Csak türelem

Hermione másnap reggel arra ébredt, hogy az ablakban ül a bagoly, amivel előző nap elküldte a levelet. A madár kíváncsian forgatta fejét és a lányt fixírozta.

- Szia – köszönt hunyorogva az állatnak, mire az odaröppent hozzá az ágyra. Elvette tőle a levelet és olvasni kezdett.

Kedves Hermione!

Úgy örülök, hogy ilyen jól érzed magad az új házban. Biztos szép hely lehet, amiatt pedig ne aggódj, hogy nem mondhatod meg, merre van. A lényeg, hogy jó helyen vagy. A lányoknak meg tovább küldtem a levelet és majd nekem visszaküldik, így ha legközelebb írsz majd, elküldöm a baglyoddal.

Én biztonságban hazaértem. Petunia tisztára undokul viselkedik, mintha valami szemét lennék. Mondjuk a dolgot betudom annak, hogy van egy új pasija. Valami Vernonnak hívják, elég nagydarab srác, láttam róla képet. Viszont úgy tűnik, hogy Tuni szerelmes. Nem győzi az orrom alá dörgölni, hogy nekem bezzeg nincs barátom és még a „selejt” pasiknak se kellek.

Apropó, ha már a selejteknél tartunk… Anyám estefelé összefutott a boltban az egyik utcabeli nénivel, aki azt mondta neki, hogy Piton és az anyja elhagyták a házukat. Állítólag az apja félrészegen felgyújtotta a házat és azt üvöltözte, hogy megöli őket. Komolyan mondom az a pasi nem százas. Nem tudom, hogy Pitonék merre vannak, de jobb így nekik. Annak ellenére, amit velem tett, nem kívánom neki azt az életet.

Vidámabb téma: VÁSÁRLÁS! Nekem tökéletes lenne a mostani csütörtök. Apám dolgozik, anyámat pedig leköti a ház tatarozása, Tuni meg a pasijával lóg állandóan. A szüleimet megkérdeztem és elengedtek, szóval nyugodtan mehetünk vásárolni. Írtam a többieknek is, hogy jó-e az időpont. Amennyiben megfelel, akkor csütörtökön tízkor a Foltozott üst előtt. Hozz mugli pénzt is, ha olyan boltba szeretnél menni.

Lassan lépek, mert drága nővérem dörömböl az ajtón, hogy kapcsoljam le a lámpát. Remélem tényleg jól vagy és nem csak megnyugtatásból írtad azt. Várom a mielőbbi leveled.

Puszil, Lily

Hermione mosolyogva indult le a földszintre. Annyira el volt foglalva a levéllel, hogy fel sem öltözött. Hálóingben foglalt helyet az asztalnál miközben újraolvasta a levelet.

- Öhm… Granger! – szólt hozzá Piton.

- Igen? – emelte föl a fejét a lány.

- Jobban is megválogathatná, hogy miben flangál – morogta Perselus. A fiú úgy tűnt már egy ideje fönt van, teljesen fel volt öltözve és a reggelijét is már elfogyasztotta.

- Ó, bocsánat… el is felejtettem. Csak annyira belemerültem Lily levelébe, hogy… - magyarázta, de Piton félbeszakította.

- Lily? Mikor írt neki? Mit írt? – faggatózott. Hermione vett egy mély levegőt és a másik kezébe nyomta a levelet. Piton teljesen ledöbbent.

- Olvassa el.

- De ez egy magán levél – akadékoskodott Perselus.

- Nyugalom, a vad éjszakai terveinkről a másik levélben írt – legyintett Hermione.

- Hogy milyen tervek? – kerekedett ki Piton szeme. Eileen somolyogva figyelte a kialakuló jelenetet.

- Jó reggelt Hermione, hogy aludtál? – kérdezte kedvesen.

- Jó reggelt! Köszönöm, nagyon jól – válaszolta lelkesen a lány.

- Kérsz egy kis rántottát?

- Igen, köszönöm szépen – mosolyodott el Hermione. Perselus látva a két nő közötti összhangot bosszúsan felhorkantott.

- Mi a baj fiam?

- Semmi… megyek, elkezdem rendbe szedni a labort – morogta Piton, majd távozott az asztaltól. Eileen szomorkásan nézett utána, hiányzott neki az ő kicsi fiacskája.

- Miért kell ennyire másnak lennie? – kérdezte sopánkodva a nő.

- Rendben lesz, csak még nem fogta föl igazán, hogy mivel jár a mostani helyzet, még hozzá kell szoknia. Minden rendben lesz – mondta Hermione. Eileen érdeklődve foglalt helyet a lánnyal szemben.

- Tegnap azt mondtad mesélsz a fiamról. - Rendben, mire vagy kíváncsi?

- Hát, hogy milyen volt az élete? Voltak barátai? Volt kedvese vagy felesége, gyerekei? – sorolta a kérdéseket.

Hermione elsőre nem is tudta, hogy mivel kezdjen.

- Amennyire én tudom, nem volt felesége, sem pedig kedvese. Az hogy mennyire tartott fönn kapcsolatot nőkkel… nem tudom. Mivel nem volt kedvese, így gyereke sem, teljesen egyedül volt. Ami a barátait illeti, talán Lucius Malfoyt mondanám annak, elvégre a professzor lett Malfoy fiának a keresztapja. Viszont nem hiszem, hogy tényleg olyan igazi barátok lettek volna. Sajnálom, de nem igazán tudok jó dolgokat mondani – sajnálkozott a lány.

- Semmi gond – sóhajtott föl Eileen.

- Viszont most úgy veszem észre, hogy Aleckel rendben lesznek. Tudja ő régen meghalt, most viszont nem fog, mert nem hagyjuk, így szerintem a professzornak lesz egy igazi barátja.

- Na és Lily? – tért rá a lényegre.

- Lily összeveszett vele, és hozzáment James Potterhez, majd pedig meghaltak. Most is követni kell a jövő ezen folyását, legalábbis addig, hogy Lily és James összeházasodnak és lesz egy gyerekük… azon felül nem muszáj, hogy összevesszenek. Talán még menthető lesz a kapcsolatuk – találgatott Hermione.

- Igen, csak szegény Perselus… Már olyan régóta szereti Lilyt – sopánkodott a nő.

- Tudom… Tudja láttam az emlékeit, miután meghalt. Tisztában vagyok vele, hogy gondolkodás nélkül föláldozná érte az életét is – taglalta a lány.

- Igen… - sóhajtozott az asszony.

- Beszélgessünk valami jobb témáról –Hermionenek már kezdett egy kicsit elege lenni abból, hogy Piton és Lily így meg úgy. Valamiért nagyon bosszantotta a dolog.

- Persze, miről szeretnél…?

- Hát… Igazából nem tudom. Apropó, csütörtökön megyek vásárolni Lilyvel és a lányokkal. Ha kell valami csak szólj és hozok – ajánlotta fel a lány.

- Nagyon kedves vagy. Talán néhány ruhát nem ártana beszerezni… Nincs valami sok holmim – pironkodott az asszony.

- Majd nézek valami szépet..

- Az jó lesz. Dumbledore professzor nagyon kedves, amiért itt lakhatunk, legalább ezen nem kell törnöm a fejem.

- Igen, tényleg rendes. Egyébként most hol van? – kérdezte Hermione.

- Már kora reggel elment a minisztériumba, valamit elintéz…

- Oh, még ilyenkor sem pihen – sopánkodott a lány.

- Nem, szerintem igazán sohasem pihen – somolyogta Eileen.

Perselus a két nő kuncogására tért vissza. Enyhe gyanú támadt benne, hogy talán éppen rajta nevetnek. A frász jött rá, ha belegondolt, hogy anyja talán éppen azt meséli a másiknak, hogy mikor lett szobatiszta, vagy mikor pisilt be utoljára. Nagyot nyelt a legutolsó gondolatára. Elvégre szégyen vagy sem, de mivel apja eléggé brutális ember volt, ezért gyermekkora sem volt felhőtlen, amiből következett, hogy éjjelente rendszeresen voltak rémálmai és olykor be is pisilt. Az utolsó ilyen eset nyolc éves korában volt, ami azért eléggé égő dolog. Végül megelégelte a találgatást és bevágtatott hozzájuk.

- Granger, ha van ideje, akkor segíthetne rendet tenni odalent. Holnap amúgy is el kell kezdeni Lupin főzetét… - vetette oda félvállról.

- Rendben, csak felöltözöm és megyek – egyezett bele a lány. Igazából ő sem szerette a semmittevést, jobban örült neki, ha volt elég munkája, így legalább nem gondolkodott olyan fölösleges dolgokon, mint a múlt. Felpattant és felsietett a szobájába otthagyva anyát és fiát.

- Miért kellett így elzavarnod? – kérdezte sértetten Eileen.

- Nem zavartam el – vágta rá Piton.

- De igen! Meghallottad, hogy beszélgetünk és kitaláltál valamit, hogy eltávolítsd innen. Mégis miért nem beszélgethetek vele? Félsz, hogy valami olyat árul el rólad, amiről én nem tudhatok? – kérdezte vádlón az asszony.

Piton majdnem elnevette magát.

- Inkább attól félek, hogy te kotyogsz el neki valami nem túl helyénvalót a gyerekkoromról – válaszolta halványan mosolyogva.

- Fiam, azt hittem ennyire ismersz. Én nem fecsegek ki fölöslegesen olyasmit, ami tudom, hogy neked árthat. Viszont, ha úgy is lenne, hogy valamennyit elmesélek rólad, Hermione biztos nem adná tovább – akadékoskodott a nő.

- Rendben, elhiszem… De jobb lenne, ha rólam, mármint a múltamról nem nagyon beszélnél vele – kérte a nőt.

Eileen bólintott, elvégre nem akart rosszat fiának.

- Rendben. Most megyek és segítek Trixynek a konyhában. Ha kellenék, ott megtalálsz.

- Jó… - válaszolta Piton, majd Eileen elindult a konyha felé. Perselus tudta, hogy mondania kéne még valamit, valamit, amit már hosszú évek óta senkinek sem mondott. Összeszedte minden lélekerejét és anyja után szólt. – Anya…

- Igen? – fordult hátra a nő.

- Szeretlek – mondta kissé esetlenül a fiú. Nem volt hozzászokva, hogy az érzéseit kimutassa, még az anyja felé se.

Eileen úgy érezte, hogy majd szétveti az öröm, és akár hegyeket tudna megmozgatni.

- Én is szeretlek, kisfiam – válaszolta mosolyogva, majd belépett a konyhába.

Piton elégedetten dugta zsebre kezét és mosolyogva fordult ki az ebédlőből, mikor tekintete találkozott az ajtófélfának dőlő Hermionéval. A lány nem szólt semmit, csak elérzékenyülve nézte. A fiú először egy kicsit elvörösödött, majd megköszörülte torkát jelezve, hogy nem kíván beszélni a dologról. Ám Hermione vagy nem vette a jelet, vagy nem akarta, így kifejtette véleményét.

- Jó boldognak látni… - mondta a lány. Piton felhorkant és újra elővette mogorva énjét.

- Ne foglalkozzon velem, Granger!

- Ki foglalkozik magával? Én az édesanyjára céloztam – felelte a lány. Úgy tűnt Piton egy kissé elbizonytalanodik. Elvégre ő azt hitte a másik rá céloz, de úgy tűnik tévedett. Ettől még inkább mogorva lett. Nem szeretett tévedni. Otthagyva a másikat elindult az alagsorba, ahol a labort alakították ki. Hermione úgy döntött, hogy követi, elvégre megígérte, hogy segít rendet tenni. Nem mellesleg ott akart lenni a főzet elkészítésénél is.

Odalent még mindig volt mit alakítani. Rengeteg doboz hevert szanaszét, és mindent vastagon beborított a por.

- Hűha… hát ezen lesz mit dolgozni – dünnyögte.

- Albus azt mondta, hogy az itt lévő dobozokat vigyük át a másik helyiségbe – mondta Perselus mintha meg se hallotta volna mit mondott a másik.

Hermione vett egy mély levegőt és pálcája segítségével elkezdte átlebegtetni a dobozokat a megadott helyiségbe. A munka szótlanul és monoton módon telt. Hermione ezt nagyjából húsz percig bírta, majd kifakadt.

- Na jó, elegem van! Nem egy házimanó vagyok, sem egy cseléd, legalább szólhatna hozzám néhány szót – vetette oda, mikor Piton ismételten odakészített neki egy újabb kupac szemetet.

- Azt hittem beszéd nélkül is képes dolgozni – mordult föl Perselus.

- Tudok, csak éppen nem szeretek. Mondja, annyira nehéz lenne, ha legalább egy kicsit megpróbálkozna azzal, hogy normálisan viselkedik velem? – kérdezte sértette a lány. Piton habozott válaszolni. Igazából igenis nehezére esett volna, mert még mindig úgy tekintett a másikra, mint egy okoskodó griffendéles libára.

- Hazudjak, vagy az igazat mondjam? – kérdezte. Hermione szájtátva meredt rá.

- Mégis, miért kérdezi meg?!

- Rendben, akkor az igazat mondom. Semmi kedvem magával barátkozni, én még mindig idősebb vagyok magánál. Sokkal több mindenen mentem keresztül és nem akarok jópofizni Potter kis barátnőjével – vetette oda.

Hermione annyira dühös lett, hogy még a szava is elakadt. Annyi mindent vágott volna a másik fejéhez, az összes iskolai sérelmét, a másik viselkedését, az utóbbi napokat, de nem tudta. Egyszerűen szóhoz sem jutott. Csak állt Piton előtt és tátott szájjal meredt rá. Végül, mikor valamennyire összeszedte magát és Piton is elfordult tőle, egyszerűen kisétált. Nem akart egy légtérben lenni a fiúval. Nem tudta, hogy merre menjen, csak elindult kifelé az udvarra.

Az első gondolata az volt, hogy lelép és vissza se jön. Elvégre mit törődik ő ezzel a világgal, ez nem az ő világa. Meg aztán Piton is ott van az igazgatónak, így nem lehet gond. Aztán ahogy elért a kerítésig, megtorpant. Nem akart megfutamodni, elvégre ő griffendéles… Dühösen rúgott egyet a fehér léckerítésbe, majd irányt váltva a part felé vette az útját. Meg sem állt a kissé kavicsos partig, ahol levetette magát a homokba.

Utált itt lenni, utálta ezt az egészet. Nem értette, hogy Piton hogy lehet ilyen kegyetlen, hogy miért nem tud megváltozni. A legfájóbb dologgal támadt ellene, amivel csak lehetett… a barátaival. Emlékei közé bevillant Harry élettelen testének látványa, majd Ron és Ginny amint elesnek. Sírni szeretett volna, de mintha meghallotta volna édesanyja hangját a fejében:

Hermione, a sírás nem old meg semmit, dühönghetsz és összetörhetsz dolgokat, de ami bánt akkor is ott lesz benned. Van jobb dolog is arra, hogy kifejezd az érzéseidet… - emlékezett vissza. Még mikor mugli iskolába járt és mindenki bántotta, akkor mondta ezt neki az anyja. Aztán hozott neki egy lapot és a kezébe nyomott egy tollat. Hermione intett a pálcájával mire az ablakán kiröppent egy pergamen és egy penna, nekilátott kiírni magából a benne dúló fájdalmat.

Mire végzett az írással, úgy érezte valamivel könnyebb lett a lelke. Viszont még mindig ott volt a fájdalom, az elfogadás, a remény iránt. Reménykedett benne mindezek ellenére, hogy a másik egyszer majd talán úgy tekint rá, mint egy emberre, nem pedig úgy, mint Harry Potter tartozékára, vagy griffendéles okoskodóra. De legbelül tudta, hogy ez valószínűleg sohasem fog megtörténni. Egy darabig még ücsörgött a parton, majd mikor Trixy megjelent, hogy szóljon neki kész az ebéd, visszasétált a házba.

Eileen azonnal észrevette, hogy a lányt bántja valami. Azt is sejtette, hogy fia van a háttérben. Nem akart az ebéd közben előhozakodni a dologgal, ezért úgy döntött, majd ha kettesben lesznek fiával, akkor elbeszélget vele egy kicsit.

- Hogy haladtok? – törte meg a csöndet.

- Jól – válaszolta Piton két falat között.

- Délután szüksége lesz rám, professzor? – kérdezte Hermione, de hangjában semmi kedves nem volt.

- Nem… - válaszolta a másik.

- Jó.

- Ejnye gyerekek, mi van veletek? Összevesztetek? – bukott ki az asszonyból. Bár megfogadta, hogy nem így hozakodik elő a dologgal, a helyzet súlyossága azonnali közbeavatkozást igényelt.

- Lényegtelen – mondta Hermione. Piton felvont szemöldökkel nézett a másikra. Mióta Hermione elhagyta a pincét ő is sokkal feszültebb lett. Albus figyelmeztette rá, hogy ne haragítsa magára a lányt, mert pórul járhat. Hát most első kézből érzi az elhagyatottság és magány érzését. Biztosra vette, hogy ezek mind Hermione érzései csak az ostoba kapcsolat miatt rá is átvetülnek.

- Nem akarjátok megbeszélni? – próbálkozott Eileen.

- Nincs mit – felelte végül Piton. Hermione rá sem nézett, megette a maradék levesét, majd távozni készült.

- Elnézést, de nem érzem jól magam… Felmegyek és lepihenek – mondta, majd választ sem várva felsétált a szobájába. Piton érzelemmentesen nézett utána, de mikor visszafordult tányérjához az már nem volt ott.

- Hé! Még eszem – méltatlankodott.

- Ha Hermione nem eszik, te sem eszel. Biztosra veszem, hogy megbántottad valamivel…

- Na és? Mit foglalkozol vele? Az én anyám vagy nem az övé! Engem kéne itt sajnálnod, erre éheztetsz – feleselt a fiú.

- Perselus, még mindig nem látom át teljesen, hogy min mentél keresztül. Egyet viszont biztosan tudok, ha továbbra is ilyen maradsz, ez az életed sem fog sokban különbözni a régitől – figyelmeztette fiát.

- Nem Grangeren múlik a dolog, szóval nem mindegy hogy mit mondok neki?

- Nem, mert ő is egy ember. Nem kell, hogy szeresd, vagy kedveld, de becsüld meg. Hermione jó ember, okos és törekvő, nem érdemli azt, ahogy bánsz vele… ha nem akarsz vele barátkozni, ne tedd, de ne bántsd őt – oktatta ki a nő.

Piton tudta nagyon jól, hogy nem kéne ilyen bunkón viselkednie a másikkal. Elvégre az utóbbi időben – már amikor az iskolában voltak –, egészen jól kijöttek.

- Majd megpróbálok normális lenni vele – adta meg magát, nem szerette, ha nem neki van igaza.

- Rendben, szerintem meglepődsz majd, ha nem támadólag lépsz föl ellene…

- Biztos,  megyek vissza pakolni – mondta, majd kereket oldott.

Eileen nem értette fiát, hogy miért ilyen zárkózott és ellenséges. Persze tudta, hogy miken ment keresztül, de akkor sem értette őt.

A napok viszonylagos nyugalommal teltek. Albus lassan összegyűjtötte az embereket a horcruxok felkutatásához. Perselus rendbe szedte a labort és elkezdte főzni Remus főzetét. Eileen lassacskán átvette a háztartás vezetését és nagyon boldognak tűnt. Hermione pedig egyre jobban magába zuhant. Csütörtökön kora reggel kelt föl, és meg sem reggelizett mielőtt elment találkozni Lilyékkel. Albus előző este adott neki egy szép kis összeget – mugli pénzt is –, hogy vegyen belőle azt, amire szüksége van.

- Hermione már elment? – faggatózott Albus a teája mellett.

- Igen, nem is reggelizett – panaszolta Eileen.

- Mit vagy úgy oda? Az ő élete, hogy mit kezd vele, az csakis rá tartozik – vetette oda Piton.

- Perselus, ez nem volt szép – mondta az igazgató.

- Mégis mit kéne tennem? Könyörögjek neki, hogy legyen a barátom? Vegyek neki virágot meg ajándékot? Azt már nem! – vágta rá sértetten a fiú, majd felpattant és odébb állt.

Mentségére legyen mondva, még a veszekedés estéjén megpróbált kibékülni a lánnyal, de Hermionét nem érdekelte a dolog. Még nagyon dühös volt a másikra, viszont Pitonnak se kellett több. Mosta kezeit, és nem foglalkozott tovább a dologgal. A helyzet odáig fajult, hogy már két napja egyáltalán nem beszéltek. Hermione pedig egyenesen levegőnek nézte őt.

Miközben Piton dohogva sétált le a laborba Hermione lassacskán megérkezett a Foltozott Üsthöz. Még alig volt nyolc óra, így legalább volt ideje, hogy véghezvigye azt, amit eltervezett. Megkereste a legközelebbi buszmegállót és elutazott a házukig. Ott minden ugyan olyan volt, mint mikor utoljára látta. Vagyis a ház évtizedekig ugyan úgy nézett ki. Fehér kerítés, aprócska előkert. A lány szomorúan nézte. Mikor aztán egy idősebb nő jött ki a házból ideje volt kereket oldani. Felismerte a nagymamáját. Bár hat éves volt mikor meghalt, még mindig tisztán emlékezett a kedves és meleg tekintetére.

Elindult a szemközti park felé. Régen sok időt töltött itt. Órákig tudott ücsörögni a hintán és nézni a többi gyereket amint játszanak. Ahogy elért a park széléig, észrevette, hogy egy idősebb lány ül most az ő hintáján és egy könyvet olvasgat.

- Anya… - suttogta alig hallhatóan Hermione. Ott volt az édesanyja, de ő nem ölelhette át, nem mondhatott neki semmit. Egy darabig még ott ácsorgott, míg végül döntésre jutott, elindult hintázni.

Tétován indult el felé, mintha keresne valamit. Mikor aztán odaért az édesanyja fölnézett a könyvből.

- Szia… Segítsek valamiben? – kérdezte kedvesen.

- Nos, én… csak várok valakire – hazudta.

- Ó, csak nem egy fiúra? Abból még egyet sem láttam errefelé – kuncogta.

- Nem… egy barátnőmre. A környéken lakik, itt beszéltük meg, hogy találkozunk – vágta ki magát a szorult helyzetből.

- Hát, veled egykorú lánnyal sem találkoztam, de van itt még egy szabad hinta, telepedj le – mutatott a mellette lévő helyre.

- Köszönöm… - hálálkodott a lány.

- Én Jean vagyok, ott lakom szemben az édesanyámmal – mutatott az út túloldalára.

- Én Hermione vagyok… és csak látogatóban vagyok itt, Amerikában élek – hazudta.

- Amerikában? Az tök jó lehet, milyen? Mármint gondolom sokkal másabb, mint itt – hadarta Jean.

- Igen, eléggé más… sokkal több ember van, különféle nyelveken beszélnek. Egy kissé kaotikus, de nem rossz.

- Na és mikorra beszélted meg a barátnőddel?

- Kilencre.

- Addig még van idő. Szeretsz olvasni? – kérdezősködött Jean.

- Igen, nagyon szeretem a könyveket, édesanyámra ütöttem – válaszolta a lány. Egy kicsit csillogni kezdett a szeme, amit a másik is észrevett.

- Baj van?

- Tudod… meghaltak – mondta, és már nem bírta tovább, elkezdett sírni. Jean automatikusan átölelte és vigasztalni kezdte. Hermione pár perc után kezdett lehiggadni. Csakis az édesanyja tudta így átölelni.

- Sajnálom Hermione, biztos nagyon szeretted őket és ők is téged.

- Igen. Édesapám remek ember volt, nagyon szeretett minket, mármint anyát és engem. Bármit megtett volna értünk. Anya nagyon eleven volt… imádta a könyveket, szeretett sportolni. Sokat utazgattunk mindenfelé, síeltünk, korcsolyáztunk, hajókáztunk vagy éppen sátraztunk. Jó volt…

- Úgy látom, hogy tökéletesek voltak – mosolyodott el Jean.

- Igen, azok.

- Most kivel élsz? – kíváncsiskodott.

- Az egyik bácsikámmal… - válaszolta a Hermione. Egy kis ideig beállt kettejük közé a csönd, de végül Jean felülkerekedett rajta.

- Nem csak miattuk lógatod az orrod, igaz? – kérdezte, de inkább állításnak tűnt.

- Nem igazán.

- Elmondod? Hátha tudok segíteni – ajánlotta föl.

- Oké, szóval van egy évfolyamtársam. Sokat… segítettem neki a suliban meg a tanulásban is. Tudod a régi barátaim és ő ki nem állhatták egymást, ezért engem is beskatulyáz annak ellenére, hogy segítek neki. Eléggé mogorva és depressziós… Hiába próbálok neki segíteni, nem fogadja el a segítségem. Makacs, önfejű, idióta… Ráadásul mindig megbánt, beszólogat – panaszolta. Jean értőn bólogatott.

- Értem. Na és mit érzel iránta? – Ez a kérdés meglepte Hermionét.

- Mármint?

- Szereted? Szereted, mint barátot, vagy szereted, mint egy fiút – kérdezte.

Hermione hirtelen azt sem tudta mit feleljen.

- Én nem! Mármint nem vagyok belé szerelmes… Még csak nem is tetszik! – vágta rá gondolkodás nélkül.

- Akkor biztos barátként tekintesz rá – mondta kissé kétkedőn Jean.

- Én próbálok a barátja lenni, de ez nem olyan egyszerű – sóhajtott föl Hermione. Közben lassan kilenc óra lett, de a várva várt barát még mindig nem került elő.

- Úgy tűnik a barátod késik – állapította meg Jean.

- Nagyon úgy néz ki… még várok egy kicsit, aztán visszamegyek– jelentette ki a lány. Nem volt kedve otthagyni édesanyját, de tudta, hogy már így is a jövővel játszik, lassan mennie kellett.

- Ami a srácot illeti, biztos megvan rá az oka, amiért ilyen elutasító mindenkivel.

- Igen… tudod az apja alkoholista és sokat bántotta őket. Nem volt pénzük, ami miatt sokat csúfolták… - taglalta a lány.

- Ez sok mindent megmagyaráz. Én azt tanácsolom neked, hogy ha érdekel a fiú, akkor legyél türelmes. Ha pedig úgy érzed, hogy nem éri meg a szenvedést egyszerűen ne foglalkozz vele – tárta szét a karját Jean.

Hermione is ezen a véleményen volt, de jobban esett neki, hogy ezt más valaki is kimondta.

- Köszönöm a segítséget – felelte mosolyogva.

- Nincs mit. Úgy látszik a sors keze, hogy ma idetévedtél… Örülök, hogy segíthettem.

- Én köszönöm. Lassan jön a buszom, ha minden igaz – hadarta Hermione. Jean és ő felálltak, majd elsétáltak a buszmegállóig.

- Ha esetleg máskor is jó lenne beszélgetni valakivel, akkor csak keress a parkban, vagy a szemközti házban – ajánlotta fel Jean.

- Köszönöm szépen, még lehet szavadon foglak – mosolygott rá a lány. Közben a busz lassan befordult az utcasarkon és Hermione szíve összeszorult a szomorúságtól.

- Jön a buszod – mondta Jean.

- Igen… Köszönök mindent – hálálkodott a lány, majd megölelte a másikat. Jean egy kicsit meglepődött, de nem ellenkezett. Megkedvelte a másikat. Ahogy a busz megállt, Hermione azonnal felszállt rá. Megvette a jegyét és keresett egy szabad helyet.

Jean még mindig ott állt a megállóban, mikor Hermione busza útnak indult.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2013.03.24. 13:46 Vardo Megint hoztad a formád, és a remek fejezetet. Nagyon szép volt, ahogy Hermionét osszehoztad a későbbi mamájával. És tetszett az is, hogy Elaine igyekszik letörni Pers rossz egoját. Köszike. Válasz: Próbálom úgy alakítani a történetet, hogy olyan legyen, mintha tényleg csak két tiniről lenne aszó a mindennapokban. Több-kevesebb sikerrel össze is jön. :D Örülök, hogy tetszett :)