A pálca
A horizonton épphogy megjelentek a nap első fénysugarai, melyek beterítették az alatta elterülő rétet és mezőket, mikor a közeli erdő sűrűjéből egy bicegő alak tántorgott kifelé. Sötét csuklyája most is fejébe volt húzva, de jelen képességeihez mérten megpróbált minél előbb a biztonságot nyújtó határvonalak mögé húzódni.
Ahogy elérte oltalmat nyújtó házát, már csak megszokásból is, de halkan nyitott be. Nem úgy, mint az iskolában, hogy az ajtókeret is kiszakad egy-egy becsapás után. Most szépen halkan közeledett. A nappaliban meglátta a kis kanapén kuporgó fiút, közelebb ment, hogy legalább egy pillantás vessen annak arcára, s ekkor látta meg a vörös kis szőrpamacsot, mely Harry mellkasán szendergett.
- Nem szégyelled magad! Hát ennyi neked a hűség? Jön egy fiatalabb, és az öreg már ejtve is van, mi? Jellemző… nők… – Közben leemelte a macskát a fiúról, minek következtében Harry fölébredt. Furcsán nézett a felette álló férfira, aki a macskához beszélt. Kissé megrázta fejét, majd megszólalt.
- Ezek szerint nem csak én őrültem meg… – Elfojtott el egy ásítást.
- Mit vartyog itt kora reggel, Potter? – kérdezte a férfi, s már távozni készült, de Harry megállította.
- Ne! Várjon! Kérem vissza a cicát! – kérlelte szinte kétségbeesetten. Ahogy fölpattant a kanapéról lecsúszott nadrágjának fölhajtott szárára lépett, és hasra vágódott benne. – Aúúú… – nyögte ki, majd nehézkesen bár, de sikerült fölállnia. Piton egyik szemöldökét fölhúzva nézett a kissé furcsa öltözéket viselő fiúra.
- Potter! Ez az én pizsamám magán? – kérdezte mérgelődve, s szemei szigorúan összeszűkültek. – Legalább annyi esze lehetett volna, hogy a saját méretére alakítja! – dorgálta meg a fiút, miközben rászegezte pálcáját. Harry ijedten lépett hátrébb, de ekkor a rajta lévő pizsama elkezdett összemenni, végül tökéletesen passzolt rá. Még nézte egy kicsit a rajta lévő anyagot, majd rekedten megszólalt.
- Köszönöm… – Csak ennyire futotta, mert a férfi beképzelt vigyora újra kezdte kihozni a béketűréséből. – Ne vigyorogjon rajtam! Ha lett volna pálcám, megcsináltam volna! – duzzogott a fiú, majd egy lépést tett a férfi felé, kezét a macskáért nyújtva.
- Mit akar, Potter? – nézett rá értetlenül a fiúra.
- Csak a cicát… – mondta újra elgyötörten a fiú.
- Most ugye viccel? Nem… adom… oda! – mondta szaggatottan a férfi.
- Nem lehet ilyen szívtelen! Adja vissza a cicát! – kezdte el újra a gyerekes hisztit Harry.
- Potter! Maga teljesen meghibbant? Vagy netán agyilag is megsérült a kínzások során? Ez itt az ÉN macskám! Nem pedig holmi cica! – Az utolsó szót szinte köpte.
- De igenis, ő egy aranyos kiscica, és jobb gazdát érdemel, mint maga! Képzelem, mit művelhet szerencsétlennel! Biztos kínozza szegényt, azért néz ki ilyen gyalázatosan! – lázadozott Harry.
- Potter, fékezze magát! Mégis mit képzel rólam? Hogy képes lennék védtelen állatokat kínozni? – háborodott föl a férfi. Harry végigmérte a férfit, majd kibökte az első gondolatot, ami az eszébe jutott.
- Simán! Hiszen engem is kínzott hat éven keresztül! Megölte Dumbledore-t, elárulta a szüleimet, a Rendet! Sirius is maga miatt halt meg! Maga miatt vannak rémálmaim, és maga miatt kell látnom az anyám halálát újra és újra minden éjjel! Gyűlölöm magát, Piton! Gyűlölöm! – ordította a fiú teljes erejéből, majd egy éles csattanás hangja hasított a levegőbe.
Piton alig tért magához, és kezére meredt, amellyel az előbb megütötte a fiút. Harry fájdalmasan tapogatta az imént szerzett piros foltot arca jobb felén, de most már csöndben maradt. Úgy érezte, a maradék önbecsülését is elvesztette. Hozzászokott a pofonokhoz, nem az törte le ennyire, hanem az újra felbukkanó veszteség, és hogy igazából az nem a férfi számlájára írható, hanem az övére. Szégyenkezve hajtotta le fejét, majd kezét ökölbe szorította. Nehezen ugyan, de rábírta magát egy bocsánatkérésre.
- Elnézést… – nyögte ki, és legszívesebben elszaladt volna, de tudta, innen egyelőre nem szabadulhat. Piton egyik döbbenetből a másikba esett. Először, hogy Potter szembeszállt vele. Másodszor, hogy ő pofonvágta, amin külön meglepődött. Most kifejezetten undorodott magától, hiszen annak idején saját tapasztalatból tanulta meg, hogy ő sohasem fog kezet emelni egy gyerekre sem, és erre most mégis megtette…
Viszont a legnagyobb meglepetést maga Potter jelentette. A mindig büszke és gőgős griffendéles „hős” most bocsánatot kért az ő hibájáért. Zavarban érezte magát, így nem tudott megszólalni. Mind a ketten a padlót kezdték el vizsgálgatni, majd egy panaszos nyávogásra eszméltek föl. Piton karjában még mindig ott volt a kölyökmacska.
- Potter, először is leszögezném, hogy ameddig itt van, addig azt kell tennie, amit én mondok… – Egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – A macskát úgy egy hete találtam egy vadászcsapdában. Én mentettem meg, és azóta velem van … – Harry félbeszakította.
- Ez volt az a küldetés, amiről Voldemort beszélt? – kérdezett rá a fiú, ám a név hallatán Piton összerezzent.
- Ne mondd ki a nevét! – hurrogta le a fiút, s közben észre sem vette, hogy letegezte.
- Dumbledore professzor szerint, aki… – Most Piton szakította félbe.
- Igen… tudom, Potter! Aki fél a névtől, az magától a dologtól fél, de ez jelen esetben nem igaz… – „legalábbis nem teljesen…” gondolta magában. – … hiszed vagy sem, ha én kimondom a „nevét” akkor enyhén szólva is kínkeservesen megszenvedem…
- Ezt hogy érti? Olyan, mint valami nyomkövető, mármint a jegy a karján? – faggatta tovább a fiú, és közben visszahuppant a kanapéra.
- Inkább olyan, mint egy érzékelő, ezen keresztül hív minket, üzen és büntet is – magyarázta, közben leült az egyik fotelba.
- Akkor, ha kimondja a nevét, a jegyen keresztül megbünteti magát? – Harry arca eltorzult a döbbenettől, mikor Piton bólintott. Ezt követően a macska leugrott az öléből, és Harryhez sétált. A fiú diadalittasan elmosolyodott, majd simogatni kezdte a kis állatot.
- Jó cica vagy… – Piton mélységesen fölháborodott a jeleneten.
- Te kis céda! Na, ezért nem kell nekem macska! Főleg nem nőstény! Az összes nő áruló, pláne, ha macskákról van szó! – Undorodva nézte, ahogy Harry becézgeti az állatot. – Potter, bele se merek gondolni, ha a macskát így becézgeti, akkor mit művelhet Ms. Weasleyvel… különben meg senki nem mondta magának, hogy egy férfi szájából a „cicázás” csak akkor fogadható el, ha azt egy nőre mondja? Így kissé ferde hajlamúnak tűnik tőle. – Harry szája a padlót verte döbbenetében, annyira fölháborította a feltételezés, hogy beszélni is elfelejtett.
- De… de… de hát én… én maximálisan a lányokat szeretem! – jelentette ki olyan intenzitással, hogy még a cica is kiszaladt az öléből.
- Nocsak, Potter, úgy nézem, ismét elhagyták… – mosolygott gonoszan, miközben már ő simogatta a jószágot. Harry megpróbált lehiggadni, és összeszedni gondolatait.
- Rendben, azt hiszem ezt az értelmetlen veszekedést befejezhetjük. Inkább mondja el, amit már tegnap este akart… – Piton kissé meglepetten nézett a fiúra. Ez a fajta hirtelen tanúsított önuralom új volt a fiúnál, bár igaz, hogy már egy éve nem látta a kölyköt, de ez idő alatt rengeteg mindenben változott a fiú. Nagy levegőt vett, majd belekezdett a hosszúra nyúló magyarázkodásba.
- Ez már éppen esedékes volt… Akkor az egész cécó elején kezdem. – Egy pillanatra megállt a beszédben, majd a padlót bámulva belevágott a mesélésbe. – Az egész azzal kezdődött, hogy Narcissa Malfoy és Bellatrix Lestrange fölkerestek még tavaly nyár elején. Lucius bukása után a nagyúr megharagudott a Malfoy családra, és büntetésként Dracót szemelte ki magának. Kiadott neki egy parancsot, amit ha nem teljesít, ő és a családja is rajta vesznek… – Ismét szünetet tartott.
– Mint mondtam, Draco anyja tudta, hogy fia képtelen lesz végrehajtani a feladatot, így megkért engem, ha ez a feladat fiának nem sikerül, akkor én… hajtsam végre helyette. Akkor még nem tudtam, mi is lesz a feladata, így beleegyeztem. Megszeghetetlen esküt tettem le Narcissának. Közben Dumbledore valahogy megsérült… ugye te is láttad a karját? – kérdezte a fiút, aki eddig feszülten hallgatott, most pedig bólintott egyet.
- Az igazgató szervezetébe hatalmas mennyiségű méreg jutott, amit nem tudtam időben hatástalanítani. Ugyan nyertem neki egy ki időt, de pusztán csak egy évet… – Harry arca elfehéredett és ajkai kissé szétnyíltak, lassacskán körvonalazódni kezdett előtte egy szövevényes terv, melyet, mint mindig, most is az igazgató fogott össze.
– Albus nem akart magatehetetlenül egy ágyban meghalni, s közben jött Draco feladata. Albus tudta, hogy azzal, ha én… ölöm meg… megmentem mind Draco életét, bebiztosítom magam a Nagyúr előtt, s neki is megoldom a problémáját. Eredetileg úgy terveztük, hogy te nem leszel ott, s így továbbra is segíteni tudok neked, de ezt valahol elrontottuk… – Harry csak most találta meg a hangját.
- A vén gazember… hát még a halálból is irányítgatja az életünket… – Keze olyan mértékben ökölbe szorult, hogy Piton kezdett megijedni, hogy a fiút utána újabb adag sebforrasztóval kezelheti.
- Potter, azért egy kis tiszteletet mutass iránta! Lehet, hogy igazad van, sőt én is hasonlóan érzek, de ő akkor is egy remek ember volt! Így elvárom, hogy tisztelettel beszélj róla – oktatta ki a fiút, aki csak nemtörődöm vállvonással válaszolt. Piton úgy döntött, egyelőre ennyi elég is lesz; lassan fölkelt a fotelból, a macskát pedig Harry kezébe nyomta.
- Vigyázz rá! Úgy látom, téged különösen szeret… – mondta gúnyosan, majd elindult a fürdő felé, de Harry hangja megállította az ajtóban.
- Hogy hívják? Mármint… a ci… macskát! – próbálta megemberelni magát, hogy ne váljon többé gúnyolódás célpontjává, és ennek Piton talán egy kicsit még örült is. Viszont mikor válaszolni akart, eszébe jutott, hogy nem úgy tervezte a macska elnevezését, hogy bárki is tudjon róla. Nyelt egyet, mielőtt kimondta volna, s tudta ezzel újabb kérdésáradatnak néz elébe.
- Lily… – Harry azt hitte rosszul hall, így újra rákérdezett.
- Tessék? Azt hiszem, rosszul… – Ám Piton idegesen félbe szakította.
- Jól hallottad elsőre is! – Azzal bevonult a fürdőbe, és nem is szándékozott onnan kijönni még jó darabig. Harry ámuldozva nézte hol az ajtót, hol pedig a macskát. Lassan emlékei közül előkereste azt a pár emlékfoszlányt, mely még Remusszal való beszélgetésükből maradt.
„Még a főhadiszálláson voltak, mikor Remusszal beszélgettek a „régi” időkről. Sokat mesélt neki az apjáról, a Siriusszal való csínytevésekről, valamit arról, hogy anyja jó barátja volt Pitonnak…
- Na persze Sirius valahogy mindig megúszta a dolgot, Lily hiába próbálta fegyelmezni őket… sohasem hallgattak rá. – Halkan elnevette magát, majd így folytatta. – Ha tudnád, hányszor veszekedtek azon, hogy Jamesék ne bántsák Perselust… – Erre már Harry is fölkapta a fejét.
- Micsoda? Még hogy anya védte Pitont? Azt a zsíros hajú szemetet? – Harry annyira ledöbbent, hogy szája tátva maradt. Persze Remus ennek nem örült, így azonnal kioktatta őt.
- Harry, Perselus nehezen kiismerhető, de hidd el, többet szenvedett életében, mint eddig bárki más… leszámítva talán téged, de higgy nekem, Lily jó barátja volt Perselusnak, s mikor már megszakadt köztük a kapcsolat, Lily még akkor is védte őt. Ha fogalmazhatok így… Perselusnak egyetlen barátja volt az életben, az pedig édesanyád volt.”
Harry meredten bámulta a padlót, s nem tudta most mihez kéne kezdenie. Harcolt a saját lelkében dúló érzelmekkel:
„Piton gyilkos, halálfaló, áruló…” – jutott az eszébe.
„Piton megmentette az életét nem is egyszer…” – Aztán egy másik gondolat.
„Piton egy zsíros hajú szemétláda!” – hallotta fejében Sirius hangját.
„Perselus sokat szenvedett…” – visszhangzották Remus szavai.
„Piton mindig szívatja a Griffendélt, igazságtalanul von le tőlünk pontokat!” – rémlett föl előtte Ron egyik monológja, melyben Piton volt a fő téma.
„Piton professzor egy remek ember, okos és sokat kockáztat azzal, hogy a halálfalók közt kémkedik!” – hallotta Hermione hangját.
A gondolatai kavarogtak, s csak gyomra panaszos korgása térítette vissza a való világba. Fölállt, és a konyha felé vette az irányt. Előző este fölfedezte a helyiséget, így világosban még könnyebb volt megtalálni azt. Furcsamód a konyhában volt egy hűtő, ami persze nem árammal, hanem valami különleges bűbájjal működött. Előhalászott három tojást, majd keresett egy serpenyőt, viszont a tűzgyújtással volt némi gondja.
- Ajjaj, pálca nélkül ez itt nem megy, és gyufát sehol se találok – töprengett, s közben végigkutatta a fiókokat. Ahogy a nappali felé nézett, meglátta a fotelben kaparászó cicát. Kíváncsian ment oda hozzá.
- Mit találtál? – kérdezte a csöppségtől, majd lehajolva észrevett egy varázspálcát. – Hmm, azt hiszem, ez a professzoré… tényleg fáradt lehet, ha csak így elhagyja… – Morfondírozott még egy kicsit, hogy mi lenne, ha kicsit kölcsönvenné a pálcát, majd eszébe jutott, hogy az általában csak a gazdájának engedelmeskedik, így fogta és fölvette, hogy áttegye az asztalra.
De ekkor a pálcából szikrák törtek elő. Harry megdöbbent, hiszen ez egyértelmű jele annak, hogy a fadarab elfogadta őt. Több se kellett neki, odaszaladt a tűzhelyhez, majd meggyújtotta azt, s szinte azonnal le is tette a pálcát.
- Ez volt a legfurább dolog, amit életemben láttam… – Dünnyögött még egy darabig, majd elkezdte készíteni a reggelit.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége