Az árvaház
Perselus idegesen végzett el egy helydiagnosztikai bűbájt, majd megjegyezve az útvonalat dehoppanált. Sajnálatára nem talált közelebbi helyet a Foltozott üst melletti sikátornál, így ide érkezett. Az árvaház nem volt túl messze, de persze gyalogolnia kellett. Az utcán sétálva igyekezett minél feltűnésmentesebb lenni. Közben erősen azon agyalt, hogy milyen magyarázattal álljon elő a nevelőknek.
Lassan húsz perce sétált, mikor is gyerekzsivajra lett figyelmes. Az út túloldalán egy régi épület állt az újak között, rajta a felirat: Szent Bertalan Árvaház.
Perselus vett egy mély levegőt, majd átsétált az úton egyenesen az épületbe. A kapu zárva volt, így kénytelen volt becsöngetni. Pár perc múlva megjelent egy idős nő, aki szeretetteljesen mosolygott a férfira.
- Miben segíthetek? – kérdezte még mindig a zárt kapu mögül.
- Elnézést a zavarásért, csak egy kisfiúról érdeklődnék… - kezdett bele.
- Oh, akkor fáradjon beljebb. Mrs. Morgan vagyok, az árvaház igazgatója – nyújtott kezet a férfinak. Perselus elővette legjobb modorát és megengedett egy halvány mosolyt. A nő beljebb tessékelte, egyenesen az irodája felé. A folyosók mindenhol furcsa zöldesszürke csempével voltak kirakva és átható fertőtlenítő szag terjengett. Perselus már a látványtól is rosszul akart lenni. Az irodába beérve helyet foglaltak.
- Tehát, az egyik gyermekünkről szeretne többet megtudni? – érdeklődött a nő.
- Igen. Tudja két hete a King’s Cross állomáson voltam és láttam a gyerekeket. Volt köztük egy alig hat éves fiú, fekete haj, zöld szemek… Ha jól emlékszem Harry a neve – hadarta. Az igazgatónő bőszen bólogatott.
- Igen. Bizonyára Harry Potterre céloz. – Perselusban megállt az ütő. Tehát valóban jól sejtette? - A fiúcska hét éves lesz, úgy két hét múlva a hó végén. Szomorú történet. A szülei autóbalesetben haltak meg, a rokonai nevelték, de ők is lemondtak róla. Nekünk azt mondták, hogy nem tudnak vigyázni a fiúra, mert ott a saját gyermekük is, de szerintem szimplán nem szerették Harryt, és csak nyűg volt a számukra… - mesélte a nő. Perselus bólintott.
- Értem, ez igazán sajnálatos… Mondja, mennyi ideje van önöknél? – faggatózott.
- Nagyjából másfél éve. Sajnos Harry nem igazán tudott beilleszkedni. Az állandó sérülései miatt a többiek csúfolják.
Perselus szeme összeszűkült.
- Miféle sérülések?
- A fiúcska más, mint a többi gyermek és ezt meg is érzik rajta. Csúfolják őt, és bár jól leplezik, tudom, hogy a balesetek többségéért ők a felelősek. Sajnos nem sokat tehetek Harry védelme érdekében. Már külön szobába tettem, hogy legalább éjjelente nyugta legyen a többiektől, de ez sem igazán használ – vallotta be a nő.
- És Harry… - Perselusnak kissé nehezére esett kimondani a fiú nevét, ilyen formában. - … szokott még visszajárni a rokonaihoz? – kérdezett rá, mert emlékezett a levélben olvasottakra.
- Havonta egyszer hazalátogat. A rokonai lemondtak róla, így örökbefogadókra vár, de akárhányszor megnézte őt egy házaspár, valamiért mindig elálltak a dologtól. Valahogy olyan érzésem van, hogy a kisfiú nem akar új családot, de ez a mostani állapot nem élet a számára. Ő még kicsi, akinek szeretetre és biztonságra van szüksége, de leginkább nyugodt környezetre – sorolta az idős nő.
Perselus végig bólogatott, bár némely résszel nem értett egyet.
- Mondja, a fiúnak van valamilyen látható régi sérülése a homlokán? – Perselus tudta, ha erre is az lesz a válasz, hogy igen, akkor ez a fiú biztosan Harry Potter lesz. Az a bizonyos Harry.
- Van. Állítólag autóbaleset során szerezte. Egy villám alakú sebhely a jobb szeme fölött… - Perselus vett egy mély levegőt és kissé hátradőlt a székben. - Látom meglepte önt a válaszom. Én már mindent elmondtam a fiúról, most maga jön. Miért érdekli ez a gyerek? – Perselus ránézett az öregasszonyra, aki mintha kiköpött Dumbledore lett volna nőben.
- A fiú… nagy valószínűséggel a barátom kisfia. Eddig azt hittem, hogy a rokonainál van, ezért is nem kérdezősködtem utána. Aztán a vasútállomáson megláttam, és feltámadt bennem a gyanú, hogy ő az a gyerek… - A nő bólogatott.
- Értem. És most szeretné őt magához venni? – Perselus szeme kikerekedett. Már majdnem rávágta, hogy az ég mentse meg tőle, de végül hallgatott.
- Még nem tudom. Ezen gondolkoznom kell… Tudja nekem se feleségem, se gyermekem. Tanár vagyok egy bentlakásos iskolában… - Az öregasszony ismét bólogatott.
- Tudom, hogy hol dolgozik, Perselus Piton… - válaszolta hirtelen az öreg nő. A férfi ledermedt és ijedten nézett a nőre.
- Maga honnan… - kezdett bele, de az asszony leintette.
- A varázsvilág kivetett magából, de annak ellenére én sokat tudok róla… Kivblinek születtem a testvéreimmel ellentétben, így a muglik világába jöttem. Még én is ismerem Harry Potter történetét, és azért is vigyáztam a fiúra, amennyire csak tudtam. Az elején abban reménykedtem, hogy majd eljön valaki a fiúért… de senki sem jött, mintha elfelejtették volna. Harry különleges gyerek. Szinte állandó jelleggel mágiakitörései vannak. Persze a többiek is érzékelik ezt, és ezért kirekesztik. Egyetlen barátja sincs, és mint mondtam. a többiek nem túl kedvesek vele – fejezte be.
Perselus még mindig pislogva meredt rá.
- Hát ez… Most megfogott.
- Tudom – mosolygtott az idős nő.
- Mondja, a fiút milyen feltételekkel lehetne elvinni innen? – faggatózott a férfi.
- Ha valaki örökbe fogadja. Nem feltétele, hogy az illető házas legyen. Csak legyen meg a megfelelő anyagi és erkölcsi háttere. – Perselus elhúzta a száját. Hát neki az erkölcsi részével volt némi baja.
- Értem, akkor ezt majd megmondom az igazgató úrnak is… - morogta kissé feszülten.
- Nézze, én támogatom, hogy a fiú végre kikerüljön innen. Ha maga elvállalja, hát Isten lássa lelkem, aláírom a kiadási papírokat, de előbb állítsanak ki néhány megfelelő okiratot. Úgy tudom, ez nem jelent túl nagy problémát… - Perselus bólintott.
- Hát akkor köszönöm, én megyek is – kelt föl, de a nő megállította.
- Nem akarja megnézni a fiút? – Perselus tétovázott.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Elvégre még nem biztos, hogy kiviszem innen, és nem akarok hiú ábrándokat kelteni benne… - kezdett bele a férfi.
- Hát akkor álcázza magát – tanácsolta a nő. Perselus morgott valamit. Ez a nő teljesen olyan volt, mint Albus. Ugyan olyan furfangos és akaratos.
- Rendben… - magára szórt egy rejtő bűbájt. – Készen vagyok – morogta.
- Nagyszerű, akkor jöjjön utánam – mondta a nő, majd elindult kifelé. A második emeletre mentek, ott is az egyik utolsó szobába. A nő bekopogott, mire a kisfiú résnyire kinyitotta az ajtót, mint aki fél attól, hogy ki állhat a másik oldalon. Perselus látta, hogy a fiú szeme alatt egy hatalmas monokli van.
- Harry bejöhetek egy percre? – kérdezte a nő kedvesen, mire a fiú félreállt az ajtóból. Belépve a szoba szinte teljesen üres volt. Se képek, se rajzok, se semmi. Egyetlen játékot sem látott. Egy ütött-kopott ágy, letakarva egy szürke pokróccal. Egy kissé ingatag szekrény, egy ócska szék és egy jobb időket látott íróasztal. A nő kihúzta a széket és leült rá, Harry pedig az ágy szélére.
- Na, halljam. Ki tette ezt veled? – mutatott Harry szemére.
A fiú Perselus legnagyobb meglepetésére nem árulkodott, csak megrázta a fejét.
- Harry, ha nem mondod el, nem tudlak megvédeni… - A kisfiú megtalálta a hangját.
- Ha elmondom, akkor sem tud megvédeni, és még spicli is leszek – mondta a kisfiú.
- Dehogy leszel spicli! A fiúk megérdemlik a büntetést, amiért bántanak, de ha nem mondod meg hogy kik voltak, akkor nem tudom őket megbüntetni - magyarázta a nő.
- Azt nem lehet… - suttogta a fiú. – Ha vége a büntetésnek, úgy is visszajönnek és bosszút állnak. Nem akarom, hogy megint eltörjön a kezem… Az nagyon fáj – hajtotta le a fejét. Perselus egyre jobban elszörnyülködött a hallottakon. Ez a gyerek nyomokban sem hasonlított az apjára. Sőt, egyenesen szánni való volt. Semmi ellenállás nem volt benne, semmi kitartás. -
- A vonatnál még ellenkezett és visszarúgott. Mi történt vele azóta? – töprengett el.
- Ha megígérem, hogy ezentúl nem esik bajod, akkor sem mondod el?
- Nem lehet, Mrs. Morgan. Mindig nagyon rendesnek tetszik lenni velem, de az igazgató néni nemsokára elmegy az intézetből és Ms. Bailey lesz az igazgató… Ő is rendes, de ő nem hisz nekem. Azt hiszi, ügyetlen vagyok… ő már nem fog vigasztalni, ha ismét megvernek. – Az idős nő magához ölelte a kisfiút és ringatni kezdte.
- Jaj, drága szentem. Remélem, hamarosan otthonra találsz, és még előttem elhagyod ezt a helyet… - Harry fáradtan elmosolyodott.
- Az jó lenne… - suttogta miközben az ajtót nézte. Perselus ledermedt, mert a fiú őt figyelte, ami ugye lehetetlen volt.
- Most mennem kell, ha szükséged van valamire, akkor megtalálsz az irodában. Ha kimentem, az ajtót zárd be… - adta ki az utasítást a nő.
A kisfiú felpattant és odasietett az ajtóhoz, hogy kinyissa. Perselus alig tudott félrehúzódni előle. A nő és ő kisétáltak, a kisfiú még megengedett egy mosolyt a nő felé, majd visszazárta az ajtót.
Perselus követte az igazgatónőt vissza az irodába. A csukott ajtó mögött levette a bűbájt és kissé döbbenten meredt maga elé.
- Egyáltalán nem olyan, mint az apja… - suttogta maga elé.
- Miért? Milyen volt az apja? – érdeklődött a nő.
- James Potter egy beképzelt, elkényeztetett, egoista, akaratos és gőgös ember volt, már gyerekként is… - A nő felvonta a szemöldökét.
- Ebből arra következtetek, hogy nem ő volt a barátja.
- Hát nem is. Ő az ellenségem volt. Lily, a fiú édesanyja volt a barátom… - A nő mindentudón felvonta a szemöldökét.
- Szóval Lily inkább Jamest választotta maga helyett és így még jobban utálja Harry apját… Ez némi gondot jelent, amennyiben magához akarja majd venni. – Perselus felhorkantott.
- Én nem akarom magamhoz venni! Majd kerítek neki valakit a normálisabb máguscsaládok közül. Mellettem egy gyereknek sem lenne normális élete – morogta.
A nő megcsóválta a fejét.
- Ahogy jónak látja. Most viszont még el kell végeznem pár feladatot. – Perselus értette a finom célzást, miszerint ideje távoznia.
- Köszönöm a segítséget. Amint lesz valami fejlemény az ügyben, visszajövök… - mondta, majd elindultak kifelé az épületből. Ahogy odakint elköszönt még visszanézett az épületre. Az egyik ablakban egy fiút pillantott meg, aki őt nézte. Harry volt az. Kíváncsian tapadt az üvegre.
Perselus csak nézte egy darabig, míg a fiú el nem tűnt, majd ő is elindult vissza a kastélyba.
Albus már feszülten várta a híreket Pitontól. Egyszerűen nem bírt megmaradni egyhelyben. Fel alá járkált az irodájában. Percenként nézett ki az ablakon, hátha meglátja a kastély felé közeledő férfit. Mikor már a tízedik körét rótta a helyiségben, megérezte a kastély körülötti védőmező rezgését.
- Visszatért… - suttogta, majd nem várva többet elindult elé. Épp csak leért a lépcsőkön, mikor Piton belépett az előcsarnokba. Azonnal észrevette az igazgatót, és elővette gúnyos vigyorát. Dumbledore arcára kiült a gyanú, hogy a sejtések beigazolódtak.
- Perselus… hogy ment? – kérdezte. A bájitalmester nem bírta megállni, hogy ne vágja a másik képébe mekkorát tévedett.
- Úgy látszik, már az ön tervei sem úgy alakulnak, mint régen… és ennek ismét egy újabb jelét tapasztalhattuk meg… A fiú, akit az állomáson láttam valóban Harry Potter. Megegyezik azzal, aki túlélte a Sötét Nagyúr támadását… - Albus látványosan elsápadt. Ilyen mértékű hibának nem szabadott volna bekövetkeznie.
- És hogy van… Harry? – kérdezett rá tétován az idős mágus.
Perselus még szívesen folytatta volna az igazgató ilyetén kínzását, de belátta, hogy neki sem jelent olyan nagy örömet, ha a fiú szenvedéséről kell beszélnie.
- Rosszul van – vetette oda. Dumbledore kék szemeiben bűntudat fénye villant.
- Kérlek, Perselus, ne kelljen harapófogóval kihúznom belőled a dolgokat… - sürgette a fiatalabbat.
- Az igazgatónőről kiderült, hogy kvibli. Mindvégig tudta, hogy a fiú kicsoda, de mivel senki nem jelentkezett érte, úgy vélte már nem érdekel minket. A gyerek rokonai lemondtak a fiúról… Már másfél éve, hogy abban a nyomorúságos intézetben van. A társai érzik rajta, hogy más, mint ők, ezért állandóan piszkálják és terrorizálják – morogta.
- De, ugye jól van? Nem bántották… - aggodalmaskodott az öreg.
- De, igenis bántották, nem is egyszer és nem is kicsit. A fiúnak jelenleg egy irdatlan nagy fekete monokli van a szeme alatt, és nem mondja el, hogy kik bántották. Megtudtam, hogy már a karját is eltörték egyszer. Persze az ostoba nevelőnők nem veszik észre, hogy a többiek hogyan bánnak a fiúval. Egyedül az igazgatónőnek van helyén az esze, de nemsokára elmegy az intézetből, és a kölyök egyedül marad. – Dumbledore bőszen bólogatott.
- Akkor ki kell onnan hoznunk Harryt…
- Remek ötlet. Sok sikert hozzá… - mondta a bájitalmester, majd elindult lefelé az alagsorba. Alig tett meg két métert, Albus máris utána is szólt.
- Perselus! Én úgy gondoltam, hogy te kihozhatnád… - pedzegette a dolgot. Pitont elöntötte a düh, és most már nem akarta visszafogni magát.
- Elegem van abból, hogy már évek óta úgy táncolok, ahogy maga fütyül. Megesküdtem rá, hogy vigyázok a kölyökre, de nem arra, hogy magamhoz veszem! Semmi szükségem egy nyafogó kölyökre, pláne nem, ha annak a gyereknek a vezetékneve az, hogy Potter! – kiabálta. Dumbledore arca elsötétült, és ez rosszat jelentett.
- Perselus Piton, engem semmibe vehetsz, de a nekem tett esküdet nem! Megesküdtél, hogy védeni fogod azt a fiút, és ezt is fogod tenni. Nyilvánvaló, hogy Harry élete veszélyben forog amíg abban az árvaházban van. És az is biztos, hogy egyetlen varázslócsalád sem fogadhatja majd örökbe. A fiúnak nem felhajtásra, pereskedésre van szüksége, hanem egy nyugodt otthonra! Éppen ezért, fogod magad, megcsináltatjuk a papírokat és elhozod ide azt a gyereket! Megértetted?! – végére már az igazgató is szó szerint üvöltött. Perselus kezdte magát úgy érezni, mint egy kisiskolás. De a mardekáros azért csak ott motoszkált benne egy kicsikét.
- Vannak megfelelő családok is… Az egy dolog, hogy az én életem tönkrevágja, de a kölyök mit ártott maga ellen? – Dumbledore megpróbált higgadtan válaszolni.
- Megtehetnénk, hogy rábízzuk a Weasley családra, de attól tartok, hogy a drága Molly Weasley túlságosan is elkényeztetné őt… Nekünk egy erős és szilárd jellemű, érzelmileg stabil gyermeket kell nevelnünk belőle. Nem pedig egy elkényeztetett, önző és gyáva alakot. Ezzel nem Molly érdemeit akarom becsmérelni, de a fiút nem véletlenül küldtem a rokonaihoz. A védelem csak a kisebbik része volt. Azt akartam… hogy a fiú ne úgy nőjön föl, hogy a csapból is az folyik, milyen kivételes egy gyerek – mire befejezte hangja is elhalkult. A kezdeti dühe már elpárolgott. Igazából nem is Pitonra haragudott, hanem saját magára, hogy a dolgok így kicsúsztak a keze közül. Most pedig szinte eszét vesztve próbálta meg helyrehozni a dolgokat.
- Én értem, hogy mit akar kihozni a dologból, de ez pontosan a másik véglet. Gyűlöltem az apját, és őt sem kedvelem, ahogy egyetlen gyereket sem… Miből gondolja, hogy nálam jobb helyen lenne, mint ahol most van? – Az igazgató felsóhajtott, de válaszolt a kérdésre.
- Perselus… Tudom, hogy nem volt könnyű gyermekkorod, de azt is tudom, hogy éppen emiatt, te nem tennéd azt egy gyerekkel, amit neked el kellett szenvedned… - Perselus összeszorított szájjal nézett az öregre. Minden porcikája irtózott a gondolattól, hogy ő nevelje föl Potter fiát.
- Még mindig nem győzött meg… Amúgy is, a kölyök rövid időn belül maga könyörögne, hogy máshoz mehessen… - vitatkozott.
- Szerintem nincs igazad. Harry érteni fogja, hogy miért kell veled élnie… a fiadként – Perselus ezen az utolsó szón teljesen megütközött.
- Most már biztos, hogy bolond! Az egy dolog, hogy a kölyök hozzám kerülne, de hogy a… fiamként mutassam be mindenkinek, ez őrültség! – hadakozott ismét.
- Ez az egyetlen megoldás. Senki nem tudhatja meg, hogy Harry valójában kicsoda. Ha megtudnák, képesek lennének elvenni tőled… tőlünk, és ugyebár nem akarjuk, hogy egy Malfoy féle aranyvérű megkaparintsa… - Perselus is tudta, hogy annak nem lenne jó vége. Lassan maga is kezdte azt érezni, hogy kénytelen lesz belemenni a dologba. A fiú nem sokáig fogja húzni, amennyiben ott marad. Ha pedig valaki más veszi ki az árvaházból, annak beláthatatlan következményei lehetnek.
- Kaphatok némi gondolkodási időt? – tette fel az utolsó kérdést, mielőtt otthagyta volna az igazgatót. Dumbledore bólintott, és gondterhelten nézte a távolodó alakot. Magában persze már elkönyvelte, hogy a bájitalmester morcossága ellenére is, bele fog menni a dologba.
Perselus a lakosztályába érve levetette magát a kanapéra. Dühös volt az igazgatóra, James Potterre, Voldemortra, a kölyökre és még magára is. Átkozta a pillanatot, mikor felsejlett benne, hogy a gyerek ki is lehet.
Fáradtan temette arcát a tenyerébe, de hiába próbált gondolkozni, nem ment semmire.
- A fene essen bele… - morogta. Felállt és elkezdett járkálni. Először a hálójába ment, majd onnan az irodába. Morgolódva nézett körbe, majd visszatrappolt a nappalijába. Agya folyamatosan a kölyök körül forgott. Mégis mit kezdjen ő egy gyerekkel? Sohasem volt velük jóban, annak ellenére, hogy tanítja őket. Azt sem tudja, mit kéne vele kezdenie. Egy ekkora gyereknek nem elég az, ha elküldi őt, hogy foglalja le magát. Már pedig az messze áll tőle, hogy ő foglalkozzon bárkivel is!
Ahogy így morgolódott tekintete megakadt azon az aprócska szobán, amit ő most bájitalraktárnak használt. Agyába beférkőzött a gondolat, hogy ezt kellene kialakítania a fiúnak, hálószobának.
A hirtelen jött gondolatra megrázta a fejét. Ismét felemlegette az igazgató jó néhány felmenőjét, néha pedig belevette Potterét is. Aztán észhez kapott.
- Lily… - suttogta maga elé. Még elevenen élt benne a szeretett nő emléke. Egyszerűen fájt neki, hogy a nő nem bocsájtott meg neki. Gyűlölte Jamest, azért mert elvette tőle Lilyt és azért is, mert a nő neki szült gyereket helyette. Belegondolt, hogy Harry akár az övé is lehetne… Hiszen, ha annakidején nem alakulnak úgy a dolgok ahogy, talán most minden más lehetne. Lehet, hogy a fiával élne, és Lilyvel… Erre a gondolatmenetre összeszorult a szíve, annyira fájtak az emlékei. Felsejlett előtte a vörös hajú nő, ahogy rámosolyog. Aztán a nő alakja eltűnt, de a mosoly megmaradt. A kisfiú nézett rá a vonatablakból, és mosolygott.
A férfit kirázta a hideg. Végül előhúzta a pálcáját és elkezdett rendet rakni abban a bizonyos kis szobában.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
De 
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Az öreg ismét nem hazudtolta meg magát. Nem bírom Dumblit!
Sokan vannak így ezzel :)