4. fejezet
Újra együtt

Már hajnal óta veszekedés szűrődött ki a Roxmorts melletti kis barlang járatán keresztül. Igaz, a helyet körülvevő védőbűbájok miatt a külső szemlélők nem hallottak, vagy láttak semmit. Odabent egy fiú és egy lány veszekedett órák óta, szinte semmit nem aludtak az éjjel. Aggódtak barátjuk miatt, és már azon voltak, értesítik a Rend tagjait, mikor motoszkálásra lettek figyelmesek.

- Ssss! Maradj csöndben Ron! - utasította a lány barátját. – Igaz, vannak védelmi bűbájok, de ezek sem száz százalékosak. - Lassan elindultak a bejárat felé.

- Szerinted… halálfalók? - kérdezte aggodalmasan a vörös srác. – Túl korán van még ahhoz, hogy meghaljak. - A viccnek szánt kijelentés csak megrökönyödést váltott ki a mellette lopódzó nőből. Ezalatt a védőkörökön túl két fiú ért földet hangos csattanással.

- Aúúú… ez meg mi a fene volt? - kérdezte Harry szemrehányóan barátjára nézve. – Tegnap semmi gond nem volt a zsupszkulccsal most mi… áááá mindegy - legyintett a mellette fetrengő Alexnek, hogy majd később megbeszélik. Feltápászkodtak és elindulta a barlang felé, de ekkor Harry megállásra kényszerítette a másik fiút.

- Figyelj Alex, lehet, hogy jobb lenne, ha előbb egy aranyos kutyussal szembesülnének, mert szerintem amilyen idegesek lesznek, szó nélkül leátkoznák a fejedet. - mondta bocsánatkérően. Alex sóhajtott egyet, és a magas, hosszú, fekete hajú és tengerkék szemű fiú átváltozott. Most már egy ezüstszürke, fekete foltos, kék szemű Huski állt előtte. Harry most vette csak észre, milyen aranyos Alex kutyaként. Előző este a sikátorban nem sok mindent látott belőle. Közeledtek a barlanghoz, és már átléptek a védőkörökön, mikor bentről egy ideges hang zendült és két pálca meredt egyenesen rá. Ron már le akarta engedni a fegyvert mikor Hermione rászólt.

- Ne Ron, lehet, hogy csapda! Bizonyítsd be, hogy te vagy az igazi Harry! - az érintett sóhajtott egyet, de tudta, hogy a lány helyesen cselekedett.

- Harry James Potter vagyok, hetedéves Griffendéles. Idén nem megyek vissza a suliba, amiatt, amit Dumbledore rám bízott. Ti vagytok a legjobb barátaim, irdatlanul éhes vagyok, és teljes szívemből bele vagyok zúgva Ginnybe, akit a hülye megmentési kényszerem miatt elüldöztem magam mellől. Ja, és a híresztelések szerint Magyar Mennydörgő van tetoválva a mellkasomra. Ha még ez sem elég, akkor Ronon van egy Törpegolymók és Hermione pedig… - nem tudta befejezni, mert barátai szinte egyszerre vetették rá magukat, és döntötték le a lábáról.

- Harry, ó Harry! Hol jártál? Mi tartott ennyi ideig? Megtámadtak? - A lány kérdések áradatát zúdította a földön fekvőre, aki igyekezett feltápászkodni a talajról.

- Azt hittük elkaptak! Megkínoztak vagy… vagy… megöltek! - Ron hangja iszonyat magas volt, szinte már rémisztő.

- Mindent elmondok szépen sorjában, csak előtte tudnátok adni valami kaját? Tegnap óta nem ettem! - Két barátja csak elvigyorodott és már indultak a barlang felé, mikor halk nyüszítést hallottak. Erre mindannyian a földön fekvő bánatos kutyára néztek.

- Te, Harry, mióta van neked kutyád? - kérdezte a vörös hajú az állatot fixírozva. Hermione odament és megsimogatta a kutyát, aki erre összerezzent és fájdalmasan nyüszített egyet.

- Valami nincs rendben vele. Ez nem sima nyüszítés volt, fájdalmai vannak. Mégis mi történt? Harrybe villámként hasított a felismerés. Azonnal új barátja mellett termett a földön, és vizsgálgatni kezdte. Mikor ezzel végzett, szemrehányóan dorgálni kezdte az ebet.

- Te jó ég! Hiszen még nem gyógyultál meg teljesen, belső sérülésed lehet! Miért nem szóltál?! A rohadt életbe… - Hermionénak itt kezdett gyanús lenni a dolog.

- Ő csak egy kutya Harry, nem tudja közölni mi a baja… ha csak nem… - A lány szavai elakadtak, ahogy összeállt benne a kép. – animágus - suttogta maga elé, szinte hangtalanul. Ron bambán nézett maga elé, nem értve a hirtelen keletkezett zűrzavart.

- Ron, van valamitek, ami jó a belső sérülésekre? - kérdezte sietve. A válasz egy biccentés volt.

- Akkor hozd ide, de gyorsan, mert sietnünk kell! - Az említett vetett egy bátortalan pillantást a lányra, majd elindult a hátizsákok felé. Hamar vissza is tért kezében egy kis üvegcsével, amiben valami kékes lötty kavargott. Harry kikapta a kezéből és ráripakodott az előtte fekvő kutyára.

- Mégis mire vársz, arra, hogy elájulj? Azonnal változz vissza, hogy be tudd venni ezt a vacakot! Aztán még elbeszélgetünk a felelőtlen és hülye fejedről… - a kutya mintha fájdalmasan elvigyorodott volna. Belekezdett az átváltozásba, de a kimerültség és láz miatt nem ment olyan könnyen, mint amihez hozzászokott. Fél perc is eltelt, mire immár emberi alakjában rogyott le a fűre és fájdalmasan felordított.

- Basszus! Ó hogy az a jó… - szemében könnycseppek gyűltek a fájdalom miatt. – Nagyon fáj Harry… - hangja hirtelen elcsuklott és Alex elájult. Harry még idejében le tudta önteni torkán a bájitalt, így már csak várni kellett. Ron és Hermione immár egymás mellett állva követték az eseményeket. Megdöbbenve vették tudomásul, hogy az említett srác valahonnan ismeri Harryt, és barátjuk nagyon aggódik érte.

Óvatosan bevitték a barlangba, közvetlenül a kis tűz mellé fektették, ahol az éjszakát töltötték. Nem mertek megszólalni, kérdezni, de oldalukat furdalta a kíváncsiság. Harry leült a beteg mellé és fejét az ölébe fektette, s táskájában kotorászott egy kicsit, majd elővett egy vastag plédet, amit még a Black házban rakott el. A másik kettő is letelepedett a tűzhöz, és kérdőn néztek Harryre.

- Ő Alex… az Abszol úton futottunk össze. Engem megtámadtak, de sikerült őket leráznom, bemenekültem egy sikátorba. Aztán… aztán jött Alex kutya alakban, sérült volt, én meg elláttam. Aztán megint jöttek a halálfalók és elbújtattam őt is a köpeny alá. Mikor elmentek átváltozott és beszélgettünk. Igaz nem sokat, de… zsupszkulccsal elmentünk a Black házba, ott voltunk az éjjel. Alex… - nem tudta befejezni, mivel az említett magához tért és ijedt tekintettel nézett körbe. Gyors terepszemle után megnyugodva a két idegent kezdte el nézegetni.

- Szia, én Hermione Granger vagyok, ő pedig Ron Weasley. - a mellette ülő bamba képű srácra, aki sután intett egyet. – Bocs, hogy ezzel zargatlak, de mi történt? - furcsa mód a kék és a zöld szempár találkozott és mikor megszólaltak, kísértetiesen hasonlított a szituáció arra mikor a kisgyerekek rosszat csinálnak, és a másikra akarják kenni a dolgot.

- Harry… Alex… megmentette az életem! - hangzott a tökéletesen egybehangzó válasz. Erre mindenki elmosolyodott. Az idő már dél körül járt, és a néma csöndet egy gyomorkorgás törte meg. Mindenki a hang forrását próbálta beazonosítani.

- Szerintem együnk, én reggel kajáltam utoljára Hermionéval. - vallotta be a vörös hajú, mire két barátja elmosolyodott. Alex nem tudta, miért lett ilyen jó a hangulat, és furcsán nézett a másik háromra. A választ Hermionétól kapta meg.

- Tudod, Ron furcsa szerzet, neki a világ összes kajája sem elég - jelentette ki egyszerűen. Erre már Alex is somolyogni kezdett.

- Hát, azt hiszem, akkor az én helyemben már éhen vesztél volna - a trió tagjai mind felé fordították fejüket és várták a folytatást. – Engem úgy öt napja kaptak el… és azóta semmit sem ettem… - vallotta be nemes egyszerűséggel. Ekkor Ron fölpattan és egy óriási szendvicset nyomott a srác kezébe, aki hálásan nézett rá. Miután mind megebédeltek, eljött az idő a beszélgetésre. Harry elmesélte részletesen az előző estét, de a medált kihagyta. Tudta, az még várhat most, hogy a kezükben van.

- Alex, tudom fáradt vagy, de mesélnél magadról egy kicsit? - kérdezte finoman a lány.

- Persze. Mire vagytok kíváncsiak?

- Mondjuk, kezdd az elején. Ki vagy? Honnan jöttél? Miért vagy itt? Meg ehhez hasonlók - hadarta Ron egy szuszra.

- Na, ez engem is érdekelne. Kezdj hozzá pajti! - Harry epekedve várta az információkat újdonsült barátjáról, hiszen eddig szinte semmit nem tudott meg róla.

- Oké. Szóval: a nevem Alexandrosz P. Montgomery. Amerikában születtem, és ott is éltem, de a szüleim angolok voltak. Mielőtt megkérdeznétek, hogy mi az a P. a nevemben, ez még egy ideig hagy maradjon az én titkom. Rendben? - Néma bólintás és egy aha volt a válasz a kérésre. – Szóval apám nem ismerem, anyám és a nagyszüleim neveltek fel, de sajnos a családból mára csak én maradtam és a húgom. Lassan mindenki meghalt, aki fontos volt nekem. - Harry nagyon is át tudta érezni a helyzetét, mivel vele is pont ez történt.

- Most tizenhét vagyok, és tizennégy évesen kerültem árvaházba a testvéremmel, Eileennel. Amúgy a Szent Johannába jártam, illetve járnék. Most lennék utolsó éves, de nem megyek vissza. Dolgom van itt, meg kell keresnem valamit. Ki kell derítenem az igazat egy személyről. A további kérdéseitekre válaszolva animágiát a suliban tanultam, a pálca nélküli varázslás egy alacsonyabb szintje pedig a véremben van.

- Azért kerültem a markukba, mert ezt valahogy kiderítették rólam és meg akarták tudni, hogyan vagyok rá képes. Persze zsarolási eszköznek se lettem volna semmi ha… - hirtelen elharapta a mondat végét, mert rájött majdnem elszólta magát. – mindegy a többi nem érdekes. Rólam egyenlőre ennyit, ígérem később többet is mondok, de, ha most mindent kitálalok kidobtok innen. - Ron felháborodva hörgött egyet.

- Ugyan már, nem bántunk és nem dobunk ki, hacsak nem vagy halálfaló, vagy esetleg nem Tudjukki az apád. - Ez olyan grimaszt váltott ki Alexből, amitől a másik háromban meghűlt a vér. – Ugye nem? Mondd, hogy nem annak a szemétnek a fia vagy?! - levegő után kapkodva meredt a kék szemekbe.

- Nyugi, nem… de apám se jobb nála, higgyétek el. - Néma csend, és egy kis megkönnyebbülés keveredett a levegőben. – Apám halálfaló… de én előbb vágnám át a saját torkom, minthogy azok közé a mocskok közé álljak - szemében olyan tűz égett, ami ismerős volt Harrynek, de nem tudta honnan. – Ha esetleg megtudták, ki az apám, velem zsarolhatták volna, ha ott akarná hagyni őket, bár ez nem valószínű. – Alex hangjában mérhetetlen fájdalom csengett. Hosszabb csend után Harry megszólalt.

- Figyeljetek, szerintem bízhatunk Alexben. Mondjuk el neki, minek is jöttünk ide igazából!

- Hé haver, szép a bizalom, de nézd csak meg, Dumbledore mire ment a fene nagy bizalmával! Mikor a toronyból zuhant lefelé, Pitont se érdekelte a hűség! - ezt a mondatot már kiabálva mondta, de észbe kapott. Viszont Alex felpattant és idegesen járkálni kezdett maga elé motyogva. – Ne haragudj Alex, tudom hogy te nem vagy olyan, mint Piton, hiszen ő maga az ördög… - nem folytatta, mert egy pálca hegyével találta magát szemben.

- Elég… elég legyen! ÉN NEM VAGYOK OLYAN, MINT PITON… nem vagyok olyan… én nem hagynám el a menyasszonyom és a gyerekeim egy elmebeteg miatt! Én nem… én nem vagyok o… olyan mint az ap… APÁM! – A fiú az utolsó szó után összerogyott és kisgyerek módjára sírva bekuporodott egy sarokba. A triót mintha hideg vizes zuhany érte volna „Apám… Ő PITON fia!” ez járt mind a három fiatal fejében és közben meredten nézték azt a görnyedt alakot, aki keservesen rázkódott.

- Basszus - Rontól mindössze ennyire futotta. Hermione szánta meg a fiút, és lekuporodott mellé. Vigasztalóan átölelte. Alex a vállaira borult, így telt el néhány perc, mire Harry összeszedte magát. Leguggolt a srác mellé, maga felé fordította, hogy az a szemébe tudjon nézni.

- Egy valamit nagyon megtanultam, míg a Roxfortba jártam. Dumbledore ezt a fejembe verte: a legnagyobb erő a szeretet és a megbocsátás. Ő megbocsátott Pitonnak, de az apád nem tudott saját magának, ezért került oda ahol most van. Te nem ő vagy és… és én, vagyis mi nem haragszunk rád amiatt, hogy ki az apád. Érted? - Alex bólintott és Ronra nézett.

- Ron sem haragszik rád, csak nem tud mit kezdeni a helyzettel. A megbocsátás különleges erény, aki képes rá, az már mindent elért. Ha… ha úgy alakulna a sorsunk és kiderülne Pitonról, hogy ártatlan, még én is megbocsátanék neki. Ne nézzetek rám így, nem őrültem meg csak… nem is tudom… - nagy levegőt vett.

- Van egy olyan érzésem, hogy sok mindent nem tudunk még, amit az igazgató eltitkolt előlünk. - Néma csönd borult a társaságra, gondolatok cikáztak minden felé. Harry előre nyújtotta a kezét, majd így szólt:

- Tegyük le a megszeghetetlen esküt egymásnak, hogy mindent elkövetünk azért, hogy Voldemort elpusztuljon. - A kezek szinte egyszerre lendültek előre és összekapaszkodtak, amiket a Hermione pálcájából kilövellő ezüstös derengés ölelt körül.

- Esküszünk, hogy mindent elkövetünk Voldemort pusztulása érdekében! - Következőnek Ron pálcájából jött a mágikus fonal.

- Esküszünk, hogy soha nem áruljuk el a társainkat, vagy egymást a fekete mágusoknak!

- Esküszünk, hogy elpusztítjuk a horcruxokat, és véget vetünk a háborúnak! - Harry miután befejezte Alexra nézett, majd bólintott egyet.

- Esküszünk, hogy vigyázunk egymásra. Aki elárulja a többieket, az halállal lakol! - erre mind elismerően néztek a srácra majd egyszerre szólaltak meg.

- MEGESKÜSZÖM! - Vakító fény töltötte be a sötétséget és a négy fiatal esküje megköttetett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.