Szent a béke

Mindenki legnagyobb döbbenetére a mardekáros diákok leálltak mindennemű gúnyolódással és kérkedéssel. Úgy tűnt, hogy végre észhez tértek. Az újságok címoldalán felváltva szerepelt a Roxfort botrányosnak nevezett hozzáállása a diákokhoz, illetve a Potter család kálváriája. Harryék szinte tudomást sem vettek a körülöttük zajló eseményekből. Lily is hamar belerázódott a kíváncsiskodó levelek eltüntetésébe. Alexei pedig még mindig értetlenül állt a Potter család önfeláldozása előtt.

Perselus azóta a bizonyos este óta már nem haragudott feleségére. Ő is belátta, hogy a lehető legjobb döntést hozták meg. A gyógyítók egész hétre ott maradtak és fogadták azokat a diákokat akik úgy érezték beszélniük kell a történtekről. A Mardekár ház teljesen átalakult. Eltűntek a régi fennhéjázó klikkek és helyüket átvették a csendes kis társaságok. Hermione egy álló héten át ott aludt a klubhelyiségben. Minden estével egyre kevesebb diák jött le aludni és egyre kevesebbnek voltak rémálmai. A nő fárasztó napokat tudott maga mögött, de most érezte csak igazán hogy nem bánta meg elhatározását. Egy jobb világ létrehozásán fáradozott. Egy olyan világén, ahol nincs helye a régi ellentéteknek.

A diákok már mind vacsoráztak és lassan visszatértek a hálókörleteikbe. Néhány idősebb mardekáros terelgette a kicsiket. Talán a legnagyobb változást a Nott fiún lehetett észrevenni. Furcsa módon a szárnyai alá vette az első és másodéves mardekárosokat, akik egyre jobban felnéztek rá. Eleinte csak a tanulásban segített neki, míg végül már a repülésből is korrepetálta őket.

- Mr Nott! Idejönne egy pillanatra? – szólította meg az igazgató a fiút.

- Igen, uram? – sietett oda.

- Igencsak szembetűnt a változás melyen átment az utóbbi időben. Mondja gondolkozott rajta, hogy hová adja le a továbbtanulási papírjait? – érdeklődött a fiútól.

- Hát még nem igazán. Igazából… már az örökségem is eléggé megfogyatkozott. A házat is el kellett adnom a nyáron, és vettem helyette egy kis lakást Londonban – felelte a fiú.

- A jegyei alapján illetve a képességeit figyelembe véve, ami talán szóba jöhetne az talán a kviddics lenne – pedzegette Piton.

- Á, nem vagyok én olyan jó – tiltakozott a fiú. Hermione szélesen elmosolyodott.

- Én nem igazán szeretem a kviddicset, de azt látom, hogy a Mardekárnak te vagy a legjobb hajtója hosszú idő óta – a fiú zavartan elnevette magát.

- Á…

- Mr Nott. A minisztérium a mi kis… felrázó akciónk után úgy vélte, hogy támogatnia kell az úgymond hátrányos helyzetű tanulóit… vagyis azokat akiknek a közeli rokonságában halálfalók voltak. Ez egy kísérleti program lesz, és ha beválik, akkor tudjuk alkalmazni mindenkin – kezdett bele Piton.

- De mégis mi lenne ez?

- Egy amolyan mentor program. Minden fiatal, aki már tudja, milyen területen szeretne elhelyezkedni, kap maga mellé egy mentort, aki támogatja őt mind erkölcsileg mind anyagilag ha szükséges – Nott szeme kikerekedett.

- De én nem szeretnék nyűg lenni senki számára – tiltakozott.

- Amennyiben szeretne profi kviddics játékos lenni Mr Potter szívesen foglalkozik önnel egy kicsit. Mint tudja ő az Angol kviddics válogatott csapatkapitánya. Azonban tudom, hogy a kviddics nem örökéletre szól, így én is ajánlanék valamit… - a fiúnak le kellett ülnie.

- Micsodát? – pislogott, hiszen még az előzőeket sem fogta föl teljesen.

- Jelentkezzen a Máguspedagógiai Egyetemre, kviddics tagozatra. A gyakornoki helyét a Roxfort biztosítja. Idővel pedig, amennyiben beválik és a diákok is úgy gondolják, hogy hathatós segítséget nyújt a számukra, akkor egy részmunkaidős állást is tudunk biztosítani – fejezte be Piton. Nott arcán széles vigyor jelent meg.

- Ez… én nem is tudok mit mondani… én benne vagyok! – lelkendezett.

- Nagyszerű! Akkor a mentori szerződésekről majd később tárgyalunk most menjen a többiek után – utasította az igazgató.

- Köszönöm, uram… tanárnő – hálálkodott, majd elszaladt a többiek után. Perselus elégedetten dőlt hátra a széken.

- Szerinted most végre sikerül? – kérdezte Hermione.

- Hogy sikerül-e teljesen kiirtani belőlük Voldemort eszméit? Talán igen, de mindig lesz valaki, aki újra a rossz irányba tereli őket. Ha nem is az ő idejükben, akkor majd az utódaik idejében… - felelte a férfi.

- De mi megtettük, amit lehetett – suttogta a nő.

- Igaz, többet is mint kellett volna – célzott a férfi a nő akciójára.

- Még mindig haragszol rám? – kérdezte Hermione. Perselus tüntetőleg elfordult, és gondolkozni kezdett. Hermione már majdnem feladta, mikor a férfi megszólalt.

- Talán kiengesztelhetsz – suttogta halkan, hogy csakis a nő hallhassa. Hermione örömében majdnem a férfi nyakába vetette magát. Csakis az akadályozta meg, hogy a diákok még igencsak nagy számban voltak jelen.

Alexei még mindig kissé feszült volt a történtek miatt. Mostanra a diákok fölhagytak a faggatózással, és így már valamivel nyugodtabban teltek napjai. Belül rettegett, hogy mi lesz, ha kitudódik, hogy ki is ő valójában. Hermész persze észrevette ezeket a kritikus pillanatokat barátján és ilyekor igyekezett kizökkenteni őt kitörni készülő depressziójából.

Eileen a merengős látogatás óta már egyáltalán nem gyötrődött a gondolattól, hogy belőle valamikor is sötét mágus lehet. Tudta, hogy ő sohasem lesz olyan kegyetlen és hidegvérű szörnyeteg, mint azok voltak. Bár még mindig vissza-vissza kúszott emlékei közé a sokkos kirándulás, azért igyekezett túltenni magát a történteken. Anthony és Teddy az elején még próbálták kiszedni belőlük, hogy mégis mit láttak, de ők mindig csak nemet mondtak. Nem akartak róla beszélni.

Most is odakint voltak a tó partján és örültek a váratlan jó időnek, ami ilyenkor szeptember közepén már ritkaságszámba ment ezen a vidéken. Hermész és Alexei éppen kártyáztak, míg Eileen egy könyvet lapozgatott az egyik közeli fa tövében. Heléna, Lily, Teddy és Tony közeledtek feléjük.

- Heló kölykök! – köszönt Tony, majd összekócolta a két fiú haját.

- Hé! – vinnyogott Lex.

- Ne már! – nyafogott Hermész. Végül mind helyet foglaltak a közelükben. Heléna élvezte a melengető napsugarakat, és még a cipőjétől is megszabadult. Persze Tony és Teddy kissé feszengtek a lány közelében, mikor az így viselkedett. Úgy két éve tartott ez, mióta a lány határozottan kezdett nőiesedni. Heléna egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy előszeretettel lebegtette fehérneműit a két srác előtt, mire azok hanyatt-homlok menekültek előle.

- Heléna, nem vennéd föl a cipőd? – kérdezte Tony mogorván.

- Most meg mi van? – értetlenkedett a lány.

- Csak az, hogy kissé idegesítő így játszani. Apád tudja egyáltalán, hogy félmeztelen vagy a suliban? – faggatózott. A lány felvont szemöldökkel nézett a srácra. Teddy már meg sem mert szólalni, de hajszíne árulkodott róla. Még sohasem volt ilyen vörös, mint most. Lily már majdnem elnevette magát, mire a kisebbek is fölfigyeltek. Lily némán mutogatni kezdett Teddy felé. Heléna kapott az alkalmon és bevetette magát. Egyenesen rávetette magát Teddy-re hátulról, amivel a frászt hozta a fiúra.

- Jaj Teddy, olyan cuki mikor így elvörösödsz – nógatta az alatta fekvő srácot, aki már majdnem elbőgte magát.

- Hogy lehet valaki ilyen… ledér? – kérdezte panaszkodva, mire Hermész elvigyorodott.

- Hát mondhatnám, hogy családi vonás, de ki tudja – vont vállat, majd föltápászkodott és lerángatta nővérét a srácról.

- Hermész! Ellenem fordulsz te kis – morogta a lány, majd elkezdte kergetni öccsét a tóparton. Teddy fellélegezve rögtön kigombolta ingének két felső gombját, hogy levegőhöz jusson. Lily kuncogva terült el a földön és az eget kémlelte, mikor valami hirtelen eltakarta a napot. Egy vajszínű gyöngybagoly körözött felettük. Lily felpattant és elkiáltotta magát.

- Zeusz! – integetett, mire a madár felfigyelt rá és elkezdett ereszkedni. Alexei érdeklődve nézte a madarat.

- A tiéd? – kérdezte a lánytól.

- Nem, ez anya baglya – válaszolta a lány, majd levette a borítékokat a madár lábáról. Már az is furcsa volt, hogy két boríték volt, nem csak egy. Elolvasva a címet azonban elvigyorodott.

- Az egyik a tiéd – nyújtotta oda a fiúnak, aki értetlenkedve vette át. Mindenki őt figyelte, hiszen halvány lila gőzük sem volt róla, hogy vajon miért kap a srác levelet. Alexei kissé félrehúzódott és úgy kezdett el olvasni.

Kedves Alexei

Mrs Pitontól úgy hallottuk, hogy most már jobban érzed magad. Azt is elmesélte, hogy sokat vagytok együtt Lilyvel, aminek nagyon örülünk. Sejtjük, hogy nem lehet könnyű neked, de próbálunk segíteni, ahogy csak tudunk. Éppen ezért a miniszter végre határozott az elhelyezésedről.

Az iskolai incidens után sorozatban kaptuk a kérdéseket, rólad és a családunkról. A miniszter pedig úgy vélekedett, hogy a legjobb helyen nálunk lennél. Harry és Én reméljük, hogy nem fogsz ezért haragudni, de mostantól kezdve mi felelünk érted, bár én ezt a szóhasználatot nem szeretem alkalmazni. Én inkább azt mondanám, hogy üdvözöllek a családban és remélem, hogy – ha most még nem is, de idővel – megszeretsz minket.

Ha bármi problémád van írj nyugodtan akár nekem, akár Harrynek. Lily is segíteni fog, nyugodtan keresd fel, ha problémád adódik. A szünetekre előre láthatólag hozzánk költözöl majd. Már a kis Sirius is nagyon vár téged. Küldött is egy rajzot, ő így fejezi ki az érzéseit. Még egyszer ha bármi kell, csak szólj. Már várunk téged itthon.

Ölel és csókol, Ginny.

Ui: Ne foglalkozz a riporterekkel, kellemetlenkedő bogarak csak. Ha úgy érzed egyedül vagy, gondolj a barátaidra, vagy most már ránk is. Tudom, hogy számodra furcsa lehet egy családhoz tartozni, de hidd el, nem is olyan rossz. Én sem értettem még az elején, de most már el sem tudnám képzelni az életem nélkülük, nélkületek. Legyél jó, tanulj szorgalmasan, és ne foglalkozz azzal, hogy mások miket mondanak. Vigyázz magadra, fiam.

Szeretettel, Harry.

Volt még egy kis lap, amit széthajtva egy eléggé kusza gyermekrajzot talált. Nagyjából föl lehetett ismerni az embereket rajta. Egy magas, fekete hajú, szemüveges férfi, aki biztos Harry volt. A mellette álló vörös hajú nő, és egy alacsonyabb szintén vörös hajú lány. Mellettük egy kisfiú, akinek fekete haja volt, és ott volt ő. Egy Lilyvel egymagasságú, fekete hajú fiú, akinek mosolygós arcot rajzoltak. A rajzot megfordítva észrevette a kép címét.

„Család” Furcsa érzések kavarogtak benne. Sírni tudott volna, de nem a szomorúság miatt. Ez más volt. Most olyan, boldognak érezte magát, amit nem értett. Itt volt egy a család, akik úgy fogadták őt, mintha csak egy átlagos gyerek lenne.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a mögé lopózó Hermészt, aki a válla felett szépen elolvasta a levelet.

- Ez király – jegyezte meg vigyorogva, mire Lex ijedten pattant föl.

- Te mikor kerültél ide? – kérdezte zavartan.

- Úgy két perce… - vigyorogta a szőke fiúcska. Lily hirtelen felnevetett, és már a könnyei is kicsordultak.

- Mit nevetsz? – faggatózott Tony. Ahogy Lily lehiggadt elkezdett fölolvasni egy részletet a leveléből.

„ Remélem, hogy nem anyádra ütöttél, mert akkor az iskolában kő kövön nem marad. Tegnap két hét kényszerszabadságra küldték, mivel rémdenevér rontást küldött Vitrolra, amiért a családunkat érintő „drámai eseményekről” kérdezgette. Nem mintha az a boszorkány nem érdemelte volna meg, de anyád néha ijesztő tud lenni…” – fejezte be. Itt már a többiek is vidáman nevetgéltek, még Alexei is elmosolyodott.

- Ja és gratulálok – nyújtott kezet vidáman Lily Lexnek. A fiú tétován, de elfogadta, majd megtörtént a nagy családegyesítési kézrázás. Teddy és Anthony javaslatára úgy döntöttek, hogy meglátogatják a manókat és beszereznek némi nassolnivalót. Alexei szájtátva figyelte a sürgölődő manókat, és még Hermész is nagyokat pislogott.

- Még nem voltatok itt? – kérdezte Teddy.

- Csak egyszer – mondta Hermész.

- Én még nem, igazából azt se tudtam, hogy ez így működik – pislogott Alexei.

- Na akkor, had mutassam be a Roxfort élelmezéséért, és a mi bendőnk megtöltéséért felelős brigádot, a házimanók gyöngyeit, az utánozhatatlan szakácsainkat – mutatott körbe Anthony, mire a manók teljesen zavarba jöttek. Egy kis manó szaladt feléjük, és majdnem elesett futás közben.

- Úrfi! – visította a manó, mire Alexei odafordította a fejét.

- Á, Tikky – állapította meg, mire a manó lefékezett, de így is majdnem telibe találta őt.

- Úrfi, hogy érzi magát? Ugye jól van? Tikky hallotta, hogy megsérült. Tikky oda akart menni, de Dobby mester nem engedte, azt mondta úrfi erős, és boldogul, de Tikky félti az úrfit – panaszolta. A fiúk már javában röhögtek a kis manó túlbuzgóságán.

- Ez… igazán kedves tőled, de jól vagyok. Te csak hallgass Dobbyra, ő tudja, hogy mikor mit kell tenni – felelte halkan a fiú.

- Úgy lesz úrfi! – bólogatott a kicsi, de úgy, hogy majdnem elrepültek a fülei.

- De aranyos – gügyögte Heléna látva a manó igyekezetét.

- Tikky aranyos, de még nem ügyes kis manó – jött a megjegyzés hátulról. Dobby sétált oda hozzájuk, miközben egy fakanalat tartott a kezében, és szigorúan méregette Tikkyt. A kicsi manó akaratlanul is bebújt Lex lábai mögé.

- Dobby mester meg akar verni – nyüszítette a kicsi, mire Heléna kikapta a fakanalat Dobby kezéből.

- Ejnye, nem verjük a kicsiket, ez helytelen Dobby – szidta össze a manót.

- Kisasszonyom, Tikky nem tanulja meg másként. Ő naphosszat csak siránkozik, hogy az úrfi így, az úrfi úgy, de nem dolgozik rendesen. Most is, hogy jöttek nézzék mi lett a süteményből – mutatott egy tálca szénné égett csokis kekszet. Tikky nagy szemekkel nézett a gazdájára, mire az felsóhajtott.

- Tikky, én reméltem, hogy mikor újra hazamegyünk, akkor már nagyon ügyes házimanó lesz belőled, de ha nem fejlődsz, nem tanulsz, akkor kénytelen leszek venni egy új manót és neked pedig ruhát adni – kezdett el színészkedni a fiú. A kis manó szeme megtelt könnyekkel.

- Könyörgöm, úrfi ne vegyen új manót! Tikky jó lesz, ügyes lesz, nem fog nyafogni, mindent megtesz csak ne kapjon ruhát – zokogta. Heléne megcsóválta a fejét.

- Akkor tanulj, figyelj Dobbyra, és ne hozz rám szégyent, rendben? Dobby, te pedig ne verd meg Tikkyt, úgy csak félni fog tőled és nem fog tisztelni – mondta most az idősebb manónak.

- Van egy ötletem! Dobby, neked nincs gyereked igaz? – érdeklődött Teddy.

- Dobbynak nincs párja, se gyereke – rázta a fejét a manó.

- Akkor gondolj úgy Tikkyre, mintha a te gyereked lenne, tanítsd úgy, és vigyázz rá – pedzegette Teddy. Úgy tűnt ez az ötlet igencsak megtetszett Dobbynak.

- Rendben, Dobby mindent elkövet, hogy Tikky úgy nézzen rá, mint szülőre.

- Nagyszerű, örülök a családi összetalálásnak, de kaphatnánk egy kis nassolni valót? – könyörgött Anthoni.

- Máris hozom, uram – mondta Dobby, majd elő is állt egy jókora tálca süteménnyel. A fiatalok leültek az asztalhoz és elkezdtek falatozni. Már majdnem végeztek mikor nyílt az ajtó és megjelent Nott. Egy pillanatig néma csend volt, majd a fiú szólalt meg elsőnek.

- Látom zavarok, majd később visszajövök – mondta és már fordult is kifelé, de Heléna fölpattant és megállította.

- Várj már, miattunk ne menj el, van bőven kaja – mondta a lány. A srác végignézett a társaságon, majd kissé zavartan, de leült melléjük.

- Hallottam, hogy apám lesz a mentorod – mondta Lily.

- Igen, mázlista vagyok – mondta Nott.

- Nem vagy mázlista, tényleg jól repülsz – jött a bók Teddytől. A mardekáros fiú csak most jött zavarba igazán.

- Hát kösz… ti is jók vagytok, nem hiába nem nyerünk ellenetek – húzta el a száját.

- Na ja, minket képtelenség megverni – vigyorogta Tony, majd beleharapott egy tejszínhabos süteménybe. Az egész arca telelett a fehér krémmel.

- Hé, nagyszájú, inkább tanulj meg enni – tanácsolta Lily és odadobott egy szalvétát Anthoninak. A srác kissé elvörösödve törölte le a maszatot képéről.

- Te sem fogod elárulni, hogy mi volt a merengőben, ugye? – faggatózott Heléna.

- Hát, ha nem gond, akkor nem mondanék róla semmit… egy szóval meg tudnom fogalmazni: Pokol – suttogta a srác és elfintorodott. Alexei kissé összerezzent. Igen, ő is így érezte, mintha a Pokolban lett volna. Hermész ismét kapcsolva kicsit megbökte a mellette ülőt, mire az azonnal magához tért.

- Hüm… témaváltás, kinek van már kész a bájital beadandója? – kíváncsiskodott Heléna.

- Nekem sajnos muszáj, mert anyám tőlem előre beszedi – panaszolta Anthony.

- Jujj, pedig azt hittem nagyban kivételezik veled – szólalt meg Nott.

- Dehogy! Ha lehet engem szadiz a legjobban. Minden feladatot kitűnően kell megcsinálnom vagy jön a fejmosás, hogy mennyire csalódott bennem, és hogy többre lennék képes – panaszkodta Tony.

- Azért mi se ússzuk meg egykönnyen. Nekem is ilyen az apám… mindig mindent előre kér – morogta Teddy.

- Neked duplán rossz, most már anyád is itt van – jegyezte meg Nott.

- Ne hidd, anya jó fej, vele lehet dumálni – válaszolt Teddy.

- Mivel nekem még egy mondatom sincs kész és holnapra leadási határidő, így azt hiszem, megyek – állt föl a mardekáros fiú.

- Azért jó volt dumálni – szólt utána Heléna.

- Ja… ti nem vagytok olyan rossz arcok, mint amilyennek hittünk titeket – felelte a srác, majd vigyorogva intett és elhagyta a helyiséget. A többiek sem maradtak sokáig, hamar követték társuk példáját és mentek leckét írni.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.