Szürke hétköznapok?

Perselus az első éjszakát sikeresen átvészelte. Minden különösebb probléma nélkül sikerült elaludnia, pedig azt hitte majd órákon át fog forgolódni az ágyban. Ami még meglepőbb volt, hogy reggel sem ő volt az első aki fölébredt. Már Neville és Harry is javában öltözködtek mire ő először kinyitotta a szemét.

- Hány óra? – kérdezte morgolódva.

- Már fél nyolc elmúlt – felelte Neville, és egyik párnáját odavágta Dean fejéhez, hogy a srác végre ébredezzen.

- Hogy az a! – kiáltott föl Dean, és reflexszerűen fölpattant az ágyból.

- Nyugalom, de már vagy háromszor szóltam, hogy kelj fel – jegyezte meg Neville.

- Ez akkor is durva… így hozzávágni egy párnát az alvó emberhez… Nem hallottad még, hogy ne piszkáld az alvó oroszkánt? – kérdezte fenyegetőn a fiú. Neville nagyot nyelt és már készen volt rá, hogy ha kell fél pár cipőben rohanja végig a Roxfortot, de Piton megmentette a helyzetet.

- Na persze… oroszlán mi? Itt az egyetlen oroszlán maximum Harry lehetne – gúnyolódott Piton, majd bevonult a fürdőbe. Mire visszaért már csak Harry és Ron voltak a szobában.

- Hát a többiek? – érdeklődött.

- Túl éhesek voltak, előre mentek – vonta meg a vállát Ron. Harry egy szót sem szólt egész úton. Csak csöndesen haladt a másik két fiú mellett. Amikor a Nagyterembe értek, még akkor sem változott a hozzáállása. Ron teljesen el volt foglalva a reggelijével, Hermione pedig ismételten az egyik könyvét bújta az asztal alatt.

- Harry, mi bajod? – kérdezte suttogva Piton.

- Nem tudom, csak… rossz, hogy Dora egyedül van. Tuti hiányzunk neki, szerintem kisírta a szemét tegnap… - húzta el a száját a fiú.

- Merlinre, még csak nem is a barátnőd, hanem a nővéred… mi lesz, ha komolyan szerzel valakit? – hüledezett Piton.

- Ne gúnyolódj már! Ez komoly, nekem eddig senkim se volt, és most van egy nővérem, lesz egy keresztfiam, itt vannak a barátaim meg egy amolyan… testvér féle, és egy kissé dilids nagyapa. Azt hiszem még mindig furcsa ez egy kicsit a számomra – vallotta be. Perselus szájában megállt az étel. Oké a nővéres meg a keresztapás dolgot tudta, a barátokat értette, a dilis nagyapával meg aztán végképp egyet értett, de az a testvéres beszólás…

- Mit mondtál? – kérdezte döbbenten, mikor levegőhöz jutott.

- Hogy nehéz megszokni…

- Nem azt! Amit előtte mondtál! – sürgette Piton.

- Hogy Dumbledore dilis? – találgatott a fiú.

- Nem! – Harry elgondolkozott, majd vigyorogva visszafordult Perselushoz.

- Csak nem a testvéresen akadtál fönn? – kérdezte mosolyogva.

- De igen! Nem gondolhatod komolyan, hiszen még alig ismersz… meg különben is, én nem szolgáltam rá erre – morogta Piton. Teljesen zavarban volt, nem tudta kezelni a helyzetet. Harry arcáról lehervadt a mosoly.

- Bocs, ha nem akarsz a testvérem lenni, akkor nem emlegetem föl többé… - mondta Harry letörten. Visszafordult a reggelijéhez és megpróbált tovább enni. Piton nem értette a srácot, hiszen ez nem normális, hogy valakihez csupán pár hét után ennyire kötődjünk… vagy mégis? Lehet, hogy ő tudja rosszul és ezek a kapcsolatok már komolyak? Tétován oldalra nézett és látva, ahogy Harry kedvtelenül tologatja a rántottáját egyszerűen gyomorszorító érzés volt a számára. Mintha… mintha magát Lilyt utasította volna el. Most már neki sem volt kedve enni, félretolta a tányérját, fölkelt az asztaltól és kisétált.

Alig tett meg pár métert, mire meghallott egy gúnyos hangot a háta mögül.

- Te lennél Perselus fia? – kérdezte a nagyon is ismerős hang. Piton hátra fordult és egy meglehetősen lerobbant Draco Malfoyjal találta szembe magát. A fiú sokat fogyott a nyáron, arca beesetté vált, tartása már nem volt a régi. Perselusnak most már miatta is lelkiismeret furdalása volt.

- Mit szeretnél? – kérdezte végül a fiútól. Az csak vállat vont és gorombán így szólt:

- Perselus nem is beszélt rólad… Biztos nem voltál fontos a számára, ha nem is beszélt rólad. Tuti szégyellt téged… és mégis… - a hangja elcsuklott. – Mégis meghalt és részben miattad… Miattad vesztettem el a keresztapámat! – kiabálta a fiú. Szemében hatalmas könnycseppek gyűltek.

- Én nem tettem semmit… - válaszolta Piton ledermedten.

- Hát ez az! Meg sem érdemelted, hogy az apád legyen! Hiszen még csak nem is voltál vele jóban… Én viszont igen! Sokkal inkább volt az én apám, mint a tiéd, és miattad most halott! – kiabálta a szőke fiú. Perselus szíve már vérzett a hallottaktól.

- Nézd, Draco… - kezdett bele, de ekkor megjelentek Harryék, akik a Nagyteremből figyelték az eseményeket.

- Malfoy, hagyd békén! – förmedt rá Harry.

- Nicsak, itt van Szent Potter és a bandája, tessék… nyírjatok ki engem is. Már mindenem elvesztettem! Apám életfogytiglanra az Azkabanba került, a vagyonunkat elkobozták, a családom neve már semmit sem ér… Anyámat már meg sem ismerik az utcán, teljesen összetört! Ráadásul még a keresztapám is miattad halott Potter! Miattad, mert nem tudtál nyugton maradni a seggeden! – üvöltötte a szőke fiú. Most már az igazgató is megérkezett.

- Mr Malfoy, kérem fáradjon velem az irodába – szólt a fiúnak, mire az ijedten fordult felé, de már nem volt ereje feleselni. Elege volt, belefáradt mindenbe. Már semminek sem volt értelme. Lehajtott fejjel, könnyáztatta arccal kullogott az igazgató után magára hagyva a döbbent diákokat.

- Ez mi volt? – értetlenkedett Ron.

- Jól láttam, hogy Malfoy bőgött? – vigyorogta Dean, mire Hermione jól oldalba vágta.

- Akármit is csinált Malfoy, ő is sokat vesztett. A családja romokban, a megszokott anyagi jólét már sehol és ráadásul a szavaiból kivéve Piton professzor sokkal több volt számára egy házvezető tanárnál… - taglalta Hermione. Perselus ökölbe szorította a kezét.

- A keresztapja volt… mondhatni ő nevelte – suttogta csöndesen, majd elfordult és elkezdett futni az udvar felé. Harry döbbenten nézett utána. Kezdte érteni – vagyis félreérteni – hogy a másik miért reagált úgy, mikor ő a testvérének nevezte. Hogy is lehetne a testvére, ha egyszer ő okozta az apja halálát.

- Idióta vagyok… - suttogta Harry alig hallhatóan. A diákok többsége már szétszéledt, nem igazán kötötte le őket a botrány. Vasárnap lévén inkább kiélvezték az utolsó szabadnapjukat mielőtt megkezdődik az ismételt tanulás.

Dumbledore irodájában eközben síri csönd uralkodott. Draco teljesen magába volt zuhanva, csak ült az íróasztal előtt, és nem szólt semmit. Dumbledore összekulcsolta kezét és úgy nézte a fiatalt. Talán életében először, de tanácstalan volt. Látta a fiú szenvedését és tudta az okát, ahogy a megoldást is. El kellett volna mondania Dracónak, hogy a keresztapja életben van. Viszont azzal minden eddigi munkájuk kárba ment volna.

- Nos, Mr Malfoy itt az ideje, hogy kiöntse a szívét – bíztatta az öreg. A fiú azonban nem felelt. Csak közönyös arccal bámulta az asztallapot.

- Sejtem, hogy mennyire megrázó lehetett a nyara, viszont gondoljon bele a dolog jó oldalába… - Draco erre fölkapta a fejét.

- Mégis milyen jó oldala lehet ennek? Az apám börtönben van, mire kiszabadul csak egy roncs lesz, anyám idegösszeroppanást kapott és már annyi pénzünk sincs, hogy a következő tanévemet kifizessük, mégis milyen jó dolog jöhet ezután? – vonta kérdőre az öreget.

- Úgy vélem, hogy minden okkal történik. Az édesapja tisztában volt azzal, hogy mit vállal és a bukás esetén mit kockáztat. Egyszer már esélyt kapott Azkaban elkerülésére, és ismét elkövette a hibát… - taglalta Albus.

- Azt hiszi, hogy nem tudom? Tisztában vagyok vele, hogy apám milyen elvet vallott, és hogy csábította a hatalom. Hogyne tudnám mikor belém is ezt nevelte! – kiabálta a fiú.

- Úgy vélem, hogy a jó dolog, amire utalni próbáltam, hogy te már okulni fogsz az apád tetteiből. Szerintem ebben egyetérthetünk, igazam van? – kérdezte az öreg. Draco csak vállat vont. Igazából a hatalom őt is csábította, de nem annyira, hogy akár öljön is érte, még ha csak egy nyamvadt házimanóról volt is szó. Gondolatmenetében az ajtó nyílása zavarta meg. Ahogy hátranézett, meglátta a kissé zavart Perselust, akivel az előbb ordítozott. Most elfogta a lelkiismeret furdalás.

- Albus… beszélhetnék Dracóval? – kérdezte a fiú.

- Perselus, nem tudom, hogy ez mennyire jó ötlet… - taglalta az öreg.

- Én csak szeretném neki elmondani hogy… hogy igazából mit is gondolt róla… az apám – Dumbledore szívéről hatalmas kő esett le. Már kezdett azon gondolkozni, hogy miként oldja meg a lebukás problémáját.

- Úgy vélem, hogy ez megoldható. Minden esetre kérem a pálcáitokat – nyújtotta ki a kezét az öreg, mire mindkét fiú pálcája a kezében landolt. Végül fölállt és kisétált az irodából magára hagyva a két fiatalt. Piton tétován lépett közelebb, nem tudta, hogy mire számíthat a másiktól. Draco érzelemmentes arccal meredt még mindig maga elé.

- Nem érdekel, hogy mit akarsz mondani – szűrte a fogai közt a szőke fiú.

- Hát az igazán kár, mert az apám szeretett téged… - vont vállat Piton. Erre már Draco is fölpillantott.

- Na persze, ha engem szeretett volna, akkor engem választ Potter helyett… - morogta dühösen.

- Te komolyan ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? – kérdezte háborogva Perselus.

- Miért, nincs igazam? – pufogott Draco.

- Nincs. Az apám miattad is tette amit tett, hogy neked ne kelljen a földön csúsznod Voldemort előtt. Hogy ne kelljen gyilkolnod a nevében. Azzal amit tett, téged is megmentett – oktatta ki a másikat. Kezdett belejönni, hogy régi énjéről úgy beszéljen, mint a tulajdon apjáról.

- Ez nem igaz – rázta meg a fejét Malfoy.

- Oké, tudod mit? Higgy amit akarsz, engem nem érdekel. Nem sokat voltam az apámmal, de te igen, neked jobban kéne tudnod, hogy mit miért tett – vetette oda Perselus.

- Hát ez az, hogy nem ismertem. Ha ismertem volna, akkor tudtam volna, hogy igazából kém… Nem bízott meg bennem, hogy elmondja, pedig nem árultam volna el! – kiabálta a szőke fiú. Szemében olyan keserűség ült, ami szíven ütötte Pitont.

- És mire mentél volna vele ha elárulja? Megmenteni te sem tudtad volna. Egyébként csak veszélyt jelentettél volna rá…

- Én sohasem árultam volna el! – pattant föl Draco dühösen.

- Pedig elárultad volna, ha nem is szándékosan… Voldemort hatalmas mágus volt, kiszedte volna belőled az információt – suttogta Perselus. Dracónak be kellett látnia, hogy a másiknak igaza van. Még ha a kínvallatásban nem is törik meg egy kis Veritaserum és mindennek vége.

Jó ideg csöndben hallgattak, egyik sem akart megszólalni. Mind a ketten emésztgették az eddig történteket. Pár perc után, Draco törte meg a csendet.

- Mit… mit mesélt rólam? – kérdezte kíváncsian. Perselus féloldalasan elmosolyodott, ezzel elérve, hogy Draco szeme kikerekedjen. A keresztapja nem sokszor mosolygott, talán csak egyedül akkor mikor vele volt, viszont mindig ez a féloldalas mosoly jelent meg az arcán olyankor.

- Azt mondta, hogy jól vág az eszed és okos vagy, egy igazi mardekáros, és most nem a rossz értelemben. Úgy vélte, hogy te még nagyon sokra mehetnél, ha elhagynád a fellengzős stílusodat és nem lennél annyira beképzelt. Szeretett téged… bármit megtett volna érted. Én… nem is tudom, hogy mit mondjak még. Ő azt szerette volna, ha neked jó életed lesz, ha megtanulod értékelni a dolgokat, de legfőképpen emberszámba venni másokat. Ő sem volt egy egyszerű eset, de tudta, hogy meg kell becsülnie az embereket.

- Az már biztos… mindig mindenkivel kiabált, és sohasem volt elégedett senkivel – húzta el a száját Draco.

- Igen, de ennek ellenére elismerte az embereket, még ha nem is nyíltan tette – mondta Perselus.

- Hát ez nem igen látszott rajta – mordult föl Draco.

- Pedig igen. Tudom, hogy a Weasley ikrekre például büszke volt és büszke lenne, ha tudná, hogy most már saját üzletük van ami jól megy. Azt is tudom, hogy nagyra becsülte Hermionét a tudása miatt, és hihetetlenül dühítette, hogy nem az ő házába került. Még Harryvel is elégedett volt. Tisztelte őt, hogy olyan fiatalon miket vitt véghez – mesélte Piton, közben helyet foglalt Dracóval szemben.

- Hát akkor rám nem igen lehetett büszke. Nem vagyok olyan feltaláló alkat mint Weasleyék, nincs olyan tudásom, mint Gangernek és nem vagyok világmegváltó mint Potter – suttogta a fiú.

- Rád másért volt büszke. Tudod miért? – A szőke megrázta a fejét. – Tudta, hogy benned van jó, és menthető vagy.

- És mi van ha tévedett?

- Bár én… nem ismerlek, de tudom, hogy ő sosem tévedett ilyesmiben – bizonygatta Piton.

- Akkor mégis mit csináljak? Az életem romokban hever. A családomnak annyi, pénzem sincs, még az is kétséges, hogy a Roxfortot be tudom-e fejezni – panaszolta Draco.

- Amennyire tudom, a Roxfortnak is van ösztöndíj alapja, és te jó tanuló vagy, tehát ezzel nem lesz gond. Ami a családodat illeti az apáddal nem tudom, hogy egyelőre mit kezdj, de édesanyád mellett ki kell tartanod. Te nem vagy árva, még mindig vannak szüleid. Éreztesd édesanyáddal, hogy rád számíthat…

- Mégis hogyan? Egy ideje már nem olyan jó a kapcsolatunk…

- Írj neki rendszeresen, a szünetben menj haza és látogasd meg. Írj neki jó dolgokat… - vont vállat Piton.

- Aha…

- A pénzre viszont egy megoldás van, tanulj és vállalj munkát, akkor lesz pénzed – tanácsolta a szőkének.

- Ez mind szép és jó, de Malfoy vagyok, egy Malfoyt most már sehol sem fognak alkalmazni – panaszkodta a fiú.

- A minisztériumban lehet, hogy nem, de máshol igen. Ahhoz, hogy pénzt keress be kell piszkolnod a kezed, és ebben az esetben nem a korrupcióra meg a zsarolásra vagy lopásra gondolok. Egyszerűen el kell vállalnod olyan munkát, amit rangon alulinak tartasz. Albus biztos segít keríteni valami munkát, csak meg kell kérned őt.

- Hát… majd elválik, egyelőre iskola van… már ha a lenti jelenet miatt még nem csapnak ki – húzta el a száját Malfoy.

- Nem hiszem, hogy ez miatt kivágnának. Albus nem tenné ezt egy diákjával se, főleg ha látni fogja rajtad, hogy változtatni akarsz – bíztatta a másikat Piton.

- Mégis hogy kezdjek neki? – kérdezte Draco, ám ekkor kinyílt az ajtó és egy elégedett mosoly Albus jelent meg benne.

- Azt hiszem Draco, már jó újon haladsz. A legelső dolog, hogy elhatározod magad, nem követed apád nyomdokait. A többi pedig már adni fogja magát.

- Azt már évek óta tudom, hogy nem igazán szeretném apámat követni, de eddig nem volt más lehetőségem változtatni – válaszolta a fiú.

- Most viszont van. Alakítsd te a sorsod. Kezdetnek talán szerezz barátokat…

- Vannak barátaim! – tiltakozott Draco.

- Nem a talpnyalóidra gondolt Albus, hanem igazi barátokra. Hidd el, most hogy se pénzed, se befolyásod az eddigi barátaid mind elfordulnak majd tőled – közölte a rideg valóságot Piton.

- Ha így lesz, majd elgondolkodom a dolgon, de egyelőre nem akarok barátkozni senkivel – szögezte le a fiú.

- Nos, úgy vélem, hogy a nézeteltéréseiteket rendeztétek, így mindketten mehettek az óráitokra, apropó Perselus, talán nem ártana Harryvel is elbeszélgetned. Ms Granger azt mondta, hogy Harry eléggé maga alá zuhant amiatt, amit Draco mondott neki… - mondta az öreg.

- Sok mindent mondtam Potternek… - értetlenkedett a szőke mardekáros.

- Harry azért érzi rosszul magát, mert Te azt mondtad neki, hogy ő tehet Piton professzor haláláról – szögezte le az igazgató.

- Ó…

- Ó bizony, Perselus, talán nem ártana, ha beszélnél vele, úgy vélem egyedül te tudod megnyugtatni azon a téren, hogy nem utálod őt azért, ami történt. Harry túlzottan érzékeny, túl sok szörnyűség nyomasztja a vállát. A szülei halála, a keresztapja Sirius is csak pár hónapja halott, ahogy Perselus is… Most hogy Voldemort halott, félek, hogy nem fogja találni a helyét – gondolkodott hangosan az öreg.

- Szóval ez nem kérés, hanem utasítás, ha jól veszem ki a szavaidból – morogta Perselus.

- Nem szeretnék parancsolgatni neked, fiam. Apáddal már elkövettem ezt a hibát és megbántam. Te teljesen szabad vagy és azt teszel amit szeretnél – fejezte be Albus, majd kikísérte a fiatalokat. Draco elindult lefelé a klubhelyiségbe, Perselus pedig elindult fölfelé a toronyba.

Eközben a kastély egy eldugott zugában Hermione türelmetlenül várakozott. Már jó ideje itt volt, de az aki hívta, még mindig nem jelent meg. Reggel, amint fölébredt, kapott egy levelet Victortól. Így tehát reggeli után lerázva Harryéket, elment a megbeszélt helyre. Szerette volna tisztázni a dolgokat a másikkal.

Már éppen azon volt, hogy hagyja az egészet a búsba és inkább megkeresi barátait, mikor a folyosó végén megjelent Krum.

- Hermione! – szólt oda a lánynak és arcán széles mosoly terült el. Hermione szíve összeszorult egy kicsit, de tudta, hogy erősnek kell lennie. A nyáron nagyon jól érezte magát a másikkal, de most, hogy az ott dolgozik nem akart belebonyolódni semmilyen kapcsolatba.

- Victor… - köszönt a lány is. A fiú meg akarta ölelni őt, de Hermione kissé eltávolodott. Victor nem értette, hogy a másik miért húzódik el.

- Mi a baj? – kérdezte. Mióta vége lett a tusának a fiú rengeteget gyakorolt és most már szinte tökéletesen beszélte a nyelvet.

- Miért nem mondtad a nyáron, hogy itt fogsz dolgozni? – kérdezte Hermione kissé szemrehányón.

- Én azt hittem… tetszeni fog. Meglepetés lett volna – taglalta a fiú.

- Hát tényleg meglepetés lett – válaszolta a lány halványan mosolyogva.

- Te nem örülsz neki, hogy itt vagyok – dünnyögte a srác.

- De örülök, csak… - sóhajtott föl a lány.

- Mi csak? – értetlenkedett a fiú.

- Nézd, Victor, te az egyik tanárom vagy… - suttogta a lány. A másik már értette, hogy mi baja van.

- Ó, és Te nem akarod így a kapcsolatot, igaz? Én tanár vagyok, Te diák… és félsz, hogy botrány lesz? – kérdezte a férfi.

- Nem, a botrányokhoz hozzászoktam, én csak nem akarom, hogy neked vagy nekem el kelljen hagynom az iskolát. Szeretek itt tanulni - válaszolta a lány.

- Értem… akkor mi lenne, ha nem randevúznánk, és csak barátok lennénk. Aztán amikor elvégezted az iskolát újra randevúznánk – ajánlotta föl Krum. Hermione elmosolyodott és bólintott.

- Ez egy nagyon nagyvonalú ajánlat – mosolyogta.

- Én nagyvonalú vagyok – vigyorogta a srác, majd leültek beszélgetni még egy kicsit. Beletelt vagy két órába mire Hermione előkerült. Ron arca már vörös volt a dühtől.

- Hol a fészkes fenében mászkáltál? – vonta kérdőre a lányt.

- Csak sétáltam – hazudta.

- Vele voltál mi? – faggatózott most Perselus, persze úgy tett, mint akit igazából nem érdekel a dolog.

- Bár nem sok közötök van hozzá, de igen. Megbeszéltük a dolgokat… - morogta a lány.

- Mire jutottatok? – kíváncsiskodott Ginny.

- Hogy amíg itt tanít nem lesz köztünk több, csak barátság, utána pedig… - mesélte Mione.

- Te komolyan elhiszed ezt a bődületes baromságot? – jött a kérdés Perselustól.

- Igen, képzeld, elhiszem. Lehet, hogy szerintetek hülyeség, de akkor is ebben állapodtunk meg – mondta sértődötten a lány, majd felszaladta szobájába.

- Azt hiszem megsértődött – jegyezte meg Harry inkább csak magának. Perselus tudta, hogy beszélnie kéne Harryvel, de valahogy nem tudta rászánni magát. Nem volt hozzá elegendő bátorsága. Inkább úgy döntött, hogy úgy csinál, mintha semmi sem történt volna. Csakhogy ez egyáltalán nem vált be.

<<      >>

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.