A padlásszoba
A délelőttöt Harry a könyvek böngészésével töltötte. Átnézett jó néhány SVK-val foglalkozó írást, s meg kellett állapítania, hogy a könyvekben leírtaknak csak töredékét ismerte. Mivel nem tudta, hogy a professzor mikor is térhet magához, így nem készített ebédet. Dél körül összedobott egy szendvicset, s újra belevetette magát az olvasásba. Lily egész végig mellette heverészett, s csak néha nyávogott egyet.
Így történt ez délután is, mikor a cica hangos nyivákolásba kezdett. Harry nem értette, mi baja lehet, de a lépcső felé nézve meglátta, hogy professzora támolyog lefelé. A fiú kissé megilletődött, ugyanis a férfi járásán erősen érződött, hogy elég súlyosan megsérülhetett. Már éppen meg akarta kérdezni, hogy mi történt, mikor Piton kezét felemelve megállította.
- Mielőtt még megkérdezné Potter, a lábam már azelőtt sem volt a régi… de egy pár bájital és használható lesz. – A fiú bólintott, de csak nehezen tudta levenni tekintetét a csoszogó férfiról. Valahol mélyen rettenetesen sajnálta Pitont, hogy ilyeneken kell átmennie, pusztán azért, hogy nekik segítsen. Igazságtalannak érezte az életet, hogy képes ilyet tenni valakivel, csak egy kis hiba miatt, amit még fiatalon elkövetett. Elmélkedését a férfi torokköszörülése szakította félbe.
- Potter, ha befejezte a bámészkodást és kivesézte a nyomorék végtagjaim történetét, akkor talán fölvihetnénk azokat a dobozokat – morogta Piton, miközben elindult a lépcsők felé. Sohasem szerette, ha valaki rajta szánakozik. Nem volt rá szüksége. Mindig is egyedül volt és sohasem számíthatott senkire. Ezen gondolatok végére lelkiismeret furdalása lett, hiszen rájött, élete során mindig volt valaki a közelében.
Édesanyja, Lily, Albus… ám ők sorra hagyták el őt, s talán félt a gondolattól, hogy újra valaki közelébe kerüljön. Potter már így is túl messzire ment. Szinte alig ismert rá a fiúra. Már nem az a gőgös és beképzelt, önimádó kölyök volt, akit annak idején látott, hanem egy visszahúzódó ember, aki csak megpróbálja túlélni a mindennapokat.
.oOo.
Harry ezalatt követte a férfit, s hasonló gondolatok jártak a fejében, azzal a kivétellel, hogy neki még voltak olyan barátai, akikre számíthatott.
- Hozd a dobozokat! – utasította Piton, majd elindult a folyosó vége felé. Harry csak döbbenten nézte, amikor a férfi pálcájának egy pöccintésére leereszkedett egy lépcső, utat engedve a felkívánkozóknak.
- Potter. Potter! Ne tátsd a szád! – szólt rá a fiúra, majd lassan elindult fölfelé. Bár minden lépés pokolian fájt, ezt a férfi mégsem mutatta ki. Ezt is jól megtanulta az évek alatt. Érzelmileg sterilnek lenni. Sem fájdalom, sem szomorúság vagy magány nem ütközhetett ki az arcán. Így most is csak szobormerev képpel lépett föl a padlásra.
Harry szorosan követte őt, s magának se ismerte volna be hogy miért… Igazából azért követte ilyen közelről, mert félt, hogy a férfi elesik és legurul, ami további problémákhoz vezetne. Ahogy fölértek a lépcsőn, a helyiségben automatikusan fény gyúlt. A fiú csak akkor tudott körbenézni, mikor letette az eddig cipelt dobozokat. Arca meglepettséget tükrözött, hiszen a padlás, igazából nem is padlás volt.
- De hisz ez egy szoba… - nyögte ki a fiú, miközben még jobban körbenézett.
- Igen Potter jól látod. Ez valamikor egy szoba volt… - Ám nem fejezte be a mondandóját. Odalépett az egyik szekrényhez, majd kinyitotta azt. Harry nagy porfelhőre számított, ám meglepetésére egy porcicát sem látott.
- Hogy-hogy nincs kosz, sem pókháló? A padlások általában tele vannak velük – állapította meg, mire Piton elhúzta a száját.
- Ez egy különleges bűbáj. A régi tulajdonos nem szerette az állandó takarítást, így kifejlesztett egy bűbájt, ami hosszú évekre tisztán tartja a szobát – magyarázta, miközben kivett a szekrényből egy dobozt és abban kezdett turkálni.
- Hű… ez király, rám is rám férne valami hasonló varázslat… - dünnyögte a fiú, és már majdnem elindult szétnézni, ám Piton hangja megállította.
- Ne nagyon bóklássz el! Attól, hogy tisztaság van, mumus még lakhat valamelyik szekrényben – tájékoztatta a fiút, majd elégedetten vette tudomásul, hogy az megtorpan és visszamegy hozzá. A férfi még egy dobozt vett elő, s abban is kutatgatni kezdett.
- Mit keres annyira, uram? – bukott ki a kérdés Harryből.
- Csak pár ruhát, ami jó lehet rád. Az összes régi holmim itt van fönt, és ha nem csal az emlékezetem, akkor közel azonos volt a méretem is a tieddel… - Harry elcsodálkozva hallgatta végig, majd ő is belenézett az egyik dobozba. Abban rengeteg könyvet látott.
- Te jó ég… - sápadt el – még több könyv! – Piton erre csak gunyorosan elmosolyodott.
- Ezek a régi tankönyveim, és még talán édesanyáméi is benne vannak, bár ez nem biztos - azzal leült a földre, mivel már nem bírta tovább az ácsorgást. Harry követte a példáját, s kérdőn nézett a férfira.
- Megnézhetem őket?
- Persze, de ha valamelyikben ismeretlen átkot látsz, előbb kérdezd meg mire való. Nem akarok úgy járni, mint pár éve – morogta maga elé a férfi és Harry érezte, hogy elönti a szégyenérzet. Még mindig elevenen élt emléki közt, amint Malfoy mellkasán vágások jelennek meg, majd azokból ömleni kezd a vér. Kissé megrázkódott az emlékre, majd belenyúlt a dobozba. Az első egy másodikos bűbájtan könyv volt. Érdeklődve fellapozta, s néhol bejegyzéseket talált.
„Elegem van Potterből és az otromba bagázsából!!!” Egy másik írás, sokkal szebb az előzőnél válaszolt erre. „Csak bírd ki Pers, nemsokára itt a szünet, és mehetünk haza!”. Furcsa volt az írás, biztosra vette volna, hogy egy lány kézírása, de hát egy lány és Piton? Ez már magában is furcsa lett volna. Végül nem bírta tovább, s rákérdezett.
- Professzor?
- Mit akarsz, Potter? – kérdezett vissza nem túl kedvesen.
- Csak észrevettem egy kis… üzenetet vagy esetleg levelezést. – Piton érdeklődve nézett rá, s kivette a könyvet a kezéből. Megnézve nagyra kerekedtek szemei, hiszen ezekről teljesen meg is feledkezett. Szemei szomorúan csillogtak, de nem szólalt meg. – Jól sejtem, hogy ez egy lány kézírása? – Piton összeszedte magát, s azonnal cselekedett. A dobozt a könyvekkel összezsugorította, majd a zsebébe tette.
- Igen, Potter jól láttad, de ez is magánügy, amihez…
Amihez semmi közöm… Tudom. – Szemeit megforgatva vállat vont, majd egy újabb doboz után nézett. – Uram ebben vannak a ruhák! – Piton odasétált, s belepillantott a dobozba.
- Ezt kerestük. Na, nézzük csak… - azzal kihúzott egy kopottas farmert, ami ránézésre jó volt a fiúnak. – Rendben, akkor ezt a dobozt is levisszük. – Még pakolászott egy darabig, s észre sem vette, hogy Harry eltűnt mellőle. A fiú kíváncsiságának engedve odasétált az ablakhoz.
A nagy, színes üvegablakok a kertre néztek, s így már be tudta tájolni, hogy a ház melyik részén is vannak. Megfordulva elkezdte végigpásztázni a területet. A szobának ezen a részén volt egy hatalmas baldachinos ágy, egy íróasztal, éjjeliszekrény, s egy kisebb komód is helyet foglalt a fal mellett, amelyre tekintve Harry semmi különöset nem látott, csak egy festményt, mely elég furcsának hatott. A fiúra rájött, hogy miért is kelt benne ilyen érzéseket a kép.
- Ez a kinti fa ugye? – kérdezte a férfit, aki már vagy két perce őt nézte. Nem akart rászólni, hiszen ha tudná, hogy édesanyja felségterületén mozog, biztosan ragaszkodna ehhez a szobához. Így, hogy titokban tartotta a dolgot, legalább ezt megengedhette neki.
- Ismét helyes megállapítás Potter.
- De ez nem mágikus kép hanem mugli kép… - sutyorogta a képet nézve.
- Ez is helytálló megállapítás.
- Hogy lehet egy mágus házában mugli festmény? – ráncolta össze szemöldökét. – Mindegy nem is érdekes, szép kép… valahogy olyan nyugalmat áraszt. Ki festette? – fordult oda a férfihez.
- Azt tőlem nem tudod meg! – Harry gondolkodva nézett hol a helyiségre, hol pedig a festményre.
- Az biztos, hogy az illető járt már itt. Abból, amit maga mesélt, nem hiszem, hogy olyan sokan voltak… - megdörzsölte az állát. – Azt kétlem, hogy maga festette volna.
- Ugyan miért?
- Csak mert maga képtelen ilyen nyugalmat árasztani, vagy akár létrehozni. – Harry szája mosolyra görbült. – Dumbledore professzor inkább festett volna le egy Citromporos csendéletet, mint egy fát. A nagybátyja szerintem nem bíbelődött ilyenekkel.
- Eddig helyes Potter. – Piton kissé kiegyenesedett ültében.
- Én ugye nem lehettem és szerintem az édesanyjának sem volt ilyesmihez kedve. Ezek szerint marad az a titokzatos utolsó személy, akiről még nem tudok semmit, csak azt, hogy létezett és valószínűleg ügyesen festett.
- Egész jól gondolkodsz, Potter, de ettől még mindig nem mondok el neked semmit. – Piton egyre kíváncsibb lett, vajon mennyire jönne rá a fiú, ha egy kis segítséget nyújtana neki.
- Hát, nem is tudom, de…
- Mi de? – kérdezett vissza idegesen a férfi.
- Csak az, hogy ez olyan… furcsa ez a kép… nem is tudom, mintha láttam volna hasonlót valahol. – Hiába töprengett, nem tudott rájönni, hol is volt az a valahol.
- Feladod, Potter?
- Mi? Én? Soha! Összegezve, ezt a képet olyasvalaki festette, aki járt itt, valószínűleg sok időt töltött a házban, és ez lehetett a szobája. Ja és valószínűleg az illető nő volt…
- Ezt meg miből gondolod?
- Csak abból, hogy az ágyra egy női kendő van terítve, az ecsetkezelés elég nőies, valamint még mindig lehet érezni valamiféle virágillatot a levegőben, de ezt sem tudom hova tenni. –
Piton ledöbbent, hogy a fiú szinte semmi információból ideáig jutott. Meghökkenésében véletlenül kicsúszott valami a száján.
- Hogy miért nem lettél te Mardekáros? – Harry ezt meghallva automatikusan válaszolt.
- Csak mert megkértem a süveget, hogy nem oda osszon be – jelentette ki a fiú, de mire észbekapott, hogy ezt hangosan is kimondta, már késő volt. Piton kikerekedett szemekkel nézte a fiút, s próbált levegőt kapni.
- Potter, azt ne mond, hogy a süveg a Mardekárba akart osztani téged, de te megbeszélted vele, hogy a Griffendélbe tegyen! – Hangja vészesen csengett, s a fiú már kezdet megijedni. Végül csak félszegen bólintott, mire Piton fáradtan hanyatlott vissza a padlóra.
Harry, miután úgy ítélte meg, hogy a baj elült, újabb felfedezőútra indult. Nem győzött betelni a szoba szépségével. Valamiből kifolyólag nagyon megtetszett neki a légköre. Szíve szerint lerohant volna kevéske holmijáért és felköltözött volna ide, de tudta, nem élhet vissza Piton vendégszeretetével.
A férfi észrevette a különös vibrálást, mely a fiú körül cikázott, s ebből azonnal rájött mit is szeretne a fiú.
- Potter, ha akar valamit, akkor mondja! – szólt oda Harrynek, s elvigyorodott, mint aki jól végezte dolgát.
- Hát én… uram… esetleg nem lehetne, hogy… - Piton bólintott egyet, mivel már nem találta mulattatónak tovább kínozni a fiút.
- Rendben, ha nagyon akarod, átköltözhetsz ide. De előre szólok, te takarítod ki! – Harry szélesen elmosolyodott, s ez az őszinte boldogság még Pitont is meglepte. „Lily mosolygott rám mindig így, mikor elkészült egy-egy képpel…”. Miután Harry kiörömködte magát, Piton még hozzátette.
- Különben is kelleni fog a szobád másnak. – A kijelentésre Harry megfordult és reménykedve nézett a férfira.
- Ki jön ide?
- Mondhatnám, hogy semmi közöd hozzá, de ez így nem teljesen igaz. Nagyon ajánlom, hogy ne ugorjatok egymásnak. – Harry kérdő tekintete láttán hozzátette. – Draco.
Harry ijedten kapkodta a levegőt. Egy Malfoy?! Itt! Nem tudta elhinni, hogy a férfi elárulta őt. Már majdnem elindult lefelé, mire Piton ismét megszólalt.
- Ne rohanj úgy el! Dracónak nincs hova mennie. Az apját megölték és neki menekülnie kell. - Már hónapok óta én rejtegetem, de most szüksége van rám.
- Miért? Miért bujkál, és most miért van magára szüksége? –kérdezte felháborodva a fiú.
- Draco beteg… és most nem maradhat egyedül. Hogy miért bujkál, az egyszerű. Megszegte a Nagyúr parancsát, így halált érdemelne.
- Mit nem tette meg?
- Nem ölt embert, s nem is tudott megkínozni senkit. A beavatása után, amikor kínoznia kellett valakit, nyugtatófőzeteket kellett neki adnom, mert annyira kiborult – magyarázta tovább Piton.
- De hát, gondolhatta volna, hogy ez lesz belőle, ha hozzá csatlakozik!
- Igen és nem. Elvakította az ideológia, amit beléneveltek, de mikor szemtől-szemben találkozott vele, megrettent, s hirtelen kijózanodott. – A férfi ezzel lezártnak tekintette a vitát, majd az egyik szekrényhez vonult, ahol ismét pakolászni kezdett.
- Gyere és segíts, Potter! Szétválogatunk pár holmit, aminek nem veszed itt hasznát. – Két nagydoboz került elő, tele kacatokkal, s Harry már előre sejtette, ez eltart majd egy darabig. Úgy egy órával később a fiú keze ügyébe akadt egy kis faragott fadoboz.
Az egész mindössze egy kisebb könyv nagyságával rendelkezett, ám mégis nehéznek tűnt. Harryt furdalta a kíváncsiság, s kinyitotta, ám abban csak régi megsárgult képek voltak. Volt köztük mágikus fénykép, s mugli gépből származó is. Többön is egy fekete hajú, láthatóan arisztokrata nő állt, karján egy kisbabával.
- Professzor? Ez maga volt? – Piton fél szemmel nézett csak rá a képre, de arca meglepettséget tükrözött, mikor rájött, hogy mit is lát.
- Ezekről már el is felejtkeztem. Hol találtad őket? – kérdezte a fiút, és álla majdnem a padlót verdeste, amikor Harry fölmutatta a kezében lévő fadobozkát.
- Azt te nyitottad ki? –érdeklődött Piton s közben sápadt arccal.
- Persze, de miért van így meglepve?
- Semmi Potter, semmi. – Ám Harry kutató pillantásaitól övezve belekezdett a magyarázatba.
- Ez még édesanyám doboza volt. Elméletileg egy családi bűbáj védte azt az idegen kezektől, hogy senki kívülálló ne nyithassa ki. Ám úgy látszik a bűbáj meggyengült… - mutatott a Harry kezében lévő tárgyra, aki erre nagyot nyelt.
- Biztos valami ilyesmi lehet… - hadarta, s közben egy újabb kép került a kezébe, de ezen már Piton nagyobb volt, olyan tizenegy éves, s egy vörös hajú kislány állt mellette.
- Ez kicsoda a képen? – faggatta a férfit, aki majdnem elvörösödött, Harry ártatlan nézéséből viszont arra következtetett nem ismerte föl édesanyját. „Most hazudjak neki?” Tette föl magának a kérdést, s végül nagyot sóhajtva belekezdett.
- Potter nem ismered föl az édesanyád? – Harry összerezzen egy pillanatra, s arca kétségbeesettséget tükrözött.
- Ez itt anya lenne? – bukott ki belőle a kérdés, mire Pitonban fölsejlett a gyanú, miszerint a fiú nem sok képet láthatott Lilyről.
- Hány képet láttál te édesanyádról? – Harry vállat vont.
- Olyan négyet, ötöt. – Piton rosszallóan morgolódni kezdett.
- Mégis mit csinált Petunia, hogy te azt sem tudod, hogyan néz ki az anyád?
- Nekem egyet sem mutattak meg. Az első képet a szüleimről Hagridtól kaptam elsőben. Addig még csak azt sem tudtam, hogy néznek ki. – Piton földúltan pattant föl, nem törődve fájós lábával, s előkapott egy albumot, melyet „biztonságosnak” ítélt, s letette a fiú elé.
- Na, akkor most kérdezhetsz, és amire tudok, válaszolok. Gondolom apád barátaitól csak róla kaptál információkat, de édesanyádról nem. – Harry megilletődve nyitotta ki az albumot, és még a lélegzete is elakadt egy pillanatra, mikor egy nevető kislányt pillantott meg az elsőn.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége