Boldog Karácsonyt és szép jó éjszakát!

Griffendél fiú hálójában még mindig sötétség honolt. A síri csöndet csak egy alak ütemes szuszogása törte meg. A fiú már egy ideje ébren volt, és meredten bámulta a fölé tornyosuló vörös drapériát. Olyan csönd volt, olyan mélységes csönd, ami szinte a szívéig hatolt. Máskor, amikor a többiek ott voltak a szobában mindig arra vágyott, hogy csönd legyen; hogy Ron ne horkoljon; hogy Neville ne beszéljen álmában; hogy Dean és Seamus ne veszekedéssel indítsa a reggelt, hát most megkapta.

Erőtlenül ült föl az ágyon és nézett körbe a helyiségben. Gondosan bevetett ágyak és rend uralkodott a szoba nagy részében. Csak az ő ágya melletti kisebb halom szennyes jelezte, hogy valaki még tartózkodik itt.

A többiek két napja mentek haza a téli szünetre. Ron és Hermione természetesen meghívták, mint minden évben, de valahogy nem volt kedve menni, nem mintha elmehetett volna… Hát éppen ezért nem volt kedve menni, se hozzájuk, se le a nagyterembe. Minden évben ugyanaz volt. A barátai elmentek, ő pedig itt maradt egyedül. Hiányoztak neki a már megszokott zajok, a rendetlenség látványa, vagy csupán a tudat, hogy más is van rajta kívül a szobában.

Nem volt kedve fölkelni, de kénytelen volt, hiszen ahhoz meg pláne nem fűlött a foga, hogy valaki feljöjjön megnézni ugyan miért nem dugta még ki az orrát a toronyból. Végül megmosakodott, felöltözött és elindult lefelé. A folyosók karácsonyi dekorációja szabályosan mardosta a lelkét. Minden gömb, minden girland arra emlékeztette, hogy valami hiányzik az életéből, és pontosan tudta mi is az. A család.

Leérve a nagyterembe ott találta Hagridot, az igazgatót és legnagyobb bánatára Piton professzort is. A bájital professzor ügyet sem vetett rá, nem úgy, mint a vadőr.

- Harry! Boldog karácsonyt! – üdvözölte öblös hangján. Harry kényszeredetten viszonozta a gesztust.

- Már kibontottad az ajándékaidat? – faggatózott Albus kis mosollyal szája szegletében.

- Nem, eszembe sem jutott – bukott ki Harryből az őszinte válasz. Perselus döbbenten nézett a fekete hajú fiúra. Ő egészen mást hitt, hiszen minden gyerek oda van a karácsonyért, de legfőképpen az ajándékokért.

- Talán félsz, hogy nem azt kapod, amit megrendeltél? – vetette oda gúnyosan. Harry felvont szemöldökkel nézett rá, de nem felelt. Nem volt kedve még veszekedni se. Csak szó nélkül hagyta az egész megnyilvánulást, ami a tanárt még inkább bosszantotta. Piton mérgében már a villáját rágta és csak azért nem állt le veszekedni a másikkal, mert magán érezte Albus szúrós pillantását.

- Kár, hogy így egyedül maradtál az ünnepekre – dünnyögte végül az idős mágus. Harry értetlenül meredt rá, hiszen ebben nem volt semmi különös.

- Uram, már ez lesz a hatodik karácsonyom a Roxfortban, és többnyire egyedül vagyok – jegyezte meg a fiú.

- Nos igen, a családod minden bizonnyal sajnálja, hogy nem tértél haza az ünnepekre…

- Minden bizonnyal – húzta el Harry a száját.

- Viszont én most nem erre gondoltam, Hagrid és jómagam pár óra múlva utazunk a Beauxbatons iskolába egy megbeszélés miatt és csak szilveszter után térünk vissza, így igazándiból nem tudom, hogy mi legyen veled…

- Úgy érti üres lesz az iskola?

- Nem egészen, Perselus itt lesz – mosolyodott el Albus. Piton mint aki citromba harapott elfintorodott.

- Ezt értsem úgy, hogy gyerek csőszködnöm kell a szünet alatt? – kérdezte csak a megerősítés miatt a férfi. Közben igyekezett a lehető legcsúnyább nézését alkalmazni az igazgatóval szemben.

- Harry már nagyfiú, szinte felnőtt. Kétlem, hogy egész napos felügyelet kéne neki, persze abban az esetben, ha megígéri, hogy nem bóklászik tiltott helyen és keveredik bajba – kacsintott a fiúra.

Harry akaratlanul is elmosolyodott.

- Na köszönöm! A fiú képtelen megülni a fenekén ezt maga is tudja! – sopánkodott a bájital mester.

- Professzor, ha ez megnyugtatja jelen pillanatban még az is nehezemre esik, hogy kikeljek az ágyból és itt reggelizzem, nem hogy bajba keverjem magam – válaszolta alig hallhatóan. Albus erre összecsapta a kezét és már is lerendezettnek tekintette az ügyet. Mit sem foglalkozott Piton morgolódásával, csak vidám mosollyal az arcán, na és persze Hagridal az oldalán kisétált a teremből.

- Hogy a Merlin essen bele! – csapott az asztalra Perselus. Harry aki kissé kábultan meredt maga elé, most ijedten húzódott hátrébb. Piton pillantása, ahogy találkozott a zöld szemekkel ott rémületet, sőt pánikot vélt fölfedezni. Nem tudta mi válthatta ki, míg lassan rá nem jött, hogy valószínűleg az ő megnyilvánulása volt az.

- Potter, én odalent leszek, te meg menj fel a  griffendél toronyba és engedély nélkül ki ne told az orrod. Néha felnézek majd – zárta rövidre a témát, majd lobogó talárral elviharzott.

Harry elsóhajtott, szabályosan megkönnyebbült a ténytől, hogy megszabadult a mogorva professzorától. Bármennyire is magányos volt, azért Piton társasága lett volna az utolsó, amire vágyott volna. Még befejezte a reggelit, majd visszatért a toronyba.

A klubhelyiség közepén ott állt a szépen feldíszített karácsonyfa. Az arany és bíbor gömbök szinte egy talpalatnyi helyet sem hagytak kivillanni a fenyő leveleiből. Harry tétován indult el felé és nézett le az alatta lévő csomagokra. Egy Rontól, egy Hermionétól, egy Neville-től és egy Mrs. Weasleytől. Ez volt a szokásos minden évi adagja. Pontosabban nem, eggyel kevesebb volt, hiszen Siriustól már nem kaphatott semmit.

Keresztapja hiánya, az esély hiánya, hogy ezt az ünnepet családias légkörben tölthesse teljesen szertefoszlott. Szomorúan emlékezett vissza az előző évre, mikor ezen az ünnepen mind együtt lehettek. Élete első igazi karácsonya volt, és ahogy a helyzet jelenleg állt, nagyon úgy festett, hogy az utolsó is.

Felnyalábolta a csomagokat, majd felvitte őket a szobájába. A bontogatással már nem vesződött, csak letette őket az ágy mellé, majd ő maga elterült a vörös takarón. Fogalma sem volt meddig bámulta a plafont, de minden bizonnyal már elég késő lehetett, ugyanis nem más jelent meg az ajtóban, mint Piton.

A férfi megjelent az ebédnél, de a fiú nem. Nem is foglalkozott a dologgal, úgy vélte a kölyök bizonyára megsértődött és most odafenn pukkadozik. Hát úgy kell neki, ő bizony nem megy utána. Csakhogy miután a vacsorának is vége lett és Potter még mindig nem került elő, kénytelen volt utána mászni a toronyba. Már a klubhelyiség látványától is a hányinger kerülgette, így amilyen gyorsan csak tudott átsietett rajta. Kopogtatás nélkül nyitott be az ajtón, azt remélve, hogy rajtakaphatja valamin. A látvány azonban meglepte. A fiú kiterülve feküdt az ágyon, és látszólag nem csinált semmit.

- Potter, miért nem voltál ebédelni, és vacsorázni? Talán ennyire bűzlik, hogy velem kell egy asztalhoz ülnöd? – förmedt rá.

Harry összerezzent, de még csak rá sem nézett a tanárra.

- Csak nem volt kedvem felkelni – válaszolta színtelen hangon. Piton felvonta jobb szemöldökét és bambán bámult a másikra.

- Tessék? Úgy tűnik rosszul hallottam… Nem volt kedved felkelni? – kérte ki magának. Harry ekkor már feltápászkodott az ágyról, de nem nézett a másikra.

- Nem akartam gondot okozni… - kezdte, de a férfi belé fojtotta a szót.

- Nem akartál? Potter, Te magad vagy a két lábon járó gond! Te nem okozod, magad vagy a probléma forrása! – üvöltötte a fiú képébe.

Harrynél valahol itt szakadt el a cérna. Automatikusan emelte föl a kezét és húzott be egyet a másiknak. Pitont annyira váratlanul érte a támadás, hogy még elhajolni sem volt ideje, így telibe találta Harry ökle. Érezte, amint orrából elered a vér és lassan végigfolyik arcán.

- Elég… Elég ebből! Miért kell mindig ócsárolnia? Miért kell, hogy mindig én legyek a rossz? Mit ártottam magának vagy bárki másnak? Az egész elcseszett életemben csak annyi bűnöm volt, hogy megszülettem! Nem én akartam, és ha visszacsinálhatnám, megtenném! Ha nem lennék, egy csomó ember még mindig élne! A szüleim, Cedric, Sirius és még egy csomó másik! Miért nem tudja elhinni legalább egyszer ebben a rohadt életben, hogy csak egyedül akartam lenni, hogy nem akartam semmi rosszat? Gyűlölöm a karácsonyt, számomra ez az ünnep egyenlő a megaláztatással, a magánnyal, a csalódással és a keserűséggel! Fogalma sincs milyen volt házimanó módjára élni, és felnőni a nénikém házában. Senki nem tud semmit, vagy ha tudnak is mélyen hallgatnak… Mert ez az érdekem. Mert így tudnak megvédeni… Arra mindenki tesz, hogy nekem milyen volt rabszolgaként élni, bezárva egy gardróbban, éheztetve és verve, miközben minden egyes nap azt vágják a fejemhez, hogy egy selejt vagyok. Én csak ugyan olyan normális életet akartam, mint másoknak van. Egy anyát… egy apát… vagy testvéreket, keresztapát, bárkit, aki szeret, aki tudom, hogy nem gyűlöl és nem szánalomból vagy kötelességből van mellettem… Elegem van… nincs elég erőm, én nem tudom… folytatni… - zilálta a fiú, majd lerogyott az ágyra és zokogni kezdett.

Perselus még mindig sokkosan tartotta vérző orra elé talárja ujját. Nem számított ilyen kitörésre, pláne nem, hogy a másik miket fog összehordani. Bezártság, rabszolgaság, verés és éheztetés? Vajon csak most találta ki, vagy tényleg igaz? Albus tudott erről a dologról? Bizonyára tudott, de akkor mégis hogy hagyhatta? Azonban már erre is tudta a választ, pontosan, amit a fiú mondott. A biztonsága érdekében. Mert Albus ilyen volt és ezzel Perselus pontosan tisztában volt.

Nem tudott mást tenni, szabad kezével karon ragadta a zokogó fiút és elkezdte maga után vonszolni. Harry nem ellenkezett, csak megállíthatatlanul potyogtak a könnyei. A sok évi keserűség most ütközött ki rajta igazán. Abba akarta hagyni, de nem ment. Már nem volt rá képes, mint régen. Nem tudta elfojtani magában azt a szörnyű érzést. Ráadásul Piton maga után vonszolta a pincébe. Harry biztosra vette, hogy most meg fog halni, bár már azt se bánta volna.

Perselus megtorpant a pince egyik ajtaja előtt, majd benyitott rajta. Harry nem tudta hol van, de érezte, amint leültetik valamire. Már ez is furcsa volt, hogy nem taszították le, hanem leültették őt.

Piton odalépett az egyik szekrényhez, majd két fiolát vett elő belőle. Az egyiket azonnal felhajtotta, míg a másikat odanyújtotta Harrynek. A fiú a könnyfátylon keresztül is látta a tanár vértől maszatos arcát.

- Saj… sajnálom… - zilálta, majd remegő kézzel elvette a bájitalt, és egyetlen szó nélkül lehajtotta azt. Perselus döbbenten meredt rá.

- Potter! Meg se kérdezed mi volt benne? Akár méreg is lehetett – jegyezte meg a férfi.

- Annál jobb – felelte keserűen.

Perselus beletúrt a hajába, majd hátat fordított a fiúnak. Csak ekkor látta meg arcát a vitrin üvegjében visszatükröződni. Egy pálcamozdulattal eltüntette a vért, és immár szalonképesebb kivitelben fordult ismét a fiú felé.

- Potter, amiket odafent mondtál… az igaz? Úgy értem, a bántalmazás és az elhanyagolás – faggatózott.

Harry tompán bólintott.

- Igen, de mit számít magának, maga is utál engem… Utál az apám miatt – bukott ki belőle. A fiú szájából hallva valahogy megrendítette a másikat. Valóban, csakis az apja miatt utálta a fiút és közben figyelmen kívül hagyta a tényt, hogy félig Lily gyermeke, akiért viszont mindent megtett volna.

- Potter, mesélj el mindent részletesen – kezdte most már nyugodtabb hangon.

- Miért?

- Mit miért?

- Miért meséljem el? Vátozik valami, ha elmondom? – kérdezett rá őszintén.

Perselus nem akart hazudni, így csak ennyit mondott:

- Talán.

Harry érezte, hogy lassan kezd megnyugodni, és ahogy a sírás alábbhagyott úgy kezdett beszélni. Legalább egy órán keresztül ecsetelte az őt ért összes sérelmet, kezdve a szülei halálától, a Dursley család gaz tettein át, Voldemort ellene irányuló személyes hadjáratáig. Piton csak hallgatott és igyekezett észben tartani mindent, amit a fiú mond. Minden egyes mondattal, ami elhagyta Potter száját, úgy érezte, mintha saját magára ismerne a másikban. Már nem csodálkozott a fiú viselkedésén, hiszen ő maga is ugyan ilyen volt annak idején. Mikor végül Harry már vagy öt perce csöndben meredt a kandallóban lobogó tűzre, végre megszólalt.

- Potter, ez nem maradhat így, és nem maradhat büntetlenül sem – kezdte.

- Ugyan, kit érdekel már az egész… A nyáron, csak pár hetet kell kibírnom velük, ennyibe már nem halok bele – dünnyögte a fiú maga elé.

- De belehalhatsz! Arra nem gondoltál, hogy a nénikédék felelőtlen viselkedése miatt, nagy bajban voltál? És igen, bele is halhattál volna.

- Úgy se hiányoznék senkinek.

- Már megbocsáss, de a barátaiddal mi lesz? Na és Ms. Weasley? Képes lennél hagyni, hogy kisírja miattad a két szemét?

Harry nem felelt, csak némán meredt maga elé. Perselusnak viszont kellett még valami, egy bizonyíték, az utolsó, hogy gyanúja beigazolódjon.

- Mit gondoltál, mit adok neked a fiolában? – kérdezte.

- Mérget… - bukott ki Harryből, mire Piton felsóhajtott.

- Neked súlyos depressziód van, amit a tények tudatában már nem is csodálok. Eleve a nyáron történtek még egy erős és egészséges idegi állapotú fiatalt is megviseltek volna, nemhogy téged! Volt, aki beszélt veled egyáltalán a keresztapád haláláról? – faggatózott.

Harry felnézett rá, majd pislogott párat és megrázta a fejét.

- Senki, csak egy kis vállon veregetés, meg kitartás, ennyi volt.

- Még Albus sem beszélgetett el veled?

- Nem igazán… Bár nem is csoda, hiszen összetörtem az irodája berendezését – húzta el a száját.

Piton ezt hallva halkan nevetni kezdett, mire Harry döbbenten meredt rá.

- Tényleg… összetörted a holmijait? – kérdezte leplezetlenül vigyorogva.

- Igen, de… Tanár úr, kezd megrémiszteni – bukott ki a fiúból.

- Rendben, elárulok neked néhány dolgot, de ha bárkinek is elmondod, neked véged… - fenyegetőzött. Harry tompán bólintott. Piton eközben felállt és elindult egy oldalsó helyiség felé. Harry akaratlanul is követte őt, azonban az ajtóban megtorpant. Egy mugli konyha volt, az pedig külön meglepte, hogy a férfi nekiállt főzőcskézni.

- Ülj le, nekem is van mondanivalóm bőven – noszogatta.

Harry engedelmesen leült az egyik székre és csöndben várakozott.

- Tudod, csak most jöttem rá, hogy mi mennyire hasonlítunk… Nekem is borzalmas gyerekkorom volt, bár talán szerencsésebb voltam annyiból, hogy édesanyám mellettem volt. Apám gyűlölte a mágiát, egy megátalkodott, iszákos mugli volt, aki minden szeretetnek híján volt, de a pofonokat és rúgásokat bőkezűen osztogatta. Nem kímélt se engem, se anyámat. A fény az életemben… az a te édesanyád volt. Ő volt az első, és egyetlen igaz barátom. Még a beosztás sem tudott minket elszakítani egymástól. Pedig apádék erősen próbálkoztak… Csakhogy hibáztam… – itt elhallgatott. Harry nem tudta megszólaljon, vagy inkább maradjon csöndben.

- A sárvérűzés, igaz? – kérdezte csöndesen.

- Igen, csak akkor jöttem rá, hogy mennyire igaz a mondás, mindig azt bántjuk a legjobban, akit a leginkább szeretünk.

- Maga szerette az édesanyámat, mármint szerelmes volt belé? – tette fel az egyenes kérdést. Piton egy pillanatig hallgatott, majd rekedten válaszolt.

- Igen, a mai napig… - sóhajtott fel. Harry úgy érezte mintha valami óriási kő esett volna el a szívéről, de a helyét szinte azonnal átvette a szívébe markoló érzés, hogy van, aki talán még nála is jobban szenvedett és szenved.

- Épphogy elvesztettem édesanyád barátságát és bizalmát, újabb csapás ért. Az édesanyám meghalt… A mugli orvosok szerint kitört a nyaka, amikor leesett az emeleti lépcsőről. Nekem kellett azonosítani a holttestét. A vallomásom alapján elfogták apámat, aki bevallotta, hogy ő lökte le és nem bánja a dolgot. Végül ő is meghalt a börtönben, két hónap múlva, az ital vette el az életét, csak azt sajnáltam, hogy nem két hónappal korábban történt, hiszen akkor anyám még élhetett volna… Hibát követtem el, beálltam a Sötét Nagyúr követői közé, hogy bosszút álljak minden sérelmemért. Az apádon, Blacken és az összes emberen, aki valaha is ártott nekem. A Nagyúr céljai, az ígéretei olyan nagyon elvakítottak, hogy nem láttam a fától az erdőt. Elárultam édesanyád, és azóta is folyamatosan fizetek érte… - suttogta alig hallhatóan. Harry nem szólt semmit, csak felhúzott térdeire támasztotta fejét és úgy tanulmányozta a tanár hátát, mintha egy nyitott könyv lenne.

- Tényleg elég hasonló a múltunk… Tragédiák sorozata.

- De neked még van esélyed egy jobb jövőre – fordult hirtelen felé a tanár.

- Egy jobb jövőre? Nekem rossz jövőm sem lesz, nem hogy jobb – dünnyögte a fiú.

- Ha rajtam múlik, nem így lesz. Megígértem édesanyádnak, hogy vigyázok rád, bármibe is kerüljön – bukott ki a férfiból.

- Maga szerint sikerülhet legyőznöm őt?

- Szerintem képes leszel rá, elvégre legyőzted őt elsőben, megölted a baziliszkuszt, túléltél sárkányokat és vérfarkasokat… - sorolta.

- De azokat nem egyedül csináltam – ellenkezett tovább Harry.

- És most sem kell egyedül csinálnod, én ott leszek, ha akarod – mondta, majd megfordult kezében tartva két bögre forró csokoládét. Harry elvette az egyiket és most először, mióta ismerte a másikat hálásan mosolygott a férfira.

- Ezt vehetem ígéretnek?

- Veheted – bólintott rá a férfi, majd koccintottak egyet.

- Tanár úr, tudja minek örülnék nagyon? – kezdte Harry, miközben visszamentek a nappaliba.

- Mégis minek?

- Mesélne nekem édesanyámról? Apámról már sokat hallottam, de anyámról szinte alig tudok valamit.

Perselus felsóhajtott, majd belekezdett az első történetbe, ami hirtelen eszébe jutott.

- Mindig gyűlöltem a karácsonyt, egyet kivéve. Elsősök voltunk és mind a ketten hazamentünk a téli szünetre. Édesanyád meghívott magukhoz szenteste, mivel tisztában volt vele, hogy nálunk még fát se lehet állítani apám miatt. Sohasem felejtem el, ahogyan akkor kinézett, és azt, amit mondott. Ott voltak a nagyszüleid is, az ő tiszteletükre ő meg Petunia adott egy kis műsort. Ugyanolyan angyal jelmez volt rajtuk és kórusban szavaltak, de édesanyád akkor is milliószor szebb és jobb volt a nővérénél. – Harry ámulva hallgatta a történetet.

- Na és mit mondott? Milyen verset szavalt? – faggatózott.

- Nem emlékszem a teljes szövegre, és akárhol kerestem, nem találtam rá, de amit tudok elmondom belőle – megköszörülte a torkát, majd megpróbálta elismételni azt, amit annak idején Lily mondott.

- „Felugrott szárnyára, szolgái mögéje, felröppent az égbe, mint a bogáncs pihéje. Ám én hallottam még távolodó hangját: Boldog Karácsonyt és szép jó éjszakát!”

Ahogy befejezte, Harry lelkét valami furcsa melegség árasztotta el, de nem volt ezzel egyedül. Talán az ünnep, talán a felismerés volt az, ami hirtelen fordulatot hozott mindkettejük életébe, de abban biztosak voltak, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. Pár órával később, mikor már a szeme majdnem leragadt az álmosságtól, Piton úgy ítélte meg a helyzetet, hogy talán ideje nyugovóra térnie.

- Ideje lenne lefeküdnöd – kezdte, Harry azonban nyugtalanul mocorogni kezdett.

- Tanár úr… nem maradhatnék itt? Úgy értem a kanapén… Nem szeretnék visszamenni a toronyba – suttogta alig hallhatóan és kissé bele is vörösödött a kérésbe.

Piton mérlegelte a helyzetet, majd egy takarót és párnát bűvölt oda a fiúnak.

- Rendben, de nem lesz belőle rendszer – felelte, majd magára hagyta a fiút.

- Ez életem legjobb karácsonya – hallotta még mielőtt becsukódott volna szobája ajtaja és neki is el kellett ismernie, hogy ő is hasonlóan érez.

Harry boldog mosollyal az arcán aludt el és végre úgy érezte, talán mégsem olyan reménytelen az élete.

<>

Harry a kanapén ült, kezében egy bögre forró csokit tartott, és révetegen bámulta a lángokat. A helység karácsonyi díszben pompázott és a kandalló mellett egy impozáns karácsonyfa állt. Minden tökéletes volt, de valami mégis hiányzott. Már készült, hogy feladja kényelmes ülőhelyét, mikor a szobaajtóban meghallotta a várva várt hangot.

- Fertelmes egy idő van odakint, már legalább ötven centis hó van az udvaron, igazán csinálhatnál vele valamit – dohogta az érces hang.

- Szia Perselus, örülök, hogy megérkeztél – fordult hátra a férfihoz.

Piton éppen azzal volt elfoglalva, hogy ruhájáról söpörje le a tetemes mennyiségű havat, mikor a lépcső felől lábdobogásra lett figyelmes.

- Anya, megjött a Mikulás? – kérdezte egy kisfiú.

- A Mikulás nem létezik te tökfej, az csak Albus bácsi szokott lenni beöltözve – oktatta ki egy idősebb, és végül meghallották egy kislány hangját is.

- Ez nem a Mikulás! Ez sokkal jobb, ez nagyapa – kiáltotta el magát, és Perselus már szemben is találta magát a három gyerekkel, akik tárt karokkal szaladtak felé. Akaratlanul is szélesen elmosolyodott.

- Ó, a végén még összeroppantotok – ironizált, mire a gyerekek nevetni kezdtek.

- Gyerekek, hagyjátok nagyapátokat! Mindenki asztalhoz, kész a vacsora – terelte be őket Ginny az étkezőbe. A gyerekek nevetése, a karácsonyi sült illata, a tűz pattogása a kandallóban, olyan boldogsággal töltötte el Perselust, amiről azt hitte, már sohasem tapasztalhat meg. A vacsora végeztével Lily felhúzott egy angyalka jelmezt és szavalni kezdett. Persze a fiúk csúfolták őt, de a kislány mosolyogva tűrte a dolgot.

- James, Perselus ha nem fejezitek be, nem lesz ajándék holnap reggel – fenyegetőzött Ginny. A két fiú erre azonnal elhallgatott. A kislány pedig belekezdett a versecskébe.

- … „Felugrott szárnyára, szolgái mögéje, felröppent az égbe, mint a bogáncs pihéje. Ám én hallottam még távolodó hangját: Boldog Karácsonyt és szép jó éjszakát!” – Perselus már az első soroknál úgy érezte, hogy ha nem tesz valamit sürgősen, akkor szégyen szemre elbőgi magát. Vetett egy tétova pillanatot Harryre, aki szintén könnyeivel küszködött. Végül a helyzetet Ginny mentette meg, aki az előadás után azonnal aludni küldte a gyerekeket.

- De, még korán van! – nyafogta James.

- Minél előbb fekszetek le, reggel annál korábban tudtok felkelni – mutatott rá a nő, mire a gyerekek egy gyors ölelés után felszaladtak a lépcsőn magára hagyva a két férfit.

- Nos, azt hiszem ideje lepihenni – állt föl Harry a kanapéról. Perselus azonban ülve maradt.

- Harry… Maradhatnék éjszakára? – kérdezett rá a férfi, mire Harry odavarázsolta a párnát és takarót.

- Rendben, de nem csinálunk belőle rendszert – gúnyolódott, mire mind a ketten nevetni kezdtek.

- Boldog Karácsonyt… - köszönt el Harry.

- …és szép jó éjszakát! – folytatta Perselus.

A rendszerből szokás, a szokásból meghittség, a meghittségből kötődés, a kötődésből pedig egy család lettek. Mindketten megkapták a legnagyobb ajándékot, amit ember csak adhat a másiknak Karácsonykor, és az év minden napján, a szeretetet.

Vége

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.