen a végére értek, így hozzákezdhettek a vacsorához. Az asztalok roskadásig teltek a különféle finomságokkal. Alexei nem lepődött meg, hiszen a Durmstrangban is hasonló volt az étkezés, csak kevesebb étellel, nagyobb csönddel, na meg persze szörnyű kajákkal. Ahogy megkóstolt egy csirkecombot elmosolyodott. Itt tényleg jó volt az étel, nem is emlékezett rá, hogy mikor evett ilyet utoljára.

A vacsora viszonylag nyugodtan telt. A diákok arról beszélgettek, hogy kinek milyen volt a nyara, ki merre járt. Boldogan meséltek viccesebbnél viccesebb történeteket, míg degeszre nem ették magukat. A lakoma véget ért, így a prefektusok elindultak házaik diákjaival a szállások felé. A mardekárosokat a prefektus Castor Zambini vezette. Az öntelt fiú úgy nézett végig az elsősökön, mintha azok valamilyen koszos kis állatok lennének.

– Igyekezzetek, nem érek rá veletek szenvedni, vakarcsok… - morogta a kicsiknek. Az idei elsősök közül huszonhármat kaptak, akik most reszketve haladtak a fiú mögött.

Eileen elhúzta száját, látva, hogy a kisebbek min mennek keresztül. Végül nem bírta tovább és előrenyargalt.

– Eileen ne! – kiáltott utána Hermész, de a lány már nem is hallotta.

– Hé, úri ficsúr! – morogta oda a fiúnak, mikor mellé ért.

– Mit akarsz itt, Piton? Húzzál hátra az aljanéphez… - A lány összeszorított szájjal tűrte.

– Nem bánhatsz úgy az elsősökkel, mint valami rakás trágyával… - sziszegte. A fiú megtorpant és fenyegetően fölé magasodott.

– Na ide figyelj, törpike. Úgy bánok ezekkel a taknyosokkal, ahogy akarok… ha úgy tetszik lábtörlőnek használom őket. Itt én vagyok a prefektus, te pedig csak egy koszos kis senki vagy, kibaszott nagy pofával! – a végére már üvöltött. A lány szélesen elvigyorodott, majd a hátul álló diákokra pillantott és úgy beszélt.

– Ugye mindenki hallotta, miszerint ez az alak, egy koszos kis senkinek titulált… - többen bólintottak az elsősök közül.

– Nektek kuss van kis patkányok! – üvöltött velük a fiú.

– Mond csak, Zambini, nem mondta még anyukád, hogy irtóra mocskos a szád? – azzal előkapta pálcáját és szappant varázsolt a fiú szájába, mire az köpködni kezdte a habot.

– Te rohadt… kis… ribanc! – kiabálta szaggatottan, majd nyakon ragadta a lányt, és a falhoz nyomta. Két elsős lány már sírva fakadt a félelemtől. Hermész előresietett, de Nott és a haverjai lefogták.

– Nyugalom, töki, most megkapja a csaj… - röhögte Nott.

– Tegyél… le… - nyöszörögte a lány. Zambini elégedetten végignézett rajta. - Tudod még egy-két év és te is bekerülhetnél a háremembe, ha nem lennél ennyire idegesítő…

– Inkább a halál, te szemét… - sziszegte a lány. Alexei látta, hogy ebből a helyzetből nem kerülhet ki győztesen a lány, ezért intézkedett. Félretolta az elsősöket, majd megkocogtatta Zambini vállát.

– Mi a szart akarsz?! – üvöltött rá a fiú.

– Engedd el… - kezdte el Lex.

– És ha nem? Mi lesz, megmondasz a tanárnőnek? – gúnyolódott az idősebb.

– Arra semmi szükség nem lesz… - sziszegte fenyegetően a fiú, majd egy rúgással elgáncsolta Zambinit, aki elengedte Eileent. Mikor az idősebb felpattant, hogy leverje Lexet, az szimplán tökön rúgta. Zambini úgy csuklott össze a folyosó közepén, mint egy kártyavár.

– Én szóltam… záptojás agyú. – jegyezte meg Alexei. Kezet nyújtott a döbbent lánynak, és felhúzta. Idő közben megérkezett Hermione is.

– Itt meg mi történt?! - mindenki a fejét rázta, jelezve, hogy nem tudnak semmit.

– Asszonyom, a prefektus nem mutat valami jó példát. Ócsárolja az elsősöket, szidja a háztársait és az előbb majdnem megfojtotta Eileent.

Hermione szeme kikerekedett. Már majdnem odaszaladt lányához, mikor eszébe jutott, hogy ő most házvezető, nem pedig anya.

– És, Mr Zambini, vele mi történt? -  Eileen elvigyorodott és belement az árulkodós játékba.

– Miközben engem fojtogatott, Alexei elgáncsolta és utána… tö… akarom mondani lágyékon rúgta… - Hermione megforgatta a szemeit.

– Mások szerint mi történt? – Senki sem felelt, aztán az elsősök megunták és rázendítettek.

– Ő volt! – mutattak a földön fetrengőre.

– Csúnyákat mondott ránk!

– Azt mondta lábtörlőnek fog használni!

– Azt mondta senkik vagyunk! – jött egy újabb panasz.

– És mikor az a lány meg akart minket védeni, akkor vele még csúnyábban beszélt! Olyanokat mondott rá, hogy… inkább nem mondom el, mert szappant kapok a számba… - morogta az egyik kisfiú, mire Hermione halványan elmosolyodott.

– Igen! Aztán Eileen varázsolt egy szappant a szájába, ő meg elkezdte fojtogatni! Ő gonosz! – sipítozta az egyik kislány, miközben potyogtak a könnyei.

– Ez… nem igaz… Én a feladatom… láttam el! Ő támadt rám… én ártatlan vagyok… - nyöszörögte a fiú.

– Na persze. Ha annyira ártatlan és nincs rejtegetnivalója, akkor megnézhetem bárki emlékeit, igaz?  - A fiú megrémült.

– De az törvényellenes… - motyogta.

– Van aki önként felajánlja az emlékeit? – Legalább a fél Mardekár keze a magasba emelkedett. – Úgy látom lesz mit tanulmányoznom. – Megragadta a fiút a grabancánál fogva és fölrántotta.

– Asszonyom én…

– Nem vagyok kíváncsi a mondandójára. Már tavaly is rezgett a léc maga alatt Mr Zambini, de ez most túltesz mindenen… - A fiú dühösen kifakadt.

– Csak azért viselkedik ilyen fensőbbségesen, mert Piton az igazgató! A korcs lánya meg mindig csak a bajt kavarja! Maga is csak egy koszos… - Hermione szeme elsötétült. Megrázta a fiút és úgy nézett a szemébe.

– Mi? Micsoda?! Mond csak ki! – A fiú megrettent a nő szemében látott indulattól. – Nem mered? Pedig az előbb már majdnem megvolt… - suttogta a nő idegesen. – Ugyan olyan gyáva vagy, mint azok, akik azt az elvet vallják, hogy náluk mindenki gyengébb… csak szánni tudlak ezért. Igen, sárvérű vagyok és büszke vagyok rá! A vérem az ami segített ebben a háborúban, hogy túléljük Voldemortot. Inkább örülnötök kéne, hogy most nem úgy kell felnőnötök, hogy a talpát nyaljátok, kínoztok és gyilkoltok az Ő kedve szerint… - Néma csönd lett. – Úgy látom még mindig nem volt elég a beszámolókból, amiket az órán hallotok. Hát legyen. Mindenki harmadévtől fölfelé a hétvégén három órás maratoni merengő látogatást tesz velem néhány túlélő, halálfaló, és fogoly emlékeibe. Ha ezek után is azt valljátok, hogy az volt az igaz út, én leveszem rólatok a kezem és csináljatok, amit akartok. Most pedig, Zambini, maga velem jön az igazgatóhoz! – A fiú kelletlenül és kissé kacsázva indult a nő után.

– Hol van Miss Miller? – kérdezte a nő a felsőbb éveseket a másik prefektusról.

– Ő nem jött vissza… - szólalt meg a lány egyik szobatársa. – A szüleivel együtt sürgősen el kellett hagyniuk Angliát… valamilyen gond volt az üzletükkel… - húzta el a száját. Mindenki tudta, hogy a lány családja csempészett bájital alapanyagokból tartotta fönn az üzletét.

– Értem, ez esetben… Mr Malfoy, kérem vezesse az elsősöket a hálókörletükbe… - A fiú bólintott, és kiszakította magát az idősebb fiú szorításából.

– Elsősök, utánam! – szólalt meg, mire mindenki követte őt. Páran rámosolyogtak Eileenre, aki a falnak támaszkodott, és Alexeit figyelte.

– Szép rúgás volt, én se csináltam volna szebben…

– Kösz… - motyogta a fiú meglepetten.

– Ettől még nem vagyunk barátok, ugye tudod? – kérdezte a lány halvány mosollyal az arcán.

– Persze, vetélytársak leszünk.

– Akkor hát, vetélytárs? – nyújtott kezet a fiúnak, mire az kezet rázott vele és a többiek után indultak.

Hermione idegesen rángatta végig a folyosón a fiút, míg el nem értek az igazgatói irodába. Perselus az asztala mögött ült és egy nagy kupac papír volt előtte. A heves kopogásra azonnal fölfigyelt.

– Nyitva! – Hermione szabályosan belökte a fiút az ajtón.

– Ezért akár föl is jelenthetem ez már testi fenyítés! – tiltakozott a fiú. Piton felvont szemöldökkel nézte a jelenetet.

– Ha meg szabad tudnom, mi történt? – Hermione vett egy mély levegőt.

– Mr Zambini prefektushoz méltatlanul viselkedett a háztársaival és az elsősökkel szemben. Rátámadt egyik társára és pocskondiázta a felmenőit… - válaszolta a nő. A férfi most a fiút kezdte el tanulmányozni.

– Van valami mondandója, Mr Zambini? – A fiú nagyot nyelt.

– Tévedés az egész! Nem én kezdtem! Én vagyok az áldozat még mindig alig tudok állni! – tiltakozott.

– Talán mesélje el, hogy mi történt?

– Én… szóval… - Piton ránézett Hermionéra, hogy folytassa.

– A gyerekek elmondásából, annyit tudtam meg, hogy Mr Zambini terrorizálta az elsősöket. Továbbá mikor az egyik háztársa a kicsik védelmére kelt, összekaptak, és Mr Zambini fojtogatni kezdte a lányt… - Piton szeme megvillant. – Mivel nem segítettek a lánynak, Mr Arzsak vette kezébe az ügyet, és ártalmatlanná tette a prefektusomat. Én már előző év végén figyelmeztettem őt, hogy ha nem fogja vissza magát, elveszíti a prefektusi kinevezést… Sajnos személyesen is belekeveredtem az ügybe, mikor a származásom előtérbe került, így kérem önt igazgató úr, hogy döntsön a fiú felől. – Piton akárcsak régen Dumbledore összefonta ujjait, és úgy nézett a fiúra.

– Mr Zambini, a figyelmeztetéséről én is tudok, így kénytelen leszek megfosztani önt a kinevezésétől, sajnálom. Továbbá írni fogok a szüleinek, a viselt dolgairól… - Hermione várakozón nézett férjére, és szinte tekintetével parancsolta meg neki, hogy ennyinél ne álljon meg. – Ami társai bántalmazását illeti, úgy vélem, hogy egy hónapi büntetőmunka Mr Frics felügyelete alatt megteszi… - A fiú felnyögött.

– Mr Zambini, menjen vissza a klubhelyiségébe, és ha még egy stiklit meghallok, azt már nem ússza meg ennyivel. Fogja vissza magát – tanácsolta Hermione. A fiú végül eloldalgott magára hagyva Hermionét és Perselust. A nő fáradtan rogyott le az egyik fotelbe. Férje azonnal felpattant és odasietett hozzá.

– Miért nem bírják felfogni? Miért hiszik még mindig azt, hogy ez csak egy játék volt? Ez a fiú ugyanolyan, mint Voldemort követői voltak, de szerintem nem tudja, hogy igazából mit is jelentett halálfalónak lenni. Olyan könnyen pocskondiáz másokat… - A férfi nyugtatóan megsimogatta a nő hátát.

– Gondolom a lány, akit bántott, Eileen volt, igaz?

– Igen. Komolyan, nem tudom, hogy kitől örökölte a lányunk ezt a stílust, de már lassan kikészít!

– Ne felejtsd el, egy mardekáros és egy griffendéles keveréke. Eléggé hajmeresztő egyveleg, önteltség, és vakmerőség, nem a legjobb párosítás, de ezért csak minket lehet okolni… - A nő bólintott.

– Perselus, nem halogatom tovább. A mostani végzősökre már nem biztos, hogy hatok vele, de az alsóbb évesekre még esetleg… emlékszel mit mondtam a szembesítésről még tavaly? – A férfi arca megkeményedett, majd fölegyenesedett.

¬

– Tudod mi a véleményem róla. Ez nekik túl sok lenne… - Hermione fölpattant, és az asztalra csapta kezét.

– Túl sok?! Ha majd megfojtják egymást, vagy lelökik valamelyik ablakból, az elég lesz? Perselus, te is tudod, hogy a szüleik kiszínezték előttük a történteket. A negyedét sem mondták el annak, hogy mit is takart igazából Voldemort uralma… Meg kell tudniuk.

– De hát csak gyerekek! – tiltakozott a férfi.

– Gyerekek, akik ugyanazt a hibát követhetik el. Annak idején Draco is jó poénnak tartotta, aztán mikor rájött az igazi valójára már inkább meg akart volna halni… Nem azt mondom, hogy belőlük emelkedhet ki a következő Sötét Nagyúr, de ismét viszályt szíthatnak! – Perselus gondterhelten nézett föl Albus portréjára.

– Ne nézz rám így, fiam. Te is tudod, hogy amit a feleséged mond, brutális, de ésszerű. Elrettenteni őket, megmutatni a szörnyű valóságot. Ha ettől nem térnek észhez, akkor semmitől. – Perselus visszafordult a nőhöz, aki elszántan figyelte őt.

– Hát legyen, de ezt még a miniszterrel is meg kell beszélned. Ha annyira akarod, intézd te, én nem veszek ebben részt. Megengedem, de semmi több…

Hermione csalódottsága kiült arcára. Bólintott, majd ki is sétált az irodából. A falon lógó festmény erre ciccegni kezdett.

– Perselus, ne legyél vele ennyire szigorú. Ő csak a gyerekek javát akarja. Ha a griffendélesekkel kellene ezt tenni, akkor velük is végrehajtaná…

– Tudom, de ebből még hatalmas botrány lesz. Félek, hogy a kölykök maradandó károsodást szenvednek az ő fantasztikus ötletétől! – Végül morogva nekilátott befejezni a papírmunkát.

Hermione sietősen szedte a lépcsőfokokat, hogy mielőbb leérjen a Mardekár klubhelyiségébe. Az ajtót takaró festmény előtt megállt.

– Bűnbocsánat…

– Ó, Mrs Piton, odabent kissé paprikás a hangulat. Nem ártana nekik, egy kis hűsítő…

– Nyugodjon meg Mr Mardekár, olyan hűsítőt kapnak, amit egész életükben megemlegetnek.

– A portré ajtaja kinyílt, és a nő besietett. Odabent mindenki az előbb történtekről beszélt, de mikor meglátták a nőt hirtelen elhallattak.

– Hívják ide a társaikat! – adta ki a parancsot. Két percen belül már mindenki ott sorakozott előtte, beleértve lányát is. - Már elegem van az állandó feszültségből, melyet a saját házam diákjai keltenek egymás közt. Mostantól kezdve, ha csak egy pisszenést hallok, hacsak egy bokán rúgást meglátok, kőkeményen pontokat fogok levonni a háztól. Ha pedig ez sem lesz elég, az egész ház mosdót és üstöket fog sikálni egész évben! Ha ez sem lesz elég, még azt is megtiltom, hogy a klubhelyiségen kívül bárhova is menjenek! – kiabálta a nő. Mindenki összerezzent. Eddig még sohasem látták a nőt ennyire… félelmetesnek.

– Na és a kviddics, asszonyom? – kérdezte Nott.

– Mr Nott, a kviddics érdekel a legkevésbé, ha kell, kizáratom a csapatunkat… - Erre már mindenki felbolydult.

– De hát… - kezdett bele Eileen, aki idén szeretett volna bekerülni játszani.

– Nincs de hát! Öt pont a Mardekártól, Miss Piton értetlenkedése miatt! – Mindenki ledermedt és a lányra nézett. Nem tudták eldönteni, hogy mi döbbentette meg őket jobban, az hogy pontot vesztettek, vagy az hogy a lánytól vonták le őket. Az egyik ötödéves lány halkan megszólalt.

– Asszonyom, mi lesz az a maratoni merengőzés? – Na igen ez volt a másik dolog, ami miatt az egész Mardekár úgy szaladgált mint pók a falon.

– Miss West, nem akartam ilyen drasztikus eszközökhöz nyúlni, de úgy látom kénytelen leszek. Ma csütörtök van, a hétvégén ha minden igaz megtudják, hogy hol lakik a sátán – azzal kivonult a klubhelyiségből. Mindenki tanácstalanul kérdezgette a másikat.

– Hát ez gáz, anyukádat se láttam még ennyire pipának… - suttogta Hermész Eileennek. Alexei pedig fél füllel hallgatózott.

– Én csak egyszer, de az az után volt, hogy Antonius hat méter magasból leesett a seprűjéről, és majdnem eltört a gerince… Akkor Harry bácsit, és az apádat is olyan szinten lekiabálta, hogy rendesen halálfélelmem volt… - suttogta vissza. Hermész arca elsápadt.

– Ezek szerint jó nagy szarban vagyunk, mi? – kérdezett rá Alexei.

– Nagyon úgy fest… na én húzok berendezkedni! – válaszolta a lány és elindult a szobája felé. A két fiú is hasonlóan tett, majd eltűntek a lépcsőknél.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.10.03. 19:09 anei Durva lépés a merengős emlékdélután, de sajnos más  lehetőségük nagyon nincs már a tanároknak. de Alexei és Eileen már nem veszekednek annyira legalább! Válasz: A látszat néha csal, vagy ez inkább a vihar előtti csönd ami a két gyereket illeti. :)