.oOo.

„A nappaliban ültek a kanapé, éppen beszélgettek, miközben Antoniusra vártak. A kisfiú fölszaladt a szobájába, hogy lehozza a kedvenc mesekönyvét. Hermione jól érezte magát, de valami mégis nyugtalanította. Ron olyan feszülten viselkedett aznap, amely még neki is feltűnt.

- Ron, mi baj van? – kérdezte a férfit.

- Semmi különös... csak elgondolkodtam valamin – válaszolta, s közben fészkelődni kezdett. Hermione furcsállta ezt, de nem folytatta a kérdezősködést, ám Ron hirtelen beszélni kezdett.

- Hermione, mit csináltok majd a háború után Antoniusszal? Úgy értem hova mentek?

- Nem is tudom, ott van a szüleim háza, de ezen még nem gondolkoztam igazán – felelte zavarodottan a nő. Valahol sejtette, hogy mit fog kérdezni tőle a férfi, de remélte, hogy téved.

- Hermione, mi lenne ha… úgy értem, nem lenne kedvetek Antoniusszal hozzám költözni? Vagyis... eh, de nem megy ez nekem… szóval, hozzám jönnél Hermione? – A kérdés után síri csönd lett, Hermione szinte látta a reménykedő arcot, s a csillogó szemeket, melyekkel Ron most rá nézhet. Nagyot nyelt és közben hátrasimította egyik kósza hajtincsét, végül vontatottan megszólalt.

- Ron én nem hiszem, hogy ez a legkedvezőbb időpont egy ilyen dolog megbeszélésére… - A férfi egyre szaggatottabban szedte a levegőt.

- Akkor mégis mikor? Amikor vége a harcoknak? Amikor úgy döntesz, inkább őt választod? Vagy mikor a fenséges Félvér Herceg megunja szánalmas kis élete egyedül töltött óráit? Mégis mikor? Válaszolj, kérlek… - Hermione már majdnem elsírta magát, de ekkor valami zajt hallottak. Ron nem látott senkit, így nem is foglalkozott tovább a dologgal. Ezalatt Hermione fölkelt, s lassan tapogatózva elindult a lépcső felé.

- Most hova mész? Még csak válaszra sem méltatsz? – sétált utána, miközben majd szétvetette az indulat. Hermione a lépcső alján megfordult.

- Nézd, Ron. Köszönöm a nagylelkűségedet, és tudom, hogy te még mindig szeretsz, de sajnos én ezt nem tudom viszonozni. Csak azért, hogy legyen mellettem valaki, nem foglak áltatni téged. Szeretlek, mint barátot és… - Ám Ron félbeszakította.

- Hermione, ezek szerint őt választod? – A nő nyelt egy nagyot, végül szomorúan folytatta.

- Nekem nincs választási lehetőségem, Ron. Van egy fiam, aki számomra az első, minden más csak utána jön és nem hinném, hogy azzal jót tennék neki, ha összekötöm az életem egy olyan emberrel, akit nem szerelemmel szeretek. Sajnálom, Ron, de ez nekem még nem megy… - azzal elindult fölfelé a lépcsőn.

- Bárhogy is dönts Hermione, tudd, hogy én szeretlek, és szeretem a fiadat is, és az sem érdekel, ha te nem érzel így irántam, elviselem, ha mellettem vagy… - suttogta, majd kisétált az ajtón. Hermione könnybe lábadt szemmel sétált föl szobájába, s aznap már ki se mozdult onnan.”

.oOo.

Egyikük sem vette észre, hogy a lépcső mögött egy aprócska árny húzódott meg. Antonius tudta, ha a felnőttek komoly dolgokról beszélgetnek, akkor neki ott nincs helye. Most is így tett, s gyorsan elbújt, mikor meghallotta a beszélgetést. Ugyan gyermeki gondolkodással ő ezt nem értette, ám tudta, hogy gond van.

Az utóbbi két napban nem találta a helyét. Nem akart beszélni senkivel, mert félt, hogy elárulja a titkot, amit hallott. Ugyanakkor temérdek kérdése lett volna, de ezt senkinek sem tehette föl.

Végül vacsora után ő is ottmaradt a többiekkel a nappaliban. Amit a kisgyerek furcsállt, hogy Ron újra visszajött és még mindig mosolygott édesanyjára annak ellenére, hogy Hermione megbántotta őt.

Valamikor itt telt be a pohár a kicsinél, és úgy döntött, benéz édesapjához, ám csalódnia kellett. Perselus látszólag aludt, így nem tudott mást tenni, mint betakargatni a férfit, ahogy édesanyja szokta őt, s csendesen elhagyta a pincét.

Nem tudott mit tenni, így visszament a felnőttekhez és tovább hallgatta azok beszélgetését. Időközben hazatért Draco is, aki szintén csatlakozott a társasághoz, ám nem sokat szólt közbe.

- És arra emlékeztek, mikor harmadikban Hermione betörte Draco orrát? – mondta nevetve Ron.

- Kac-kac Weasley, marhára vicces. Tudod, mekkorát tud ütni a csaj? Mikor szült eltörte két ujjam! – háborodott fel a szőke férfi.

- Nem is kettőt, csak egyet, a másik csak megrepedt! – vágott vissza Hermione, majd általánosan kitört mindenkiből a nevetés. Ekkor ért oda Perselus is, és egy pillanatra még az idő is megfagyott.

- Most meg mit kell így nézni, lehet, hogy nem járok ki a napra, de attól még nem vagyok se szellem, se dementor!

- Jé, a pinceszörny kibújt odújából! – mondta gunyorosan Ron.

- Jé, Weasley, maga még mindig ilyen hülye? – vágott vissza a férfi és szinte érezni lehetett a kettejük közt felcsapó villámokat.

- Abbahagynátok, ha kérhetlek? Nem akarom, hogy a fiam ilyen csúnyán beszéljen, ahogy TI! – szidta meg őket a nő. Ezalatt Piton helyet foglalt, amit Antonius ki s használt, s gyorsan betelepedett az ölébe, majd kioktatóan megszólalt.

- Jaj mami! A hülye nem is csúnya szó! – felelte, mire Hermione ingerülten visszakérdezett.

- Na és akkor szerinted mi a csúnya szó? – A kisfiú gondolkozott pár másodpercig, mire belekezdett…

- Hát mondjuk az, hogy a Merlin lyukas gatyáján át kivillanó retkes seggit! – erre a jelenlévő Heléna hangos nevetésben tört ki, míg a felnőttek szájtátva nézték a kisfiút. Perselus csak bámulta a gyereket, s alig tudta elhinni, hogy az ő fia ilyet mondott. Végül megkérdezte tőle.

- Kitől tanultad ezt fiam? – nézett a gyerek szemébe, aki picit hunyorított.

- Hát… ö, az úgy volt…

- Ne tereld a témát Antonius! Most azonnal mond el kitől hallottad ezt! – szólalt meg a nő, aki most kapta csak vissza hangját a kezdeti sokk miatt. Ám a néma csöndben nem sok minden derült ki. Közben a kisfiú, rápillantott az egyre mocorgó Harryre, majd bocsánatkérőn nézett Pitonra.

- Potter! Mégis elment a józan eszed? Így beszélni egy három éves gyerek előtt! – háborodott föl Perselus.

- Bocsánat, de nem tudtam, hogy ott van… - védekezett.

- Most már mindegy, de ha kérhetlek titeket, ne beszéljetek ilyeneket, mert a gyerekekre ragad a csúnya beszéd… - magyarázta Hermione. Kisebb szünet támadt a beszélgetésben, mire Antonius megszólalt.

- Kérdezhetek valamit? – apja csak bólintott. – Ha az embernek van apukája… de még sincs, de jön egy másik, aki az akar lenni, akkor… akkor… ilyenkor mit kell tenni? – A szobában megfagyott a levegő. Mindenki értette mire is céloz a kisfiú, de senki nem akart megszólalni.
Végül Perselus szánta rá magát, hogy belekezdjen.

- Hát ez jó kérdés. Talán a legjobb, ha az új… apukájának is szót fogad.

- De akkor már a régi nem is szereti, ha új van neki?! – kérdezte nagyra nyílt szemekkel, mire Piton átölelte.

- De, a régi mindennél jobban szereti, de az új apuka ügyében az anyuka dönt – magyarázta tovább, és közben nem bírt a többiekre nézni. Szégyellte magát, a gyengesége miatt, de ha most felállt volna, azzal nyíltan föladja a harcot.

- Értem… és mi van akkor, ha az anyuka a régi apukát akarja? – A döbbent csendben csak
Hermione halk zilálását lehetett hallani.

- Akkor a régi apuka örül, ha ő is szereti az anyukát. - Perselus ekkor nézett csak Hermionéra, akinek szeméből egy könnycsepp gördült ki.

- Apa? – kérdezte Antonius hozzábújva a férfihoz.

- Igen kisfiam?

- Te szereted a mamát? – kérdezte, miközben ő is édesanyját nézegette.

- Persze, hogy szeretem a mamádat – mondta Piton, ám a kicsinek ez nem volt elég.

- De úgy szereted őt? Szerelemmel? – Perselus meglepődött a kicsi kérdésén, hiszen honnan is tudhatna ilyet egy három éves? Persze, ha igazából rájött volna, nem lepődik meg, így viszont csak nagy levegőt vett, úgy döntött már nincs értelme színlelni.

- Igen… szelemmel szeretem az anyukádat és téged is nagyon szeretlek… - Ron tekintete megmerevedett és tudta, hogy vesztett. Kissé vontatottan állt föl, majd megszólalt.

- Hát, nekem lassan mennem kell… holnaptól kiküldetésen vagyok. Afrikába kell mennem Billel, és még pár rendtaggal. – Sorban megölelte barátait, mire Hermione felzokogott.

- Ne sírj, itthon rendben lesztek, van, aki vigyáz rátok. – Végül Piton elé állt és kezet nyújtott neki.

- Viszlát, professzor. Ha kérhetem, figyeljen oda rájuk. – Hangja ugyan határozottan csengett, de belülről ordítani tudott volna.

- Ez csak természetes Mr Weasley – azzal megszorította a fiatal férfi kezét. Ron még egyszer visszanézett a síró nőre, majd távozott. Hosszú csend telepedett a társaságra, míg sorban elindultak fölfelé. Draco fölvitte magukkal Antoniust, hogy ne legyen útban, hiszen tudta, két barátjának most rengeteg megbeszélnivalója lesz.

.oOo.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.