Egy család
A kúria hatalmas volt, mintha csak egy Malfoy birtokot láttak volna. Nathaniel szájtátva nézett körbe. Még sohasem látott ekkora fényűzést. Az ajtóban egy házimanó fogadta őket, de nem az a kifejezetten szakadt ruhás manó volt, egyenruhát viselt.
– Az úr és az úrnő már várja önöket – mondta, majd mutatta az utat. Mathew arca megfeszült, tartása megmerevedett. Már azt sem tudta, hogy mikor járt itt utoljára. Minden a régi volt, ugyanazok a bútorok, festmények, dísztárgyak, és mégis idegennek tűntek. Mintha egy másik világba csöppent volna.
Az iroda ajtaja elé érve, megtorpant. A lába a földbe gyökerezett. Még mindig fülében csengtek az apja szavai:
– „Az én fiam halott. Egy ilyen korcsnak nincs helye a családban…”. Még szinte a végére sem jutott az emléknek, máris nyílt az ajtó és meglátta őket. Apja ott ült az íróasztal mögött, míg az anyja egy fotelben foglalt helyet. Matt arca megrándult látva azt a közönyt, ami apjáról sugárzott, de ezzel nem ő volt az egyetlen. Perselusban is hasonló érzések kavarogtak. Ez a férfi hasonlított az apjára. A különbség csak annyi volt, hogy ez a férfi nem volt alkoholista, és díszes ruhákat viselt.
– Ms. Granger, ha nem tévedek – biccentett a férfi.
– Ön pedig biztos Mr. Peizer – válaszolt hasonlóan a nő.
– Kérem, foglaljanak helyet – mutatott a kanapéra, miközben Matt édesanyja egyfolytában fiát fürkészte. Hermione rosszul volt ettől az egész színészkedéstől, így a közepébe vágott a dolognak.
– Mr. Peizer, ön is tudja, hogy miről van szó, így ne kerülgessük a forró kását – ajánlotta.
– Igen, olvastam a levelét.
– És mi a véleménye? Hajlandó lemondani a fiáról, hogy én örökbe fogadhassam, és egy normális, szerető családban nőhessen föl? – A férfi felhorkantott.
– Normális család? Ms. Granger, maga szegény, tanít vagy gyógyít egyre megy, akkor is csak az marad, ami. A hírek ide is eljutottak, ismerem a múltját. Maga szerint, normális élete lehetne ott ennek a gyereknek? – mutatott Mattre.
– Miért, maga szerint úgy normális élete lehet, hogy egyedül nő föl, pénz, támogatás és szeretet nélkül? – szólt közbe Perselus.
– Elnézést, de ön mégis kicsoda? – háborgott a férfi.
– Perselus Piton professzor a Roxfort igazgatóhelyettese vagyok. Tanúként, és egyben érintettként vagyok itt az üggyel kapcsolatban – válaszolta. Hangjából sütött a megvetés, amivel igyekezett Matt apját célba venni.
– Hallottam magáról… Maga kísérletezgetett azzal a főzettel, amivel kezelik az ilyeneket…
– Neki van neve, Mr. Peizer, Mathewnak hívják! – sziszegte Hermione.
– Rendben, ahogy akarják. Tehát mégis mit akar Ms. Granger? Egy koloncot venni a nyakába? Jól meggondolta?
– Egyszer fogom elmondani, Mr. Peizer, nem többször. Mathew többet ér, mint a világ összes galleonja együttvéve. Több szív és lélek van szegénykében, mint amennyi a maga vagyona összességében. Engem nem érdekel, hogy vérfarkas, fertőző beteg, gyilkos, vagy akármi más. Én tisztelem és szeretem őt. Rendes, tisztelettudó, illedelmes és okos fiú. A tanárai mind kivétel nélkül nagyra becsülik, csakis kiváló osztályzatai vannak. A háztársai tisztában vannak azzal, hogy micsoda, és ennek ellenére vagy ez mellett, de szeretik őt. Már sikerült beilleszkednie, van két jó barátja, meg van rá az esélye, hogy normális életet élhessen. Én csak arra kérem, hogy ha ön már nem tekinti őt a fiának, ne akadályozza, hogy valaki másé lehessen – fejezte be.
– Na és hogy akar róla gondoskodni? – tűnődött el a férfi.
– Engedje meg, hogy erre én válaszoljak. Mindenben egyet értek Ms. Grangerrel. Mathew kivételesen okos és becsületes, valamint a fiam legjobb barátja. Én kezelem, mióta Angliába érkezett. Biztosra veszem, ha Ms. Grangernek még ennivalóra sem lenne pénze, Mathew akkor is jól érezné magát mellette. De hála Merlinnek Ms. Granger gyógyító és tanár is, így ez sohasem fog bekövetkezni. A családi háttér pedig szintén nem fog elmaradni, ugyanis a nyár folyamán én és Ms. Granger össze fogunk házasodni, és Mathew az én fiam is lesz, és büszke leszek rá – jelentette ki Perselus. Hermione tátogva nézett rá. Az rendben volt, hogy maguk közt ilyesmivel viccelődtek, de azért ezt így kijelenteni egy kissé túlzás volt.
– Hm… - morogta Mr. Peizer, majd visszaült az íróasztala mögé és elővett egy pergamentekercset.
– Nem bánom, legyen. A magáé Ms. Granger, de… hangsúlyozom, soha többé nem akarom látni, sem hallani róla. Nem jöhetnek ide, és nem léphetnek kapcsolatba a családom egyik tagjával sem. Számunkra ez a fiú meghalt, így tehát tartsák ehhez magukat – mondta ridegen a férfi, majd aláírta az okiratot. Mrs. Peizer kissé szipogva, de gyorsan odatette kézjegyét. Ezután már csak Hermionén és Perseluson volt a sor. Miután ezzel megvoltak, nem is időztek tovább, azonnal indulni akartak. Viszont Mathew megtorpant.
– Gyere – noszogatta Hermione.
– Csak egy perc… én, Mr. Peizer, Mrs. Peizer köszönöm, amit eddig értem tettek. Köszönöm, hogy eddig gondoskodtak rólam, hogy volt fedél a fejem felett, és nem szűkölködtem semmiben. És azt is köszönöm, hogy megtették ezt… értem – fejezte be csöndesen. Hangja alig volt hallható, mégis éles késként hasította át az iroda levegőjét. Perselus bátorítón Matt vállára tette a kezét és így szólt.
– Most is láthatják, hogy én miért vagyok büszke… a fiamra – tette még hozzá. Mathew meglepetten nézett föl, de Perselus arcán csak egy őszinte mosolyt látott. Már nem érdekelte a múlt, sem pedig azok, akik ilyen könnyen lemondtak róla. Többé nem nézett hátra, csak elhagyta új családjával a birtokot.
Beletelt néhány percbe, mire bárki is megszólalt volna. Nem tudták, hogy vajon Matt miként fog reagálni az elkövetkező órákban.
– Nos, mit szólnátok, ha elmennénk egy moziba? – ajánlotta fel a nő. A gyerekek kérdőn néztek rá, még Persleus is csak pislogni tudott.
– Mozi?
– Az mi? – kérdezett rá Matt.
– Bocsánat, elfelejtettem, hogy te még nem igazán hallhattál ilyesmiről. Viszont az lesz a legjobb, ha megnézünk egy filmet.
– Talán nem lesz annyira szörnyű – egyezett bele a férfi is. Azon már meg sem lepődtek, hogy Hermione pontosan tudta a legközelebbi mozi helyét, sőt, még azt is, hogy nagyjából milyen filmeket játszanak.
– A gyerekek miatt csak egy rajzfilmre vagy egy családi filmre ülhetünk be – mondta a boszorkány.
– Legyen egy családi film – döntötték el egyszerre. Még éppen időben, ugyanis a pénztáros már türelmetlenül várta, hogy végre megmondják neki, mit is akarnak.
– Egy családi belépő lesz? – kérdezte a fiatal pénztáros srác.
– Igen – bólintott Hermione. Gyorsan átvették a jegyet és elindultak befelé. A gyerekek és Perselus eléggé megdöbbent a helyiségen, valamint magán a filmen is. Ugyan régen, még gyerekként egyszer elment Lilyékkel egy ilyen helyre, de azóta sem tette be a lábát egyetlen moziba se. A film maga nem volt nagy durranás, azonban maga a tény, hogy ők ott ültek négyen, közösen nevettek a film egyes jelenetein, és megosztották a pattogatott kukoricájukat, Matt számára mégis megismételhetetlenné tette az eseményt.
Amikor a filmnek vége lett, csöndesen elhagyták a mozi területét, és visszatértek a szállásukra. A két gyereknek nem kellett sokat rimánkodni, hogy feküdjenek le aludni. Egy gyors vacsora és fürdés után már aludtak is, mint a tej. Hermione mosolyogva állt az ágy végében, és a két csirkefogót figyelte.
– Min mosolyogsz? – kérdezte meg a háta mögül jövő hang.
– Aranyosak így együtt, mint az igazi testvérek.
– Mert legbelül már azok is – állapította meg Perselus. Ő sem tagadta, hogy Mathew nagyot nőtt a szemében, és az elmúlt hónapok alatt megismerte annyira a fiúk barátságát, hogy nyugodt szívvel jelenthette ki, már-már – tőlük függetlenül – a fiúk testvérekké váltak.
– Igazad van. Viszont felelőtlen dolog volt olyat mondani, hogy a nyáron összeházasodunk – csúszott ki a nő száján.
Perselus döbbenten fordította maga felé a nőt.
– Nem akarsz hozzám jönni?
– Hogy akarnék, ha még meg sem kértél. Te egyes egyedül eldöntötted, hogy hozzád megyek, nekem beleszólási jogom sem volt! – háborgott a nő.
– Most akkor szeretsz, de nem akarsz a feleségem lenni? – kérdezte feszülten a férfi.
– Én ezt egy szóval sem mondtam! Csak végre valamit normálisan akarok csinálni az életben. Elvégre a gyerekkorom sem volt szokványos, varázslényekkel küzdöttem, sötét varázslókat hajkurásztam, és megannyi borzalmon mentem keresztül. Úgy lett egy fiam, hogy nem én szültem, és úgy nőtt föl a másik, hogy nem láttam. Értsd meg, ezt az egyet szeretném hagyományosan végigvinni – panaszkodta. Perselus nem igazán értette a másikat, de rábólintott.
– Jó, és akkor mi lenne a normális?
– Randevúzzunk, járjunk el néha valahova, csináljunk közös programot a gyerekekkel. Aztán kérd meg a kezem, rendesen… Mivel a szüleim már nincsenek itt, azt hiszem, Minerva lenne a legalkalmasabb rá, hogy tőle kérj engedélyt… - fejezte be. Perselus majdnem elnevette magát.
– Édes Merlin, és még én vagyok régimódi? – sóhajtott föl a férfi.
– Nem, te csak szeretsz engem, és így azt teszed, amit én akarok – somolyogta a nő, majd egy gyors puszit nyomva a férfi arcára, belibegett a fürdőbe.
– Perselus Piton, papucs férj lesz belőled – morogta maga elé a férfi. Ha bárki ilyesmit mondott volna neki évekkel ezelőtt, akkor biztosan körberöhögte volna. Most viszont annyira mégsem tűnt nevetségesnek a gondolat.
Másnap még egyszer elmentek a kórházba, Hermione elbúcsúzott az ismerőseitől, barátaitól. A délután folyamán még ellátogattak néhány helyre. Nathaniel és Matt vett egy csomó ajándékot Dorának kárpótlásul, amiért a lány nem lehetett ott velük. Késő délután viszont már indultak is vissza Angliába. Azonban amint megérkeztek, rögtön felmerül egy probléma.
– Hermione, most hova megyünk? – kérdezte Matt. Hermione ezen nem igazán gondolkodott. Lett volna hova mennie, csak éppen ő nem tudta eldönteni, hogy hova is menjenek. Végül azonban Perselus eldöntötte helyettük a kérdést.
– Minerva már biztosan nagyon vár titeket…
– Igen, igaz. Akkor majd holnap átmegyünk hozzátok – vágta rá a nő.
– Vagy majd én nézek át… - vetette föl az ötletet a férfi.
– Jó, akkor vigyázzatok magatokra, és… még találkozunk – köszönt el kissé sután a nő. A búcsúzkodásban még mindig csapnivaló volt, és Nathanielnek sem igazán tetszett a dolog, hogy el kell válnia újdonsült kis családjától.
Hermione pontosan tudta, hogy ez most miatta van, vagyis inkább érte. Elvégre ő mondta azt, hogy normálisan akar csinálni mindent, abba pedig bele tartozik az is, hogy addig nem költözik össze senkivel, míg legalább a kezét meg nem kérték.
Minerva kissé megdöbbent, hogy Hermione és Matt megjelentek nála. Persze számított rájuk, de valahol azt hitte, hogy talán mégis Perselusnál kötnek majd ki. A két boszorkány hosszasan elbeszélgetett a látogatásról, valamint Mathew örökbefogadási iratairól.
– Akkor mostantól, hogy is fogják hívni?
– Granger akart lenni – mondta mosolyogva Hermione.
– Ó, most biztos nagyon örülsz. Viszont nem egészséges, ha valaki sűrűn váltogatja a nevét. Elvégre, ha így halad a dolog, akkor egy éven belül talán újra nevet kell váltania – kombinált az idős nő.
– Minerva! Még ha úgy is alakul, ahogyan azt elképzeled, akkor sem biztos, hogy Perselus a nevére venné. Egyébként is, Matt kijelentette, hogy Granger akar lenni, és a szüleim iránti tiszteletből tovább akarja vinni a családi nevünket – mesélte kissé meghatottan.
– Milyen drága egy gyermek. Nem is értem, hogy egy olyan érzéketlen családnak, hogyan születhetett egy ilyen jó és kedves gyereke.
– Hát ez az. Na, de azt hiszem, ideje lenne aludni menni.
– Igaz, már majdnem éjfél… - lepődött meg a McGalagony. Lassan elindultak az emelet felé, amikor az ajtó felől kopogtatásra lettek figyelmesek. Minerva azonnal elindult az ajtó felé, de a biztonság kedvéért azért pálcáját előre szegezte. Csakhogy arra semmi szükség nem volt. Az ajtóban egy kissé viharvert Perselus állt.
– Minerva, bejöhetnék?
– Mi történt? - sietett vissza Hermione is.
– Semmi, én csak… Beszélnem kell Minervával – mondta idegesen. A boszorkány nem vitatkozott vele, csak beengedte, de Perselus még így is csak az ajtó mellett állt.
– Gyere beljebb…
– Nem, én csak… Beszélnem kell veled, valami fontosról – ismételte meg újra. Minerva már semmit sem értett, ellenben Hermione kezét a szája elé emelte és ijedten fürkészte a férfit.
– Miről van szó? – faggatózott McGalagony.
– Én, tudod… Szóval Hermione azt mondta, hogy te állsz hozzá a legközelebb, mint amolyan szülő féleség és… Szóval, én csak engedélyt szeretnék kérni tőled, hogy udvarolhassak Hermionénak – nyögte ki végül a férfi.
Minerva szája tátva maradt. Ez szinte sokkolta. Nem csak az, hogy Perselus és Hermione hivatalosan is egy pár lesznek, hanem az is, hogy ehhez tőle kérnek engedélyt.
– Én, rendben. Ha Hermione is ezt akarja… Áldásom rátok gyerekek – mondta a nő. Perselus akaratlanul is elmosolyodott, ahogyan Hermione még mindig a lépcső aljában állt és hitetlenkedve nézett rá.
– Szeretlek – mondta, majd gyorsan átszelte a szobát, és karjaiba kapta Hermionét. A nő önfeledten felkacagott. El sem tudta hinni, hogy ez megtörténhet vele. Végül a férfi megcsókolta, óvatosan, lágyan, ahogy eddig még sohasem. Hermione úgy érezte a szíve majd kiugrik a helyéről és mégis mintha mérhetetlen nyugalom járta volna át a lelkét. A jelenetnek végül Minerva vetett véget.
– Öhm… még csak udvarlásról volt szó – mondta egy hamiskás mosollyal a szája szegletében. Perselus kapcsolt, és gyorsan visszahátrált az ajtóig.
– Elnézést a kései zavarásért. Akkor holnap találkozunk… Viszlát, és jó éjszakát – köszönt el. Hermione és Minerva ahogy bezárult az ajtó, akár két kiskamasz ugrálni és visítozni kezdtek.
– Édes Merlin, ki nem néztem volna ezt belőle – ámuldozott az igazgatónő.
– Még engem is meglepett a dolog, de olyan aranyos volt.
– Igen, de honnan vette ezt a régi stílust?
– Én mondtam neki, hogy ezt normálisan akarom csinálni, és ha majd oda kerülne a sor, akkor tőled kérje meg a kezem…
– De ez még nem az volt – szólt közbe Minerva.
– Igen, ez még nem az volt, de ami késik, nem múlik, legalábbis remélem. Jaj, annyira boldog vagyok – kacagta. A nagy hangzavarra Mathew is fölébredt, majd miután neki is elmesélték a történteket végre nyugovóra térhettek.
Az elkövetkező két nap maga volt a káosz. Hermione hol a minisztériumban intézte Mathew ügyét, hol a Piton kúriában segített díszíteni, hol pedig Minervának segített be otthon. Karácsony estére úgy érezte, mintha legalább egy hétig folyamatosan robotolt volna.
– Merlinre, hulla fáradt vagyok – nyafogta, miközben leült a nappali kanapéjára.
– Pedig mi is segítettünk díszíteni – helyeselt Mathew.
– Még szép! Elvégre ti akartatok ennyi díszt a házba, akkor nektek is kell megcsinálnotok mindent – kötekedett Perselus.
– Apa, ne legyél már hangulat gyilkos – torkolta le Nathaniel, aki éppen egy tálca süteménnyel egyensúlyozott.
– Nathanielnek igaza van. Fiam, nem lehetsz ennyire mogorva és pesszimista – kontrázott rá Eileen festménye is.
– Anya, ne kezd már te is! – sóhajtott föl a férfi.
– Anyádnak igaza van. Apropó, mikor kezdjük bontogatni az ajándékokat? – kérdezett rá a kanapén üldögélő Minerva. Perselus erre szinte egyetlen hajtásra kiitta pohara tartalmát.
– Fiam, ilyenkor komolyan megrémisztesz – morogta Eileen.
– Most, bontogathattok – adta meg az engedélyt a férfi.
A két fiú azonnal rávetette magát a csomagokra, és egymás után tépkedték le a csomagolópapírokat. Hermione boldogan figyelte, hogy lassan minden ajándék megtalálja a gazdáját. Az utóbbi években a karácsonyt nem ünnepelte. Amikor csak lehetett bement dolgozni, és csak próbálta átvészelni az ünnepeket. Most viszont élvezte, hogy azok közt lehet, akiket szeret. Perselus volt az, rajta kívül, aki szintén nem bontogatott, csak figyelte a többieket. Mígnem aztán tekintete összetalálkozott a boszorkányéval.
– Neked is van ajándékod – mondta Hermionénak. A nő természetesen tudta, hogy ő is kapott, csak meg akarta várni, amíg a többiek végeznek. Most viszont hirtelen elé lebegtek a csomagok, és ő kénytelen volt nekilátni. Volt ott ajándék a gyerekektől, kollégáktól, Harryéktől, Ronéktól, Mrs. Weasleyéktől. Már majdnem mindent kibontott, amikor elérkezett az utolsóhoz. Egy közepes méretű doboz volt, rajta egy cetlivel: „Boldog Karácsonyt!”
Hermione óvatosan kibontotta a csomagot, de legnagyobb meglepetésére, abban egy újabb szépen becsomagolt kis dobozka várta, egy újabb cetlivel: „Remélem még sok közös Karácsonyunk lesz…”
A boszorkány elmosolyodott, és óvatosan oldalra pillantott. Perselus persze úgy csinált, mintha mással lenne elfoglalva. Kibontotta ezt a csomagot is, és abban egy újabb várta:
„Szeretlek, és nélküled értelmetlen az életem.”
Hermione beharapta alsó ajkát, mert lassan sírhatnékja volt a boldogságtól. Az egész annyira nem vallott a férfira, és mégis, pontosan tükrözte őt. Végül elérkezett az utolsó dobozkához. Volt egy sejtése, hogy mi lehet benne, de lelke mélyén még mindig nem tudta elhinni, hogy ez lehetséges. Kissé reszkető kézzel nyitotta ki a dobozt, ám abban csak egy aprócska cetlit talált. Kíváncsian, és egy kicsit csalódottan emelte ki onnan, hogy elolvassa a rajta álló üzenetet: „Hermione Granger, hozzám jönnél feleségül?”
A boszorkány szája tátva maradt, légzése felgyorsult. Úgy szorongatta azt a kis cetlit, mintha az élete függne tőle. Lassan fordította oldalra a fejét, hogy lássa Perselus arcát. A férfi olyan őszinte szeretettel és reménnyel a tekintetében nézett rá, amit még sohasem látott. Majd hirtelen a zsebébe nyúlt, és elővett egy aprócska dobozt. Ekkor már a gyerekek is őket figyelték, és Minerva is küszködött a kikívánkozó könnycseppjeivel.
Ahogy az ékszeres doboz kinyílt, Hermione láthatta a benne lapuló smaragd köves gyűrűt. Tudta, hogy mi ez, hiszen már találkozott vele a nyáron. Ez a Prince család ékszere volt, Eileen régi gyűrűje. Egy tétova pillantást vetett a festményre, amin a néhai boszorkány boldogan mosolygott.
– Mi a válaszod? – kérdezte szelíden a férfi. A nő meg sem tudott szólalni. Torkát fojtogatta a kitörni készülő sírás. Remegő szájjal csak bólintani tudott. Perselus viszont már ettől is megkönnyebbült. Óvatosan megfogta Hermione kezét, és ráhúzta a gyűrűt. Az pontosan ráillett, mintha csakis neki készült volna.
– Szeretlek – suttogta Hermione kissé remegő hangon, mire a férfi csak felállt, és átült a boszorkány mellé, majd mindenki szeme láttára megcsókolta.
Pár másodpercig csönd volt, aztán kitört az üdvrivalgás. Nathaniel és Matthew összeölelkezve ugráltak, míg McGalagony csak tapsolni tudott. Perselus és Hermione összeborulva nevették el magukat. Az egész annyira hihetetlen volt, és mégis igaz. Jegyesek voltak.
Hermione álma valóra vált, mégis lett családja, egy férje, és gyerekei. Megnyílt előtte a világ, és elkezdhette bepótolni azokat az elvesztegetett éveket, amíg önkéntesen száműzte magát Párizsba. Perselus pedig végre fellélegezhetett. A férfi, aki már évekkel ezelőtt lemondott a normális életről, a szerelemről, arról, hogy felesége legyen, most végre valahára révbe ért.
Az a szenteste a Prince kúriában mindenkinek csakis jót hozott az életébe, amit még hosszú évekig emlegettek. Boldogságot, békességet és szeretetet, mindegyiküknek.
Vége
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Remélem, hogy nem fulladt ki a mesélőkedved, és egy kis pihenés után új mesével örvendeztetsz meg. Mégegyszer köszi, és géphibamentes nyarat, sok ihletet, és minden jót, hibamentes gépet.
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Szia! Nagyon köszönöm, hogy olvashattam ezt a történetet! Gyönyörűen megszerkesztett és előkészített történet volt, a vége pedig könnyeket csalt a szemembe, különösen a leánykérés! Semmi hiányérzet nem maradt benne, minden a helyén volt, semmi se volt tűl sok vagy kevés. Mégegyszer köszönöm, remélem írsz még ehhez hasonlóan kedves történetet Perselusról. üdv mzperx
Nem fogsz csalódni bennem, van néhány félkész állapotú SS/HG a gépemen, majd amint megszáll az ihlet, rögtön neki is kezdek valamelyiknek. :D Köszi a kitartó olvasást, és majd nézz fel néha, hogy van e valami új feltöltve. :D