Leaf-village

Az időjárás furcsa dolgokat produkált az év ezen szakában. Bár még egy hét volt hátra szeptemberig, a fák lombkoronája már az ősz teljes szín kavalkádját magán viselte. A földet vastag avarréteg borította, mely zizegve adott hangot, mikor valaki a levelek közé taposott. Leaf-village egy eldugott kis varázslófalu volt, mely az erdőben épült föl, Londontól mindössze húsz kilométerre.

A falu különlegessége volt, hogy itt mugli származású – vagy éppen mugli – emberek együtt éltek a varázsló családokkal. Mindössze százhatvanegy ház volt a faluban, és abból is jó, ha olyan százban laktak. Az itt lakók tökéletes összhangban élték mindennapjukat. Megszokott volt, hogy valaki az utcán varázsol vagy éppen egy piros autó parkol be a szomszéd udvarára. Ebbe a faluba költözött végül anya és fia.

Az éjszaka leple alatt érkeztek, mivel nem akartak túlzott felhajtást csapni. Holmijukat összezsugorítva hozták magukkal, és két nap elteltével már teljesen be is rendezkedtek. Az öreg ház, melyet az édesanya nézett ki maguknak, ismét megtelt élettel. A legközelebbi szomszéd is legalább kétszáz méterre volt tőlük, így nyugalomban indultak az első napjaik.

A tizenhat év körüli, holló-fekete hajú fiú meredten bámulta a szemközti házat, melyben megérkezésük óta még egyáltalán nem látott mocorgást. Most azonban történt valami. Egy ezüstszínű személyautó hajtott fel a kocsifelhajtóra és fékezett elegánsan. A fiú már ennyiből is meg tudta állapítani.

- Muglik – sóhajtott föl. Remélte, hogy a szomszédjaik varázslók lesznek. Nem mintha nem jött volna ki jól a muglikkal, sőt talán még jobban is mint a saját fajtájával, de szeretett volna némi információhoz jutni. Tudta, hogy a faluban több varázsló is élt, de ugyebár nem mehetett oda senkihez, hogy vaktában kérdezősködjön. Unottan sétált le a lépcsőn, majd vette föl futócipőjét. Már lépett volna ki az ajtón, mikor édesanyja utána szólt.

- Harry, vidd ki a szemetet kérlek, mielőtt elmész – mondta. A fiú felsóhajtott, majd megforgatta szemét, de engedelmeskedett. Mindig rendes és szófogadó gyerek volt, sohasem hisztizett semmiért, szinte egyáltalán nem is veszekedtek az anyjával. Tudta, hogy a nőnek nehéz dolga van, mivel egyedül nevelte őt apja halála óta. Egy apa, akit sohasem ismert, akit elvesztett még azelőtt, hogy felfoghatta volna mit is jelent egy apa.

Felnyalábolta a szemeteszsákot és elindult vele kifelé. Pálcáját a biztonság kedvéért zsebébe dugta és kisétált a házból. A kuka közvetlenül az ódon kőkerítés tövében volt. Harry felemelte a fedelet és beledobta a zsákot, ami csörögve landolt az alján. Végül kilépett a kovácsoltvas kapun és futásnak eredt.

Eleinte csak szépen lassan, majd egyre gyorsabban, míg a közeli parkban már nem is a kijelölt úton futott, hanem egyenesen a fák közé szaladt. Mindig is imádott futni, később pedig repülni a seprűjén. Ilyenkor teljesen szabadnak érezte magát. Édesanyja bár nagyon szerette őt, kissé mindig túlságosan is aggódott miatta. Ezért is járatta fiát külön szakkörökre és órákra.

Annyira belemélyedt gondolataiba, hogy észre sem vette mikor az egyik eldugottabb ösvényre kilépve belerohant valamibe. A hirtelen jött ütközéstől a földön kötött ki, a valami pedig hangos robajjal és jajgatással jutott hasonló sorsra, mint ő. Harry a fejét tapogatva tornázta magát ülő helyzetbe.

- Mi a kénköves… - kezdte volna, de meglátta a félig a bicikli alatt fekvő alakot. Egy lány volt az, hosszú, göndör barna haja az arcába lógott. A kosarában szállított élelmiszerek pedig módszeresen egy azonos sugárban szóródtak szét a földön.

- A fenébe – suttogta a lány, miközben kimászott a kerékpár alól és szemügyre vette szakadt nadrágját és vérző térdét.

- Sajnálom, nem néztem körbe – nyögte ki végül a fiú. A lány csak most figyelt föl rá, hogy nincs egyedül. Agya még mindig a legutóbb olvasott könyvön járt, és mivel ezen az úton nem szokott járni senki, így nem is figyelt nagyon.

- Én se… Te jól vagy? – érdeklődött.

- Persze, kutya bajom, de neked vérzik a lábad – állapította meg a fiú.

- Ó, igen, de majd elmúlik, már hozzá vagyok szokva – vont vállat. Harry csak bólintott, majd nagyon udvariasan segített összeszedni a szétgurult holmikat. Miután végeztek még fel is ajánlotta, hogy hazakíséri a másikat.

- Erre tényleg nincs szükség – legyintett a lány.

- De kötelességemnek érzem, elvégre miattam estél akkorát – akadékoskodott a fiú.

- Ó, egyébként még be se mutatkoztam, Hermione Granger – nyújtott kezet.

- Harry, Harry Evans – fogadta el a felé nyújtott jobbot.

- Fura, eddig még nem találkoztunk, pedig Leaf-village eléggé kis falu, és ráadásul nem sok fiatal van – állapította meg a lány.

- Igen, azt már én is észrevettem. Láttam néhány srácot meg két lányt, de rajtuk kívül szinte senkit – válaszolta Harry.

- Magas, izmos, sötét hajú srác, egy alacsonyabb szeplős és az indiai ikrek? – kérdezett rá.

- Igen, ők voltak! Meg volt egy másik is, az meg vörös hajú volt…

- Az Ron lehetett. Ron Weasley, a magas izmos, Neville Longbottom, az alacsonyabb Seamus Finnigan. A lányok pedig Parvati és Padma. Padma kivételével mind az osztálytársaim. Amúgy a vörös hajú csak látogatóban lehetett, mert nem itt lakik – magyarázta a lány.

- Értem! Mondjuk eléggé elvoltak, a magas srácon kívül a többiek észre sem vették, hogy elfutottam mellettük – állapította meg.

- Ezek szerint rendszeresen futsz?

- Amikor csak tehetem, jó kikapcsolódás és bárhol lehet csinálni – vigyorogta elégedetten.

- Ez igaz. Na de nem nagyon válaszoltál a kérdésemre. Tehát honnan kerültél ide? – faggatózott tovább a lány. Harryt édesanyja óva intette, hogy bárkinek is túlzottan megnyíljon, de azok ellen a mogyoróbarna szemek ellen és a kedves, őszinte mosoly ellen nem tehetett semmit.

- Seattle, Washington állam, de itt születtem – fejezte be. Hermione értőn bólintott, majd lassan kiértek a parkból és ráfordultak a Harryék felé vezető útra.

- Na és hova jártál?

- Én a Seattle-i suliba – vágta rá.

- Gondolhattam volna – kuncogta a lány. Már messziről látták, hogy az úton néhányan beszélgetnek, két nő és egy férfi. Az egyik nő az édesanyja volt.

- Az ott az anyám? – kérdezte inkább magától, mint a mellette botorkáló lánytól.

- Azok meg a szüleim, ezek szerint szomszédok vagyunk – mosolyodott el szélesen Hermione. Harry ettől kissé elpirult, majd igyekezett úrrá lenni magán.

- Harry kisfiam! Gyere, had mutassalak be Mr és Mrs Grangernek – sürgette az asszony.

- Jó napot – köszönt illedelmesen a fiú.

- Örvendünk, Harry. Ő pedig itt a mi kislányunk, Hermione – mutatták be a lányt.

- Asszonyom.

- De veled mi történt? – riadt meg hirtelen Mrs Granger lánya térdét kémlelve.

- Én voltam, sajnálom. Nem néztem körül az úton és összeütköztünk - motyogta Harry.

- Sebaj, majd teszünk rá valamit, és pár perc alatt elmúlik – legyintett Mr Granger. Harry bal szemöldöke hirtelen homlokáig szaladt.

- Önök… - kezdte volna, de édesanyja félbeszakította.

- Képzeld megtudtam, hogy Hermione és te talán osztálytársak lesztek – hadarta a nő. Harry szája elnyílt, majd kibukott belőle az első kérdés.

- Te boszorkány vagy? – kerekedett el a szeme.

- Az, de miért? Azt hitted mugli vagyok? – hitetlenkedett a lány.

- Hát igen, mivel bicajjal közlekedtél, meg tök normálisnak tűnsz és… - azonban itt elakadt. Senkit nem akart megsérteni.

- Harry, Leaf-village egy mágus falu, itt muglik, kviblik, mugli születésűek és aranyvérűek együtt élnek. Én és a feleségem muglik vagyunk, fogorvosként dolgozunk Londonban. Mikor megtudtuk, hogy a kislányunk boszorkány, úgy véltük az lesz a legjobb megoldás, ha ideköltözünk – Harry döbbente állt a hallottak előtt. Aztán persze elővette legszúrósabb nézését, mellyel édesanyját jutalmazta.

- Ezt valahogy elfelejtetted megemlíteni – morogta a srác. Lily kissé oldalra biccentette a fejét, majd felkacagott.

- Lehetséges, de már tudod. Nekem viszont most vissza kell mennem, mielőtt tönkre megy a főzetem. Még beszélünk, viszlát – köszönt el a nő és sietősen elindult a ház felé. Harrynek ilyenkor komolyan olyan érzése támadt, hogy ő az idősebb, és Merlin valamit nagyon fölcserélhetett az anyja agyában.

- Még egyszer örülök a megismerkedésnek és elnézést kérek anyám nevében is. Tudják eléggé szétszórt… - mosolyodott el kissé kínosan, majd elindult anyja felé. Hermione és a két felnőtt azonban még tisztán hallották, ahogy a boszorkány után kiabál.

- Ne menekülj, úgyis tartozol még egy-két vallomással! – kiabálta, majd ő is eltűnt az ajtó mögött. Mr és Mrs Granger átkarolták egymást és úgy indultak el otthonuk felé. Hermione még nézte egy darabig a szemközti házat, majd ő is követte szüleit.

- Anya, mégis mikor akartad elárulni? Miután a suliban megtudom a dolgot, vagy leteszem a RAVASZ vizsgát? – kérte számon a nőt.

- Ha emlékszel, én adtam neked egy könyvet Angliáról és a mágus társadalomról néhány éve, abban ez a falu is benne volt – válaszolta a nő.

- Könyörgöm az akkor volt, mikor kilenc éves voltam! – kezdett el hisztériázni a fiú. Lily jobb tenyerébe temette arcát, majd felsóhajtott.

- Harry, semmi értelme a gyerekes hisztidnek, ilyenkor pont úgy viselkedsz, mint az…

- Mint az apám! Igen, már említetted párszor, és ez a másik dolog. Mire ez a nagy titkolózás? – faggatózott tovább. Lily felsóhajtott, majd helyet foglalt a konyhaasztalnál.

- Már ezt is elmondtam neked párszor… - kezdett bele, de fia ismételten félbeszakította.

- Ja, igen. Háború volt, amiben apa meghalt, és nekünk el kellett menekülnünk az ellenség elől és nevet kellett változtatnom. Ismerem a történetet, csak pusztán nem értem, hogy mi a fenéért jöttünk ide vissza ennyi év után? Most már nincs veszély? Nyugodtan használhatom a Potter nevet? – hadarta egy légvétellel. Lily szomorúan nézett a zöld szemekbe, már kezdett belefáradni ebbe az egészbe.

- Harry, ne gyötörj, kérlek – könyörgött neki. A fiú bosszúsan fujtatott egyet, majd felviharzott a szobájába. Gyűlölte, mikor az anyja előadta ezt a meggyötört háborús özvegy színjátékot. Hangosan csapta be szobájának ajtaját, majd egyenesen az ágyra vetődött. Sohasem veszekedtek, legalábbis úgy fél évvel azelőttig, mikor Lily bejelentette, hogy elköltöznek. Harrynek beleszólási joga sem volt, anyja kész tények elé állította. Nem mintha túlzottan oda kötötte volna valami régi otthonához, de akkor is megbántódott. Mindig büszke volt rá, hogy milyen jó a kettejük kapcsolata, hogy mindig mindent megbeszélnek, és mindenről együtt döntenek, erre tessék. Eldöntötték, hogy jönnie kell, ha akar, ha nem. Azóta voltak kisebb-nagyobb veszekedéseik, de pár órán belül általában mindig kibékültek. Csak hagyták lehiggadni az indulatokat, és úgy tettek, mintha misem történt volna. Csakhogy ettől a probléma még ott volt és ezzel mind a ketten tisztában voltak.

Úgy két óra telt el néma csendben semmilyen kommunikáció nélkül, mikor is Lily megjelent fia szobájának ajtajában.

- Kész a vacsora, gyere enni – szólt. Harry automatikusan tápászkodott fel és indult el lefelé. A helyzet akkor kezdett igazán kínossá válni – vagyis a szokásos öt perces hallgatás és egymás levegőnek nézése után – mikor már lassan befejezték az étkezést, de még mindig nem szólalt meg egyikük sem. A helyzetet egy kopogtatás mentette meg.

- Kinyitom – állt föl Lily, majd az ajtóhoz sétált. Harry legnagyobb meglepetésére Hermione állt ott.

- Jó estét – köszönt a lány.

- Szia, kedvesem, miben segíthetek? – érdeklődött a nő.

- Csak szerettem volna megkérdezni, hogy Harry eljöhetne velem sétálni? Megmutatnám neki a környéket – ajánlotta. Harry majdnem leesett a székről, annyira izgatott lett. Lily hátrapillantott, majd vissza a lányra.

- Ha akar elmehet, de azért vigyázzatok, lankadatlan éberség – dünnyögte a nő. Hermione felvonta a szemöldökét és úgy meredt a nőre.

- Csak nem ismerni tetszik Black professzort? – bukott ki belőle. Lily azt hitte menten elájul.

- Black? Csak nem ismered Sirius Blacket? Na és professzor?  - hitetlenkedett a nő.

- Igen, ő tanítja a Sötét Varázslatok Kivédését a Roxfortban már lassan tíz éve azt hiszem. Ő szokta mindig azt mondani, hogy lankadatlan éberség. Állítólag az egykori mentorától ragadt rá, Alastor Mordonról, aki auror volt – hadarta a lány. Harry kíváncsian közelebb húzódott, hogy tisztán hallja mi történik.

- Ismered, anya? – kérdezett rá ő is elfelejtve az egyezményes némasági fogadalmat.

- Valamikor régen… ő is griffendéles volt, mint én… - válaszolta, de eléggé zavarba jött.

- Ó, így már érthető. Nos, megyünk Harry? – fordult a sráchoz Hermione, mire az hevesen bólogatni kezdett és már kifelé sietett az ajtón.

A lánnyal való beszélgetése eleinte kissé vontatottan ment, de végül Hermionénak sikerült teljesen feloldani Harry minden szégyenlősségét így már nyíltan tudtak beszélgetni.

- Na és melyik házba jársz? Mert úgy tudom, hogy a Roxfortban ilyenek vannak – faggatózott a srác.

- Griffendéles vagyok, és igen. Ezen kívül még van a Mardekár, a Hollóhát és a Hugrabug.

- Ja igen, ezekről mesélt valamit anya, bár nem volt valami bőbeszédű. Nem igazán szeretett semmi olyanról beszélni, ami a múlttal volt kapcsolatos – válaszolta.

- Értem. Ezek szerint apukád…

- Meghalt a háborúban, mi pedig még aznap elhagytuk Angliát.

- És most miért jöttetek vissza? – értetlenkedett a lány.

- Ez az, amit én se tudok. Anyám titkolózik, mármint az átlagosnál is jobban… - morogta maga elé.

- Keressünk rá az apádra, ha a Roxfortban leszünk, akkor talán több dolog kiderülhet – ajánlotta a lány.

- Nem rossz ötlet, de nem biztos, hogy szerencsés…

- Ugyan miért nem? – nézett szkeptikusan a másikra.

- Tudod azért kellett elmennünk, mert az egész családot ki akarták nyírni valamiért, de én meg anya megúsztuk, ezért mentünk el és nevet is változtattunk – magyarázta.

- Aha, és félsz, hogy azok talán rátok találnak – állapította meg a lány.

- Nem én, hanem anya, vagyis csak gondolom. Még most is sík ideg, ha kijövök egyedül az utcára. A pálcám mindig nálam van, járatott külön párbaj szakkörre azt hiszem lassan képzettebb leszek, mint egy auror – nevette el magát a fiú. Hermione viszont továbbra is gondterhelten meredt maga elé.

- Ez érthetetlen, ha ilyen nagy titok a kilétetek, akkor minek kellett kockáztatni azzal, hogy visszajöttök?

- Én is ezt szeretném tudni – sóhajtott föl a fiú. Lassan megérkeztek ahhoz a játszótérhez, amin Harry ideérkezésük estéjén látta a többi srácot. Azok most is ott voltak. Hermione karon ragadta Harryt és vonszolni kezdte őt. A fiú köpni-nyelni nem tudott a hirtelen jött erőszaktól.

- Hé, az nem Mione? – kiáltott fel a vörös hajú srác, majd leugrott a mászókáról.

- De azt, hiszem, viszont ki az a srác vele? – kérdezte tanácstalanul a lányoktól Neville.

- Passz.

- Még nem láttuk – jelentették ki.

- Heló! Mi a helyzet? Hogy telt a nyár? – érdeklődött a lány.

- Nekünk jól, de ki a barátod? – érdeklődött Neville. Harry kissé zavartan kapkodta a fejét ide-oda.

- Ő az új szomszédunk, Harry Evans és a Roxfortba fog járni. Ó és velünk egyidős – hadarta a lány. Neville hirtelen elmosolyodott és kezet nyújtott a fiúnak. Harry meg is lepődött az őszinte megnyilvánuláson.

- Neville Longbottom.

- Harry Evans… - válaszolta. Ezután a lányok nyomultak előtérbe.

- Padma…

- Parvati Patil – mutatkoztak be. Harry velük is kezet rázott. Ezután jött Shaemus.

- Saemus Finnigan – üdvözölte a srác.

- Örülök – mosolygott rá Harry, végül pedig Ron következett. A vörös hajú hosszasan méregette őt, majd kissé flegmán kezet nyújtott neki.

- Ron Weasley…

- Harry Evans – szorította meg a másik kezét. Ron persze kissé nagyobb erővel fogott bele a dologba, mint kellett volna így Harry arca megrándult. Neville azonnal közbelépett.

- Ron, állj le – szólt rá, mire a fiú azonnal elengedte a másikat.

- Bocs, Ronnak szivacs van az agya helyén – sóhajtott fel Hermione.

- Semmi gond – legyintett Harry, bár igencsak fájtak az ujjai. Ron ezzel szemben dühösen odahajolt Hermionéhoz.

- Neked nem a házit kéne írnod otthon? – kérdezte a lánytól.

- Csak közlöm veled Weasley, hogy már készen van – vetette oda a lány.

- Nagyszerű, akkor oda is adhatnád – vigyorodott el a srác. Persze erre a háta mögött megjelenő alaktól kapott egyet a fejére.

- Áú! Hé! – méltatlankodott a fiú.

- Ha negyed annyi energiát fordítnál arra, hogy megírd a házidat, mint ahogy fenyegeted a többieket már régen készen lennél – oktatta ki a lány.

- Ginny, te meg mit keresel itt? Anya azt mondta nem jössz – dohogta a srác és visszamászott a mászókára. A vörös hajú lány közben odasétált Nevillhez és átölelte majd egy puszit adott neki. Harry elbambulva nézte a jelenetet.

- Hé Evans, leszállhatsz a húgomról, mert már foglalt – mordult rá Ron.

- Mi? Hogy? Ó, nem! Nem azért, csak… tökre hasonlít anyámra. Nem gondolod Hermione? – fordult a lányhoz. Hermione most alaposabban megnézte Ginny-t, aki kissé el is pirult.

- Tényleg, kísérteties. Csak a szeme, de ha olyan zöld lenne, mint a tiéd, akkor kiköpött olyan lenne – hüledezett a lány.

- Akkor apád nagyon szerencsés ember, ha olyan felesége van, mint anyád – vigyorogta Seamus, mire az ikrektől kapott egy lesajnáló pillantást.

- Apám meghalt… még mikor kicsi voltam. Ezután költöztünk el – mondta érzelemmentes hangon a srác. Persze az ikrek azonnal körülugrálták és jóformán gügyögni kezdtek neki.

- Jaj szegény…

- Milyen nehéz lehetett... – Hermionét erre kezdte elönteni a pulykaméreg, majd szabályosan kirántotta a srácot a lányok közül. Harry kezdte magát úgy érezni, mint valami rongybaba.

- Igen, szegény, régen volt, lapozzunk – sürgette a dolgot. Harry hálásan elmosolyodott a segítségért.

- Na és tudod már, melyik házban leszel? – érdeklődött Ginny.

- Passz, majd aznap derül ki elvileg.

- Csak ne a Mardekárba menj, ott van az összes sötét mágus és boszorkány – suttogta Parvati.

- Azért ebben nincs igazad – szólt rá Hermione.

- Miért, tudsz rendes mardekárost is mondani? – faggatta Seamus. Hermione kissé zavarba jött, de lassan válaszolt a kérdésre.

- Hát ott van például Mr Lumpsluck, aki tavaly helyettesítette Pitont, ó és Piton se rossz – mondta, de már szinte meg is bánta.

- Te megvesztél? Piton a legrosszabb mind közül – mordult rá Ron.

- Ki az a Piton? – érdeklődött Harry.

- Perselus Piton professzor, bájitaltant tanít és a Mardekár ház feje. Mindig kivételezik a saját házával, minket pedig eléggé utál – állapította meg Neville.

- Mondjuk azt tudjuk, hogy téged miért utál – kuncogta Seamus.

- Nem szándékosan robbantottam fel azt az üstöt! Különben meg te beszélsz? Te az öt év alatt már vagy két tucatszor robbantottad föl – tiltakozott a srác.

- De egyszer se sikerült az egész csoport előtt kiütnöm, neked viszont igen… - vigyorogta Seamus.

- Baromira vicces volt, hogy szerencsétlen két hónapig jóformán csak vegetált a gyengélkedőn és szerintem Neville is odavolt, hogy mindentől eltiltották plusz büntetőre kellett járnia – morogta Hermione.

- Ja, mondjuk az nem volt vicces – húzta el a száját Ron.

- Na és kviddicsezel? – érdeklődött Ginny.

- Játszottam, de tavaly a tanulás miatt kiléptem a csapatból – válaszolta a srác.

- Milyen poszton? – lelkesült föl Neville.

- Fogó voltam… - felelte végül Harry. Ron erre ismét támadásba lendült.

- Pech az nálunk a húgom és nem kapod meg a helyét.

- Ron, leállnál? Szerintem ezt Neville-nek kell eldöntenie. Ha Harry jobb nálam, miért is ne? Én amúgy is csak pótlásnak jelentkeztem, jobban szeretnék hajtó lenni – mosolyodott el a lány.

- Nos, ezek szerint meg vagy hívva a válogatásra, már ha akarsz játszani.

- Persze! Imádom! – lelkesült föl Harry. Végül a lányok nyafogni kezdtek, hogy nekik ideje hazamenni és a fiúk elkísérték őket. Harry és Hermione tovább folytatta az útját a falun keresztül.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2016.07.07. 19:26 Aletha Levél falu HP verzióban?? Sirius meg a szöveget Mordontól tanulta. Kíváncsi leszek, hogy Sirius és a többiek mit szólnak majd Harry és Lily visszavándorlásához. Válasz: Igen! :D Na csak várd ki a végét, szerintem tetszeni fog. :D