Black ház

Hermione eléggé szédült, annak ellenére is, hogy Sirius a karjában tartotta. Mikor kiléptek a kandallóból a férfi elindult vele az emelet felé.

- Már letehet, professzor – mondta halkan a lány.

- Sirius! Merlinre, tegezz már – förmedt rá, de nem tett eleget a kérésnek.

- Sajnálom tanár úr, ezt nem tehetem meg – makacskodott a lány. Sirius kezdte elveszíteni a türelmét. Kimondhatatlanul mérges volt a másikra, amiért az így viselkedett vele. Hirtelen megtorpant a fürdőszoba előtt és letette a lányt.

- Menj be, zuhanyozz le. Találsz tiszta törölközőt a szekrényben én meg idekészítek egy pizsamát. Van negyedórád. Ha addig nem készülsz el, bemegyek – fenyegetőzött. Hermione döbbenten nézett rá.

- Nem tennéd…

- De megtenném, és meg is fogom. Már fél percet elvesztegettél. Én a helyedben sietnék – sürgette. Hermione kelletlenül belépett, majd megpróbált olyan gyorsan végezni, ahogy csak tudott. Sirius tíz perccel később visszatért az ajtó elé, és hallgatózni kezdett. Kissé elmosolyodott, ahogy meghallotta a víz csobogását.

- Idekint hagyom a pizsamát! – kiáltotta el magát. Hermione nem válaszolt. Annál még mindig feldúltabb volt. Miután végzett magára tekerte a törölközőt, ám az ajtó felé menetben, hirtelen meglátta magát a tükörben. Szörnyű látványt nyújtott. Mintha egy infernus nézett volna vissza rá. Még a tekintete is fakónak tűnt. Vett egy mély levegőt, majd kinyitotta az ajtót és bevette a pizsamát. Meglepetésére az a sajátjai közül való volt. Lassan felöltözött és vetett egy utolsó utálkozó pillantást a tükörképére, majd kilépett. Meglepetésére Sirius már ott várta.

- Menj a szobámba – mutatta az irányt.

- Nem megyek – ellenkezett a lány.

- De mész, ha mondom – sziszegte Sirius. Hermione úgy vélte ebből még nagy baj nem lehet, így besétált oda. A kisasztalon egy tál gőzölgő leves várta őt.

- Egyél egy kicsit – kérlelte. Hermione elfintorodott. Semmi kedve nem volt enni.

- Nem vagyok éhes – hárított.

- Nem azt kérdeztem, hogy éhes vagy e, azt kértem, hogy egyél. De ha nem eszel, akár egy imperiusszal is rávehetlek – fenyegetőzött. Hermione bosszúsan leült és elkezdett kanalazni. A tízedik után arca olyan színt öltött, mintha mindjárt kidobná a taccsot. Persze nem is állt tőle messze.

- Nem bírok többet – nyafogta. A férfi úgy vélte egyelőre ennyi is elég lesz.

- Rendben, most gyerünk az ágyba – siettette. Hermione kikerekedett szemekkel nézett rá.

- De én nem akarok!

- Nem kérdeztelek, közöltem veled valamit. Most azonnal lefekszel oda, vagy kényszeríteni foglak – morogta Black.

- Nem tennéd meg – nézett rá gúnyosan a lány. Számítása azonban nem jött be, mert a következő pillanatban Sirius már fel is kapta és szabályosan bevágta az ágyba, majd mellé feküdt. Hermione hisztérikusan rúgkapált, de nem ért el vele semmit. A férfi sokkal erősebb volt nála. Hermionénak esélye sem volt, főleg ilyen legyengült állapotban. Mikor ereje végleg elhagyta tehetetlen dühvel zokogni kezdett.

- Utállak… Gyűlöllek! Eressz el! – kiabálta.

- Én, viszont szeretlek és ezért nem foglak elengedni – oktatta ki Sirius, majd gyengéden magához vonta a lányt és hagyta, hogy az fejét a nyakába fúrja. Érzett minden keserű könnycseppet, ami elhagyta a lány arcát és a nyakában talált nyugovóra.

- Nem. Te nem szeretsz. Elárultál – suttogta alig hallhatóan. Szavaiból csak úgy áradt a csalódottság. Annyira elkeseredett volt, mintha soha többé nem kelne fel számára a nap. Mintha sohasem érezné többé az éltető meleget. Magányos volt, még ha a férfi át is ölelte. Szörnyen magányos.

- Sajnálom, de értsd meg, hogy nem tehettem mást. Viszont mostantól másként lesz. Megígérem – duruzsolta a férfi. Hermione szeretett volna hinni a szavainak, de félt. Félt az újabb csalódástól, hogy ismét elhagyják, hogy hátat fordítanak neki.

- Már egyszer megígérted, hogy mindig ott leszel, ha szükségem lesz rád, de az első adandó alkalommal hátat fordítottál nekem.

Bár szavait alig lehetett hallani, mégis éles pengeként vájtak a férfi szívébe. Mardosta a bűntudat, amiért hagyta, hogy a lány ilyen állapotba kerüljön. Hermionénak igaza volt. Valóban cserbenhagyta. Eldöntötte, hogy jóváteszi. Nem hagyja, hogy Hermionénak újra rémálmai legyenek. Lassan átkarolta a lányt, és magukra terítette a takarót, majd lágyan simogatni kezdte Hermione hátát, hogy ezzel is megnyugtassa. A lány sírása szipogássá szelídült, még végül légzése egyenletessé vált, és lassan álomba merült. A férfi nem tudta meddig fog tartani, mire Hermione felépül, de kész volt addig vele maradni. Sőt, még utána is, bármeddig tartson a dolog. Végül Siriust is elnyomta az álom, és estig fel sem ébredtek.

Hermione mozdult meg elsőként. Furcsán érezte magát, nyugodtan, de mégis izgatottan. Ahogy megmozdult, érezte a mellette fekvő testet. Lassan eljutottak hozzá a hangok is. Egy erős, ám nyugodt szív dobbanásai. Milyen gyönyörű dallamot is játszott. Hermione akaratlanul elmosolyodott a gondolatra, hogy ez olyan, mintha valaki énekelne neki.

Aztán vett egy mély levegőt és már érezte is az illatot. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött mit is érez. Moha, szantálfa és fahéj illat. Ismerős volt, és oly kedves a szívének. Lassan tudatosult benne, hogy az illathoz és a szívdobogáshoz valaki tartozik. Lassan nyitotta ki a szemét, mintha félne attól, amit látni fog. Alig látott ki az apró résen, amit kémlelőnyílásnak használt. Megnyugodott. Sirius volt az, az ő drága Siriusa. Elmosolyodott, elvégre a férfi igazat mondott neki. Vele maradt.

Lassan a férfi is mocorogni kezdett, és pislogva ránézett a lány barna szemeire. Azok kíváncsian kémlelték őt. Mint egy kisgyermek az első karácsonyán, mikor már tisztában van vele, hogy ez a nap más, mint a többi. Különleges.

- Hogy aludtál? Volt rémálmod? – kérdezte a férfi.

- Nem volt. Mennyit aludtunk? – kérdezte Hermione. Sirius ránézett az órára és teljesen ledöbbent. Az pontosan tíz órát mutatott.

- Tíz óra van – mondta a férfi.

- Az jó sok. Olyan három lehetett mikor elaludtunk – mondta a lány, majd kissé nehézkesen felült az ágyban.

- Nem éppen, úgy értem délelőtt tíz – vigyorogta a férfi. Hermione döbbenetében még a száját is tátva felejtette.

- Merlinre. Életemben nem aludtam még ennyit egyhuzamban – nyögte ki.

- Úgy tűnik, hogy most igen, de nem is furcsa. Sokat kell pihenned, hogy rendbe gyere. Most viszont nézzünk valami reggelit, mert nagyon éhes vagyok – kordult meg a férfi hasa, jelezve ideje lenne enni valamit. Mind a ketten úgy döntöttek, hogy felesleges felöltözniük, mivel hamarosan úgy is visszafekszenek. Lesétáltak a konyhába, ahol egy házimanó fogadta őket.

- Jó reggelt Professzor úr, Ms Granger – köszönt nekik.

- Szia – mosolyodott el Hermione.

- Bonny számára nagy öröm, hogy segíthet önöknek – hajbókolt a manó.

- Köszönjük a segítséget. Esetleg van valami a reggeliből? Gondolom készítettél valamit. Sajnálom, hogy nem jöttünk le enni, de elaludtunk – szabadkozott Sirius.

- Az úr kér bocsánatot Bonnytól? – kérdezte nyekeregve a manó.

- Igen. Biztos finomat készítettél – bókolt tovább a férfi. A manó erre egy csomó ételt pakolt az asztalra, Sirius pedig vigyorogva nézte a felhozatalt. Hermione csak megcsóválta a fejét.

- Látom, nem csak a nőkhöz értesz – gúnyolódott a lány.

- Hé! Tudok kedves és megnyerő lenni. Bonny pedig egy nagyon kedves és rendes házimanó – vágta rá a férfi.

- Nem is állítottam mást – kuncogta a lány. Már most sokkal jobb színben volt, mint mielőtt lefeküdtek volna aludni.

Úgy két órát töltöttek a nappaliban, mire elkészült az ebéd. Bár Hermione még nem volt éhes, Sirius unszolására evett egy keveset. A férfi úgy döntött, hogy a délutáni sziesztához a nappaliban lévő kanapé is elég lesz. Kissé megnagyobbította, majd lefeküdt rá, Hermione pedig követte. A hely nem volt valami nagy, így a boszorkánynak szabályosan rá kellett feküdnie a másikra. Sirius egy cseppet sem bánta a dolgot. Lelke lassan kezdett megnyugodni. Mivel ő nem volt álmos, így már előre odakészített egy könyvet, és azt olvasgatta. Néha lenézett a rajta szuszogó lányra, és elmosolyodott. Hermione most annyira békésnek tűnt. Fejét a férfi mellkasán nyugtatta, míg karjaival szabályosan belecsimpaszkodott. Az egész annyira természetes volt, mintha ez egy teljesen normális és megszokott helyzet lett volna. Pedig határozottan nem volt az, és ezt csak súlyosbította, amikor Minerva váratlanul megjelent a kandallón keresztül.

Ahogy a zöld lángok felcsaptak, egy alak jelent meg a kandallóban. Sirius először megijedt, hogy ki a hívatlan látogató, de mikor meglátta az igazgatónőt kissé megnyugodott. Persze ez is csak átmeneti volt, lévén a boszorkány szemöldöke a magasba szaladt a látványtól.

- Itt meg mi folyik? – kérdezte a tőle telhető leg csendesebben.

- Alszik. Olyan egy körül aludt el – magyarázta a férfi.

- Na de miért nem az ágyban vannak? Ez így egyáltalán nem lehet kényelmes – oktatta ki a másikat.

- Kényelmes vagy sem, neki így is jó, a többi pedig nem számít – zárta rövidre a dolgot a férfi. McGalagony helyet foglalt a fotelban, és elgondolkozva szemlélte a lányt. Hermione határozottan nyugodtnak tűnt. Vonásai kisimultak, és mintha jobb színben lett volna, mint előző nap.

- Eddig mennyit aludt?

- Tegnap háromtól ma reggel tízig aludtunk – válaszolta Sirius halkan.

- Aludtak? – lepődött meg a boszorkány.

- Tudja, én is fáradt voltam egy kissé. A tanítás nem is olyan könnyű feladat – húzta el a száját.

- No hiszen… Képzelje magát az én helyzetembe, mikor olyan diákjaim voltak, mint Maguk – dünnyögte a nő. Sirius majdnem felnevetett, csakis Hermione tartotta vissza tőle. Azonban ennek ellenére is a lány ébredezni kezdett. Nagyot nyújtózott, és közben még jobban átölelte a férfit.

- Hermione, vendégünk van – suttogta Sirius, miközben kisimított egy tincset a lány arcából. A boszorkány felemelte fejét és körbe nézett, majd mikor felismerte a fotelban üldögélő idős nőt, hirtelen felpattant.

- Igazgatónő… - nyögött föl, majd zavartan Siriusra nézett.

- Semmi baj, maradj csak gyermekem. Örömmel látom, hogy sikerült aludnod egy kicsit – mosolyodott el.

- Igen, azóta nem volt rémálmom se – jelentette be a lány, mintegy nyugtatásként.

- Ennek igazán örülök. Ami a továbbiakat illeti. Úgy vélem, hogy pusztán ennyi együtt alvás nem elég, és Poppy is támogatja az ötletem. A szobátokban lévő kandallót összekötöm Sirius kandallójával, és minden este nála fogsz aludni. Nem szeretném nagydobra verni a dolgot, de ha kitudódik, akkor ezt gyógykezelésnek minősítjük, és mint különleges helyzetet kezeljük majd. Ami titeket illet. Szigorúan csakis aludni fogtok – nézett nyomatékosan a férfira.

- Na de kikérem magamnak! Szerinted rámásznék Hermionéra? – háborgott Sirius.

- Ez mindkettőtöknek szól. Vagyis jobban mondva Hermionénak – nézett rá. Hermione tátott szájjal bámult vissza.

- Én se vagyok olyan!

- Most még nem, de lehet hogy egy kis idő után kezdenek más irányba terelődni a dolgok, és a szexuális kapcsolatot szigorúan megtiltom, amíg az iskolában vagytok – szögezte le a nő. Sirius felsóhajtott, és bosszúsan nézett az igazgatónőre.

- Na és mit értesz pontosan szexuális kapcsolat alatt? – piszkálta az igazgatónőt.

- Természetesen nem feküdhettek le egymással, de ezt kérdezni sem kellett volna – háborgott.

- Nem is állt szándékunkban – jelentette ki végül Sirius, majd visszahúzta Hermionét, hogy az ne ácsorogjon mellette. A lány önkénytelenül ült vissza a kanapéra egyenesen Sirius ölébe. Minerva erre ismét felvonta a szemöldökét, de már nem tett újabb megjegyzést. Minden esetre eldöntötte, hogy rajta tartja a szemét a kettősön.

- Mr Potter és Ms Garner holnap reggel érkeznek. Mr Weasley hozza el őket, és majd csak szerdán kell visszamenniük az iskolába ugyancsak a kandallón át. Nem szeretném, ha esetleg valami baj történne. Amíg azt a néhány halálfalót el nem kapják, marad az óvatosság - jelentette ki a boszorkány.

- Nagyszerű. Esetleg van még valami más is? – faggatózott Sirius.

- Nincs, csak ennyit akartam. Most viszont megyek, még rengeteg elintéznivalóm van – jelentette be, majd felállt és eltűnt, ahogy érkezett. Hermione kifújta a benntartott levegőt.

- Komolyan néha a frász kerülget tőle, pedig már nem vagyok elsős – borzongott meg. Sirius ezen nevetni kezdett, ami kissé bosszantotta a boszorkányt.

- Ne nevess ki!

- Bocsáss meg, de nem bírtam visszatartani. Igazad van. Minerva még mindig ijesztő tud lenni – adott igazat a másiknak. Hermione kissé fészkelődni kezdett a férfi ölében, ami igencsak érzékenyen érintette Siriust. Végül egy határozott mozdulattal felemelte a lányt és letette a kanapéra. Hermione persze jelezte nemtetszését, egy rövidke hangadással.

- Hümpf… - morogta maga elé.

- Most meg mi van? – értetlenkedett a férfi.

- Miért tettél le? – fakadt ki a lány. Sirius megvakarta a fejét és elgondolkozva nézett a másikra.

- Hát… Hát mert… - ám nem találta a megfelelő szavakat.

- Jól van, akkor ne is mondd el – sértődött meg a lány, majd karba font kézzel elfordult tőle. Sirius ismét elmosolyodott. Imádta Hermionét, amikor így viselkedett, ahogy a száját biggyesztette, a bosszús csokoládébarna szemeket, amikkel olyan szúrósan tudott ránézni. Hirtelen tért magához és rótta meg magát gondolatai miatt. Inkább felállt és kisétált a konyhába. Hermione csalódottan nézett utána. A szoba máris hidegebbnek tűnt, és hirtelen mintha elemi erővel szakadt volna rá a magány. Nagyjából egy percig bírta, majd elsomfordált a férfi után. Sirius a konyhaasztalnál ült és teáját szürcsölgette. Úgy tűnt valami nagyon leköti gondolatait, mert azt sem vette észre, amikor Hermione elsétált mögötte, majd kihúzta a mellette lévő széket. A boszorkány leplezetlenül bámulta őt. A határozott vonalú állat, a furcsa acélkék színű szemet, és az íves ajkakat, amik ismét a csésze oldalához értek. Hermione Siriusszal együtt nyelt egyet. Vajon milyen lenne megízlelni az ajkait? Biztos puha és lágy lenne a csók… vagy inkább szenvedélytől túlfűtött? Ahogy idáig eljutott hirtelen elvörösödött, majd riadtan kezdte bámulni az asztallapot. Sirius csak ekkor figyelt föl rá, hogy már nincs egyedül. Egy intésére a lány elé került egy csésze tea és némi aprósütemény.

- Egyél egy kicsit, a vacsora csak később lesz – mondta határozottan. Hermione nem ellenkezett, bár nem kívánta a süteményt, sőt még a teát sem. Azonban jobbnak vélte, ha tele van a szája, még mielőtt valami ostobaság csúszna ki rajta. Sirius nem szólt többet, csak komótosan iszogatta tovább a teáját, majd sürgős dologra hivatkozva elvonult a dolgozószobába. A lány megsemmisülten nézett utána. Persze tudta nagyon jól, hogy nem láncolhatja magához a férfit, de akkor is fájt neki, hogy az csak úgy otthagyta.

- Bonny készítsen valamit a kisasszonynak? – kérdezte kedvesen a házimanó.

- Nem Bonny, elég lesz ez – sóhajtott fel.

- Bonny látja, hogy a kisasszony nagyon vékony. Ez nem egészséges… - hozakodott elő vele.

- Igazad van. Tudod… Ha elmondom neked a történetem, megígéred, hogy senkinek nem mondod el?

- Bonny megígéri! – bólogatott hevesen a manólány.

- Jó tehát az egész úgy kezdődött… - és elmesélte az egész históriát a manónak, aki hatalmas szemekkel hallgatta végig. Néha szipogva törölgette könnyeit, vagy óvatosan megsimogatta úrnője karját. Mikor befejezte, tanácstalanul nézett a manóra.

- Most mit csináljak? Az egész annyira abszurd. Mármint olyan, mintha dementorok lennének a közelemben, akárhányszor ő elmegy mellőle… - sóhajtott föl. Bonny értőn bólintott, majd próbált válaszolni.

- Bonny úgy veszi ki a kisasszony szavaiból, hogy a kisasszony nagyon szereti az urat, és csakis vele érzi magát biztonságban – állapította meg.

- Ez igaz, más mellett nem bírnék így aludni, és persze szeretem is, olyan mintha a családom része lenne, egy testvér vagy barát, ahogy tetszik – mondta Hermione.

- Bonny nem ilyen szeretetre gondolt. Olyanra, ami egy férfi és nő között van. A kisasszonyom szerelmes az úrba – cincogta a manólány. Hermione hitetlenkedve nézett rá. Még hogy ő szerelmes legyen Sirius Blackbe? Egy nálánál kétszer idősebb férfiba? Ráadásul egy olyanba, aki közismerten nagy nőcsábász hírében állt? Az ki volt zárva.

- Szerintem tévedsz…

- Kisasszonyom, mondja meg, hogy mit érez pontosan – utasította a manó. Hermione hosszasan töprengett, de nem bírta megfogalmazni. Annyi minden kavargott benne, hogy nem találta rá a szavakat.

- Nem megy – sóhajtott föl bánatosan, majd fejét az asztallapra hajtotta. Bonny szomorúan nézett rá, és visszatért a főzéshez, de korántsem hagyta abba a csevegést.

- A kisasszony össze van zavarodva, ez természetes, de ha megnyugszik, rá fog jönni, hogy mit érez. Bonny tudja… Mikor valaki szerelmes, úgy érzi, belül sok-sok pillangó repdes a testében. Úgy érzi, hogy bármire képes lenne, csakhogy azzal legyen, akit szeret. Szereti őt, és nem számít, hogy az mit tesz vele, vagy mit mond neki, csak szereti. Ha kellene, az életét áldozná érte, és mosolyogva halna meg. Másra sem vágyik, csakhogy rámosolyogjon, hogy hozzászóljon. Mindig azon járnak a gondolatai, hogy hogyan vetesse magát észre. Mikor ő más valakire néz, az nagyon rossz, nagyon fájdalmas. Idebent… mintha szorítanák a szívét. Úgy érzi, hogy belehal a bánatba, ha ő nem szereti. Mikor kiderül, hogy tévedett, és ő is szereti, akkor lesz csak nagyon boldog. Már nem számít semmi, csakis ő, hogy szereti… Szép órák, szép pillanatok… de ha nem vigyáz, akkor elszaladnak. Egyszer már nem tud mit tenni, nem használ semmi, mert ő nem jöhet vissza. Örökre elmegy, és nem jön vissza, pedig szereti és ő is szereti… - hangja szipogásba torkollott és könnyeit kötényével próbálta meg letörölni. Hermione mélységesen megdöbbent a kis manólány viselkedésén. Letérdelt mellé és átölelte, úgy próbálta meg vigasztalni. Csak most tűnt föl neki Bonny furcsa testalkata.

- Bonny… megkérdezhetem, hogy honnan tudod mindezt?

- Bonny volt szerelmes, és még mindig szerelmes, de a szerelme elhagyta… örökre… - szipogta a manólány.

- Mi történt? – érdeklődött a lány, majd Bonny furcsán domborodó pocakjára nézett. – Babát vársz? – kérdezte.

- Bonny annyira sajnálja. Bonny hibázott. Szégyelli magát. Tudja, hogy manók közt nem lehet kapcsolat, csak ha a gazdájuk engedélyezi, de Bonny… megszegte a szabályt – szipogta a manó.

- Én, nem hibáztatlak. Meséld el, hogy mi történt – bíztatta.

- Ő olyan más volt. Furcsa, merész, bátor, különleges. Mindenki azt mondta Bonnynak, hogy ne, mert ő rossz manó. Azt mondták szégyent hoz a manókra, és Bonnyra is. Bonny családja régóta a Roxfortban szolgál, nagyon… nagyon régóta. Kitagadták Bonnyt, amiért nem fogadott szót. Már nem köszönnek neki, nem segítik a munkában, csak megvetően néznek rá… - suttogta szomorúan.

- Ez borzalmas – hüledezett Hermione.

- Bonny szülőanyja próbált segíteni Bonnynak, de Bonny apja nagyon összeveszett vele, meg is ütötte. Bonny nem akarta ezt, így elvonult és csakis a legrosszabb munkákat végzi büntetésként.

- Na és ki a baba apja? – Még meg akarta kérdezni, hogy hol van most, de arra már nem volt szükség.

- Dobby az… Dobby volt az – zokogott fel. Hermione nem bírta tovább és szintén sírni kezdett. Annyira sajnálta a manólányt, és annyira együtt érzett vele. Sejtelme sem volt, hogy Dobbynak volt valakije. Még csak eszükbe sem jutott a dolog.

- Bonny, figyelj, elrendezzük a dolgot valahogy. Ha kell, beszélek az apáddal, és…

- Ne! Bonny nagyon kikapna, amiért elmondott egy ilyen szégyenteljes dolgot – rémült meg a manó.

- Ez nem szégyenteljes. Legyél büszke arra, hogy Dobby a kisbabád apukája, mert ha ő nincs, akkor most a gonoszok győztek volna. Ő mentette meg Harry Pottert, és minket is. Harry holnap hazajön és elmondjuk neki ezt az egészet. Biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit – ígérte a lány. Miután sikerült megnyugtatnia Bonnyt, elindult Sirius keresésére. A dolgozószobájában talált rá.

- Sirius, beszélhetnénk? – kérdezte, mire a férfi felpillantott rá.

- Természetesen. Miről lenne szó?

- Én… szóval, ha vége az iskolának, én elköltözöm – jelentette be. Sirius döbbenetében még a pennát is elejtette.

- Hogy?! – bukott ki belőle.

- Nem akarok útban lenni. Ez a te házad és Harryé. Én csak egy vendég vagyok nálatok – magyarázta.

- Na de ez az otthonod! Mégis miért mennél el? Miért ne maradnál itt? – értetlenkedett a férfi.

- Mert ezt kell tennem, de most nem is ez a lényeg. Kiderült, hogy Bonny terhes, és a családja a Roxfortban kitagadta, mert nem a megfelelő manóval kötötte össze az életét. A lényeg… a manó Dobby volt, így részemről kötelességemnek érzem, hogy segítsek neki – fejezte be.

- Hát ez megdöbbentő, de hogy jön ehhez az, hogy el akarsz menni innen? – értetlenkedett tovább.

- Egyszerű. Ha vége a sulinak, Harry minden nap itt lesz veled, valószínű Ginny is elég sűrűn lesz itt, és te is biztos találsz majd valakit, akivel összekötheted az életed. Rám már nem lesz szükség és csak útban lennék. Van pénzem a Gringottsban. Egy kis lakásra elég lesz, aztán ahogy dolgozom, majd idővel egy nagyobba tudok költözni. Minden esetre szeretném megváltani Bonnyt a Roxfort tulajdonából – magyarázta.

- Még mindig nem tudom, hogy a két dolog hogyan függ össze – értetlenkedett tovább a férfi.

- Csak rájöttem, hogy én nem akarok úgy járni, mint Ő. Talpra kell állnom, egyedül – suttogta a lány. Sirius gondterhelten nézett rá.

- Hermione, kérlek, gondod át. Még olyan messze van a tanév vége. Ráérsz akkor dönteni ilyesmiről, amikor már befejezted – próbálkozott Sirius.

- Ez igaz. Én csak… Hah, őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi ütött belém – hazudta. Pontosan tudta. Megrémült a saját érzéseitől. Minden, amit Bonny mondott, minden egyes szó, mintha csak a saját bensőjében tomboló hurrikánt látta volna meg egy pillanatra. Riadtan jutott el tudatáig, hogy tényleg érez valamit Sirius iránt. Sőt nem csak valamit, hanem szeretetet. Forró, őszinte és nyílt szerelmet. Csakhogy ez lehetetlen volt, tudta jól. Esélye sem volt, hogy meghódítsa a férfit. Elvégre kinek kéne egy olyan lány, mint ő. Állandó kétségek gyötörték így is, hol külsejével, hol jellemével vagy éppen múltjával kapcsolatban. Annyira lehetetlennek tűnt, hogy mindezek ellenére valaki képes legyen beleszeretni. Pláne nem Sirius. Egy olyan férfi, akinek a lábai előtt hevernek a leggyönyörűbb boszorkányok, és akiért mindent megtennének. Mégis hova gondolt, amikor engedett saját gyengeségének, és hagyta kivirágozni azt az aprócska hajtást. Nem volt kétség, az ő hibája, tehát neki kell rendbe hoznia.

- Hermione, ne foglalkozz ilyesmivel, tudod, hogy ez a te otthonod is – bizonygatta Sirius.

- Igen, és köszönöm. Azt hiszem, lepihenek…

- Várj, veled megyek – állt föl a férfi.

- Ne! Nem kell, elboldogulok. Köszönöm – mondta egy halvány mosoly kíséretében a lány, majd becsukta maga mögött az ajtót. Sirius gondterhelten ült tovább az íróasztalánál, mígnem eldöntötte, tennie kell valamit. 

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.