Életmentők

Ahogy az idő lassacskán telt, Harry szemei úgy száguldottak végig a könyv sorain. Néha föl-fölpillantott, hogy lássa mi folyik a másik helyiségben. Aztán idegesen visszatért a könyvhöz. A harmadik ilyen próbálkozás után, már nem kötötte le az olvasnivaló, így fölállt és átsétált a laborba. Piton néha kavart egyet a főzeten, melyen már tisztán látszott, hogy valamilyen sűrű masszává kezd átalakulni.

- Még pár perc és hozzáadhatjuk az őrleményt – hangja higgadt és kimért volt, de Harryt ez most nem zavarta. Biztos volt benne, hogy a férfi legalább annyira ideges, mint amennyire ő. Újabb percek teltek el némán, mire a férfi eloltotta a lángokat.

- Rendben, most azt ajánlom, hogy menj ki. Lehet, hogy robbanás lesz a vége. – Harry először tiltakozni akart, de mikor Piton szigorú tekintetével találkozott, megadta magát és kivonult a laborból. Idegtépő percek teltek el, és a fiú nem tudott semmiről a zárt ajtó miatt. Egyben biztos volt, robbanás nem történt…

Perselus, amint Harry becsukta maga mögött az ajtót, azonnal beledobta a port az üstbe. Kicsit hátrébb húzódott, és várta a nagy robbanást. Ehelyett, az üstből valamilyen zöldes füst szállt föl. Óvatosan visszalépett, majd elkezdte kevergetni a bájitalt.

- Remélhetőleg megúsztuk – jegyezte meg félhangosan, mire az ajtó, résnyire föltárult, és Harry kukkantott be rajta.

- Még egyben van? – a kérdésre csak fölmordult, de nem tett megjegyzést. Most nem ezzel kellett foglalkoznia. Arra később is ráér, hogy a fiú elmebéli képességeit ócsárolja.

- Még ne örülj, a főnixkönny, még hátra van. – Miután eléggé összekeverte a masszát, elővette a fiolát, és tíz cseppet hozzáadott az üstben lévő anyaghoz. Az hirtelen füstölni, és bugyogni kezdett. Piton rosszat sejtve hátrálni kezdett.

- Gyorsan, kifelé! – kiáltott rá Harryre, aki ijedtében hanyatt esett. Piton nem tudta mitévő legyen, hiszen az üst robbanni látszott, Harry a földönt fetrengett, ő pedig tétován lépett a fiú felé egyet. Aztán történt még valami. A főzet egy hangos pukkanással összeesett. Mind a ketten hitetlenkedve siettek oda.

- Ez most olyan volt, mint mikor a muffin összeesik… - jegyezte meg Harry, mire Piton fölkacagott. Harry döbbenten nézett a férfira, majd jóleső érzés töltötte el.

- Ez… igen, valóban olyan volt. Akkor nézzük meg, hogy mit is alkottunk – azzal belenyúlt az üstbe és kivett egy kisebb adagot, majd egyforma golyókká gyúrta.

- És honnan tudjuk, hogy hatni fog? – Harry kérdése annyira gyermeteg volt, de mégis nagy jelentőséggel bírt.

- Azt hittem ennél jobban vág az eszed, Potter. Ha működik, az igazgató meggyógyul – oktatta ki, mire Harry idegesen fújtatott egyet.

- Nem arra gondoltam. Mi van, ha ártunk vele? – Piton arca megmerevedett. Ez benne volt a pakliban, de nem volt idejük tesztelni a gyógyszert.

- Nincs választásunk. Albus rövidesen meghal… és talán ez segít rajta. – Harry letört tekintetét látva nem hagyhatta annyiban a dolgot.

- Nézd, nem mondtam biztosra, hogy ettől meggyógyul. Őszintén szólva, fogalmam sincs, de megtettük, ami tőlünk telhető. – Harry némán bólintott egyet, majd összeszedték a kész gyógyszereket, és elindultak fölfelé. Fawkes már régen elrepült, hogy addig is idős barátja mellett legyen. A lépcsők még sohasem tűntek ennyire meredeknek, mint most. Olyan volt, mintha az út sohasem akarna a véget érni. Harry azon kapta magát, hogy az utolsó lépcsőfokokat már szaladva tette meg, Piton pedig mögötte loholt.

- Azért jó lenne, ha nem én halnék meg szívinfarktusban, Potter. – Harry sajnálkozva nézte a földet, majd így szólt:

- Bocsánat, én csak nagyon aggódom… - Piton elhúzta a száját, de nem kommentálta a helyzetet.

- Csokibéka – mondta, mire a kőszörny megnyitotta előttük a följárót. Perselus minden lépést nehéznek érzett, és a kétségek sora egyre inkább kísértette. Gondolataiban egyre ott lebegett a „Mi van ha…” kérdés, akár egy pallos, ami lecsapni készül. Az ajtón belépve az idős férfit már nem találták az irodában, ezért bementek a hálójába. Dermedten álltak meg, és a félelem úgy áradt szét mindkettejük testében, akár a méreg. Albus az ágyán feküdt, arca pedig túlvilági békét tükrözött.

- Ez nem… - nyögte Harry és már majdnem elkezdett bőgni, mikor az igazgató szeme megrebbent, és fáradtan rámosolygott.

- Még nem, még kíváncsi voltam, hogy mit hoztok nekem - kuncogott egyet a férfi, mire Piton odarohant hozzá.

- Potter, hozz egy pohár vizet. Albus, föl kell ülnöd. Kitaláltunk valamit, de nem biztos, hogy működni fog. Lehet, hogy pont ez okozza majd a veszted… - az idős mágus csak halványan elmosolyodott, és remegő kezével kivett egyet a gyógyszerek közül Piton kezéből.

- Harrynek már mondtam. Szép életem volt, a halál csak megváltás… - Piton ezzel nagyon nem értett egyet, és eldöntötte, ha a férfi túléli, ő maga olvas be neki. Ahogy a kis gombóc eltűnt az igazgató szájában, Harryben még az ütő is megállt. Albuson semmi sem látszott sem a rosszullét, sem a javulás jelei.

- Hát… de legalább nem a gyógyszertől végzed be - fintorgott Piton, mire Harry lehajtotta fejét.

- Pedig annyira igyekeztünk – csúszott ki Harry száján, amitől Piton szíve összeszorult. Valahogy annyira sebezhetővé tette őket a helyzet, hogy úgy érezte meg kéne vigasztalnia valahogy a fiút.

- Az ötlet nem volt rossz – mondta, mire Harry keserédesen elmosolyodott. Életében először kapott dicséretet a tanártól, még ha ilyen szörnyű helyzetben is.

- Még ne sajnálkozzatok. Lehet, hogy csak időbe telik – oktatta ki őket Albus, majd hirtelen beteg kezéhez kapott, arcára pedig a fájdalom jelei ültek ki.

- Albus, jól vagy? Mi történik? – ugrott oda Piton, és idegesen tűrte föl az igazgató pizsamájának ujját, hogy lássa mi lehet a gond. Amit ott látott, attól hisztérikusan nevetni kezdett.

- Ha-ha… ilyen nincs! Ez… - Harry idegesen pattogott mögötte, mivel nem látott semmit.

- Mi történik?! Mi folyik ott?! – választ nem kapott, Piton nemes egyszerűséggel karon ragadta Harryt, és maga elé húzta, hogy a fiú is láthassa a csodát. A férfi elhalt karja újraregenerálódott, már igaz, hogy csak kis mértékben.

- Akkor most meggyógyul? – tette föl a kérdést, mire a bájitalmester kicsit tétován, de bólintott.

- Valószínű, de még nem száz százalék. Addig kell szednie a golyókat, míg teljesen rendbe nem jön – közben végignézett a fájdalmaktól szenvedő férfin.

- Sajnálom, Albus, de ezt ki kell bírnod, a regenerálódás miatt vannak fájdalmaid, de nem enyhíthetem semmivel, mert az megzavarhatja a folyamatot.

- Kibírom… csak kicsit nehéz – nyöszörögte az igazgató. Harry szíve szerint bármit megtett volna, csakhogy enyhítse a fájdalmat. Viszont semmit nem tehetett.

- Bárcsak tehetnék önért valamit!– A fiú hangjára a férfi kinyitotta szemeit, majd mosolyt erőltetett arcára.

- Csak maradj még egy kicsit mellettem, Harry. – Piton úgy érezte nem kell hozzá sok, és a kimerültség, vegyítve az érzelmi káosszal, legyőzi őt, és itt helyben elkezd bőgni. Az pedig nagyon nem tenne jót a róla kialakított pinceszörny képének.

- Öhm… megkeresem Pomfrey-t, és megkérem, hogy nézzen meg téged. Potter, addig, maradj itt vele. – Harry bólintott, ő pedig kisétált az ajtón. Ahogy a lépcsőkhöz ért nekidőlt a falnak és halkan fölzokogott, majd mérgesen törölte leg a kósza könnycseppeket arcáról.

- Hülye tinik, a hülye hormonjaikkal, és érzéseikkel… és már én is úgy beszélek, mint ők! – Éppen sikerült magát összeszednie, és útnak indult, mikor az egyik folyosón nekiütközött Glory.

- Bocsi… nem láttad Harryt? Eltűnt, és nem találjuk – lihegte a lány, miközben társai is beérték. Piton fejét csóválta, és olyan arcot vágott, amitől minden jóérzésű ember sírva rohant volna el.

- Az igazgatónál van, menjetek föl, de ne maradjatok sokáig! – Glory és a többiek már útnak is indultak, mikor a férfi még mindig bosszankodva fordult meg. – Kölykök…

A fiatalok lélekszakadva rohantak föl a toronyba, hogy minél előbb Dumbledore irodájában legyenek. Szerencséjükre a kőszörny nem zárta el előlük az utat, így szabadon haladhattak fölfelé.

- Harry! – kiáltotta el magát Glory, mire a háló ajtaja kinyílt, és egy értetlen fiú lépett ki rajta.

- Miért kell ordítozni? Van, aki rosszul van - morogta, majd visszafordult, hogy mielőbb az öreg mellett lehessen. Hermione félénken lépett be utána, és tétován lépett az igazgató ágya mellé.

- Uram… jól van? – a lány kérdésére a férfi, kinyitotta a szemét, és így szólt:

- Persze, csak most még egy kicsit fáradt vagyok… - hangja egyre halkabb volt, és mire befejezte, szemei ismét lecsukódtak, majd elaludt.

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van – vetette oda Ron, majd leült az egyik karosszékbe.

- Reggel még úgy volt, hogy a mai az utolsó napja, aztán Pitonnal kitaláltunk valamit, és úgy néz ki bejött, viszont a gyógyszer fájdalmakat okoz neki. Most pihennie kéne – magyarázta Harry. A lányok vegyes érzelmekkel néztek hol rá, hol az idős mágusra.

- Akkor rendbe jön? – tette föl a mindenkit érdeklő kérdést Ginny, mikor belépett az ajtón Piton és a mögötte siető Pomfrey.

- Menjetek kifelé, amíg megvizsgálom! – parancsolta a javasasszony, majd kitessékelte a fiatalokat, és ő maga bent maradt megvizsgálni az idős mágust.

Harryék úgy döntöttek rájuk fér a friss levegő, így lesétáltak a tóhoz, hogy kicsit fölfrissítsék magukat. Az időjárás már korántsem volt olyan jó, mint délelőtt, és a távoli égen vastag esőfellegek gyülekeztek.

- Szerinted meggyógyul? – kérdezte Hermione, miközben kezeit tördelve bukdácsolt a szinte loholó fiúk után.

- Aha – motyogta Harry kissé idegesen. Már fáradt volt, és nem akart tovább ezen agyalni. A tóhoz érve mély levegőt vett, majd a horizonton lemenő napot kezdet el bámulni. Nagyon szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, de nem tehette meg. Még, ha a többiek magára hagyják is, akkor sincs egyedül. Feje nap mint nap zsongott a kósza emlékfoszlányoktól, melyek Piton vagy Glory egy-egy gyenge pillanatában szabadultak el.

Máskor a kavargó érzések nem hagyták nyugodni. Szerette volna a saját életét élni, de nem tudta. Mostanában Ginnyt is hanyagolta, aminek a lány nagyon nem örült, viszont mégsem szólt egy szót se.

Ahogy Hagrid kunyhójára pillantott, eszébe jutott valami. Már indulni akart, hogy meglátogatja régi barátját, mikor eszébe jutott, hogy a fél óriás most biztosan nem ismerné föl.

- Harry, hova… - kezdett bele Glory, de a megtorpanó fiút látva nem folytatta.

- Hagridhoz akartam menni, hogy megkérdezzek tőle valamit. De eszembe jutott, hogy így most nem ismer föl minket… - hangja szomorúan csengett, de arcán semmi sem látszódott.

- Amint megkezdődik a suli, újra beszélhetünk vele – kezdett bele a vörös hajú srác. – Addig meg majd csak kibírjuk valahogy…

- Nem erről van szó. Tegnap éjjel láttam bemenni hozzá Siriust, vagyis a kutya Siriust – magyarázta Harry, bár a többiek még mindig nem értették, hogy hova akar kilyukadni. – Hát nem értitek? Tegnap éjjelre be lettünk zárva, aztán megjelent Sirius, igaz kutyaként, de akkor is itt volt!

- Ezzel mire célzol, Harry?

- Csak arra Hermione, hogy valamiből nagyon ki akartak minket hagyni. Lehet, hogy tegnap volt egy akció. – Harry arca elkomorult. Gyűlölte ezt az érzés, hogy még mindig gyerekként kezelik.

- Akkor talán derítsük ki. Menjünk le Perselushoz, ő biztos tudja, hogy mi folyik itt – tanácsolta Glory, és el s indult a kastély felé. A többiek nem tehettek mást, követték, és a sort Harry zárta. Bár erősen kételkedett benne, hogy a férfi bármit is elárul majd nekik, de azért reménykedett.

Az alagsorba vezető lépcsőkön gyorsan haladtak, lépteik nyomán visszhangzott a pince. A férfi ajtaja előtt megálltak egy pillanatra. Harry nem akarta kinyitni, úgy vélte nem lenne tisztességes Pitonnal szemben. Így hát kicsit tétován, de bekopogtak az ajtón. Alig fél percre rá egy nagyon mérges, és annál is fáradtabb bájitalmester nyitott nekik ajtót.

- Csak gyorsan, mert nem érek rá – vetette oda a férfi, és remélte, hogy semmi komoly gond nincs. Harryék beljebb sétáltak, majd a kanapéra ülve kezdtek bele beszámolójukba.

- Tegnap éjjelre bezártak minket. Tudni szeretnénk, hogy miért? – A kérdés Glorytól jött, így a férfi nem kezdett el azonnal kiabálni az ostoba szemrehányás miatt.

- Úgy ítéltem meg, hogy ez a legbiztonságosabb. Tekintve, hogy ti imádtok bajba keveredni, és sem én, sem Albus nem voltunk olyan helyzetben, hogy a segítségetekre siessünk. – morogta a férfi, és közben szemei egyre inkább összeszűkültek.

- Oké, de miből gondoltad, hogy megint bajba keverednénk?

- Csak abból Potter, hogy ez a mániád, és tegnap volt egy rajtaütés - magyarázta a férfi, miközben az ajtót kémlelte.

- Aha, szóval nem akarták, hogy mi is odamenjünk segíteni…

- Pontosan, de most már menjetek – felelte vontatottan, miközben kifelé terelte őket. Harrynek csak most tűnt föl, hogy a furcsa viselkedés mellett a férfi már pizsamát és hálóköntöst visel. Ahogy elérték az ajtót már furcsa érzése támadt. Mintha mindjárt beszippantaná valamilyen véget nem érő sötétség. Ahogy az ajtó becsukódott mögöttük, Harry reflexből fordult meg.

- Professzor! – kiáltotta, mire a többiek is odanéztek. Bentről egy nagy csattanást hallottak, majd Harry kimondta a jelszót és ők újra bent találták magukat.

- Merlinre! – hőkölt hátra Hermione, mikor meglátta a földön fekvő férfit.

- Gyertek ide segíteni. Vigyük az ágyába! – látszott, hogy Harry így is elég ideges, tehát nem vitatkoztak vele. A hálóba érve letették az ágyra, majd Glory betakarta.

- Ne szóljunk Madame Pomfrey-nek? – Harry megrázta a fejét, és az éjjeliszekrényen lévő üres bájitalos fiolára mutatott.

- Nem kell, csak altatót vett be. Biztos azelőtt nyelte le, hogy mi idejöttünk, azt meg nem akarta az orrunkra kötni, hogy mit vett be. – Ron értetlenül pislogott.

- Mért kell eltitkolni, ha valaki altatót vesz be? – kérdezte, miközben beleszagolt az üres fiolába.

- Mondjuk mert, Pitonról van szó. Másrészről pedig eléggé kimerült lehetett. Harmadjára pedig, szerintem biztosan végig szeretett volna aludni legalább egy éjszakát. – A többiek értőn bólintottak, és lassan elindultak kifelé. Glory, aki még nem járt a lakrészben tétován nézett körbe. A szoba nem sokat árult el lakójáról, bármennyire is szerette volna jobban megismerni a férfit. Valahol irigyelte Harryt, hogy legalább ilyen alapdolgokat tud róla.

- Gyere, menjünk. Nem lenne jó, ha utólag megtudná, hogy az engedélye nélkül itt maradtunk – hadarta Hermione, majd karon ragadta a lányt, és elkezdte maga miután húzni. Harry visszazárta az ajtót, és elindult barátai után a hálókörletek felé.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2009.10.29. 21:41 mei Szia! Oh hát ez ismét remek lett.Édes volt Piton mikor felkacagott azon amit Harry mondott a muffynról.Ezen én is nagyon jót mulattam.Remélem,hogy ezek a fura bogyók segítenek majd az igazgatónak,hogy meggyógyuljon.Úgy látom,hogy nem csak Harrynek fontos az öreg hanem Pitonnak is.Még akor is ha most gyakran érzékeli a gyerekei érzelem hullámzásait.Nos egy tény Harryn kívűl úgy tűnik,hogy a többiekbe néha egy picike értelem sem szorult.Ha már tudják,hogy az igazgató haldoklik hiszen volt a fő oka annak,hogy Piton igyekezett vissza a roxfortba és mentek a többiek is akkor lehetett volna bennük annyi,hogy ott ahol a beteg elvileg tartózkodik nem ordítozunk.Na jó biztos nem szándékos volt de akkor is.Aztán meg bár tudták,hogy sokat dolgozik Piton azon,hogy gyógymódot találjon az igazgató bajára nyilván fáradt de azért nem tudják megvárni a másnapot.Legalább Harryben volt annyi,hogy ne hagyják ott a földön ha már feltartóztatták és az altató bájital bevétele után már nem volt ideje eljutni az ágyáig.Nos nem tudom,hogy jó lenne-e ha másnap Piton emlékezne arra,hogy a földön kéne feküdnie vagy hihetné azt,hogy visszatalált az ágyába.Azért gondolom,hogy nem átkozná le a fiá fejét mert vissza futott és az ágyába rakta de nyilván nem örülne neki,hogy ha tudná,hogy a gyerekein kívűl a többiek is látták őt így kiütve.Nagyon jó kis történet és én még mindig imádom.Nagyon kiváncsian várom a kövi fejezetet.Addig pedig puszi,mei.