Iskolás évek - Avagy a sötétség örököse visszatér
Álmok, emlékek és látomások
A vonat lassan beért Roxmorts állomására, és a diákok elkezdtek leözönleni az expresszről. Az elsősök mind kikerekedett szemekkel figyelték Hagridot, aki mint minden évben, most is várta már őket. Persze volt köztük pár, akiket korántsem lepett meg a félóriás kinézete. Eileen és Hermész sietősen követték a többieket, de még sokáig integettek testvéreiknek. Heléna kissé aggódva nézett öccse után.
- Ne féltsd már annyira, komolyan mintha nem a nővére, hanem az anyja lennél… - jegyezte meg kissé gúnyosan Teddy.
- Már bocs, de ő az ÉN öcsém és attól még aggódom érte. Mi lesz, ha a Hugrabugba kerül?! - rémüldözött Heléna.
- Na és akkor mi van? A Hugrabugban is vannak tök jó fejek, nem tudom mitől paráztok annyira… - méltatlankodott Lily.
- Teddy, nem láttam köztük a húgodat, ő hova lett? Nem úgy volt, hogy itt csatlakozik a többiekhez?
- De, most hogy mondod, fogalmam sincs. Bár apa nem hagyná, hogy elkéssen, viszont ki tudja… - húzta el a száját Teddy. - Elég kétes, hogy Juliet hova fog kerülni, ha engem kérdeztek én a Hugrabugra fogadnék… - jegyezte meg a kék hajú fiú.
- Már megint azt a szerencsétlen házat csesztetitek! - szidta őket össze Lily.
- Nyughass már Potter, komolyan inkább neked kellett volna odakerülni, de ha szépen megkérsz, esetleg szólok az apámnak, és áthelyeztethet ha gondolod… - piszkálta tovább a lányt Tony. Közben egy sötét árnyék tornyosult a veszekedők fölé.
- Nem gondoljátok, hogy nem itt, és főleg nem most kéne leállni veszekedni? - kérdezte Hermione, aki néhány vaskos könyvet tartott a kezében.
- Oh, anya… te mikor jöttél ide? - kérdezte zavartan Antonius.
- Csak most, de így is hallottam, hogy a Griffendél négy diákja miként veszekszik. Mondhatom kissé csalódott vagyok. Teddy neked, mint prefektusnak nem kéne segítened Hagridnak? - A fiú észbe kapott és olyan gyorsan elszelelt, mintha ott sem lett volna.
- Keri, szerinted a kicsik hova kerülnek? - kérdezősködött Heléna.
- Hogy őszinte legyek, nem tudom. Bármi megeshet… elvégre mi sem gondoltuk volna, hogy te és Antonius is a Griffendélbe fogtok kerülni. - A fiatalok egyetértőn bólintottak, majd elindultak a fiákerek felé.
Az út most sem tartott sokáig, a ló nélküli kocsik egymás után gördültek be a kastély parkjába. Minden diák a nagyterem felé indult, hogy elfoglalják a helyüket. Ekkor még csak kevesen tudták, hogy az idei tanév merőben más lesz, mint az eddigiek. A terem visszhangzott a diákok hangos beszélgetésétől. Sokan itt találkoztak egymással először hónapok óta. Azonban egyből csönd lett, mikor Minerva mellett megjelent két új alak is. A diákok összesúgtak, és heves találgatásba kezdtek. Antonius széles vigyorral szemlélte, ahogy apja feszült arckifejezéssel áll az igazgatónő mellett. Anyja pedig már leült az őt megillető helyre. McGalagony megköszörülte a torkát és belekezdett az utolsó beszédébe melyet még a Roxfort igazgatójaként megtehetett.
- Üdvözlök mindenkit az újabb tanévben. Remélhetőleg mindenkinek sikerült kipihennie az év közbeni fáradalmakat így újult erővel vághatnak majd neki a tanévnek. Több változás is történt, mely leginkább a tanári kart fogja érinteni. - A diákok ismét pusmogni kezdtek. - Az új tanévben a bájitaltan tantárgyat új tanár fogja tanítani. Lumpsluck professzor végérvényesen befejezte a tanítást és visszavonult, így nem csak a posztját, de a Mardekár házvezetői tisztségét is új pedagógusra bízzuk. Kérem, üdvözöljék Mrs Hermione Pitont, aki mind a két posztot átvállalja a mai naptól. - Néhányan meglepetten mások ujjongva fogadták a tanárt, hiszen Hermione nevét mindenki ismerte még a nagy csatából, mint az „arany trió” legokosabb tagját. Persze azon mindenki megütközött, hogy a nő a Mardekár ház feje lesz, nem pedig a Griffendélé. Bár a griffendélesek igazából semmi pénzért le nem cserélték volna Lupin professzort, az ő kedvenc házvezetőjüket.
Hermione fölállt és egy aprót biccentett a diákok és a kollegák felé. Perselus nagyot nyelt, persze ebből szinte senki nem vett észre semmit. Közben Minerva tovább folytatta.
- Még egy változás lesz, még pedig nem más, mint az igazgató személyében. A nyár folyamán többször fontolóra vettem a dolgot és végül arra jutottam, hogy itt az ideje átadni a katedrát a fiatalabb generációknak, akik reményeim szerint sok pozitív változást hoznak majd az iskola falai közé. Kérem, köszöntsék a Roxfort új igazgatóját, Mr Perselus Pitont. - Először néma csönd, aztán olyan hangorkán tört ki, hogy majdnem leszakadtak a csillárok. Tapsolás, dobogás, kiabálás zaja töltötte be a termet. Többen alaposan hátba veregették Antoniust már nem először, hogy gratuláljanak neki.
Perselus várt egy pillanatot, majd fölemelte a kezét, hogy csendre intse a diákokat. Furcsa érzése támadt, hiszen már most pont úgy viselkedett, mint Albus egykoron. Ez kissé sokkolta, de gyorsan magához tért.
- Köszönöm a megtisztelő fogadtatást, ígérem, hogy megpróbálom olyan jól vezetni az iskolát, ahogy McGalagony igazgatónő is tette ezidáig. Éppen ezért állva tisztelegjünk a Roxfort egyik legkiválóbb tanárja és igazgatója előtt. - A diákok mind kivétel nélkül fölálltak és ütemes tapsolásba kezdtek ezzel tisztelegve Minervának. A nő már nem bírt tovább könnyeivel, így csak annyit mondott „köszönöm”, majd átadta helyét Perselusnak és leült a tanári asztal végébe. A férfi ismét csendre intette a gyerekeket, akik helyet foglaltak.
- Mielőtt a jól ismert szabályokat felsorolnám, kezdjük meg a beosztási ceremóniát, fogadjuk szeretettel az új tanév elsőseit!
Az ajtó kinyílt és az elsős gyerekek besétáltak. Sokkal többen voltak, mint az azt megelőző években. Voldemort halála után szinte népességrobbanás volt a boszorkány családok körében és hirtelen mindenki gyereket akart szülni. Az eredménye vagy száz kis elsős, akik most párosával ácsorogtak egymás mellett. Perselus leült az igazgatói székbe, amitől a hideg rázta ki, hiszen ismét Albus jutott eszébe.
Remus már ott várta a gyerekeket az emelvényen a teszlek süveggel, hogy beossza őket.
- Minden elsős figyeljen rám, aki a nevét hallja idejön, és a fejére tesszük a süveget. Ezután, a süveg majd eldönti, hogy ki melyik házba kerül. - A kicsik bólintottak. Eileen és Hermész egymás kezét fogva ácsorogtak a többiek közt. Idő közben egy rózsaszín hajú kislány is feltűnt mellettük, akire szélesen rámosolyogtak.
- Amanda Shacklebolt. - A sötét bőrű kislány nagy levegőt véve sétált oda a székhez, hogy fejére tegyék a süveget. Alig pár másodperces gondolkozás után a süveg felkiáltott: - Hollóhát! - azzal a kislány odaszaladt háztársaihoz.
Remus még felolvasott legalább tíz nevet, mielőtt odaért volna szintén egy ismerős névhez. Bátorítóan a három gyerekre nézett.
- Eileen Jean Piton… - A fekete hajú fekete szemű kislány elengedte szőke barátja kezét és egy mély levegő kíséretében fölsétált a pódiumra. Az este folyamán már sokadjára zúgott föl a terem és koránt sem utoljára. Remus a lányka fejére nyomta a süveget, mire az rögtön beszélni kezdett.
„- Ó, még egy Piton? Van belőletek több is? A bátyáddal is megszenvedtem ám, nagyon nem akart a Mardekárba kerülni, így nem volt más, minthogy a Griffendélt boldogítja hét évig. Na de nézzünk csak téged… hüm, már látom, pontosan, mint a bátyád. Bizonyítási vágy, akarat, ész, erő, hűség, barátság, ezek alapján bárhova tehetnélek, de nálad is ez a kettő a legerősebb. Gondolom, szeretnél a bátyád után menni, he? - A lány megrázta a fejét. - Hát legyen…” - azzal a külső szemlélőknek eddig hangtalan és nyugodt süveg felkiáltott. - Mardekár! - Többen fölpattantak az asztaluktól, köztük Antonius is, aki kissé döbbenten meredt húgára, aki viszonzásként gúnyosan elvigyorodott, majd hátradobta a haját és odasétált a Mardekár asztalához. Ahogy leült jöttek is a gratulációk, de a lány egyre csak a szüleit nézte és várta, hogy ők mit fognak szólni hozzá.
Anyja csak bátorítón elmosolyodott, de apja arca valahogy furcsán megfeszült. A kislány szomorúan lehajtotta fejét, valahogy nem erre a reakcióra számított. Közben a beosztás folyt tovább.
- Hermész Aubrey Malfoy. - A szőke fiúcska kipirult arccal sétált föl az elemvényre és foglalt helyet a széken. Egy aggódó pillantást vetett a Mardekár asztalára, majd lehunyta a szemét.
„- Ismét egy Malfoy? Ilyen is ritkán van, mondjuk száz évente egyszer… Na nézzük csak mi van itt. Emlékszem ám apádra, szinte a fejére sem kerültem, csak úgy visított róla, hogy Mardekár. Ellenben te… nem is tudom, mit kezdjek veled. Észnek nem vagy híján, és buzog benned a tettvágy, de nem vagy olyan tettre kész, mint a mardekárosok többsége. Hát hova tegyelek? - A fiúcska nagyot nyelt és Eileenre nézett, mire a süveg felhorkantott. - Na, legyen jó napod…” - Mardekár! - A kiáltásra a szőke fiúcska vigyorogva rohant oda a fekete hajú lányhoz és gyorsan leült mellé.
Heléna arca szinte a padlót verte és értetlenül meredtek egymásra Antoniusszal.
- Ez csak valami vicc ugye? - kérdezte idegesen a lány.
- Attól tartok nem… - válaszolta Tony.
- Most mégis hogy vigyázzak az öcsémre?! - fakadt ki a lány és lefejelte az asztalt, mire többen röhögni kezdtek. Persze a két kicsi vigyorogva ült egymás mellett és nem érdekelte őket semmi más.
Perselus elnézte a szőke kisfiút és megállapította, hogy az merőben más, mint az apja volt ennyi idősen. Újabb elsősök következtek, mígnem Lupinnak nagyot kellett nyelnie.
- Juliet Dora Lupin… - a rózsaszín hajzuhatag most vörösre váltott, majd kissé lilulni kezdett. A kislány felbotladozott a székhez, de majdnem azt is feldöntötte. Teddy már oda se mert nézni.
„- Megint egy metamorfmágus? Hányan vagytok még? Csak nem átvettétek a világuralmat?! Na de ez mellékes, nézzük, mi van idebent… hüm… oh… áhá… nem… hát ez… - hosszú csend következett. - Na jó, tudod mit, ne szenvedjünk tovább…” - Griffendél! - A kislány ijedtében csuklott egyet, apja pedig legalább húsz évet öregedett ez alatt az idő alatt. Juliet félénken mosolyogva sietet oda bátyja mellé. Persze Heléna ezt is megjegyezte.
- Szerintem a süveget hipóval mosták át, ez totálisan megzakkant… Hermészt a mardekárba?! Julit pedig ide?!? Ez kész téboly! - Teddy rosszallóan nézett a lányra, és kissé meg is sértődött bár valahol ő maga is hasonló véleményen volt, hiszen húga nem egészen ide való lenne…
Az álmok világából egy oda nem illő hang riasztotta Perselust. Álmában visszament egy évet az időben, és újra látta lánya beosztási ceremóniáját. Elsőre nem is fogta föl, hogy mi az a furcsa hang, ami kizökkentette a kellemes emlékekből, de mikor újra meghallotta a hideg végigfutott a hátán. Ijedten ugrott föl és ragadott pálcát, majd kivágta az ajtót és a fia szobája felé kezdett rohanni. Hermione értetlenül ült fel az ágyban, majd ő is elindult férje után.
Perselus berontott fia szobájába, de ott nem látott senkit, csak egy reszkető fiút, aki zihálva szedte a levegőt és igencsak rémültnek látszott. A fiú odakapta tekintetét, és láttára kissé talán meg is nyugodott.
- Sajnálom… nem akartalak fölkelteni… - motyogta maga elé, mire apja odasietett hozzá és magához ölelte.
- Nem probléma, mi történt?
- Semmi… azt hiszem… - válaszolta hezitálva a fiú. Perselus persze tudta, hogy fia hazudik. Régebben sokszor voltak rémálmai, de azok már legalább négy éve végleg elmúltak. Vagy mégsem?
- Egy semmi miatt nem reszketsz az ágyadon verítékben úszva és nem üvöltöd föl a házat - jegyezte meg rosszallóan a férfi.
A fiú megpróbált lehiggadni, ekkor már anyja is megérkezett.
- Antonius, jól vagy? - kérdezte aggodalmasan a nő, mire a fiú magára erőltetett egy mosolyt.
- Persze, csak sokat kajáltam az este…
- Akarod, hogy maradjak? - látszott a nőn, hogy szíve szerint agyon babusgatná a fiát, de hát nem tehette, hiszen Antonius már végzős lesz.
- Nyugodtan menj aludni, megleszek. Nemsokára amúgy sem fogsz rendesen pihenni a sok kis zöld szörnyeteg miatt… - jegyezte meg rosszmájúan, mire apjától kapott egy szigorú pillantást.
- Ezt most csak azért nézem el neked, mert hajnali három óra van, de holnap még beszélünk róla. Próbálj meg pihenni… - Hermione várt, hogy Perselus is vele megy, de a férfi intett neki, hogy még marad. Megvárta, míg felesége mögött becsukódik a hálójuk ajtaja, majd fiához fordult.
- Tehát? - Antonius zavartan markolászta a takarót.
- Azt hiszem… azt hiszem látomásom volt - jegyezte meg, mire a férfi egyik szemöldöke a magasba emelkedett.
- Értem, és annyira szörnyű volt? - A fiú megrázta a fejét.
- Nem, vagyis igen, de más miatt. Úgy értem nem volt vér, meg halottak semmi ilyesmi, mint régen. Viszont volt helyette más… Én azt hiszem, nem tudom elmondani, megtennéd, hogy… - Apja bólintott, majd kezét fia fejére tette és lehunyta a szemét.
Egy régi házban találta magát, látta, ahogy valaki kinyitotta a bejárati ajtót, és belépett rajta. A beáramló fénytől nem lehetett felismerni az alakot, de annyi világos volt, hogy az illető nem túl magas. Az ismeretlen kimért léptekkel haladt végig a folyosókon, mígnem elért egy szobáig. Az ajtót szélesre tárta, majd besétált. Odabent mindenhol rend uralkodott, kivéve, hogy az ágy tele volt könyvekkel. Az illető ezt észrevéve megtorpant, majd felkiáltott.
- Pinky! - várt egy ideig, de nem történt semmi, ezért újra megszólalt. - Pinky! Hol vagy te átkozott manó? - Ám most sem történt semmi.
A hang nem volt sem túl kemény, sem túl lágy, viszont tisztán kivehető volt, hogy a tulajdonosa még egészen fiatal. Az alak megunva, hogy nem kap választ könyveit lehajította az ágyra, és eliramodott a földszintre. Ahogy befordult a konyhába azonnal meglátott egy manót.
- Pinky hányszor… - csakhogy a manó nem az volt, akire számított. Ez egy jóval fiatalabb manó volt, aki most szégyenkezve meredt a padlóra. - Ki vagy te és hol van Pinky? - A manó szipogni kezdett, látszott rajta, hogy nem tudja, mit tegyen. Túl fiatal még a szolgálatra. Állapította meg az ismeretlen.
- Uram, Tikky vagyok… Uram előző manója Pinky már nem szolgál többé…
- Hogy érted ezt?! Én nem adtam neki ruhát! - tiltakozott a ház gazdája.
- Nem uram, Pinky már senkit nem szolgálhat többé… A ház ura, a gazda… megölte Pinky-t, Tikky látta, végignézte…
Az alak most hátrálni kezdett és egyre gyorsabban szedte a lépcsőfokokat az emeleti iroda felé. Kezében már ott volt kivont pálcája és érezhetően szikrázott körülötte a mágia. Az ajtót jószerivel berobbantotta, és azonnal az íróasztal mögött ülőre támadt.
- Ivan! Hogy volt merszed megölni a házimanómat?! - üvöltötte magából kikelve,. ártásával pedig a falhoz passzírozta a másikat. A meglepett fél hörögve csúszott le a fal mentén.
- Úrfi, sajnálom, de úgy véltem nincs szüksége egy hűtlen manóra… - Egy újabb ártás ismét a falhoz vágta a férfit. Csak ennyit lehetett kivenni a szobában uralkodó félhomály miatt.
- Nem volt hozzá jogod! Nem ölhetted volna meg, ő az enyém volt!
A sarokba szorított fél arcán aljas vigyor jelent meg.
- Az Úrfi, csak nem megszeretted azt a manót? - Az érintett hirtelen megmerevedett és megrázta a fejét, majd leengedte pálcáját.
- Persze, hogy nem, hiszen csak egy koszos házimanó volt, semmi más. Viszont az én tulajdonom, tehát megkárosítottál, ezért bűnhődnöd kell… - azzal ismét fölemelte a pálcáját.
- Úrfi, mit akar tenni? Csak nem támadná meg azt, aki a gondját viseli? - A fiatalabb erre elvigyorodott.
- Tudod Ivan, én nem szerettem azt a manót, de még így is jelentőségteljesebb volt az életemben, mint te… Crucio! - kiáltotta, majd a másik férfi a földre rogyott és fájdalmak közepette csak annyit tudott kinyögni:
- Nagyúr könyörüljön…
Perselus elkapta kezét fia homlokáról, amikor meghallotta azt a szót. Ám nem attól rémült meg annyira, hanem azoktól a vörösen égő szemektől, amik a fiúnak voltak. Rémülten nézett fiára, aki hasonló ábrázattal meredt rá.
- Ugye szerinted is baj van? - kérdezte kis idő után Tony.
- Még semmi sem biztos, minden esetre ezt az emléket elteszem, és alaposan tanulmányozni fogom. Nem biztos, hogy látomás volt lehetett csak egy álom…
- De te nem hiszed igaz? Szerinted is egy látomás volt, ugye?
Apja csak megrázta a fejét, nem akart mondani semmit, így inkább némaságba burkolózott.
- Most pihenj le, már csak három hét van hátra a szünetből, és megkezded az utolsó évedet Roxfortban.
- Na ja, csak az a bibi, hogy nem tudok elaludni. - Apja kétkedőn nézett rá.
- Nem foglak ringatni, mint régen… viszont van egy kis Álmatlanálom főzetem, ha kéred. - A fiú gondolkozás nélkül lehajtotta. Nem akarta újraélni azt az álmot, látomást vagy akármit.
Pár perc elteltével már ismét nyugodtan aludt tovább, így Perselus is visszatért Hermionéval közös hálójukba. A nő még mindig nem aludt, így odabújt férjéhez, aki különösen gondterheltnek tűnt.
- Mi történt?
- Majd holnap elmesélem… - azzal adott egy csókot felesége homlokára és megpróbált alvást színlelni. Persze Hermione ismerte már annyira a másikat, hogy ne dőljön be ennek a cselnek.
- Látomása volt, ugye? - A férfi sóhajtott egyet.
- Igen, de ne kérdezz többet. - A nő fújtatva fordult el férjétől, akinek már csak ez hiányzott.
- Titkolózz csak, elvégre csak ketten kellettünk a gyerekhez… - háborgott.
- Hermione sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy elmeséljem mi volt a látomásában! - Hermione szomorúan felült az ágyon.
- Én átmegyek a vendégszobába… - suttogta, majd felállt és a férfi hitetlenkedő tekintetével követve kivonult a szobából.
Perselus szinte ordítani bírt volna, de nem akarta, hogy még a lánya is nekiálljon kérdezősködni. Meredten kezdte el bámulni a baldachinos ágy tetejét, és folyamatosan azon járt az agya, hogy mennyit hihet el félelmeiből. Vajon csak egy véletlen egybeesés, vagy Voldemort ocsmány vicce ez is, akár az összes többi. Ilyen gondolatok közepette érte a hajnal, mikor is kénytelen volt ténylegesen szembenézni az elkerülhetetlennel, miszerint tizenkét év után újra össze kell hívni a Főnix Rendjét.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Elég izgalmasan indul a történet, nagyon várom a folytatást!
Ó, és még sehol se tartunk muhaha XD