nimphadora - G-Portál

	Névnap

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Menü

	Chat

Házi kedvenc

Fogadd örökbe te is a kedvenced!

Titkok

Hermione aznap már nem igazán volt jó beszélgető partner. Miután Piton elment, ő is elaludt. Nathaniel nem bánta, hogy a nő nincs ébren, örült annak, hogy egyáltalán ott van. Este még beszélgettek pár percet, de nem tartott sokáig és Hermione ismét elszenderedett.

Másnap viszont mintha kicserélték volna. A nő már kora reggel fölébredt és Minervával reggelizett. Alig várta, hogy Nathan fölébredjen. Bár az előző napi beszélgetés nem tartozott a kedvencei közé mégis, mintha egy kicsit könnyebb lett volna a szíve. Lehet, hogy a gyerek még nem fogta föl úgy a szenvedéseit, de nem is távolodott el tőle, aminek igazán örült.

Nathan álomittasan sétált le a földszintre. Még nem igazán ébredt fel, így fel sem tűnt neki, hogy Hermione is ott ül a mellette lévő széken.

– Reggelt… - morogta a kicsi.

– Talán jó reggelt fiatalúr. Ilyenkor pontosan olyan vagy, mint apád, csak neked a kakaó kell az ébredéshez, neki megy egy jó erős kávé – taglalta Minerva.

Hermione ezt hallva halkan kuncogni kezdett, amire már Nathan is fölfigyelt.

– Hermione! – kiáltotta el magát és megölelte a nőt.

– Szia, jól aludtál? – kérdezte a nő.

– Igen – felelte a kisfiú vidáman. Rögtön kiment az álom a szeméből, ahogy fölfedezte a lányt.

– Ez jó. Mihez lenne kedved ma? – faggatózott Hermione.

– Nem tudom, beszélgessünk, még nem vagy jól – oktatta ki a fiú, mire Hermione szája tátva maradt.

– Honnan ez a nagy felelősségérzet? – kérdezte.

– Nem tudom, apa szokta mindig mondogatni – vont vállat a gyerek.

– Hát, apád bölcs ember. Akkor ma beszélgessünk – egyezett bele a nő.

A délelőtt folyamán kimentek a kertbe, hogy ott beszélgessenek. Nathaniel elmesélte, hogy miket szoktak csinálni az apjával, hogy mennyire hiányzott neki, mikor a bentlakásos iskolába került.

– Akkor miért nem mondtad meg édesapádnak, hogy nem akarod az iskolát? – kérdezte értetlenül a nő.

– Apának sok a baja. Ott a suli, és a tanítás, meg a mardekárosok és még én is. Ha én kiesek a képből neki könnyebb – vonta meg a vállát. Láthatóan úgy gondolt magára, mint egy nélkülözhető tartozékra.

– Nathan, apádnak joga van tudni róla, hogy mit érzel. Nem leplezheted mindig előtte – oktatta ki a gyereket.

– Tudom, csak… segíteni akartam. Elvégre apa nem is tudott rólam és biztos nem is akart volna, de rákényszerült. Szóval… - pedzegette a gyerek.

Hermione felsóhajtott és beletúrt rövid hajába.

– Nathan… tudod mekkora ostobaságokat beszélsz? – kérdezte a fiútól. – Apád szeret téged és nem ő tehetett róla, hogy nem tudott rólad. Elvállalta, hogy felnevel és bár az elején igen… kibúvókat szeretett volna keresni, de vállalta, és fölnevelt. Nem lehet könnyű vele élni, de hidd el nekem, hogy biztosan akar téged – bizonygatta a nő.

Minerva a konyhaablakon keresztül hallgatta az eszmecserét. Teljesen belemerült a hallgatózásba és nem vette észre mikor Piton már a háta mögött volt.

– Hallgatózunk? – kérdezte a férfi, amivel a frászt hozta az asszonyra.

– Perselus! Nem vettelek észre… - terelt McGalagony.

– Észrevettem – húzta gúnyos mosolyra a száját.

– Nathan és Hermione odakint vannak – mutatott az udvarra. A nő egy nyugágyon heverészett, míg fia mellette fűben. Idilli látvány volt, hasonlóan az előző naphoz. Csak az utolsó mondatfoszlányokat hallotta, de sejtette, hogy mi a téma, Ő.

Erőt vett magán és kilépett a konyhaajtón. Hermione vette észre elsőnek és kedvesen rámosolygott. Nem tudta hova tenni a nő ezen reakcióját. Látta, hogyan viselkedik a barátaival, milyen távolság tartó, mennyire félénk. A gyógyítóval meg egyenesen ellenséges volt. Miben más Ő, mint azok? Ahogy ezen tűnődött lassan odaért hozzájuk.

– Jó napot – köszönt a nőnek.

– Jó napot professzor – üdvözölte Hermione. Nathan azonnal apja nyakába vetette magát. Fiának, ez a jó szokása, azóta volt meg, mióta bentlakásos iskolába járt. Piton pedig nem értette a dolgot.

– Szia, apa!

– Szia, fiam – üdvözölte őt is.

– Jó így látni magukat – mondta halkan Hermione. Arcán lágy mosoly ült, és a szeméből szeretet és megértés sugárzott. Piton annyira ismerősnek mégis annyira másnak látta a nőt. Már régóta nőként tekintett rá, és nem lányként. Visszagondolva jóval azelőtt, hogy a tragédia megtörtént volna. Gondolataiba mélyedve nézett Hermionéra, amit a nő félreértett.

– Ugye, nem akar szemmel verni a megállapításomért? – kérdezte kissé riadtan.

– Mikor vertem én szemmel valakit is? – lepődött meg Piton.

– Hát… elsőben mikor Harry a seprűről majdnem leesett… ja, bocsánat. Elfelejtettem, a professzor az ellenátkot motyogta, nehogy Harry leessen – húzta el a száját.

– Köszönöm a helyreigazítást. Viszont én tisztán emlékszem, hogy valaki felgyújtotta a talárom – kezdett rá a férfi is.

– Ó, hát abban a helyzetben el kellett terelnem valamivel a figyelmét – hadarta Hermione, de erősen elvörösödött.

– Igen… sok olyan dolog van, amiben benne volt a keze… de legalábbis a pálcája Granger. – A vezetéknév hallatán a nő összerándult. Nem volt kellemes érzés, ahogy a férfi kiejtette a száján. A változást Piton is észrevette és megpróbálta elterelni a nő figyelmét. - Nos, Nathan milyen piszkos családi titkokba avattad már be Hermionét? – kérdezte fiútól.

– Odáig még nem jutottunk el – ellenkezett a fiú.

– Ajánlom is, hogy ne fecsegj – fenyegetőzött a férfi.

– Ugyan már, a világért se árulnám el, hogy imádsz az éjszaka közepén palacsintát sütni egy szál gatyában, miközben Sting számokat énekelsz – legyintett a fiú.

Hermionéból kitört a nevetés, Piton pedig kissé kényelmetlenül fészkelődni kezdett. Mikor a nőnek sikerült lehiggadnia, Piton rámordult.

– Ez hadititok Hermione, ha elárulja magának vége – sziszegte a férfi.

– Én, ugyan nem… - esküdözött a lány, aztán kiült arcára valami furcsa sunyi vigyor. – Egy feltétellel nem kürtölöm szét…

– Mi lenne az? – sürgette Piton összeszűkült szemekkel.

– Ha egyszer megnézhetem az élő koncertjét – kacagta a lány felhőtlenül.

Piton halványan elpirult. Agya gyorsan kattogott, hogy kitaláljon valami frappáns visszavágást.

– Nocsak Hermione. Nem gondoltam volna, hogy ön is Sting rajongó, vagy netalán az éjszakai öltözékem érdeki? – Hermione hirtelen abbahagyta a nevetést és a férfira meredt.

– Szó, ami szó, még énekelni el tudom képzelni, de ahogy… alsógatyában süti a palacsintát… – harapta be az alsó ajkát, hogy ne törjön ki rajta ismét a kacagás.

– Talán egyszer kap egy VIP jegyet, és dedikálom az egyik palacsintát is, viszont ha ezt látja… többé nem szabadul a rémálmoktól – gúnyolódott Piton. Az önirónia mostanában nagyon jól ment neki.

Hermione kissé sértetten húzta föl az orrát.

– Úgy látom, professzor magát mindenki alábecsüli. Azt mondják magáról, hogy nem szép férfi, még saját magáról is ilyen véleménnyel van… - állapította meg a nő.

– Csak realista vagyok Hermione.

– Szerintem inkább szarkasztikus, és túlzottan nagy az öniróniája. Professzor nem kezdem el ecsetelni, hogy miért is olyan amilyen – szögezte le a nő.

– Fejtse ki – követelte a férfi.

– Majd, ha a fia nem hallja – vetette oda a nő. Nathan fölpattant és beszaladt a házba.

– Beszéljétek meg! – kiáltott vissza az ajtóból.

– Hé! Áruló – mordult rá a nő. Piton egy önelégült vigyorral nézett Hermionéra.

– Én várok…

– Hát jó. Ugye tudja, hogy mit mondtak magáról az iskolában? – pedzegette.

– Igen, zsíros hajú, begubózott, denevér, vámpír, szörnyeteg, horgas orrú, szívtelen dög, zsarnok… - sorolta színtelen hangon a férfi.

– Igen… Viszont elmondjam én mit látok, ha magára nézek?

– Kérem! Tárja elém a rút valóságot – sóhajtott föl színpadiasan a férfi.

– Egy férfit látok, aki sokat szenvedett, akinek szüksége van a szeretetre, főleg a fia szeretetére. Nem mondom magára, hogy elbűvölő, sármos vagy nőcsábász. Helyette inkább azt mondom, tisztességes, ravasz, leleményes, és karizmatikus… Én ilyennek látom önt professzor. Nem egy Adonisz ez igaz, de olyannal minden sarkon összefuthat a boszorkány. Üresfejű idiótákból pedig több is van, mint kellene. Maga ritka férfi Perselus Piton, ezt jegyezze meg, és ne becsülje alá magát. Ne hagyja, hogy mások gúnyt űzzenek magából, mert a kisujja többet ér, mint a varázslótársadalom több mint fele.

Piton nem tudta, hogy bosszankodjon vagy nevessen.

– Ez nevetséges – morogta zavartan.

– Én az igazat mondtam…

– Igen ravasz vagyok, mert mardekáros voltam, okos is vagyok, ez hozzá tartozik a leleményességről nem is beszélve. Na de a karizmatikus… Nézzen rám, egy megkeseredett, öreg, ronda és mogorva vénember vagyok csak – sorolta a férfi elkeseredetten.

– Ilyenkor tényleg hasonlít arra, akit próbál nekem bemutatni – vonta föl a szemöldökét a nő.

– Granger, maga beteg – felelte gúnyosan a férfi.

– Tudja mit? Igen, mazochista típus vagyok… - mondta unottan a nő, mire Piton szája megrebbent. A nagy „veszekedésben” a nő arca kipirult, így sokkal egészségesebb színt öltött magára. Piton egy pillanatig nézte az értelemtől csillogó mogyoróbarna szemeket, majd elfordította tekintetét.

– Hermione, ez zsákutca. Engem nem győz meg róla, hogy olyan vagyok, amilyen igazából nem is – akadékoskodott a férfi. Közben Nathaniel visszatért két pohár limonádéval. Kíváncsian nézett végig a felnőtteken, ami Hermionénak is feltűnt.

– Mit nézel? – kérdezett rá.

– Én csak… á semmi, hagyjuk csak – legyintett a fiú, majd beszaladt a házba. Odabent Minerva aggodalmasan nézte, amint Nathan elégedetlenül turkálja a csokifagyiját.

– Mi a gond kicsim? – faggatózott türelmesen.

– Semmi – vont vállat a fiúcska.

– Mond csak el, hátha tudok neked segíteni – ajánlotta föl az igazgatónő.

Nathan szeme megvillant és somolyogva intette oda magához McGalagonyt.

– Szeretném ha Hermione lenne az anyukám – suttogta alig hallhatóan.

Minerva pislogva meredt a fiúra, majd kinézett az ablakon. Odakint egy önsanyargató férfit látott, akit már régóta ismert, mellette pedig egy megtört fiatal nőt, akit szinte a gyerekének tekintett. Elnézve őket rá kellett jönnie, hogy talán Nathanielnek igaza van. Talán, a gyógyír a bajukra, nem más, mint hogy egymásra találjanak. Ahogy elfigyelte őket észrevette, hogy Piton mennyivel türelmesebb és vidámabb, ha a nő mellett van. Eleinte ezt betudta annak, hogy a férfi szánakozik Hermione fölött, és nem akarja megijeszteni őt. De most újra átgondolta a dolgot, és talán Perselusnak többet jelent Hermione, mint azt sejti. A fiatal nő már vallott érzéseiről, már ami azt illeti, hiszen csakis Perselust tűri meg maga mellett.

– Hüm…

– Nos, mit gondolsz? – kérdezte a fiúcska odasétálva mellé az ablakhoz.

– Van benne valami… talán meg kéne próbálnunk – mondta eltűnődve a nő.

Nathaniel lelkendezve ugrált fel-alá, mellé hatalmas csatakiáltással. A hangra a kint lévők is fölfigyelte, így Minerva egyszerűen befogta a fiú száját.

– Ha el akarod rontani, ugrándozz csak – mondta a nő duzzogva.

– Öm… bocsi – sajnálkozott Nathan. Közben Hermione és Piton elindultak a ház felé.

– Nathan, ez titok. Edd a fagyidat! – parancsolt rá az asszony. Mire a páros belépett a házba, már minden rendben volt.

– Mi volt az a zaj az előbb? – kérdezte Piton.

– Csak én… öm, hideg volt a fagyi – hazudta a fiú.

Perselus alaposabban is szemügyre vette az említett fagyit, ami már eléggé elolvadt.

– Aha…

– Perselus velünk eszel? – kezdett terelni Minerva.

– Nem, köszönöm. Még rengeteg dolgom van. Holnap megint benézek. További szép napot – köszönt el a nőktől, fiát pedig megölelte.

– Szia, apa! Szeretlek! – kiabált utána a fia.

Hermione összekócolta a fiúcska haját, jelezve hogy mennyire kedveli ezeket a megnyilvánulásait.

A nap további részében sokat beszélgettek. Minerva elővett egy régi albumot és órákon keresztül mesélte, hogy mikbe keveredett Hermione és a barátai. Nathan fáradhatatlanul kérdezgetett. Mindenre kíváncsi volt. Mit miért tettek? Mikor tették?

– Tényleg Nathan, te melyik házba szeretnél kerülni? – kérdezte valamikor késő délután a nő. A nap már kezdett lenyugodni, kellemes szellő söpört végig a teraszon ahol ültek. Minden annyira békés volt. Egy szürke macska lustán sétált el a ház előtt. Nem zavarta, hogy odakint éppen társalgás folyik. Tudomást sem vett az emberekről.

Nathan nem válaszolt, először csak vállat vont, majd egy kis unszolásra végül megszólalt.

– Én igazából nem tudom. Mindenki a Griffendélt isteníti, róluk beszélnek, őket tartják a hősöknek. A hollóhátasok a legokosabbak, közülük kerülnek ki a nagy tudósok. A Hugrabugról csak elenyészően hallottam, de nem sok jót… azt tudom, hogy oda tuti nem akarok kerülni. A Mardekár pedig… ugye nem kell részleteznem? Mindkét szülőm oda járt, tehát születésemtől elrendeltetett, hogy ott végezzem – húzta el a száját a fiú.

– Tehát a Griffendélt úgymond hősképzőnek tartják, ami hazugság. Ott is voltak árulók és gyengék, csak kivételes emberekből lesz hős. A Hollóhátba valóban okos diákok járnak, de nézz körül, apád mardekáros volt és professzor, Minerva griffendéles volt és igazgatónő én pedig gyógyító vagyok – tárta szét a karját.

– A Hugrabugba pedig nem csökkent értelmi képességű diákok járnak. Nymphadora Lupin az egyik legjobb auror is ott végzet – mondta Minerva.

– A Mardekárra pedig édesapád a legjobb példa. Nem mindenki sötét mágus, aki onnan kerül ki. Élhet a mágus bárhol, bárkivel, csakis a saját döntéseitől függ, hogy mivé válik, ezt jegyezd meg – oktatta ki Hermione.

– Ezt tudom, csak… az a baj, hogy nem tudom apa minek örülne. Először azt hittem büszke lenne rá, ha a Mardekárba kerülnék, de most… már nem tudom – vallotta be.

– Szerinted apád nem örülne, ha az ő házába kerülnél? – lepődött meg McGalagony.

– Hát sokszor hallom, hogy mennyit bosszankodik a sötét mágusok miatt és…

Hermione felsóhajtott.

– Sürgősen szokj le a hallgatózásról. Mi vagy te kém? – kérdezte gúnyosan a nő.

– Apám kém volt, a génemben van – védekezett a fiú.

– Na, te kicsi kém, most lebuktál. A büntetésed pedig fürdő szivacsáltali tisztára sikálás lesz. Sipirc – mordult rá a gyerekre, mire az kacagva szaladt föl az emeletre.

Minerva mosolyogva nézte őket.

– Látszik, hogy mennyire szeret téged, és te is őt – kezdett bele.

– Igen, nagyon helyes kölyök.

– De te nem úgy tekintesz rá, mint bármelyik gyerekre. Te a sajátodnak tekinted – világított rá az idős boszorkány.

Hermione egy pillanatig elgondolkozott.

– Hát… ismerem őt kiskorából, de nem voltam vele eleget. Ha így nézzük a dolgot, én vagyok a gondatlan anya? – kérdezte kissé szemrehányón.

– Nem, te csak egy szenvedő anya voltál, akinek idő kellett, hogy szembenézhessen a világgal. Most viszont döntened kell. Nathaniel nagyon fog szenvedni, ha újra elmész. A múltkor még kicsi volt, mégis egy pillantásból tudta, hogy te vagy az és te is fölismerted őt. Ha a vérszerinti anyja lennél azt mondanám, hogy a vér nem válik vízzé és ösztönösen fölismeri azt, ami a sajátja…

– De nem vagyok - akadékoskodott a nő.

– Nem vagy, de még lehetsz – bizonygatta Minerva, majd nagyot kortyolt a teájába.

– Ezt meg, hogy érted? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nathan úgy szeret, mintha az anyja lennél, hát legyél az… - vont vállat az asszony.

– Na nem! Tudod, hogy min mentem át, és Piton meg… - megrázta a fejét.

– Nem azt mondtam, hogy menj feleségül Pitonhoz, csak hogy vállald el az anya szerepét. Hány gyerek van, akinek a szülei elváltak vagy nem élnek együtt? Ti is lehetnétek valami hasonló. Egy kisfiúnak nem csak apaképre van szüksége, de egy gondoskodó anyára is.

Hermione nem szólt semmit, csak maga elé meredt és erősen elgondolkozott. Párizsban ott várta az állása, a munkatársai, de se barátai, se családja, még csak lakása sem volt. Egy albérletben élt, amit az iskola eleje óta bérelt. Itt is lenne munkája, a Roxfortban tanítani megtiszteltetés… A fizetése is egész jó lenne, az iskolában lenne hol lakina, a barátai, ismerősei mind itt lennének. Nem is beszélve Nathanielről, akit tényleg úgy szeret, mintha a sajátja lenne.

– Vajon mit kéne tennem? – kérdezte csöndesen, de választ nem kapott. Mire fölpillantott az ég már sötétségbe burkolózott és az idős boszorkány eltűnt mellőle. Észre sem vette, hogy ennyi ideig elmélkedett. Fölemelte a díszes teás csészét, és kiitta az utolsó korty menta teát, majd felállt és besétált a házba. Odabent már minden nyugodt volt. A konyhaasztalon egy levél várta.

Kedves Hermione!

Holnap sajnos egész délelőtt a Roxfortban leszek, így nektek kell ebédről gondoskodnotok Nathaniellel. A fiú tudja, hogy merre van a bolt, sétáljatok el és vegyetek egy kis harapnivalót. Késő délután jövök.

Szeretettel, Minerva

Hermione csak elmosolyodott. Ugyan azok a cirádás betűk voltak, amiket annyira imádott már gyerekként, de most mégsem a szokásos, hivatalos formát tartalmazták. Mégis annyira jól esett látnia a sorokat. Agyába újabb emlékek és lehetőségek furakodtak. Fáradtan ment föl a szobájába, és dőlt el az ágyán, szinte azonnal el is aludt.

Másnap reggel hiába kelt korán, az idős boszorkányt már nem találta otthon. A konyhában szépen meg volt terítve a reggelihez, és friss rántotta illatozott az asztalon. A nő helyet foglalt és elkezdett enni, csakhamar megjelent Nathaniel is, aki addig nem szólalt meg míg meg nem ivott vagy fél liter kakaót.

– Szia – köszönt végül a fiú.

– Jó reggelt – mosolyodott el Hermione. Emlékezett, hogy az iskolában Piton is ilyen volt. Tényleg látta, hogy senkihez se szól egészen addig, amíg meg nem issza a kávéját. - Minerva ma nem lesz itthon, nekünk kell főzni – kezdett bele.

– Oó… az nem jó – nyögött föl a fiú.

– Kikérem magamnak, tudok főzni! – háborgott Hermione.

– Nem is az a baj, csak ha ő főz, akkor ő takarít, és ha nekünk kell főzni, akkor…

– Mi takarítunk – bólogatott Hermione.

– Nem szeretek takarítani – húzta el a száját a fiú. Megették a reggelit, elpakoltak, majd elhagyták a házat, hogy bevásároljanak.

<< >>