Ismét eljött szeptember elseje
A nap még mindig erősen sütött, bár már szeptember elseje volt. Surrey határában egy átlagos kis családi ház állt. Az udvaron lévő óriási fáról két hinta ereszkedett alá, melyek most lágyan ringatóztak a szélben. Az otthon elhagyatottnak tűnt, csak a ruhakötélen száradó pár törölköző és ing jelezte, hogy a lakók még itthon vannak.
Halk kiabálás zajai törték meg az áldott csöndet, s ezzel egyidejűleg tudatosodott az itt lakókban, eljött szeptember elseje. Egy barna hajú nő sietett föl-alá a házban, miközben folyamatosan szidalmazta a ház legkisebb lakóját. Luna, a fekete kölyökmacska ismételten ajándékot hagyott maga után a szőnyegen, amit persze, mint mindig, most is a nőnek kell föltakarítani.
A konyhában egy férfi foglalt helyet, kezében a Reggeli Próféta legfrissebb számával. Kávéját ráérősen kortyolgatta, miközben szemeit forgatva hallgatta a nő zsörtölődését.
- Már megint nekem kell utána takarítani? Mi vagyok én? Házimanó?! – A morgolódás végére megjelentek az udvari hinták tulajdonosai. Egy tizenöt év körüli fekete hajú fiú, és egy tizenegy év körüli cserfes kislány.
- Mami! Hova raktad a könyvemet? Tudod, a Roxfort tört… - Befejezésre már nem volt alkalma, hiszen bátyja összekócolta frizuráját, s gúnyolódva így szólt:
- Jajj a könyvecském… nélküle elveszek… jajjj! – A kislány összehúzta szemöldökét, s durcásan karba tette kezeit.
- Antonius, te egy olyan… - Nem akarta folytatni, hiszen édesanyja egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy tudja, a vita itt be van rekesztve.
- Eileen, kislányom, a macskád már megint odapiszkított… mikor megvettük azt mondtad, vigyázol rá, erre már megint mit csinált?! – fakadt ki az asszony.
- Hermione, hagyd csak még gyerek, majd megtanulja a felelősséget – vetette oda Perselus.
- Aha, ha ennyire pártolod őt, akkor tessék drágám… ott a következő feladatod – mutatott az újabb kupac ajándékra, mely most a konyha közepén landolt.
- Uhh… ez egy ritka gusztustalan bolhazsák. - Antonius fintorogva fordult ki a konyhából, majd fölszaladt az emeltre, de édesanyja utána kiabált.
- Tony! Ugye nem most pakolsz?! Már csak egy óra és indul a vonat!
- Nem! Már kész vagyok! – hazudta, hiszen ruháinak fele még javában kint sorakozott, könyveiről nem is beszélve. – Anya kinyír, ha ezt meglátja. – Gyorsított ütemben mindent bedobált az utazóládába, majd kis segítséggel megpróbálta lecsukni a tetejét. Bármennyire próbálkozott nem ment a dolog, így mit tudott volna tenni, nemes egyszerűséggel ráült, ám ez sem segített sokat. Azonban az ugrálásra megjelent édesapja az ajtóban.
- És szerinted ez a leghatékonyabb módja a csomagolásnak? – kérdezte, miközben egyik szemöldökét felhúzva kémlelte a láda egyik végéből kikandikáló alvónadrág csücskét.
- Minden lány oda lesz érted, ha a gatyád szárát villogtatod végig a vonaton. – a fiú zavarában összehúzta szemöldökét, majd egy gyors „kösz” után újra kezdte a csomagolást. Perselus csendesen figyelte, ahogy fia csomagol, s azon tűnődött, vajon, hogy szaladhattak el ennyire az évek.
Fia maholnap már felnőtt férfi lesz, s családot alapít, pedig még csak nemrégen volt, hogy sírva bújt hozzá, s magát hibáztatta egy olyan dolog miatt, amiről végképp nem ő tehetett. Most pedig már lánya is csatlakozik a Roxfort díszes diákseregletéhez. Miután a csatának vége lett, visszahívták tanítani, de ő inkább a családját választotta. Amint kiderült, jól is tette, hiszen pár hétre a nagy csata után kiderült, ismét… vagy először… apai örömök elé néz.
Hermione legalább annyira meglepődött ezen, mint a férfi, de örömmel fogadták kislányuk jövetelét. Most pedig ugyanez a tündéri teremtés belép a nagy és híres Roxfort falain. Még a nyáron történt, amikor az iskolai levelek megérkeztek, hogy a két gyermek levelével másik kettőt is kézbesítettek a baglyok.
Perselust fölkérte az iskola igazgatónője, hogy vállalja át tisztségét, s vezesse tovább ő az iskolát. Piton elsőre visszautasította, ám amikor Hermione bejelentette, hogy felkérték a bájitaltan tanítására, szinte egyszerre mentek bele az új életet jelentő vállalkozásba.
Most pedig csomagolnak… a ház, melyben már több mint tíz éve élnek, magányosan marad, s csak az ünnepekre térnek ide vissza. Miközben ő elmélkedett, Antonius befejezte a pakolást.
- Ez kész! – lelkendezett, majd apja felé fordulva rávigyorgott. – Be vagy tojva mi? – Piton rosszallóan elhúzta szája szélét.
- Elmés megállapítás, de helytálló… bár a betojás úgy látom, a mai napon a macskát illeti. – Még mindig elkapta a hányinger, ha arra gondolt, hogy neki kell takarítani a macska után.
- Nekem lesz a legszuperebb évem a suliban – somolyogta a fiú.
- Ugyan miért? Ja, hogy az apád igazgató lesz, mi?!
- Persze, mindent megúszok, és azt teszek, amit csak akarok… - Piton megcsóválta a fejét.
- Hol van az a jól nevelt kisfiú, aki egykor voltál? – sóhajtott föl a férfi.
- Hát… valahol akkor tűnt el, mikor te beléptél a nevelésébe bár bennem még mindig akad valamiféle jólneveltségi szikra, de drága, egyetlen és utánozhatatlan hugicámban már nem pislákol más, csak az ősemberek tábortüzének lángja, mely egykor halovány fényével beborította a barlang falait. – Piton fejét fogva fordult ki az ajtón, de ekkor belebotlott kislányába, aki fölháborodottan fújtatott.
- Én nem vagyok ősember! – kiabált, miközben egyik lábával idegesen dobolni kezdett.
- Persze, hogy nem vagy az… Eileeeeeeeeeeeen. – A kislány dühösen sietett tovább szobája felé, miközben valami olyasmit motyogott, hogy „majd én megmutatom”.
- Hermione, a gyerekeid már megint ki akarják készíteni egymást! – kiáltott le Perselus a földszintre.
- Na, szép, ilyenkor az én gyerekeim! Bezzeg, ha minden tökéletes, akkor a tieid… csak hogy emlékeztesselek, ketten kellettünk hozzájuk! – kiabálta vissza, mire Antonius röhögve fordult vissza szobájába, Eileen pedig szemforgatva nézett idióta bátyjára.
- De egy kretén vagy… - morogta oda neki, mire Antonius sértetten visszafordult.
- Nicsak megszólalt a tökmag… ha nem vigyázol a macskádra még véletlenül egy üstben végzi. – A fenyegetés hatott, mivel Eileen duzzogva visszasietett szobájába.
- Apa! Segíts levinni a csomagot! – kiabált Perselusért, mikor már mindenét összeszedte. Tony ajtaja elé érve viszont hangosan megszólalt. – Nekem akkor is tíz K-m lesz az RBF-en, nem csak kilenc… - Tony egyre mérgesebben csapkodta maradék ruháit a ládájába.
- Arra befizetek tökmag és majd meglátjuk, hogy a mágiatörid mennyire lesz jó, így is remekeltem belőle, az évfolyam fele megbukott! – lázadozott tovább. A vitának Perselus vetett véget, s lassacskán készen álltak az utazásra. Csomagjaikat előre küldték, ők pedig hoppanálva érkeztek meg vasútállomásra. Ott már javában sürgölődtek a diákok, s jóformán egyetlen üres kupét sem találtak.
.oOo.
Az egyik ablakon egy kék hajú fiú lógott kifelé, majd hevesen integetve köszöntötte az újonnan ékezetteket.
Szia Perselus bácsi… Tony, gyertek, van elég hely a kupéban… - Piton alig várta, hogy végre a vonaton üljenek, s kissé lehiggadhasson ő is. Antonius és Eileen helyet foglaltak, majd szüleiktől röpke búcsút véve izgatottan nézelődni kezdtek.
- Helénáék még nem jöttek? – kérdezte Tony, majd az órájára pillantva nagyot fújtatott. – Még tíz perc – motyogta, de aztán a peronon meglátta a közeledő családot. – Heléna kézen fogta öccsét és úgy sietett vele a kupé felé, ahol már várták őket. Mielőtt felszálltak volna, elköszöntek szüleiktől.
- Semmi rosszat ne halljak rólad! – utasította Draco lányát, majd egy gyors ölelés és puszi kíséretében elengedte. Eztán fia következett, aki megszeppenten álldogált egyik lábáról a másikra. – Te is legyél jó fiú, drukkolok neked, és… vigyázz a nővéredre, tudod milyen szeleburdi… - suttogta a fiúcska fülébe, majd átölelte.
A gyerekek még elköszöntek édesanyjuktól is, aki szipogva búcsúztatta két gyermekét. Ez alatt Draco átvette tőle az öt éves Sarát, aki értetlenül kapkodta ide-oda fejecskéjét. Gabrielle csak nehezen tudta magához ölelni Helénát és Hermészt, hiszen domborodó pocakja már jócskán akadályozta ebben. Végül nagy nehezen elengedte őket.
- Utálom, mikor elmennek… - motyogta férje vállára borulva, s közben egyfolytában annak állát nézte. – Most már mindig szakállad lesz? Tudom, hogy fogadtatok Harryvel, de… szerintem nem fog bejönni a dolog, és te vesztesz…
- Naná, hiszen egy született vesztes – jött a hang nem messze mögülük.
- Potter, nem unod még ezt? – kérdezett vissza Draco, de az arcán a régi gúnyt felváltotta valami sokkal barátibb viccelődés.
- Ne most kezdjétek el, nem elég, hogy napi szinten veszekedhettek? Legalább ilyenkor maradjatok nyugton. – Zsörtölődött a háttérben megjelenő Ginny, akinek karján egy kétévesforma kisfiú csücsült. Harry legyintett egyet, majd megölelgette lányát.
- Lily tudod mit beszéltünk meg! – A lány szemforgatva elkezdte sorolni a szabályokat.
- Nincs csavargás, rendbontás, zűrzavar, lógás, tiltott helyeken mászkálás… - Végül édesanyja ölelése folytatta belé a szót. – Nem értem, minek kell ezt mindig elmondanom, amikor úgy se tartom be! – kiáltott föl a vörös hajú leányzó, majd integetve fölszaladt a vonatra, ami már lassan indulásra készen állt.
A szülők sokasága egyre közelebb sétált a vonatablakokhoz, és utolsó búcsúszavaikat intézték gyermekeikhez. Egy apró moccanás, egy hangos sípolás, majd a jól ismert füst felszállt a piros expressz kéményéből, s lassan cammogva indult meg útjára, hogy diákok százait szállítsa el újra a varázsvilág leghíresebb iskolájába.
.oOo.
A vonaton ülők élénk csevejbe kezdtek, mikor már elhagyták a peront, ki-ki a nyári élményekről, mások az új tanévről beszélgettek. Antoniusék kupéja is élénk csevejnek adott otthont, immár kiegészülve a „banda” minden tagjával.
- Teddy én komolyan nem értelek, minden évben lehozatod magad Londonba, hogy velünk együtt utazhass… - hadarta Antonius, miközben egy szökésben lévő csokibékát próbált becserkészni.
- Olyan nagy baj, hogy veletek akarok lenni? Nem tehetek róla, hogy apám a Roxfotban tanít, és így mi eleve Roxmortsban lakunk… ha lehetne, inkább mennék a világ másik felére! – zsörtölődött Teddy, miközben hajszíne percenként változott.
- Még mindig nem tudod szabályozni? – kérdezte a vele szemben ülő hosszú szőke hajú lány, ám ekkor befutott Lily is.
- Ki nem tud mit csinálni? – kérdezte, majd nagy lendülettel vágta le magát Teddy mellé, s ránézve elvigyorodott. – Ugye tudod, hogy spenót színű a hajad? - A két kicsi nem tudta megállni, hogy ne nevessen. Hermész Malfoy és Eileen Piton most kezdik meg tanulmányaikat a Roxfort vénséges falai közt.
Így még nem tudhatták, hogy ha jó kedved van, azt ne mutasd ki hangosan, mert mindjárt megjelenik… Castor Zambini. A magas fekete hajú fiú most is magabiztosan és önelégülten lépkedett végig a vagon folyosóján, s amint meghallotta a vidám kuncogást nem tudta megállni, hogy ne rondítson bele azok örömébe.
- Nicsak, kiket látok, a szutyokpalánták csapata ismét bővült pár… elég satnya példánnyal. – Az önelégült vigyor és a hanglejtés elég volt hozzá, hogy a nagyobbakban felmenjen a pumpa.
- Zambini, fejezd ezt be, vagy nagyon megjárod… - morogta Antonius. Eileen nagy szemeket meresztve nézett bátyjára, akit még sohasem látott ennyire mérgesnek.
- Miért, csak nem fáj az igazság? Különben meg mit teszel? Én vagyok a prefektus, nem te! – hergelte tovább a fiút, akinek egyre jobban ökölbe szorult a keze. Ekkor jelent meg a folyosón egy sötét alak, s őt meglátva Zambini hirtelen elsápadt.
- Mi ez a rendbontás? – kérdezte Piton, mire Antonius csak vállat vont. Ellenben Heléna szolgálatkészen elkezdett csicseregni.
- Semmi különös igazgató úr, csak egy kis nézeteltérés… - Zambini kapva a kínálkozó alkalmon megpróbálta befeketíteni a kis társaságot.
- Igazgató úr, tisztelettel, én csak végeztem prefektusi teendőimet, amikor is ezek a diákok zajongni kezdtek, zavarva ezzel társaikat. Én figyelmeztettem őket, hogy legyenek csendesebbek erre ők rám támadtak! – Kis szünetet tartott. – Egyébként bemutatkoznék…
Castor Zambini vagyok. – Piton szeme megvillant, majd negédesen így szólt.
- Örülök a megismerkedésnek, én Perselus Piton vagyok a Roxfort új igazgatója, és az ön által „szutyokpalántának” titulált két diák édesapja, valamint egy másik keresztapja. Így, ha megkérhetném, beszéljen tisztességgel a társaival, amennyiben meg kívánja tartani a posztját. További kellemes utat! – azzal elsétált. Antonius szélesen vigyorgott, míg Zambini inkább egy élőhalotthoz volt hasonlatos. Végül pufogva elsietett, s a hátralévő úton ki se dugta orrát kabinjából.
.oOo.
Perselus visszasétált sajátjába, ahol Hermione sokat sejtetően elmosolyodott, majd egy pálcaintésére elhúzódtak a kupé függönyei, így óvva őket a kíváncsiskodó szemektől.
- Na mi volt? – kérdezte tettetett meglepettséggel.
- Szerinted? Helyre tettem egy beképzelt kis úri ficsúrt – hadarta, majd visszahuppant az ülésre. Hermione leült mellé, majd fejét a férfi vállára hajtotta.
- Hiányzott már igaz? Hogy megfélemlíthesd a diákokat – somolyogva fölpillantott a férfira, aki most ismét olyan őszintén mosolygott, mint tizenkét évvel ezelőtt, azon a bizonyos napon, amikor sorsa eldöntetett. Csendesen ültek egymás mellett, s a hátralévő utat kihasználva egymás mellett aludtak békésen.
Ahogy a vonat távolodott Londontól, úgy köszöntött be egy új élet, egy új korszak kezdete, amely sokban hasonlított a régire, de egy valamiben gyökerestől megváltozott. A hajdan élt legnagyobb igazgató Albus Dumbledore nevét ezek után egy még nagyobb férfié váltotta föl, aki nem volt más, mint Perselus Piton.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Nagyszerű történet volt, :D kicsit sajnálom, hogy már vége. Én is szívesen olvasnék a következő generáció kalandjairól. :D
Örülök, hogy tetszett. A következő generációról pedig az Iskolás években olvashatsz is. :D Hajrá!