Születésnap

Hermione alig aludt valamit az éjjel. Most nem a rémálmai kínozták, sokkal inkább a másnap bekövetkező szörnyűséges esemény. Név szerint a huszonhetedik születésnapja. Ismét felötlött benne, hogy mit tervezett ennyi idős koráig. Barát, talán egy jegyes, esetleg gyerek, ám ebből semmi sem valósult meg. Odáig rendben volt a dolog, hogy szép karriere volt akár a gyógyítást, akár a tanítást vette alapul, de ez mind kevés volt. Ez csakis a hivatásáról szólt, de nem saját magáról. Egyre jobban úgy érezte, hogy talán Pitonnak teljesen igaza van és kéne kezdenie magával valamit, már ami a pasizást illeti. Csakhogy nem vitte rá a lélek, hogy nekiálljon férfiak után futkosni.

Reggel fáradtan kelt föl és indult le a nagyterembe. Furcsa mód Perselust nem találta ott.

– Jó reggelt Hermione – köszönt rá McGalagony professzor.

– Jó reggelt. Perselus merre van? – kérdezett rá gyanakvóan.

– Nem tudom, talán csak nem éhes – vont vállat az idős boszorkány, de tekintetében volt valami furcsa, amit a nő nem tudott hova tenni. Talán az összeesküvés aprócska szikráját láthatta? Ezt a teóriát gyorsan elvetette, elvégre milyen összeesküvésről is lehetne szó. Megreggelizett és elindult a tanterme felé, nem sejtett semmit, így gyanútlanul lépett be az osztályterembe. Abban a pillanatban, ahogy az ajtó becsukódott mögötte tucatnyi lufi és konfetti röppent szét a levegőben.

– Boldog szülinapot! – kiáltozta három gyerek. Hermione annyira meglepődött, hogy megszólalni sem tudott.

– Boldog születésnapot – jött még egy hang nem messze mellőle. Perselus állt ott egy kis csokor virággal és rámosolygott. Hermione annyira meghatódott, hogy nem bírta visszafogni könnyeit. Persze a gyerekek rögtön orvosolni akarták a helyzetet és elkezdték ölelgetni őt.

– Ezen a napon örülni szokás, nem pedig sírni – oktatta ki a férfi. A boszorkány csak némán bólintott és letörölte könnycseppjeit.

– Hermione, mi sajnos nem mehetünk az esti buliba így most szeretnénk odaadni az ajándékodat. Közösen vettük – hadarta Nathan, majd átnyújtottak egy kis csomagot a nőnek. Hermione óvatosan lehámozta a piros csomagolópapírt, ami alól egy penna bukkant elő.

– Ez nem egy egyszerű penna – kezdte Dora.

– Ez automatikusan javítja, ha rosszul írnál le valamit – magyarázta Matt.

– És diktálni is lehet neki - fejezte be Nathan.

– Nagyon szépen köszönöm, ez egy igazán jó ajándék – mosolygott rá a gyerekekre. Közben Perselus már feszülten ácsorgott, kissé kellemetlenül érintette az ilyen szituáció. Mármint ő ott áll egy csokor virággal a kezében, ez már magában egy abszurd jelenség volt. Matt hirtelen oldalba bökte Nathanielt, hogy jelezze talán lépniük kellene.

– Mi megyünk órára, majd találkozunk – köszönt el Nathan, majd Dorát szabályosan kirángatták a helyiségből. Hermione pislogva nézett utánuk.

– Ezekbe meg mi ütött? – kérdezte halkan, de ekkor látóterébe már be is furakodott Perselus kissé elgyötört arca.

– Hermione… szeretnék boldog születésnapot kívánni – mondta kissé zavartan a férfi, és átnyújtotta a virágokat a boszorkánynak. Hermione ezen a gesztuson nagyon meglepődött. Az egy dolog volt, hogy virágot kapott a „randevújukon”, de hogy most is.

– Nagyon köszönöm – felelte mosolyogva. Perselus annyira aranyosnak tűnt, ahogy zavarában igyekszik nem ránézni. Igen, Hermione elért odáig, hogy aranyosnak titulálja a férfit. A mindenki által rettegett pinceszörnyet gondolatban csak learanyosozta.

Egyszerűen nem bírta magát türtőztetni odahajolt a férfihoz és adott egy puszit az arcára. Perselust már nem nagyon lepte meg a dolog, sőt már számított is rá, és igényelte az ilyen néha napján elejtett puszikat a másiktól. Kissé elmosolyodott és elégedetten túrt bele a zsebébe, majd hirtelen előbűvölt egy aprócska dobozt. Hermione kikerekedett szemekkel nézett rá. Egy pillanatra végigfutott az agyán, egy teória, miszerint ez egy elég aprócska doboz, valószínű ékszer van benne, és talán az egy gyűrű… Bár semmi alapja nem volt rá, szíve mégis hevesebben kezdett el verni.

– Igazság szerint ezt már régebben oda kellett volna adnom. Még Görögországban vettem a nyáron… - vallotta be a férfi.

Hermione nem bosszankodott miatta, így is meglepődött, pláne, hogy megtudta, az ajándéka már régóta megvan. Jó érzéssel töltötte el, hogy a férfi még akkor is gondolt rá, mikor távol volt tőle. Kellemes bizsergés járta át a lelkét és áradt szét testében. Ismét sírni akart, de most a boldogságtól. El sem tudta mondani, hogy mennyit jelentett ez neki. Nem is az ajándék, inkább a szándék.

– Nem nyitod ki? – kérdezte kissé türelmetlenül Perselus.

– De… - nyögte elhaló hangon a nő. Keze kissé reszketett, ahogy kibontotta a dobozt lezáró ezüst masnit. A dobozkában egy zöld köves nyaklánc lapult. Hermione elmosolyodott meglátva a színét rögtön az jutott eszébe, hogy a másik még most sem tud szabadulni egykori háza színeitől.

– Nos, hogy tetszik? – kérdezte türelmetlenül a férfi.

– Nagyon szép… és eléggé mardekáros – jegyezte meg Hermione, ahogy kivette az ékszert a helyéről.

– Mardekárosabb mint hinnéd, ugyanis különleges bűbájjal van kezelve. Megvédi a viselőjét az ártó szándékú emberektől. Nem engedi a közeledbe azt, aki bántani akar – mondta Piton. Hermione szája tátva maradt. Ő meg volt róla győződve, hogy ez csak egy egyszerű nyaklánc, de tévedett. Így, hogy külön bejáratú testőre is lett, sokkal jobban értékelte a kis ékszert.

–  Nagyon köszönöm! Kérlek, segíts föltenni – fordított hátat a férfinak. Perselus olyan óvatosan tette a nő nyakába az ékszert, hogy az szinte meg sem érezte. Ezzel ellentétben még a hideg is kirázta, ahogy Perselus ujjai a nyakához értek.

Pitonnak is eléggé nehezére esett uralkodnia magán. Hermione kecses nyaka, finom bőre és a felőle áradó bódító parfüm illat teljesen megszédítette. Direkt húzta az időt, csakhogy kiélvezhesse egy kicsit a másik közelségét. Persze belül így is mardosta a bűntudat, amiért ilyen cselhez folyamodik, így végül – fájó szívvel –, befejezte a műveletet.

– Kész – mondta alig hallhatóan. Hermione csak lassan fordult meg, és így is alig mert a másikra nézni. Arca kipirult, ami különösen gyönyörűvé tette a férfi számára.

– Köszönöm – suttogta a lány zavarában. A köztük beállt csöndet a gyerekek zajongása szakította félbe. Ideje volt elválniuk.

– Én visszamegyek a lakrészembe… akkor délután találkozunk – köszönt el a férfi és lobogó talárral távozott a másik ajtón. Hermione csak megrázta a fejét. Nem is Piton lett volna, ha nem így tesz. Egy pálcaintéssel eltüntette a meglepetés maradványait, majd kinyitotta az ajtót és megkezdte a tanítást.

Bár szerette volna, ha titok marad, mégis volt néhány diák, akik pontosan tudták, hogy milyen nap van ma. Hermione szinte egy folyosón sem tudott végigmenni úgy, hogy közben ne kiáltottak volna oda neki néhány kedves szót köszöntésként.

Már alig várta, hogy kiszabaduljon a Roxfort falai közül, így mihamarabb fölsietett a lakrészébe átöltözni. Jó ideig vacillált, hogy mit is vegyen föl. Először farmert és inget akart magra húzni, de eszébe jutott Ginny figyelmeztetése, miszerint így semmi nőies nincs benne. Máskor ugyan nem zavarta volna a dolog, de most Perselus volt a „partnere”. Így aztán előkotort egy zöld ruhát, amit szintén Ginnytől kapott. Hosszasan nézegette magát, végül nem bírta tovább és egy kendővel eltakarta szabadon lévő vállát.

– Így már jobb – huppant le egy székre. Még volt pár perce, míg Perselus megérkezik, így ismét lepörgette magában a reggel történteket. Már teljesen belemerült az emlékeibe, mikor kopogtattak az ajtaján. Kissé mámoros arccal nyitott ajtót, amit azonnal meg is jegyeztek.

– Hát ennyire várod a partit? – kérdezte Perselus. Hermione válaszolni akart, de egyszerűen megnémult. Perselus nem viselt talált, egy fekete nadrág volt rajra, zöld inggel és egy – a nadrághoz illő – zakóval. Arcára, valamilyen különös – Hermione számára megmagyarázhatatlan –, mosoly ült ki.

– Perselus… te jól… jól nézel ki – nyögte ki végül a nő. Piton kissé kihúzta magát, elvégre nem sűrűn kapott ilyen bókot, és talán így már megérte az a két órás vacillálás a ruhásszekrény előtt.

– Te is gyönyörű vagy, úgy látom összeöltöztünk – állapította meg a férfi. Hermione végignézett magán és valóban hasonló színekben pompázott. Még ha szánt szándékkal akarták volna, akkor sem jött volna ilyen jól össze. Perselus a karját nyújtotta a boszorkány felé, aki készségesen elfogadta. A kapuig vezető úton jó néhány diák megbámulta őket és Hermione biztosra vette, hogy ennek lesz visszhangja a közeljövőben.

Perselus és Hermione hoppanálva érkeztek meg Harryék házába. Odabentről zene hangját hozta ki a szél és az emberek vidám nevetésétől volt hangos a környék. Hermione vett pár mély levegőt, majd belekarolt a mellette álló férfiba, és útnak indultak. Hát eljött ez a nap is, már nem hagyatkozhatott mindenféle silány kifogásokra, nem mondhatta le a találkozót csak úgy. Ahogy a bejárathoz értek, Harry azonnal ajtót nyitott és széles mosollyal a száján köszönt a jövevényeknek.

– Szia Mione, nagyon boldog születésnapot – köszöntötte a férfi. Hermione megemberelte magát és egy gyors ölelést intézett a fiú felé. Harrynek ez már bőven elég volt, így beljebb tessékelte a párost. A nő levele után már meg sem lepődött azon, hogy barátnője Pitonnal jelent meg.

– Boldog szülinapot! – kiáltották egyszerre a jelen levők. Aznap már másodjára repültek a lufik, pukkantak a konfetti kilövők és szerpentinek hullottak alá az égből. Sorra jöttek a jókívánságok, persze csak távolról. Senki nem akarta megkockáztatni, hogy az ünnepelt esetleg kereket oldjon. Hermione kissé meghatottan nézett körbe. Ott volt McGalagony, Harry és Ginny, Remus és Tonks, Ron és Lavender, Neville és Susann, Mr és Mrs Weasley, Fredék, az összes barátja és ismerőse.

– Nagyon köszönöm – szipogta alig hallhatóan. Mindenki annyira örült annak, hogy Hermione visszatért, hogy igyekeztek a lehető legtökéletesebb bulit összehozni neki. Ginny és Molly egy óriási citromtortát készített a számára, amin huszonhét szál gyertya volt.

– Ez minden alkalommal egyre rosszabb lesz, bele se merek gondolni, hogy három év múlva már hármassal kezdődik majd – morogta a boszorkány, mire mindenki jóízűen fölnevetett. Hermione rengeteg ajándékot kapott. Harryéktől egy különleges parfümöt, Neville egy saját termesztésű gyógynövényt adott át neki, Minervától könyveket, Mollyéktól pulóvert, Ronéktől ismételten könyveket, Remuséktól egy kistáskát, amibe minden belefér, míg Fredéktől egy ajándékkupont, amit levásárolhatott a boltjukban.

– Én, nagyon szépen köszönöm mindenkinek – hálálkodott.

– Nincs mit, még így is eléggé gyatra ajándékokat kaptál – csúszott ki Ron száján, mire Molly és Lavender egyszerre vágták fejbe.

– Ez nem igaz, mindegyik jó ajándék – ellenkezett Hermione.

– Na és kaptál már valamit az iskolában? – faggatózott Minerva. Perselus úgy nézett az igazgatónőre, mintha ott helyben meg akarná fojtani.

– Hát a gyerekektől, Dorától Matthewtól és Nathanieltől kaptam egy önjavító és diktáló pennát és… - de inkább nem mondta végig. Nem akarta kényelmetlen helyzetbe hozni a másikat. Nymphadora viszont kapva kapott az alkalmon, hogy szekálhatja egy kicsit Pitont.

– És még? Mit kaptál? Tényleg Perselus, te adtál neki valamit? – kérdezte a legártatlanabbnak álcázott mosolyával a nő. Piton összeszűkült szemekkel meredt a boszorkányra, de rövid haja miatt, egy kissé erőtlenre sikeredett a produkciója.

– Professzor, ha megenged nekem egy megállapítást, ez a nézés az iskolában még bejött, de itt már nem igazán – vihogta Fred.

– Hát Perselus, te is öregszel – dünnyögte Minerva. Hermione félve nézett a másikra. Tudta, hogy mennyire érzékenyen érinti, ha a korával hozakodnak elő.

– Látjátok, én ezért nem ünneplem a születésnapom – morogta végül a kíváncsiskodóknak.

– Tényleg? Én azt hittem csak azért, mert szimplán nem szereted a tortát – adta az ártatlant az igazgatónő. Hermione már annyira megsajnálta a másikat, hogy muszáj volt tennie valamit.

– Örökbe fogadom Matthewt – jelentette be, mire mindenki odakapta a tekintetét.

– Hogy, mit csinálsz? – nyögte ki Harry még mindig döbbenten.

– Mondom örökbe akarom fogadni. Szegény megérdemli, hogy szeresse valaki. Az apja kitagadta és azt sem engedi, hogy az anyja gondoskodjon róla. Már a nyári szünetben sem látnák őt szívesen odahaza, fizetni pedig nem fognak azért, hogy itt maradhasson.

– Hermione, ezt azért alaposan át kell gondolnod – figyelmeztette Minerva.

– Ugyan miért? Lehet, hogy nincs férjem, de van egy biztos állásom, ha pedig a Roxfort nem kér belőlem, hát visszamegyek Párizsba, ott tárt karokkal várnak – felelte kissé sértetten a boszorkány.

– Jaj Merlinre, nehogy megsértődj! Nem azért mondtam, csak tudod, egy gyerek hatalmas felelősséggel jár – sopánkodott az idős boszorkány.

– Na köszönöm, most már felelőtlen is vagyok? – vonta föl a szemöldökét. Persze tudta, hogy a többiek egyáltalán nem így gondolták, de ha rájátszik a dologra, akkor legalább Perselusról leszállnak.

– Hermione, ne forgasd ki a szavainkat – kérte Remus.

– Pontosan te tudod a legjobban, hogy milyen az, ha mindenki elfordul tőled. Neked szerencséd volt, ott voltak a szüleid, de Matt ha úgy vesszük már árva… mugli árvaházba nem mehet, a varázsló árvaházak pedig nem fogadják be a betegsége miatt. Haljon éhen? Legyen belőle csavargó, vagy menjen el dolgozni? – kérte ki magának.

– Én Hermionéval értek egyet – szólt közbe Lavender, ami mindenkit meglepett.

– Hogy? – nyögte ki Ron.

– Úgy, hogy az a fiú tényleg nagyon rendesnek tűnik. Bár csak egyszer láttam, de szerintem is megérdemli, hogy valaki szeresse és legyen kire felnéznie – bizonygatta a nő.

– Én csak annyit mondanék, hogy piszok nagy felelősség, és nem a vérfarkaskór miatt. Ő egy kiskamasz, zavaros érzésekkel, amire csak rátesz a betegsége. Ha kicsit is olyan mint Remus, akkor lesz dolgot vele bőven – duruzsolta Dora. Remus csak lemondón megcsóválta a fejét, majd adott egy csókot kedvesének.

– Megértem az aggályaitokat, de ti is értsetek meg engem. Én se… akarok örökké egyedül maradni. Már pedig annak az esélye, hogy saját családom legyen igen kevés. Viszont ott van Matt, egyedül van és szüksége van rám, ahogy nekem is rá, szeretem őt és ő is engem. Miért olyan nagy baj, ha mi ketten egy család leszünk?

Ez úgy tűnt hatott, mert mindenki kissé bűnbánóan lehajtotta a fejét. Perselus volt az egyetlen, aki némileg átlátott a szitán, de még őt is sikerült pár pillanat erejéig átvernie. Végül Harry törte meg a kínos csendet.

– Szerintem, hagyjuk a komoly témákat, ma ünnepelünk, így hát emelem a poharam Hermionéra és az ő… családjára, bárki vagy bárkik is legyenek majd azok – mondta a férfi és vetett egy kósza pillantást Pitonra. A férfi észrevette a másik néma jelzését, de nem igazán tudta hova tenni.

Harry monológjának végén Hermione oldalra pillantott, hogy lássa Piton reakcióját, de annak furcsa arckifejezése egyáltalán nem nyugtatta meg. Sőt, talán még feszültebb lett tőle. Bár maga sem tudta mit is akart látni, egy őszinte mosolyt felé, vagy egy sokat sejtető pillantást, viszont mindebből semmit sem kapott és ez zavarta. Határozottan zavarta. Nem mintha lett volna rá oka, de igenis úgy érezte, hogy megsértették. Persze ezért az érzésért mélyen elítélte magát, elvégre tudta, hogy Perselus nem hozzá tartozik és eljöhet a nap, amikor a férfi már nem lesz mellette, hogy támogassa. Ettől naptól pedig jobban rettegett, mint magától Lucius Malfoytól. A szőke férfi gondolatára megborzongott, nem is akart rágondolni, igyekezett kiverni a fejéből. Legalább ezen a napon jól akarta érezni magát, így elkövette azt a hibát, hogy ivott egy kis bort. Senki sem vette észre, kivéve Perselust. A férfi már tudta, hogy a boszorkány és az alkohol nem jönnek ki jól egymással, így számított némi harsány viselkedésre tőle.

A változás csakhamar beállt, miután Hermione már a második pohár borért nyúlt, Perselus egyszerűen kivette azt a kezéből.

– Pers… Perselus, az az enyém – tiltakozott a nő. Mindenki döbbenten nézte a jelenetet. Senki sem tudta, hogy Hermione ennyire nem bírja az italt.

– Már így is többet ittál. Tudod, hogy nem bírod az alkoholt – dohogta a férfi.

– Nem is igaz – hisztizte a nő, amivel egy nevetést csalt ki Harryékből.

– Nagyon vicces Potter, de nem te küzdesz majd meg vele, mire bedugod az ágyába – morogta Perselus.

– Tudtam, hogy ágyba akarsz vinni! – fakadt ki Hermione és elkezdte ütögetni Perselus vállát.

– Na jó, azt hiszem az ünnepelt most távozik – adta ki az utasítást az igazgatónő.

– De miért? – nyögte Hermione.

–Azért kedvesem, mert holnap nagyon rosszul fogod magad érezni és nem a másnaposság miatt. Perselus, megtennéd, hogy hazaviszed? – kérlelte. Piton a mennyezetre emelte a tekintetét, és felsóhajtott. Mikor meglátta a nő kezében a poharat, már sejtette, hogy ez lesz belőle.

– Hermione, köszönj el szépen – nógatta miközben megpróbálta talpra állítani a boszorkányt.

– Sziasztok! Perselus elvisz az ágyába – integetett vidáman.

– A saját ágyadba viszlek – javította ki Piton. Mivel nem tudott dűlőre jutni a nővel, így egyszerűen felkapta őt és úgy indult kifelé.

– Váo, Perselus jó kondiban vagy – vihogta Tonks.

–Baromira vicces. Kinyitná valaki az ajtót és szórnátok ránk egy kiábrándítót? Nem akarom, hogy reggelre az iskola attól legyen zajos, hogy hogyan csábította el a vén denevér az új bájitaltan tanárt – morogta. Minerva készségesen álcázta őket, majd mindannyian csöndesen végignézték, amint a férfi eltűnik az ajtón át karjaiban Hermionéval. Harry elgondolkodva nézett utánuk, és folyamatosan egy gondolat kavargott a fejében, aminek hangot is adott.

– Szerintetek is összeillenének? – kérdezte. Ron, aki vele szemben ült, majdnem megfulladt a lefelé menő falattól, míg a többiek is döbbenten néztek Harryre.

– Haver, jól vagy? Túlságosan sokat melózol – rémüldözött Fred.

– Ne hülyülj, ez most komoly. Csak én látom úgy, hogy Hermionénak, csakis Pitonnal lehet boldog jövője, vagy túl sokat képzelek a dologba? – bocsájtotta vitára a témát.

– Nos, ami engem illet Perselus határozottan kedveli Hermionét, és ahogy én látom, Hermione is szereti őt – jelentette be McGalagony.

– Szereti? Ezt ő mondta? – hőkölt hátra Molly.

– Nos, nem pont így, ő azt mondta, hogy szereti, mint egy barátot, de szerintem több van a dologban…

– A kérdés csak az, hogy ők mikor jönnek rá – tűnődött el Dora.

– Nekem ez egy kicsit azért mégis furcsa… valahogy Pitont mindig is úgy képzeltem el, hogy anyámba szerelmes… Erre kiderül, hogy talán az mégsem volt igaz szerelem, és éppen ez lenne az?

– Lily és Persleus barátok voltak, Harry. Viszont, ha nem lép közbe édesapád, talán több is lehetett volna a dologból… de ebben nem lehetünk biztosak – tűnődött el Remus.

– Akkor nem Harry Potter lenne a világ megmentője, hanem Harry Piton – viccelődött Ron. Ezen már Harry is elvigyorodott. A vacsora pedig ugyan olyan jó hangulatban folyt tovább, mint mielőtt az ünnepelt lelépett volna.

Perselusnak óriási önfegyelemre volt szüksége, hogy figyelmen kívül hagyja a nyakán és fülén cikázó puha kis ujjakat, amint Hermione minden egyes légvétele csiklandozza a nyakát. Bármennyire is próbálkozott, szívverése egyre csak gyorsult. Végül már attól félt, ha ez így folytatódik, akkor szívrohamot fog kapni.

– Persleus, tudok járni – nyöszörögte a nő nem túl meggyőzően.

– Ha nem haragszol meg érte, ne most teszteljük le – kérte türelmesen a másikat.

– Igazad van, itt úgy is jobb – felelte határozottan a boszorkány, majd még jobban belefurakodott a férfi karjai közé. Perselus összeszorított fogakkal tűrte a kínzást, mert ez pontosan az volt.

Ahogy megérkeztek Hermione lakrésze elé, és beléptek, Perselus igyekezett a lehető leghamarabb megszabadulni a nőtől. Nem akarta tovább kísérteni a sorsot. Óvatosan letette őt az ágyra és megpróbált eltávolodni, csakhogy a boszorkány karjai bilincsként záródtak nyaka köré és makacsul nem eresztették.

– Hermione, el kéne engedned – próbálkozott szép szóval. A nő kissé ködös tekintettel meredt rá.

– És ha nem akarom? - kérdezte alig hallhatóan. Perselus úgy érezte, hogy ha a szívét kitépik a helyéről sem érezne nagyon fájdalmat. Mennyire akarta, hogy ez valóság legyen, de csak egy fiatal és magányos nő kétségbeesett kiáltása volt csupán, semmi több. Az alkohol sok mindenre képes, de nem tesz csodákat. Megpróbált ismét eltávolodni a másiktól, de Hermione nem engedte, sőt karjaival gyengéden maga felé húzta a férfit. Perselus elveszett. Nem bírt tovább küzdeni. Ahogy ajkai óvatosan megérintették a másikét minden megszűnt körülötte. Mintha minden idegszála csakis erre az egy pillanatra várt volna egész életében. Most már biztos volt benne, ez szerelem. Minden más eltörpült mellette, csakis Hermione létezett a számára. Az a fiatal és csodás nő, aki most szemmel láthatóan és érezhetően őt akarta.

Egy mámorító pillanat után, végül mégis győzött az ész az érzelmek felett. Perselus reszkető kézzel fejtette le a törékeny karokat tarkójáról és bár a szíve szakadt meg, de eltávolodott Hermione-tól. A nő nem értette a dolgot, azt hitte a másik is ezt akarja, most viszont ott volt köztük az a fél méteres távolság, ami felért egy szakadékkal. A felismerés hidegzuhanyként érte. Nem akarják őt… Az alkohol ekkor már bőven kifejtette hatását, így nem sokáig bánkódott a történtek miatt, szinte pár pillanat alatt mély álomba zuhant.

Perselus tudta, ha most egyedül lenne, biztos sírva fakadna. Szinte az egész életét kínok és kétségek közt vergődve élte. Erre most, mikor már azt hinné minden rendben lesz, jön ez a boszorkány és fenekestül felforgat mindent. Tisztában volt vele, ha enged a kísértésnek, és szabadjára engedi vágyait, akkor a nővel való barátságának örökre vége. Azt pedig semmilyen körülmények között nem akarta. Nem tudott volna Hermione nélkül élni, már nem. Biztosan belehalt volna a bánatba.

Így, hát gyötrő keserűséggel telve hátat fordított a csöndesen szunyókáló nőnek, és kisétált az ajtón.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.03.12. 16:41 Libricica Boloooooooond Piton! Esküszöm odamegyek és jól megmondom a magamét :D Amúgy a fejezet jó volt, nagyon jó. Harry megállapítása, aztán Nymphadora közbeszólása... :P  És Hermione alholos-gondolkodása... Szegénykék másnap mennyire idegennek fogják egymást érezni... (vagyis a jelek szerint így történne)... :D   Frisst mihamarabb! (telhetetlenségem :D) Válasz: Köszönöm szépen a kritikát :D Amúgy igen, Piton bolond ebben a történetben, de jól áll neki, nem? :P