Kicsapongó érzelmek

Harry és Ginny kapcsolata nem volt robbanásszerű. Nem lehetett látni őket elbújva csókolózni a folyosón, vagy a szobrok takarásában ölelkezni. A legtöbb, ami pletykára adhatott okot, ám ahhoz mégis csak kevés volt, hogy Harry mikor a lány vele volt folyton a kezét fogta. Mikor már Hermione is szóvá tette a dolgot pár nappal a nagy randevú után Ginny beadta a derekát és mesélni kezdett.

- Jól van, elmondom… - sóhajtott a fiatalabb lány.

- Erre várok mióta – sürgette barátnője.

- Tudod még számomra is hihetetlen. Miután ti elkísértétek Tonksot és mi egyedül indultunk vissza a kastélyhoz én megpróbáltam megcsókolni Harryt. Csakhogy ő nem engedte. Azt mondta, hogy az eddigi élete káosz volt és semmi sem úgy történt, ahogy az megszokott lenne. Azt mondta, hogy ezt az egy dolgot szeretné rendesen csinálni… - mondta pironkodva a lány. Hermione átszellemült képpel nézett rá.

- Te szentséges Merlin! Harry James Potter felnőttebb, mint gondoltam – ámuldozott.

- Én is meglepődtem. Azt mondta, hogy indítsunk úgy, mintha nem is ismernénk egymást. Beszélgessünk, menjünk el randizni és majd a harmadik vagy negyedik randin talán eljön az idő, hogy megcsókoljon. Szeretne teljesen megismerni – taglalta Ginny.

- Drága barátnőm, te megfogtad Merlin lábát – vigyorogta Hermione.

- Tudom, csak… ez egy kicsit furcsa. Mármint én hiszek neki és tisztelem azért, mert így gondolja a dolgokat, de… kicsit feszélyez, hogy nem tudom teljesen tisztán kivenni, hogy most tetszem neki vagy sem – panaszolta.

- Ebben az egyben biztos vagyok. Tetszel neki, nagyon is különben nem hívott volna randira. Harry nem olyan, aki szánalomból vagy szórakozásból elcsavarja a lányok fejét – bizonygatta az idősebb.

- Tudom. Még most se hiszem el – mosolyogta boldogan Ginny.

- Én azt nem hiszem el, hogy a háborúnak vége és mind itt vagyunk – mondta könnyedén Hermione.

- Pedig ideje lenne elfogadnod, hogy vége. Már nem kell rettegnünk, nincs több emberrablás, nincsenek váratlan halálesetek. Nyugalom van.

- Tudom, csak nehéz az átállás. Ha úgy vesszük az utóbbi öt évben folyamatosan veszélyben voltunk, még most sem hagyom el a szobát pálca nélkül… - húzta el a száját Hermione.

- Mordon most büszke lenne, ha hallana – kuncogta Ginny.

- Hát igen, „lankadatlan éberség” – kacarászott a másik lány is. Még egy ideig beszélgettek Harryről, a jövőjükről és a háború utáni életről, majd előjött egy olyan téma, ami bombaként érte Hermionét.

- Hermione, most hogy már nincs veszély, nyugalom van mond meg őszintén, hogy mit gondolsz a bátyámról? – pedzegette a Weasley csemete. Hermione megfeszült, és kissé följebb csúszott a fatörzs mentén. Lévén szeptember vége volt, az időjárás még néha könyörületes volt a diákokhoz és megajándékozta őket néhány kellemes, napsütéses órával.

- Én nem is tudom – suttogta Hermione.

- Mit nem tudsz? Tetszik vagy nem tetszik? Mert tavaly még úgy láttam, hogy határozottan tetszett neked – akadékoskodott a lány.

- Ginny, tudom hogy hülyén hangzik, de azóta eltelt néhány hónap és… őszintén szólva az előző tanévben még örültem volna, ha Ron bevallja az érzéseit, vagy csak tesz egy gesztust felém, de most… most már inkább zavarba ejtő lenne a dolog. A csata óta én is megváltoztam. Úgy érzem, hogy felnőttem, és nem csak azért mert betöltöttem a tizenhetet… Tudom, hogy te is láttad és ott voltál. Láttam az embereket holtan, sebesülten, vérbe fagyva. Elvesztettem egy jó barátot… bár senki sem tudta Sirius és én… valami furcsa kapcsolat volt köztünk. Nem baráti, de nem is családtag volt a számomra. Furcsa volt, mintha egy amolyan lelki társam lett volna.

- Te bele voltál zúgva Siriusba? – nyögött föl Ginny.

- Mi? Jaj nem! Nem voltam belé szerelmes, és ő se belém, hiszen az apám is lehetett volna, de… valahogy sokat jelentett a számomra, ezt nem igazán tudom elmagyarázni – húzta el végül a száját.

- Hát ez elég furcsa…

- Az, és mikor Sirius meghalt én… hirtelen úgy éreztem, mintha felébrednék. Egészen addig elvoltam a saját kis világomban, egy biztonságos burokban, ami hirtelen kipukkant és én a földön találtam magam. Sirius mindig megvigasztalt, megnevettetett. Ő bókolt nekem először életemben. Azt mondta nálam okosabb kis boszorkánnyal még nem találkozott. Ő pont a szöges ellentétem volt. Vad, fékezhetetlen, meggondolatlan, szertelen, talán ezért is ragaszkodtam hozzá, mert ő megtestesítette mindezt, ami én sohasem lehettem. Bár most már nem kéne felnőttként viselkednem, hülyülhetnék mint a korombeliek, fecseghetnék naphosszat a pasikról és a sminkről, nem tudom megtenni. Ez már nem ugyanaz az élet – fejezte be Hermione szomorúan elmosolyodva.

- Hát, nem mondom hogy megértelek, mert akkor hazudnék. Te mindig is felnőtt voltál, mindig követted a szabályokat, döntéseket hoztál helyettünk, irányítottál minket. Bár Harry volt a vezér, mégis te voltál az irányító. Szerintem most az a bajod, hogy nem tudsz magaddal mit kezdeni – találgatott Ginny.

- Igen, van benne valami.

- Tehát a bátyám túl… gyerekes már hozzád, ha jól veszem ki a szavaidból – mondta végül a vörös hajú.

- Szeretem Ront, de mint barátot. Régen szerettem volna, ha több lettem volna a számára, de az már elmúlt. Most már tényleg csak a barátja akarok lenni – jelentette ki a lány.

- Aha, tehát Ron kilőve, mert gyerekes, Viktor aranyos, de nem lobbantja be a szíved… Akkor mégis ki kéne neked? – értetlenkedett.

- Nem tudom, én szeretem a komolyabb pasikat, na mondjuk Percy a világért se kellene – borzongott meg a lány.

- Szóval legyen komoly, de helyes.

- A helyesség nem feltétel – szögezte le Hermione.

- Azt ne mond nekem, hogy mondjuk egy csúnya pasival összejönnél… - mondta felháborodva Ginny.

- Ha az illető okos, leleményes, lehet vele beszélgetni és értékeli mások tudását akkor akár szóba is jöhet. Én olyan valakit akarok, aki erős, de nem csak a fizikumra gondolok. Legyen karizmája, legyen határozott, álljon ki amellett amiben hisz. Az sem kell, hogy túlzottan kedves legyen, elvégre nem arra vágyom, hogy valaki mindig nekem adjon igazat. Lehessen vele értelmesen veszekedni – mondta mosolyogva Hermione.

- Aha, összegezve. Legyen, okos, határozott, karizmatikus, jó vitapartner és a külseje nem számít… van egy rossz hírem. Ilyen pasi már nem létezik – mondta Ginny. Hermione kérdőn nézett rá.

- Mi az hogy már nem létezik?

- Hemrone, a leírásod alapján a te álom pasid nem más, mint Perselus Piton professzor – mondta somolyogva a lány. Hermione szájtátva nézett barátnőjére, és nem tudta hogy nevessen vagy bosszankodjon.

- Ginny! Ő egy tanárunk volt, hogy lehetsz ilyen?

- Most miért? Ő volt a leg karizmatikusabb ember, okos volt, leleményes, hűséges és határozott. Nem mondhatod, hogy nem volt határozott, ahogy a pontokat vonta le tőlünk és jó vita partner volt, csak a pontjaink bánták utána. A külsőt meg te magad mondtad, hogy mindegy – vigyorogta a lány.

- Most miért vagy ilyen gonosz? Piton amúgy se volt csúnya – csúszott ki Hermione száján, mire Ginny fölpattant.

- Merlinre! Neked tényleg ő volt az ideálod! – ámuldozott.

- Ginny, még meghallja valaki – csitította a lányt.

- Hermione, ez durva – borzongott meg a lány.

- Inkább beszéljünk másról – ajánlotta az idősebb.

- Jó, az idősebb Pitont Merlin nyugosztalja, de itt a fiatalabb. Okos? Igen. Leleményes? Naná! Határozott? Többségében igen… És, nem csúnya. Pont mint az apja csak fiatalabb és helyesebb kiadásban – taglalta Ginny nagy átéléssel. Hermione elhúzta a száját, és eszébe jutott a kis „veszekedésük”.

- Hát nem tudom. Nem úgy tűnt, mint akinek tetszenék. Roxmorts előtt mondtam neki, ha nincs programja menjünk együtt a könyvesboltba és utána üljünk be valahova erre totál zavartan habogott nekem, hogy ez akkor most randi akar-e lenni. Én meg mondtam, hogy nem de látszik hogy mennyire viszolyog még a gondolatától is…

- Uh, pedig nekem úgy tűnt, hogy tetszel neki. Legalábbis elég sokat stíröl, mikor együtt vagyunk – hadarta Ginny. Közben a tóban az óriáspolip nagyot csapott a csápjaival elüldözve néhány kóbor sirályt a part menti sziklákról.

- Hát én nem vettem észre. Minden esetre én elvagyok. Lehet, hogy olyan pasi nem létezik amilyenről én álmodom, de idővel majd lejjebb adok a mércéből… mondjuk ha annyi idős leszek mint McGalagony – suttogta kuncogva. Az óra délután négyet ütött, és ők elindultak befelé a kastélyba, hogy nekilássanak a házi feladatnak.

Ginny a könyvtárba ment tanulni. Lunával megbeszélték, hogy együtt készülnek föl a szünet előtti nagy dolgozatra számmisztikából. Már fél órája gubbasztottak a könyvek felett, de még semmire se jutottak. Furcsa módon a könyvtár most hemzsegett a diákoktól. Mindenki beadandókat és házi feladatokat írt. Sokan Ginnyékhez hasonlóan a dolgozatjaikra tanultak. Annyira belemerültek a könyvbe – vagyis abba, hogy nem értenek belőle semmit – hogy észre sem vették mikor egy szőke hajú srác tévedt be a mögöttük lévő könyves polcok közé. A kínkeserves agyzsibbadás elsőként Lunát érte el, aki kínjában már felkiáltott.

- Áááááááááá, gyűlölöm! Ki a fene érti ezt?! – hogy felháborodásának hangot adjon erősen rúgkapálni kezdett a kezével és lábával minek következtében hatalmas csattanással vágódott el a kőpadlón. A könyvtáros nő szigorúan rájuk pisszet és kitiltással fenyegetőzött.

- Elnézést, csöndben leszünk – hárított Ginny. Közben valaki megjelent a földön fekvő Luna fölött és segítő kezet nyújtott a bajba jutott lánynak.

- Ó, itt a szőke herceg és megment – mondta mosolyogva Luna. Draco kissé elvörösödött, de segített föltápászkodni a lánynak.

- Nem ütötted meg magad? – kérdezte tőle.

- Á, már hozzászoktam – válaszolta a lány. Közben Ginny alaposan végigmérte a srácot.

- Amúgy mivel szenvedtek ennyire? – érdeklődött Draco.

- Számmisztika nagydoga, holnapután – mondta szinte undorodva Ginny.

- Aha, és nem értitek – állapította meg a srác.

- Nem… segíts szőke herceg – könyörgött Luna. Lebiggyesztette szája szélét, és hatalmasra nyitotta szemeit. Pont olyan volt mint egy szomorú kiskutya. Draco kezdte furcsán érezni magát és megint vörösödni kezdett.

- Jól van, nézzük, de nem biztos, hogy tudok segíteni – mondta beletörődően. Luna válla fölött áthajolva kezdte el olvasni a példákat és írogatott valamit a könyvbe. Ginny elgondolkodva nézte őket. Bizarr, de furcsa módon kellemes látványt nyújtott együtt a páros. Pár perc múlva a fiú már bőszen magyarázott nekik.

- Az volt a fő baj, hogy fordítva akartátok elkezdeni – mondta nekik. Ginny szájtátva meredt a könyvre.

- Basszus! Hogy lehettem ennyire sötét? – kérdezte dühösen saját magától a lány.

- Nem vagy sötét, csak szerelemes – mondta ábrándosan Luna és közben kicsi szívecskéket reptetett a lány feje fölé. Ginny felvonta egyik szemöldökét és úgy nézett rá.

- Hát már nem azért, de ti most inkább annak néztek ki, mint én – vetette oda. Luna hátrabillentette fejét, hogy jobban lássa a fölé tornyosuló fiút, Draco pedig lenézett rá. Egy pillanatig Ginny azt hitte, hogy meg fogják egymást csókolni, de aztán egyszerre rázták meg a fejüket.

- Nem!

- Nem. – mondták szinte egyszerre és elmosolyodtak.

- Ez akkor is hátborzongató. Mondjuk jó hatással vagytok egymásra. Luna hülyesége kezd rád ragadni Malfoy, kezdesz lazább lenni. Viszont a te komolyságod meg Lunának tesz jót, mert egyre többször vannak tiszta pillanatai – gúnyolódott Ginny. Luna sértetten nyelvet öltött a másikra.

- Na én lépek, hagylak titeket tanulni. Viszlát – intett a lányoknak, majd gyorsan elsietett.

Hála Draco segítségének a két lánynak elég jó lett a dolgozata, így nyugodt szívvel dőlhettek hátra amíg el nem kezdődik a szünet. Már csak egy nap volt a hétből és szombaton Hollóhát Hugrabug meccs volt az első a tanévben. Mindenki lázasan gyártotta a plakátokat és szurkoló posztereket. A két csapat pedig minden szabadidőt kihasznált a gyakorlásra.

Szombat reggel már tapintható volt a feszültség a házak közt. A hollóhátasok még az átlagosnál is visszafogottabbak voltak, míg a hugrabugnál beindult a káosz. Mindenki tombolt, és őrjöngött az asztaloknál. A mardekárosok már javában fogadásokat kötöttek, hogy Draco Malfoy vajon mikor töri össze magát halálosan. A Griffendél asztalánál is élénkebb volt a hangulat. Igazából a csapattagok torkán nem nagyon ment le egy falat sem. Sőt volt olyan, aki le se ment reggelizni.

Reggeli után mindenki elindult a pálya felé. Mindenfelől biztató vagy éppen gúnyolódó verseket hangoztattak. A diákok elfoglalták a saját lelátóikat. Luna most nem tartott griffendéles barátaival. Ő is ott tombolt az első sorban a háztársaival. A lelátókon ütemes dobogás vette kezdetét ahogy a két csapat megjelent. Viktor ismertette a szabályokat.

- Szabályos, szép játékot akarok látni, érthető voltam? – kérdezte mire a két csapatkapitány bólintott. Kezet fogtak és fölemelkedtek a levegőbe. Krum is felszállt, majd belefújt sípjába és bedobta a kvaffot. A játék kezdetét vette.

- Hajrá Hollóhát! – kiabálták kórusban a háztagok. Az ellenfél lelátóján hasonló őrjöngés ment végbe. Harryék hol az egyik, hogy a másik csapatnak szurkoltak. Míg a Mardekár diákjai életükben először drukkoltak a Hugrabugnak – persze nem puszta jóindulatból.

- Gyerünk idióta csürhe! Nyírjátok már ki Malfoyt! – üvöltötte Parkinson, mire McGalagonytól kapott egy nagyon csúnya pillantást.

A játék viszonylag kiegyenlítetten ment. Hol az egyik, hol a másik csapat szerzett pontot. Ez egészen addig így ment, míg a Hollóhát egyik terelőjét – név szerint Michaelt – le nem lökte a seprűjéről az egyik gurkó. A srác nem tudott tovább játszani, mert nyílt alkartörése lett.

- A fene, pedig most nagyon szoros a játék – morogta Ron.

- Az, és ráadásul a Hugrabug hihetetlen a mostani összeállítással – mondta Harry letaglózottan.

- Azt hiszem többet kell edzenünk – húzta el a száját Ginny látva, hogy a másik két csapat mennyire jó.

A Hollóhát miután elvesztette egyik terelőjét mintha mély álomból ébredt volna. Egy gyors csapatmegbeszélés után összekapták magukat és kezdtek feljönni a másik csapathoz képest. Közben a cikesz villám gyorsasággal száguldott a pályán. Malfoy és a hugrabugos Zacharias Smith fej-fej mellett röpülve próbálták elkapni a cikeszt. Az egyik hirtelen kanyarban a hugrabugos lábával erősen meglökte Draco seprűjét, mire az kissé irányíthatatlan lett a gyors tempó miatt és a fiú kénytelen volt lassítani.

- Ezt nem hiszem el! Smith durvul! – kiabálta Ron meglepetten.

- Mi a jó franc van? Egy ilyet a mardekárosoktól várna az ember, nem a Hugrabugtól! – kontrázott rá Harry. Perselus összeszorított szemekkel próbált rájönni, hogy mi is történik.

- Ezért nem jár pontlevonás, vagy valami? – értetlenkedett Hermione.

- Szerinted eddig lett baja a mardekárosoknak, ha velünk ilyet csináltak? – kérdezte gúnyosan Ron.

- De ez akkor is tisztességtelen! – jelentette ki Hermione.

- Az, de nem szabályellenes. Amíg csak a haladást akadályozza mindent lehet. Ha sérülés lesz a vége, csak akkor vonható le pont – taglalta Piton.

- Ó, értem – mondta a lány.

Közben Draco ismét visszaszerezte előző tempóját, csakhogy ez nem volt elég. Éppen a Hollóhát lelátója előtt száguldottak el, mikor Draco egy pillanatra oldalra fordította a fejét és meglátta Luna reménykedő arcát. Egy tized másodpercig mintha megállt volna az idő körülötte. Látta a lány élénk, kipirult arcát, a boldog mosolyát, és a csillogó szemeit. Visszakapta tekintetét a cikeszre. Hirtelen mintha új erőt kapott volna, elkezdett gyorsítani. Pillanatokon belül utolérte a másik fogót, aki pánik szerűen próbálta meg lelökni őt a seprűjéről, de hiába. Draco szilárdan repült a cikesz felé. A karját kinyújtotta az arany labdáért, és érezte, ahogy a bensőjében szétárad valami furcsa boldogság, elégedettség.

- És Draco Malfoy megfogja a cikeszt! Hollóhát 180 pont Hugrabug 60 pont! Az első meccset a Hollóhát nyerte, szép volt fiúk-lányok! – mondta a bemondó. A Hollóhát lelátóján még mindig ugráltak az emberek és elkezdtek leözönleni a pályára. Draco Malfoy diadalittasan megtett még egy kört, kezében a cikesszel. Harryék megtapsolták a fiút, bár Ron még mindig valami nem oda illőt kiabált a srácnak, de Ginny gyors intézkedése – gyomorba vágása – elhallgattatta.

Ahogy Draco földet ért a hollóhátasok a vállukra vették és elkezdték a kastély felé vonszolni. A fiú boldog volt, mert most komolyan úgy érezte, hogy sikerült elérnie valamit. Valamit, ami miatt a többiek őszintén tisztelik és örülnek a sikerének. A Mardekárban az ilyen ünneplés nem róla, vagy érte szólt, hanem egyszerűen azért, mert ilyenkor Draco fizetett mindent és a sok ingyenélő vigadhatott az ő kontójára. Azt hitte, hogy az a jó, de tévedett. Most látta csak eddig mekkorát tévedett.

Eszébe jutott a lelátón álló lány, és azonnal keresni kezdte tekintetével, csakhogy Luna nem volt sehol. Mikor a többiek végre hagytak neki egy szusszanásnyi időt elindult körülnézni. Terry gyorsan elkapta és nem akarta elengedni.

- Hát te merre? – érdeklődött.

- Keresem a győzelmünk kulcsát – mondta a fiú és tovább indult, de nem egyedül, Terry mögötte haladt.

- Nem értelek. Agyadra ment a menetszél? – kérdezte kacagva. Draco hátra fordult és komoly képpel válaszolt.

- Vesztésre álltam, nem sokon múlt, de hirtelen megláttam Lunát, hogy mennyire reménykedik benne, hogy elkapom a cikeszt és nem akartam neki csalódást okozni – hadarta a fiú. Terry pislogott párat, majd kényszeredetten felnevetett.

- Te belezúgtál Lovegoodba – nyögte ki végül.

- Nem, nem hiszem… ez csak valami furcsa… - rázta meg a fejét a fiú.

- Már pedig nekem ez pont úgy hangzott, mint aki totál szerelmes – veregette hátba a szőkét.

- Én nem… - nyögte Draco, de valahogy olyan érzése volt, hogy talán a másiknak igaza van. Még sohasem volt szerelmes, tehát honnan is tudhatta volna. Az anyjának volt elég nyálcsorgató regénye, amit egyik nyáron stikában elolvasott. Nem igazán tetszett neki, mert túlságosan fellengzősnek mutatta be a szerelmet, holott ő nem ilyesmit érzett Parkinson iránt. Kedvelte a lányt, csinos volt, gazdag és jó családból való.

Viszont most jött csak rá, hogy az mekkora átverés volt magával szemben, hiszen amit most érez, az nagyon hasonlít arra, amiket a könyvekben olvasott. A felismerés, hogy beleszeretett egy lányba olyan volt, mintha egy gurkó találta volna mellkasba. Most már csak azt nem tudta, hogy a lány mit szólna hozzá. Hiszen már célozgattak rá páran, de ő mindig csak megrázták a fejüket. Valószínű a lány csak barátként néz rá és ezt nem akarja tönkretenni. Hirtelen a fellegekből lepottyant a földre.

Még mindig meg akarta találni a lányt, de már nem tudta, hogy mi lenne jobb. Megtalálni, vagy inkább elkerülni. Hiszen ő egy Malfoy, és csak szégyent meg szomorúságot okoz másoknak. Már pedig nem akarta ezt tenni azzal a lánnyal akit szeret. A griffendéles önfeláldozás mintha kezdett volna értelmet nyerni. Megvédeni azt amiben hiszel, vagy akit szeretsz, még ha te bele is pusztulsz. Terry hirtelen megjelent előtte maga után rángatva Lunát. Draco nemet intett neki a fejével jelezve hogy hallgasson.

- Én tudtam, hogy ügyes leszel szőke herceg! – mondta a lány boldogan, majd adott egy puszit a fiú arcára. Draco teljesen elpirult és nem jutott szóhoz. Terry önelégült vigyorral a képén hagyta ott őket. A buli egyre zajosabb lett így a két fiatal leült az egyik ablakba, hogy legalább a saját hangjukat hallják. Draco nem győzött betelni a lány szépségével. A kecses vonalaival, a szemeivel.

- Fú, és amikor a végén elkezdtél száguldani, az csúcs volt – mesélte lelkesen a lány.

- Ja igen, elég jó volt – mondta zavartana  fiú.

- Viszont most nem vagy valami boldog – állapította meg a lány összevont szemöldökkel.

- De boldog vagyok, csak kifáradtam. Elszoktam az ilyen intenzív edzéstől. A nyáron nem tudtam repülni – magyarázkodott.

- Értem, akkor viszont csendesen ünnepelj – ajánlotta a lány és elővett két vajsörös üveget. Az egyiket a fiú kezébe nyomta. Draco döbbenten nézett rá a lányra, mire az csak megejtett felé egy féloldalas mosolyt.

- Üdvözöllek az új életedben Draco Malfoy, remélem hogy mostantól boldog leszel – mondta a lány, majd koccintásra emelte üvegét. A fiú csak elnevette magát, de követte a másik gesztusát és koccintott vele.

- Úgy legyen Ms Lovegood… úgy legyen – mosolyogta a lánynak. Luna boldog és őszinte kacagása melegséggel töltötte meg a mellkasát. Furcsa volt, szeretett volna sírni, de nem azért mert szomorú volt, hanem mert még életében nem volt ennyire boldog.

<<      >>

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.