Találkozás

Lily úgy kullogott lehajtott fejjel a nappaliba, mintha ismét elsős lenne a Roxfortban és maga McGalagony irodájába készülődne. Semmi kedve nem volt a beszélgetéshez, félt, szabályosan rettegett. Eddig ugyan mindent el tudott titkolni, de fia már nem kisgyerek, lassan magától is rájönne mindenre. A nő belátta, ideje fellebbenteni a fátylat.

- Előre leszögezem, nem mindenre fogok válaszolni… - kezdett bele.

- Azt rögtön sejtettem. Mondjuk, kezdjük ott, hogy én elmondom, mit tudok, rendben? – ajánlotta fel, mire a boszorkány bólintott.

- Nagyszerű. Tehát Az igazi nevem Harry Potter, a háborúban menekültünk el Dumbledore parancsára és változtattunk nevet. Soha senkivel nem tartottad a kapcsolatot, senki nem keresett eltekintve attól a pár levéltől, amit ő küldött. Igaz?

- Igen – válaszolta a nő.

- Na, már most, miért pont most jöttünk vissza? Miért nem öt éve vagy tíz? Most nem annyira veszélyes a helyzet? – faggatózott.

- Igazából nem tudom, csak az újságokból tudtam tájékozódni. Nem mertem felvenni senkivel a kapcsolatot a régi barátaim közül. Féltem, hogy magamat és őket is bajba sodrom ezzel. Ezért is jöttünk ide olyan nagy titokban. Már régóta vissza akartam térni, de az igazgató mindig azt mondta még nem szabad…

- De már évek óta nem is írt neked! – lázongott Harry.

- Pontosan, és ez volt a kezdet. A végét pedig te is tudod, a bájitalszaküzlet becsődölt a Borgia vállalat miatt, már nem volt fix megélhetésem – tárta szét karjait a nő.

- Oké, ez érthető. Na és mi a helyzet Pitonnal? – forszírozta a dolgot. Lily hezitált végül arra jutott, hogy előbb kifaggatja fiát.

- Mi a te álláspontod?

- Nem csakhogy nem ismered, de egyenesen barátok voltatok, vagy valami ilyesmi…

- Valami ilyesmi? Mire akarsz kilyukadni? – kacagott fel feszülten a nő mire Harry az orra alá dugta a gyűrött képet. Lily mellkasa fel-alá járt és kissé zilált is. Megpróbálta kikapni fia kezéből a képet, de az gyorsabb volt nála.

- Á-á, azt már nem.

- De az az én képem! – kiáltott fel az asszony.

- Egyszer kidobtad, így lemondtál róla, így már az enyém. Tehát még mindig azt állítod, hogy csak szimpla iskolatársak voltatok? – szegezte neki a kérdést. Lily egy ideig még hallgatott, de végül válaszolt.

- Ő volt a legjobb barátom. Egy helyen nőttünk föl, ő mondta el, hogy boszorkány vagyok, együtt jöttünk a Roxfortba, és még azután is barátok maradtunk, hogy ő mardekáros lett én pedig griffendéles. James, Sirius, Remus és Peter sokat gúnyolódott rajta. Perselus családi körülményei… nem éppen voltak ideálisnak nevezhetők.

- Ezt hogy érted? – vonta össze a szemöldökét a srác.

- Perselus apja mugli volt, egy alkoholista, aki gyűlölte a mágiát, ráadásul agresszív is volt. A többit had ne kelljen elmesélnem, kérlek – nézett fiára szomorúan. Harry arca elkomorult és kissé lehajtotta a fejét.

- Verte őt?

- Őt is és Eileent is, az édesanyját. Én voltam Perselus egyetlen támasza addig a napig... – itt elhallgatott. Harry hagyott neki egy kis időt, hogy összeszedje gondolatait.

- Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll. Ez történt velünk is. Minden tökéletes volt, amíg ott voltunk egymásnak történhetett bármi… Csakhogy őt elkezdték megkörnyékezni a halálfaló ivadékok, mert okosabb volt az átlagos diákoknál. Tudtam, hogy az elismerés a gyengéje, tőlük pedig megkapta azt. Egyre többet veszekedtünk miattuk. Végül az ötödéves SVK vizsga után a parton összekaptak Jamesszékkel. Mindenki előtt megszégyenítették, én pedig megpróbáltam megvédeni… hiba volt. Perselus amúgy is nagyon labilis volt, ami az önérzetét illeti, azzal pedig, hogy egy lány kelt a védelmére minden önbecsülése elszállt…

- Mi történt?

- Lesárvérűzött bennem pedig egy világ omlott össze. Csalódtam benne és bár csak a pillanatnyi düh beszélt belőle nem tudtam neki megbocsájtani. Sokáig próbált megbékíteni, de nem sikerült neki. Végül teljesen összevesztünk és útjaink elváltak – fejezte be. Harry hümmögött párat, majd feltette azt a kérdést, amire igazán kíváncsi volt.

- Te voltál a szerelme, igaz? – a kérdés hideg zuhanyként érte a boszorkányt. Száját hol kinyitotta, hol becsukta. Nem tudta mit is mondhatna, végül rádöbbent bármit is mond, bármit is hazudik, fia már úgy is sejti az igazat.

- Szerettük egymást… de ez már régen volt és én utána összejöttem az apáddal és…

- Hazudsz – sziszegte Harry dühösen.

- Én nem!

- De igen és te is tudod! Piton még mindig szeret. Láttam őt, a parkban minden nap kimegy egy padhoz és odavisz két szál rózsát. Az az ember teljesen összetört, mert a szerelmét holtnak hiszi. Legalább annyival tartozol neki, hogy elmondod életben vagy. 

- Azt nem tehetem! – pattant fel a nő és járkálni kezdett a szobában.

- Vagy te mondod el, vagy én!

- Harry, nem teheted… - rémült meg.

- De megtehetem és meg is teszem. Ma is a parkban lesz, beszélj vele, ha nem, akkor én megyek oda és elmondok neki mindent – fenyegetőzött.

- Harry kérlek.

- Nem anya, elég volt a sok hazugságból és átverésből. Te élsz, én élek, és ezt a világnak is tudnia kell!

- Félek, hogy bajod esik – szipogta a nő. Harry itt kissé elbizonytalanodott.

- Ugyan mi bajom lehetne? – sejtette, hogy most valami másra is megkapja a magyarázatot.

- Annak idején született egy jóslat… Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött… azoknak születik, akik háromszor dacoltak vele, s a hetedik hónap halála szüli őt… A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik… Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli…- Harry most először érezte úgy a beszélgetésük alatt, hogy hátrányban van édesanyjával szemben.

- Én voltam az? De hiszen csak csecsemő voltam!

- Tudom, de ő akkor is meg akart ölni. Perselus figyelmeztetett minket, és mi el is rejtőztünk, de Peter akit a barátunknak hittünk elárult minket. A Sötét Nagyúr ránk támadt és apád akkor halt meg és majdnem mi is, ha nem jön Dumbledore…

- Dumbledore? Mégis mit keresett ő ott?

- Ő mentett meg minket, ő ölte meg – magyarázta a nő. Harry gondterhelten masszírozta meg orrnyergét.

- Nem, itt valami nincs rendjén.

- Mire célzol?

- Még nem tudom, de ismersz, kiderítem. Na jó, tehát mit fogsz tenni? Elmész ma délután a parkba? – kérdezte ismét. A boszorkány nem tehetett mást. Azt végképp nem akarta, hogy fia álljon elsőként Perselus elé.

- Rendben, elmegyek, de tudd, hogy most nagyon haragszom rád – morogta az asszony.

- Nem jobban, mint én rád, elvégre neked van több titkolni valód – felelte gonoszan. A nő felhorkantott és nem bírta ki, hogy ne jegyezze meg.

- Hah, nem is tudom miért a Griffendélbe osztott a süveg, te mardekáros kis disznó – dünnyögte a nő. Harry szája széle megrándult. Tudta, hogy ha anyja így beszél, azt sohasem gondolja komolyan.

- Köszönöm a beismerést ezzel jó sokat lendítettél egy másik kutatásomon – vigyorodott el. Lily szeme kikerekedett, majd homlokára csapott.

- Hallottad az egészet igaz? Amit Sirius mondott – bosszankodott.

- Nehéz volt nem hallani, úgy üvölt, mint a sakál – gúnyolódott Harry.

- Tudod ilyenkor tényleg olyan, vagy mint ő – tette csípőre kezét a nő, majd egy díszpárnát hajított fia arcába.

- Hé! Azért olyan orrot nem igazán szeretnék, mint neki van – kacagott fel, majd viszonozta a felé dobott párnát. A hangulat kissé oldottabbá vált, de mikor már mind a ketten a kanapé előtt hevertek a földön ismét visszatértek a szörnyű valóságba.

- Azt hittem jobban kiborulsz, ha megtudod a dolgot – suttogta a nő. Harry csak vállat vont és fejét anyja vállára hajtotta.

- Minek borulnék ki? Nekem nem volt apám, vagyis tudom, hogy ott volt James Potter, de nem is ismertem és te se beszéltél róla olyan hű de sokat. Még az emlékét se nagyon tudom elveszíteni, hiszen nincs is olyanom. Ne értsd félre, tisztelem őt, hiszen meghalt értem… értünk, de nem fogom magam a földhöz verni és ordítani akár egy kisgyerek.

Lily elégedetten simogatta meg fia fejét és úgy érezte nagy kő esett le a szívéről. Ez a titok már régóta nyomta a vállát.

- Akarod tudni, hogy történt? – érdeklődött a nő. Harry arca eltorzult és hányást imitált.

- Fúj, ennyire nem kell perverznek lenni – borzongott meg, mire Lily fejbe kólintotta.

- Nem is volt gusztustalan! Október vége volt, már iszonyatosan hideg volt odakint, de a fákon még mindig volt néhány tarka levél. Anyát látogattam meg és utána elindultam apához a temetőbe. Miután ott végeztem már indultam visszafelé, de nem bírtam ki, hogy ne menjek oda Eileen sírjához.

- Piton anyjához?

- Igen. Tudod imádnivaló nő volt, ugyan olyan szarkasztikus, mint a fia, de nagyon megértő és védelmező. Mikor odaértem Perselus ült ott a sír mellett. Olyan elhagyatott volt. Meglepődött mikor meglátott, de nem rántott pálcát. Mintha tudta volna, hogy nem bántani akarom. Letettem a virágcsokrot a sírra, de nem szóltam egy szót sem, ahogyan ő sem. Mikor már indulóban voltam ő megszólalt. Azt mondta: Sajnálom, szeretlek. Én pedig egyszerűen elvesztettem az eszem. James előtte vert át. Úgy volt, hogy ő is velem jön, de munkára hivatkozva inkább elment Siriusszal iszogatni. Persze én rájöttem, de nem szóltam. Ott és akkor úgy éreztem, ha nem ölelhetem át Perselust, akkor belehalok a fájdalomba. Egyszerűen odaszaladtam hozzá és megcsókoltam.

- Te kezdeményeztél? – lepődött meg Harry.

- A zord küldő mögött Perselus egy bolyhos nyuszi, ha a romantikus lépésekről van szó – dünnyögte a nő. Harry ezen jót vigyorgott.

- Na és ezután?

- Már nem tudom hogyan keveredtünk el a régi házukba. Az apja halála után ő örökölte. Az ugyan olyan lelakott volt, mint mikor gyerekek voltunk, de nem érdekelt. A szobájában kötöttünk ki és megtörtént… Sohasem voltam még olyan boldog, mint akkor. Aztán elaludtunk, én pedig felriadtam úgy hajnal kettő körül. Tudtam, hogy nem így kéne, de összeszedtem a cuccaimat és eljöttem tőle.

- Leléptél? Minden bejelentés nélkül? Egy szót se szóltál neki? – hitetlenkedett Harry.

- Pontosan. Mikor hazaértem James már ki volt ütve a piától így csak vettem egy zuhanyt és befeküdtem mellé az ágyba. Furcsa volt, mert nem volt bűntudatom amiatt, hogy megtettem, csak azt sajnáltam, hogy Perselus milyen borzalmasan fogja érezni magát ezután.

- Aztán kiderült, hogy terhes vagy – állapította meg Harry.

- Úgy van. James ujjongott örömében én pedig ezután már nem láttam Perselust. Legközelebb akkor bukkant csak föl, mikor figyelmeztetett minket – fejezte be. Hosszú ideig hallgattak mind a ketten és próbálták emésztgetni a hallottakat. Végül úgy döntöttek, hogy egyelőre csak Lily találkozik majd a férfival, hiszen az így is biztosan sokkos állapotba kerül majd tőle.

A boszorkány alig bírta kivárni, hogy eljöjjön a délután. Harry nevetve figyelte, ahogy egyik ruháját próbálgatta fel a másik után.

- És mi van, ha utál? – kérdezte aggodalmasan.

- Kétlem, de azért pálcát vigyél – figyelmeztette a srác komoly képpel.

- Gondolod, hogy megátkozna? – riadt meg a nő.

- Jobb félni, mint megijedni – kuncogta Harry.

- Ne viccelődj velem édes fiam, mert olyan átkot szórok rád, amit még évekig emlegetni fogsz – fenyegetőzött. A fiú ekkor jobbnak látta, ha nem húzza tovább feleslegesen anyja idegeit.

- Lassan itt az idő, menned kéne – sürgette őt.

- Nem túl szűk ez a farmer? Úgy érzem, megfulladok benne – dohogta.

- Anya szép vagy, az a plusz pár kilo meg elfér rajtad – válaszolta merev arccal. Lily álla a padlón koppant és szerette volna fiát megfojtani, de ezt a nemes cselekedetét az idő hiánya miatt későbbre kellett halasztania.

- Indulok – sóhajtott fel. Harry már készült, hogy üdvrivalgással bocsájtja útjára anyját, de végül letett róla.

Nem sietett, sőt igyekezett olyan lassan haladni, ahogyan csak lehet. Legnagyobb sajnálatára így is idő előtt odaért. Ott még senkit sem talált, így úgy döntött egy félreeső helyen fog várakozni. Fejében megannyi eshetőséget játszott le. Perselus amint megátkozza, Perselus amint vádaskodik, a gyűlölködő Perselus, ezután jöttek a sokkal kellemesebb képzelgések, mint a Perselus magához szorítja, Perselus megbocsájtón rámosolyog, és így tovább.

Mire észhez kapott már el is érkezett a találkozás ideje, sőt néhány perccel el is múlt. Azonban Pitonnak nyoma sem volt.

- Talán nem is ez a pad az – tűnődött el magában. Még várt néhány percet, de nem történt semmi. Már éppen azon volt, hogy elmegy, mikor a szemközti ösvényről meglátott közeledni egy alakot.

A férfi magas volt, szikár és eléggé leverten viselkedett. Lily szája elé tette a kezét nehogy bármilyen hangot adjon ki.

- Ő lenne Perselus? – kérdezte saját magától. A válasz pedig igen volt, ugyan az az arcforma, bár idősebb kiadásban. A férfi odasétált az egyik padhoz, majd két szál rózsát tett le rá. Lily értetlenül nézte a jelenetet, mikor pedig látta, hogy Perselus lassan indulni készül tudta, hogy neki is mennie kéne. Csakhogy a lába nem mozdult, teljesen ledermedt. Piton pedig lassan távolodni kezdett. Minden lépéssel, amit megtett, Lily egyre kétségbeesettebbé vált. Szólni akart, de hang nem jött ki a torkán. Még így is látta, hogy a másik mennyire megtört az évek alatt. Fogalma sem volt mire számítson, ha kiderül az igazság. Végül Piton eltűnt az egyik ösvényen, ő pedig megtette az első lépést. Már nem volt ideges, sokkal inkább izgatott. Lassan odasétált az öreg padhoz és megállt előtte, majd felemelte a rózsákat. Akaratlanul is megszagolta és elmosolyodott. Fia elmondása szerint Perselus naponta hoz rózsát erre a helyre, de nem tudta miért pont ide.

Végül megfordult és még a lélegzete is elakadt a látványtól. A nap sugarai átszűrődtek a lombkoronán és még szemkápráztatóbbá varázsolták a leveleket. Hirtelen eszébe jutott, hogy több mint húsz évvel ezelőtt itt kirándultak az évfolyammal ő és Perselus pedig pontosan itt ácsorogtak. Talán gyerekes gondolat volt akkor, de azt tervezték, ha elég idősek lesznek, vesznek itt egy házat és ideköltöznek együtt. Akkor még minden olyan tökéletes volt, de pár hónappal később mindennek vége lett.

A felismerés olyannyira letaglózta a boszorkányt, hogy le kellett ülnie a padra. A felismerés, hogy a másik még most is idejár erre a helyre lassan rádöbbentette, hogy a pletykák talán mégis igazak voltak és ő nagyon nagyot tévedett. Gondolataiba mélyedve szorongatta a rózsákat, mikor az ösvény felől léptek zajára lett figyelmes. Akár egy lassított felvételen, úgy emelte föl a fejét és nézett a közeledő alakra. Perselus volt az, visszatért. A férfi hitetlenkedve nézte a padon ücsörgő nőt és nem akart hinni a szemének.

- Mi ez? Te… Te meghaltál – nyögte ki alig hallhatóan. Lily magára erőltetett egy apró mosolyt, mire a férfi automatikusan a pálcájáért nyúlt.

- Ki vagy te?! – követelte. Arcán látszott a kétségbeesés.

- Azt hittem megismersz, bár tény, hogy az elmúlt tizenöt évben lett pár ráncom és néhány kilót is felszedtem – dünnyögte a nő. Perselus összevonta szemöldökét és tett egy tétova lépést. Lily arrébb húzódott a padon és megpaskolta maga mellett a helyet. Piton hezitált, végül engedett a kíváncsiságának és leült mellé. Ahogy így egymás mellett ültek egymás felé fordulva közelebbről is megvizsgálhatták a másikat.

- Te is megöregedtél, van néhány ráncod – kezdte a boszorkány.

- A fenét se érdeklik a ráncok, ki vele ki vagy és mit akarsz – dörrent rá a férfi. Lily felsóhajtott és hátradőlt a padon.

- Kérdezz valamit – ajánlotta fel. Piton morfondírozott egy darabig, hogy mit is kérdezzen tőle.

- Mi ez a hely?

- Itt voltunk a kiránduláson és itt döntöttük el, hogy majd veszünk egy közös házat és együtt fogunk élni – felelte a nő. Perselus arca megrezzent, de még tartotta magát.

- Ez még nem elég…

- A te kérdésed volt, hibáztasd saját magad – válaszolta a nő. Piton kissé elhúzta a száját és ismét gondolkozni kezdett.

- Mi a legnagyobb titkunk?

- Az enyémet tudom, és részben kapcsolódik a tiédhez is – csúszott ki a nő száján.

- Ne köntörfalazz itt nekem, hanem beszélj! – utasította.

- Oké Mr Méregzsák, de ha ilyen hangon beszélsz velem megmondom a fiamnak, hogy el is felejtheti, hogy én veled még egyszer szóba álljak – dohogta.

- Hogy jön ide a fiad? – értetlenkedett a férfi. Csak ekkor esett le neki, hogy az említett gyerek ezek szerint életben van.

- Mert ő erőszakoskodott, hogy találkozzam veled.

- Magadtól nem tetted volna? – bizonytalanodott el a varázsló.

- Nem hiszem, legalábbis még nem… Nézd, a közös titkunk 79 október 31 Fonó sor… - válaszolta végül. Piton lassan bólintott, ő is erre gondolt és tudta, hogy erről senki más nem tudhat.

- Még mindig nem értem, azt hittem halott vagy, láttam a holttested – bizonygatta a férfi. Lassan kezdte levedleni merev tartását és teljes testével a másik felé fordult. Szemében némi remény csillogott, hogy talán tényleg igaz, amit hall és lát.

- A holttest részét nem tudom, hogy intézte, de miután James meghalt és Őt legyőzte Albus engem és Harryt elküldött az országból. Eddig Seattle-ben éltünk. Eleinte úgy volt, hogy csak a védelmünk miatt kell oda mennünk, de Albus egyre kevesebbet írt, ritkábban jelentkezett végül eltűnt teljes nyolc évre… Akkor jöttem rá, hogy ejtve lettünk – kacagott fel elkeseredetten.

- Albus mindvégig tudott erről?! Képes volt eltitkolni, sőt megrendezni ezt az egészet? Hiszen látta, tudta mennyit szenvedtem emiatt – hitetlenkedett a férfi.

- Sok mindent nem tudsz Albus Dumbledore-ról. Nem olyan szent, mint amilyennek mindenki hiszi én már erre régebben rájöttem. Az, hogy cserbenhagyott engem és a fiam csak a jéghegy csúcsa volt. Lassan kezd összeállni a kép. Minket eltávolított a képből, hogy ha mégsem sikerül a terve, akkor még mindig elő tudja kaparni Harryt, mint a B tervet. Nekem például azt mondta, hogy te ölted meg Jamest – bukott ki belőle.

- Hogy mi van?! Merlinre én soha! Jó lehet fenyegetőztem vele, de sohasem tettem volna meg. Hiszen tudod, hogy nekem csakis te számítottál és nem örültél volna neki, ha kinyírom a drága férjed – jegyezte meg félvállról. Lily megforgatta a szemét jelezve, hogy nem éppen kedvére való ez a téma.

- James jó ember volt bárki bármit is mondjon – szögezte le.

- Felnőttként igen, de kölyökként egy kiállhatatlan kis szemétláda volt ezt te is tudod – fortyogott Piton.

- Tudod mit? Ezt ne itt és most beszéljük meg. Mi lenne, ha eljönnél hozzánk, ott folytathatnánk – ajánlotta fel. A férfi hezitált ugyan, de a lehetőség, hogy még egy kicsit a másik közelében lehet túlságosan is csábító volt a számára. Belement.

Néhány perces séta után el is érték a házat. Perselus egyre kíváncsibban várta a találkozást a fiúval, bár biztosra vette, hogy az kiköpött James Potter, de a nő elejtett szavai mégis kétségek közt hagyták. Ahogy beértek orrukat megcsapta a készülőben lévő vacsora illata.

- Harry, megjöttem! – kiáltotta el magát a nő és a válasz sem késlekedett sokáig.

- A konyhában vagyok, korán jöttél – hallották meg a hangot.

- Miért mit vártál? – kérdezett vissza a nő miközben levette cipőjét. A férfi követte példáját levetkőzött és a fogasra akasztotta talárját.

- Nem is tudom, mondjuk egy kis összeborulást, netalán gyárthattatok volna nekem egy kistestvért – nevette el magát Harry. Perselus nem akart hinni a fülének. Lily csak legyintett és elindult a konyha felé maga után intve a férfit.

- Harry édes fiam, azért ennyire ne lovalld bele magad – korholta meg fiát, mire az ismét felnevetett. Perselus érdeklődve fordult be a konyhába a boszorkány nyomában és a látvány teljesen meglepte. Ez ugyan az a fiú volt, akit előző nap látott Grangerrel. A fiú ruháján egy kötény volt és szorgosan kavargatott valamit a serpenyőben. Perselus csak bambán bámulta a hozzáértő mozdulatot, amivel fűszerezte a félkész vacsorát.

- Mi készül? – érdeklődött a nő miközben áthajolt fia válla felett. Harry még ekkor sem nézett hátra.

- A kedvenced paprikás omlett pirítóssal.

- Úgy érted a Te kedvenced, hol a gomba? – kérte számon a nő.

- Tudod, hogy utálom a gombát – dünnyögte a srác.

- Én meg imádom, ezért is a te kedvenc vacsorád, ha az enyém lenne, lenne benne gomba is – bizonygatta Lily.

- Mi jó abban az undorító, nyunyorgós, rágós izében – borzongott meg.

- Pontosan, amit felsoroltál, amúgy nagyon egészséges is és… - állt le vele vitatkozni, mire Harry felemelte bal tenyerét, hogy leállítsa.

- Elég, nem akarok több kiselőadást és vitát a gomba jótékony hatásairól az emberi szervezetre, utálom mert undorító és kész! – zárta rövidre. Perselus megkövülve nézte a teljesen átlagos és mindennapi jelenetet. Anya és fia kapcsolata tökéletes volt, bár Perselusnak sohasem volt része ennyire mély kapcsolatban a szüleivel, de mégis tudta, ez így helyes. Lily a vita eldöntésére őt választotta.

- Neked mi a véleményed? – szólt hátra a férfinak, mire Harry ijedten perdült meg. Szeme óriásira kerekedett, ahogy meglátta az ajtófélfának támaszkodó férfit.

- Őőőőőő, jó napot, uram… Anya, szólhattál volna, hogy nem vagy egyedül, akkor nem csinálok magamból komplett idiótát – sziszegte a srác.

- Szerinted idiótán viselkedett? – fordult Lily Pitonhoz. Az kissé megköszörülte a torkát és úgy válaszolt.

- Szerintem semmi idiotizmus nem volt az előbbi jelenetben leszámítva azt, ahogyan a gombáról vélekedsz Lily, mivel az csakis bájitalba való, nem emberi fogyasztásra – jelentette ki. Harryből ekkor prüszkölés szerű hang szakadt ki, Lily pedig bosszúsan meredt rájuk.

- Na, kösz szépen… Az alma nem esik messze a fájától – mordult föl, majd visszafordult a serpenyőhöz és elővarázsolta a hűtőben lévő felaprított gombákat, majd bosszúból mindet a félkész ételbe szórta. Mikor rájött mit is tett, riadtan nézett az egyre nagyobb zavarban lévő Harryre, majd a megkövülten álló férfira.

- A francba…

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2016.07.07. 19:41 Aletha Borgia mint az a bizonyos méregkeverő család?? Lol:) A konyhai jelenetben Lily az tulajdonképpen elárulta a titkát? Válasz: Igen azaz! Hát Lily kissé szeleburdi szóval nem mindig úgy jönnek ki a dolgai mint ahogy azt akarja. :D