A Prince kúria
A tengerparton tovább folyt az örömteli fogócska. Perselus végül elkapta a nőt, és bár ő tiltakozott, ismét a vízbe hajította, és ez így ment tovább. Hol Nathan landolt a víz alatt, hol pedig Pitont kényszerítették víz alatti búvárkodásra.
Harryék eleinte rosszallva figyelték a jelenetet, majd ők is kedvet kaptak hozzá, és ki-ki a saját feleségét fölkapva, a vízben kötöttek ki mind. Harry nagyon udvariasan Ronnal karöltve még Minervát is megúsztatta. Persze az idős boszorkány méltatlankodott egy sort, de bevallotta, hogy régen szórakozott ennyire jól.
Már késő délutánra járt az idő, mikor leültek a tábortűz köré. Pitonék, ha kettesben voltak, ilyenkor már régen otthon szoktak lenni, de most még mind a ketten tartották magukat.
– Albus most nagyon boldog lenne, ha tudná, hogy mind itt vagyunk – tűnődött el az idős boszorkány.
– Hiányzik az öreg… - vallotta be Piton.
– Elhiszem, mintha az apád lett volna – dünnyögte Minerva.
– Sok tekintetben az volt… a második életem neki köszönhetem, sőt... a harmadikat is – mosolyodott el, majd megsimogatta fia fejét.
– Tudja egyáltalán valaki, hogy hány éves volt? – merengett el Ron.
– Ez jó kérdés, ha jól emlékszem, akkor 1844-ben született – gondolkodott el Minerva.
– Akkor százhatvanhét? – kérdezte Harry gyors fejszámlás után.
– Nem, százhatvankilenc volt – helyesbített Hermione.
– Szeretnék én ilyen sokáig élni – vigyorogta Ron.
– Azért, a muglik életkorához képest, ez hátborzongató – kezdett bele Hermione.
– Igen a muglik, ha elélnek kilencven évig, már sokkal idősebbnek néznek ki Dumbledore-nál – folytatta Harry.
– Egy varázsló életkora attól is függ, hogy mekkora a mágiája. Albusé hatalmas volt, ezért sem nézett ki annyinak, amennyi igazából volt – taglalta Piton.
– Ezért van, hogy a professzor se néz ki többnek harmincötnél? – találgatott Hermione.
Piton öblösen felnevetett.
– Hát ez jó… - nevette.
– Most mi van? – értetlenkedett Hermione.
– Hermione, tudja, hogy hány éves vagyok? – kérdezte komolyan a nőtől.
– Nem igazán… negyvenöt körül lehet… - tippelt a nő.
– Negyvenhat – helyesbített Harry.
– Haver, te ezt honnan tudod? – tágultak nagyra Ron szemei.
– Mert Piton és az anyám közt nincs egy hónap se – vont vállat a férfi.
Piton kissé elszomorodott, hiszen eszébe juttatták azt a nőt, akit valaha szeretett. Harry tudott a dologról, de amolyan egyezményesen hallgattak a dologról. Hermione is érzékelte a beállt csöndet és ez nem tetszett neki.
– Minerva, kik jelentkeztek eddig a bájitaltan tanítására? – kérdezte semleges hangon.
– Ne is mond, tegnapelőtt volt négy meghallgatásom. Egy szóval jellemezve: Pocsék. Én nem értem, hogy néhányan milyen elvakult ötlettől vezérelve jelentkeznek a tanári pályára. Az egyik jelentkező például kijelentette, hogy ő utálja a gyerekeket… - morogta Minerva.
– Én szóltam, hogy nem lesz könnyű – sóhajtott Piton.
– Nem érdekel, akkor is megoldom. Nem terhelhetlek le még egy feladattal. Így is házvezető vagy és viszed az SVK-t, ezt nem tehetem veled – ellenkezett a nő.
– Már pedig más lehetőségünk nem igazán van… - sóhajtozott Piton.
Hermione ahogy elnézte a gondterhelt arcot úgy érezte segítenie kell.
– Minerva, pontosan mi van abban a szerződésben? – érdeklődött még mindig unalmat színlelve, de Piton érzékelte azt az apró változást a nő hangjában. Szeme hirtelen felpattant és úgy meredt a nőre.
– Nos, a tanári fizetés, iskolaidőre szállás a Roxfortban, teljes ellátás, beteg biztosítás, baleset biztosítás, és persze szabadság is – sorolta az asszony.
– Na, és pontosan kit kerestek? Mármint, milyen kikötéseket tettetek? – faggatózott tovább, de ez már Minervának is feltűnt.
– Legyen megfelelő bájitalmesteri végzettsége, valamint pedagógiai végzettsége, de attól még eltekinthetünk – hadarta Piton. Egész végig Hermionén tartotta a szemét, és a nő is furcsán méregette őt.
– Nos… mégis mennyi időre szól egy ilyen szerződés? – tette föl az utolsó kérdését.
Minerva már bőszen mosolygott.
– Amennyire csak szeretnéd – suttogta elhaló hangon. Hermione Pitonról az asszonyra kapta a tekintetét, majd így szólt:
– Egy évre kérem… a többit majd meglátjuk. – Harryék hitetlenkedve kapkodták a fejüket.
– Amennyiben a jelenlegi tanárunk beleegyezik – intett Piton felé.
Hermione kérdőn nézett a férfira, aki felvonta szemöldökét.
– Nos, Hermione én úgy gondolom, hogy ez nem a… - kezdett bele, de Nathan rámordult.
– Apa! – sziszegte a fiú idegesen, mire Piton szája mosolyra húzódott.
– Úgy gondolom, hogy ez nem a megfelelő hely az ilyesmi megbeszélésére, holnap az irodámban átbeszéljük a tanmenetet – fejezte be komoly képpel.
Hermione csak mosolygott és bólintott. Valahogy örült a döntésének. Harryék amint fölfogták, hogy a nő itt marad legalább egy évre, örömtáncba kezdtek.
A nagy vidámságnak az lett a vége, hogy a kisgyerekek – akik amúgy is nyűgösek voltak már – elkezdtek sírni, így a kirándulásnak hamarosan vége szakadt és mindenki elindult haza. Eldöntötték, hogy két hét múlva megismétlik a kirándulást.
Hermione, aznap este, boldogan csukta le szemeit. Hosszú évek óta először érezte úgy, hogy minden rendben van körülötte. A barátai, ha még nem is teljesen, de megértik őt és alkalmazkodnak hozzá. Nathan mindennél jobban szereti őt, ahogy a nő is a gyereket. Egyik álma valósul meg azzal, hogy visszatérhet a Roxfortba. Na meg persze, az a tény sem elhanyagolható, hogy Perselus Piton is a közelében lesz. Ennek különösen örült, megnyugtatta a férfi közelsége. Visszagondolt az aznapra, hogy mik történtek, a közös fürdőzésre, azokra a percekre mikor újra önfeledten nevetett. Álmában újraélte a történteket, ami különösen nagy boldogsággal töltötte el.
Nathan még két napot töltött Hermionéval, de végül az apja hazaparancsolta, mondván egy éven keresztül minden nap bámulhatja majd a nőt. Nathan duzzogott egy kicsit, de Hermione kiengesztelte azzal, hogy majd meglátogatja otthon. A napok változó gyorsasággal teltek, röpült az idő, és mire föleszméltek, eltelt három nap. Máskor fél nap után úgy érezte, mintha már egy hete csinálná ugyanazt.
A strandolás utáni következő vasárnapon, Hermione hivatalos volt Pitonékhoz. A férfi pontban tizenegyre ért oda érte.
– Jó napot Hermione – köszöntötte a nőt.
– Jó napot, professzor – üdvözölte az előtte álló férfit.
– Nathan már nem bír magával, még süteményt is készített – mesélte a férfi.
– Valóban? Akkor ne várakoztassuk tovább – ajánlotta a nő, majd belekarolt a férfiba és kisétáltak az ajtón. Minerva az ablak mögül figyelte őket egészen addig, míg el nem tűnnek.
Hermione ismét csukott szemmel érkezett meg. Igyekezett kihasználni az adandó alkalmat, hogy Piton karjaiban lehet. Persze a férfi sem törte magát össze, hogy lerázza magáról a nőt.
– Megérkeztünk – mondta bársonyos hangján, mire Hermione szeme felpattant és a férfi arcát kezdte fürkészni.
– Máris? – lepődött meg, majd fejét oldalra fordította, de a látvány teljesen mellbe vágta. Nem egy olyan vidéki kertes ház volt, amire számított és nem az a gyártelepi lakás, amiről Harry mesélt neki.
Piton elégedetten látta a nő reakcióját.
– Üdvözlöm a Prince kúriában – suttogta a férfi elégedetten.
A nő szájtátva közeledett a régi kőkerítéshez, amit már jócskán benőtt a borostyán.
– Ez gyönyörű – mondta. Teljesen magával ragadta a hely varázsa. Olyan gyönyörű volt minden. Nem olyan puccos, mint a Malfoy kúria, inkább barátságos, megvolt a hely saját romantikus kisugárzása.
Az ajtó feltárult és egy boldogan mosolygó fiú szaladt felé. Ahogy odaért teljes erejéből megölelte a nőt.
– Ennyire hiányoztam? – kérdezte suttogva Hermione. El nem engedte volna, egy pillanatra sem, a gyereket.
– Még annál is jobban – válaszolta a fiú, majd egy puszit adott a nő arcára.
– A vendéget illene bekísérni – tanácsolta Piton, majd együtt elindultak a ház felé.
Belépve a kúriába egy barátságos előtér fogadta őket. Balra tőlük egy társalgó volt, mellette pedig az ebédlő.
– Hermione megnézed a szobám? – kérlelte a fiú.
A nő nem akart nemet mondani így belement. Elindultak fölfelé a szépen farakott lépcsőkön. A falakon végig festmények voltak, akik most kíváncsian fürkészték a vendéget. Néha összesúgtak a háta mögött és találgatták, hogy ki lehet.
– Ez itt balra apa szobája, de ezt nem mutathatom meg neked – szögezte le a fiú.
– Nyugalom, nem az életem nagy álma, hogy lássam apád hálószobáját – dünnyögte a nő. Persze a gyerek csak kuncogott, viszont ő kissé belepirult a kijelentésébe.
– A mellette lévő egy vendégszoba. Ez itt jobbra az én szobám, ami pedig mögötte van az szintén egy vendégszoba. A folyosó végén van egy fürdő… - magyarázta a fiú lelkesen. Hermione igyekezett mindent eltárolni az agyában. Benyitottak a fiú szobájába. Hermione kellemesen csalódott. Azt hitte, hogy minden zöld, és eléggé komor lesz. Ellenben a szobában a kék szín minden árnyalata megtalálható volt. A bútorok világosak voltak, rengeteg játék és jó néhány könyv volt a polcokon.
Az ágy melletti szekrényen két fénykép volt. Egyiken ő szerepelt a kicsi Nathaniellel, a másikon a fiú volt az apjával.
Hermione meghatottan nézett körbe. A szoba tele volt régi és új emlékekkel. Olyan képekkel, amiket ő nem ismert. Elszomorodott, hiszen csak most döbbent rá igazán, hogy mennyi mindenről lemaradt.
– Ezt is apától kaptam – mutatott a bájitalkészletre a fiú.
– Nem is apád lenne, ha nem ezt adta volna neked – csóválta meg fejét a nő.
– Hát igen, mindene a bájitaltan. Van egy magánlaborunk is – magyarázta a fiú lelkesen.
– Ó, talán majd megnézem – mondta a nő.
– Meg egy nagy könyvtárunk, és egy télikert mindenféle növénnyel, és egy kis üvegház is a bájital alapanyagokhoz. Régen volt egy istálló is, de sajnos Rufus, az unikornis három éve elpusztult… - mondta lehangoltan a fiú.
A nő fölfedezett egy képet, amin a fiú egy fehér unikornison ül és büszkén integet a kamerába.
– Biztos nagyon szép lehetett.
– Az volt, na de gyere, menjünk le a társalgóba – sürgette a fiú, majd maga után vonszolta lefelé a lépcsőn. Piton már ott várta őket. Egy kis frissítővel készült. Viszont, a jelek szerint, nem volt egyedül, mert valakivel beszélgetett.
– Már szeretném látni ezt a híres Hermionét. Nathaniel másról sem beszél csak róla... sőt te is – mondta a női hang.
Hermione kissé ideges lett, nem tudta, hogy más is lesz itt, főleg nem egy nő. Nathan nem törődött azzal, hogy ő éppen le akar cövekelni az ajtóban egyszerűen belökte rajta. Piton azonnal megfordult a hang irányába és a nő elé sietett. Udvariasan a karját nyújtotta felé és bevezette. Hermione kíváncsian nézett körbe, de senkit se látott.
– Foglaljon helyet – mutatott Piton a kanapéra.
Hermione szépen lecsücsült, de még mindig az idegen nőt kereste.
– Mit kérsz inni? – kérdezte Nathan fellelkesülve.
– Csak vizet kérnék – válaszolta a nő. Nathaniel elszaladt a konyhába.
– Nos, hogy tetszik a ház? – érdeklődött Piton miközben ő is helyet foglalt az egyik fotelban.
– Egészen gyönyörű… Nagyon otthonos. Én azt hittem, hogy minden kúria olyan, mint a Malfoyoké, tudja puccparádé és csupa ridegség, de kellemesen csalódtam – taglalta a nő.
– Ez igazából nem… - kezdett bele Piton, de ekkor valaki félbeszakította.
– Perselus, ne légy modortalan. Mutass be a kisasszonynak – hallotta meg ismét a titokzatos nő hangját. Mint kiderült az egyik festményről szólították meg őket. A kandalló fölött egy közepes méretű varázsfestmény lógott. Rajta pedig egy fiatal, de nem különösebben szép boszorkány volt látható.
– Hermione, ő itt az… - kezdett bele Piton.
– Az édesanyja… - tátotta el a száját a nő.
Eileen elégedetten nézett le a nőre.
– Az vagyok, de te honnan ismersz engem? – faggatózott a festmény.
– Tudja még ötödévben, Harry talált egy iskolai könyvet, ami a Félvér Herceg tulajdona volt. Bosszantott, hogy a Herceg segítségével könnyebben és jobb jegyeket szerez nálam, így elkezdtem kideríteni, hogy ki is a Herceg. Bevallom először önre gondoltam – mesélte a nő.
– Cö… Félvér Herceg! Hím nemű és félvér, azt hittem erre rájött – morogta Piton kissé sértetten.
– Nem vagyok ostoba, professzor. Először az édesanyját kutattam föl, majd így jutottam el magához, csak már későn. Akkorra már megtörtént a baj – fejezte be Hermione.
– Potter mindig is felelőtlen volt – morogta a férfi. Közben Nathaniel visszaért egy pohár hideg vízzel.
– Köszönöm – mosolygott rá a nő. A fiú leült mellé és vigyorogva nézett a festményre.
– Ugye milyen szép, nagymama? – kérdezte Eileentől.
– Sokkal szebb, mint a képeken, amit mutattál, jól áll a rövid haj kedvesem – dicsérte meg Hermionét.
A nő kissé elpirult, nem szokott hozzá a dicséretekhez.
– Köszönöm…
– Na és, hogy érzed magad mostanában? Bevallom nagyon felbolydult miattad a ház – pedzegette az asszony.
– Sajnálom, nem ez volt a szándékom…
– Nehogy magára vegye Hermione, anyám nem rossz szándékból mondta – biztosította róla a férfi.
– Tudja, kissé furcsa a természetem, sokan ezt bántónak, vagy sértőnek fogják föl – magyarázta Eileen.
– Semmi gond, ismerve a professzor természetét nyugodtan kijelenthetem, hogy nincs semmi gond önnel – somolyogta Hermione.
– Hé! Kikérem magamnak, én is itt vagyok – háborgott Piton.
– De nem tagadhatod kisfiam, hogy tényleg sok igazság van abban, amit Hermione mond – pedzegette a nő.
Piton keze megfeszült a fotel karfáján. Kezdett nagyon nem tetszeni neki, hogy a két nő összefog ellene.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy vacsorázzunk – próbált hangjára nyugalmat erőltetni. Ahogy a férfi fölállt megjelent előtte egy házimanó.
– Piton gazdám, Mimi jött szólni, hogy a bájitalt folytatnia kell, már csak öt perce van uram – mondta a manó. Piton morogva nézett a plafonra.
– Rendben, csak negyed óra és itt vagyok, addig meg tudnak várni? – kérdezte a nőtől.
– Természetesen – felelte Hermione.
Piton magában szitkozódva kivonult a helyiségből, magára hagyva a kanapén ülőket. Hermione Nathanilere nézett, aki már javában kuncogott.
– Ez meg mi volt? – kérdezte suttogva a nő.
– Tudod, apa kísérletezik… Mindenáron szeretné elnyerni az Arany Merlin Díjat – mesélte a fiú.
– Perselusnak nagyon jó érzéke van a bájitalokhoz… kár, hogy az emberekkel negyed olyan jól sem tud bánni – sóhajtozott a festmény.
– Ezt megcáfolnám, velem tökéletesen bánik… mármint mióta befejeztem az iskolát. Előtte viszont ki nem állhatott – szögezte le a nő.
– Ne hidd, Perselus mesélt rólad, mindig is féltékeny volt Minervára, mert az ő házába kerültél az övé helyett – suttogta a festmény.
– Ó, micsoda mocskos kis titkok derülnek itt ki – emelgette szemöldökét Hermione.
– Mindenesetre örülök, hogy a maradás mellett döntöttél. Nagy erő kellett hozzá, ezért is tisztellek téged – mondta kedvesen az asszony.
Hermione szeme kikerekedett. Tétován tette csak föl a kérdését.
– Ön is tudja, hogy…
– Igen kedvesem, és teljesen megértelek téged – bizonygatta a nő.
– Már nincs olyan ember, aki ne tudna az átélt borzalmaimról - nyögött föl a nő.
– Nincs – jelentette ki Nathan komoly képpel.
– Hidd el kedvesem, te egy csodás ember vagy. Aki képes volt megváltoztatni a fiam, az a leghatalmasabb boszorkány ezen a földön.
Hermione az ismételt bók hallatára megint elpirult. Nathaniel odabújt hozzá és átölelte.
– Én nem szolgáltam rá ezekre a bókokra – kezdte suttogva.
– Ó, dehogynem. Nekem csak egy mugli férjem volt, de felért egy tucat halálfalóval… Perselus még most is haragszik rám a szíve mélyén, mert nem hagytam el Tobiast, és miattam szenvedtünk mindketten. Perselus azért lett olyan rideg és kimért, mert tőlem is ezt látta. Megtanulta hogyan fojtsa el az érzéseit, miként rejtse el azokat egy vastag kőfal mögé.
Hermione kérdőn nézett a festményre.
– Hát ennyire rossz volt? Foszlányokat már hallottam a professzor gyerekkoráról, de csak igazán kis részleteket – vallotta be Hermione.
Eileen felsóhajtott, hiszen most arra készült, hogy föltárja élete legsötétebb éveit.
– Ezt a festményt a szüleim készítették a huszadik születésnapomra. Nem voltak vérmániások, de ellenezték a házasságot egy muglival. Sajnos, nekik lett igazuk, de mit tehettem volna. A szerelem vak… Tobias rendes volt, egészen addig, míg rá nem jött, hogy boszorkány vagyok. Onnantól kezdve, állandóan kiabált velem. Eleinte csak felpofozott, később már komolyabban is megvert. Perselusszal öt hónapos terhes voltam, mikor eltörte a karom és néhány bordám is. Perselus majdnem rajta veszett. Megtanultam, hogy jobb csöndben maradni és tűrni, minthogy baja legyen a fiamnak. Tévedtem… Perselus alig volt egy éves, mikor Tobias őt is verni kezdte, mert a kiságya fölött reptette a játékait. Sohasem felejtem el a rémületet ami Perselus szemében ült. Évekig csak vert, és… megalázott. Számára csak egy átok voltam, ahogy Perselus is. A fiam számára, az egyetlen viszonylagos boldogságot, a legjobb barátja Lily jelentette…
– Lily? Lily Evans? De hiszen ő volt… - szólt közbe Hermione.
– Igen, ő Harry édesanyja, Perselus legjobb barátja, sőt az ő részéről több is volt a dologban. Lily jelentette számára mindazt, amiben sohasem volt része, barát, testvér, család, sőt még a szerelmet is általa ismerte meg, még ha az szerintem inkább csak gyermeteg ragaszkodás volt. Perselus annyira kapaszkodott Lilybe, mintha ő lenne az utolsó esélye az életben maradásra. Aztán ötödévben… történt valami. James Potterék, a fél Roxfort előtt, megszégyenítették őt. Lily meg akarta védeni, mint addig mindig. Csakhogy a fiam kamasz volt, egy sérült és sebzett kamasz. Dühében olyat mondott Lilynek, ami miatt megszakadt közük a kapcsolat… - mesélte szomorúan.
– Ez borzalmas – suttogta Hermione.
– Az, és még nincs vége. Fél évre rá, én is meghaltam… Tobias utolsó ütése miatt eltört a nyakam… Perselusnak nem volt senkije, ekkor állt be közéjük… Kihallgatta azt a jóslatot, de azonnal megbánta, ahogy megtudta, hogy kiről van szó. Próbálta figyelmeztetni őket, könyörgött Albusnak, de nem hittek neki, és Lilyék meghaltak. Perselus végképp összetört, és nem lett más, csak Albus Dumbledore bábja. Éveken keresztül, magányosan, és elszigetelten élt, mindentől és mindenkitől. Csak tette, amit parancsoltak neki, egészen addig, míg meg nem tudta, hogy van egy fia – nézett Nathanielre, aki szintén csöndesen hallgatta a mesét.
– Nathaniel a legnagyobb kincs, ami vele történhetett – suttogta Hermione majd egy puszit adott a fiú fejére.
– Én másként fogalmaznék… Nathaniel a térkép, Perselus a láda, te pedig Hermione a kulcs vagy… Hiába van egy kulcs, ha nincs hozzá térkép, vagy láda, és fordítva is igaz. Csakis együtt vagytok egészek. Perselus sokat változott Nathaniel miatt, de Te vezetted rá Hermione, hogy mit kell csinálnia. Ha fogalmazhatok úgy, megmentetted mind Perselus, mind az unokám életét – suttogta meghatottan a nő.
Hermione nem tudott mit mondani. Ő nem érezte ennyire nagy dolognak azt, amit tett. Ő csak foglalkozott a fiúval, és segített Pitonnak gondozni őt az elején.
– Ez annyira hihetetlen… én nem játszhattam ekkora szerepet az életében – hitetlenkedett a nő.
– Pedig igen… Igazság szerint mióta visszatértél Angliába, Perselus olyan, mint aki be van sózva. Amíg Nathaniel nem volt itthon, folyton fel-alá mászkált, és alig várta, hogy „leellenőrizze” a fiát, pedig csakis veled szeretett volna találkozni…
– Asszonyom, az úr jön fölfelé – figyelmeztette őket a házimanó.
– Kösz Mimi, menj a konyhába – sürgette Nathan. Mire Perselus fölért, már másról folyt az eszmecsere.
– Emlékszem mikor Perselus teljesen pánikba esett, mert Nathaniel spontán varázsolt egyet… - mesélte lelkesen a nő.
– Hogy ti nők, mennyit tudtok pletykálni – mordult föl a férfi.
– Valamivel csak el kellett szórakoztatnom – vágott ártatlan képet Eileen.
– Naná, és csakis az én történeteimmel volt lehetséges – háborgott a férfi.
– Perselus Piton örülj, hogy nem a kisbaba korodról mesélek, amikor a feneked tele volt kiütésekkel… - sziszegte a nő.
Piton elvörösödött, és gyorsan kifelé terelte Hermionét, és a fiát az ebédlőbe. Ott már szépen meg volt terítve és az első fogást tálalta éppen a manó.
Hermione most is elcsodálkozott, hogy a férfi milyen udvariasan kihúzza a székét, ahogy evett és gesztikulált. Pont így képzelt el egy ízig-vérig arisztokrata férfit, pedig tudta, hogy Piton nem az, mégis volt benne valami elegáns vonás és viselkedés. Ahogy így tűnődött, arra is fölfigyelt, hogy Perselus arca mennyivel nyugodtabb és fesztelenebb, amikor fiával beszélget. Ő is észrevette, hogy néha vele szemben is ezt, a már-már kedvesnek nevezhető stílust üti meg. Valahogy teljesen elbűvölte a férfi kisugárzása. Egy pillanatig elmerengett az ötleten, hogy talán véla vér is folyik a férfi ereiben, de emlékezve a Malfoyokra ezt gyorsan ki is zárta.
– Min elmélkedik? – kérdezte Piton, miután a nő már a harmadik felszólításra sem reagált.
– Elnézést… elbambultam – szabadkozott a nő.
– Úgy meredtél apára, mintha csodát látnál – kuncogta Nathan, mire Piton vetett rá egy szigorú pillantást.
– Csak… azon gondolkoztam, hogy miért viselkedik ennyire… arisztokratikusan. Mármint tökéletesen úriemberként? – hadarta gyorsan remélve, hogy elterelheti a témát.
– Tudja anyám aranyvérű volt, és a szülei a Princek ősi aranyvérű család. Én ugyan nem voltam kékvérű, de valahogy a fél kékvérű unokájukon mégis megakadt a szemük. Csak párszor voltam náluk, de nem volt valami felemelő élmény. Ők tanították meg nekem az etikett alapjait – mesélte kissé undorodó képet vágva.
– Nekem tetszik… - csúszott ki a nő száján, amitől Piton rákapta a tekintetét. Gyorsan ki kellett nyögnie még valamit, hogy kimásszon a slamasztikából. – Mármint tetszik ez a lovagiasság… egy kicsit olyan, mintha egy herceggel ülnék egy asztalnál – mondta, de meg is bánta. Nem, hogy javított a helyzeten, képes volt még rontani rajta.
Piton szája széle megrándult, de nem nevette el magát.
– Nos, legalább a névre rászolgáltam ezek szerint – gúnyolódott saját magán.
– Sajnálom, össze-vissza fecsegek – pironkodott a nő.
– Semmi gond, Hermione. Bevallom jó ezt hallani, ezek szerint Albus „illemtan” óráinak volt értelme – mosolyodott el.
– Ez komoly? Mármint Dumbledore illemtan órákat adott magának? – tátotta el a száját a nő.
– Igen, azt mondta, hogy nem lehetek olyan, mint egy kaktusz a sivatagban – legyintett a férfi nemtörődömül.
Hermione ismét kezdte azt érezni, hogy ki fog bukni belőle valami, amit később megint csak megbán.
– Ugye azt tudja, hogy a kaktuszok virága a legcsodásabb dolog a világon? Hiszen, olyan zord körülmények között is képesek olyan csodákra, mint a virágzás… bár tele vannak tüskékkel én mindig is szerettem őket. Nehezen megközelíthetők, de mégis megéri odafigyelni rájuk, mert csodás pillanatokat hoznak az ember életébe. Érti? – kérdezte lágyan mosolyogva.
Piton kissé döbbenten nézett rá. Nem akart hinni a fülének. Ez már jóval túlment azon a határon, amit még higgadtan el tudott viselni. Nem tudta, hogy mit reagáljon. Gúnyolódjon vagy bókoljon, netán megköszönje, vagy ellenkezzen. Tanácstalansága az arcára is kiült.
– Apa, nem halsz bele… csak egy szép bókot kaptál – mondta Nathan nagyon komolyan. Piton mint aki felszabadult elkezdett nevetni. Őszinte, boldog nevetés hagyta el a száját. Benne volt az a sok feszültség, ami egy ideje már felgyülemlett benne.
Látva a férfi reakcióját, Hermione is mosolyogni kezdett. Szerette, mikor Perselus nevet. Olyankor egy olyan arcát mutatta meg, ami az évek alatt Hermione álmaiban megjelent. Sokszor álmodott hasonló jelenetről. Pitonnal beszélgetnek és a férfi elkezd nevetni. Most viszont, ez az egész, valóság volt. Mintha egy álma vált volna valóra.
<< >>
|
szia, ez a fejezet is remek lett, tovább folytatódtak azok a kis humoros beszólások, amelyek feldobják az egészet. a ház a képen amit találtál egyszerűen csodás én is álnék itt. viszont sajnálom h Elieen ennyire egyszerűsíti a dolgot s sokmindent kifecseg amit talán nem kéne kiteregetni. uakkor vicces mikor Piton pirul. egy személyes kérérs én a magam részéről szívesen olvasnék 1-2helyen arról milyen a prof viszonya Harryvel az események után (1-2 rövidke párbeszédre gondolok)
továmmi múzsák csókját
Majd meglátom mit tehetek Harry és Piton ügyében, bár itt Harry Potter csak mellékszereplő és az előtérben főként a kis páros és a gyerek(ek) :P lesznek. Hupsz az én elkotyogós mindenemet XD