nimphadora - G-Portál

	Névnap

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

Menü

	Chat

Házi kedvenc

Fogadd örökbe te is a kedvenced!

Bizonytalanság

Egy forró nyári délutánon a King’s Cross állomáson szokatlanul nagy tömeg gyűlt össze. Az emberek szinte egymást taposva siettek úti céljuk felé. Mindenfelé boldog családok, szerelmespárok. Egyetlen férfi volt, aki mogorván ácsorgott a fal mentén. Magas, szikár alakja és fekete ruhája már eleve kirítt a környezetből. Sokan megbámulták, de a többség ügyet sem vetett rá. A férfi az órájára pillantott, majd elindult a legközelebbi peron felé. A vonat még nem ért be, így ő türelmetlenül toporgott. Gyűlölte a tömeget, és az ilyenfajta közlekedést, de mit tehetett? Meghívták erre a konferenciára és az igazgató előtt nem tudta eltitkolni, így rákényszerült, hogy az elkövetkező két hetet Edinburgh-ban töltse. Nem nagy kedve volt hozzá, de parancsot teljesített. Bár ez nem volt valami életveszélyes küldetés, őt mégis bosszantotta. Nem szerette a nyilvánosságot, és a felhajtást. Már pedig az elkövetkező két hétben csakis ebben lesz része. Ahogy így gondolkozott egy csapatnyi gyerek táborozott le mellette. A férfi csak egy pillantást vetett rájuk, azonban már ebből is megállapította, hogy nem egy iskolás különítmény.

A gyerekeken egyenruha volt, de nem holmi vidám színes, hanem egyszerű szürke nadrág fehér inggel. Elég vegyes társaság volt. Voltak köztük egészen kicsik is, de volt, aki már legalább tizenötnek nézett ki. Igyekezett ügyet sem vetni rájuk, de valami nem hagyta nyugodni. Hallotta, amint két fiú egy harmadikat piszkál és ez egyre jobban idegesítette. Na persze nem az, hogy bántják a másikat, hanem amilyen szavakkal illetik őt. Összeszűkült szemekkel fordította oda a fejét, hogy megnézze kik a rendbontók. Egy tizenkét és egy tíz év körüli fiú piszkáltak egy náluk sokkal kisebbet. Csak hátulról látta a kisfiút, annak kócos, fekete haja volt, és igen aprócska termete. Alig nézett ki többnek, mint öt.

- Te ocsmány kis selejt… - gúnyolódott a nagyobb fiú.

- Nem vagyok selejt! – tiltakozott a kicsi.

- Dehogynem! Egy abnormális szörnyeteg vagy! Ezért nem kellesz senkinek! – vágta a fejéhez a másik fiú. A kicsi mérgében térden rúgta a nagyobbat, de ez nem bizonyult jó ötletnek. Az, akit megrúgott, megragadta őt és lekevert neki egyet, majd olyan erővel lökte el, hogy majdnem a sínekre esett.

A férfi gyorsan cselekedett, odaugrott és elkapta mielőtt még a vonat alá esett volna. A kicsi döbbenten és ijedten nézett rá, megmentője pedig ledermedt. Csakhogy nem ő volt az egyetlen. A gyerekeket kísérő fiatal nő rémülten szaladt oda.

- Te szentséges ég! Harry, jól vagy? Nem esett bajod? – A fiú a fejét rázta. – Nagyon köszönöm, hogy elkapta. Tudja, eléggé esetlen, állandóan balesetek érik… - hadarta a nő. A férfi felvonta egyik szemöldökét és úgy nézett rá, mint valami elmebetegre.

- Már megbocsásson, de ez nem egy aprócska baleset volt. Az egyik fiú szabályosan kilökte őt a vonat elé. Én ezt inkább szándékos brutalitásnak nevezném – szállt a nővel szembe. A nő kétkedve és kissé sértetten nézett rá.

- De hiszen ez őrültség! Az én felügyeletem alatt ilyen nem történhet… Ezek mind árva, de rendes gyerekek. Harry volt az ügyetlen. Mindig is az volt… Kissé esetlen és törékeny, de ennyi… - A kisfiú elhúzta a szája szélét.

- Na persze… - morogta a férfi. A nő, hogy terelje a témát odahajolt Harryhez.

- Harry. Köszönd meg a bácsinak, hogy megmentett – adta ki a parancsot a gyereknek. Az bólintott, majd előrébb lépett és fölnézett a férfire.

- Köszönöm szépen, hogy megtetszett menteni – mondta, majd lehajtotta fejét és visszakullogott a sorba. A másik két srác pedig azonnal elkezdte a fenyegetőzést, hogy ha megnyikkan neki annyi.

- Hát, akkor köszönjük a segítséget… - köszönt el a nő is, majd elkezdte terelgetni a gyerekeket a másik vonathoz. A férfi úgy érezte, hogy nem hagyhatja ennyiben a dolgot, bár most nem tehetett semmit. Az utolsó pillanatban a nő után szólt.

- Mondja, melyik árvaházból jöttek? – A nő idegesen fordult vissza, de azért válaszolt.

- A Szent Bertalanból… Londonból… - azzal felszállt és becsukta az ajtót. A férfi még látta, ahogy a fekete hajú kisfiú az üvegnek tapadva nézi őt, majd bátortalanul rámosolyog, aztán a vonat elindult. Közben az ő vonatára is befutott és elkezdtek felszállni az emberek, így neki is mennie kellett, de a történtek továbbra sem hagyták nyugodni.

Edinburgh felé menet végig azon gondolkozott, hogy vajon miért utálják ennyire azt a fiút. Nem tudta kiverni a fejéből az ötletet, miszerint az a gyerek akár az Ő fia is lehet. Ahogy erre a gondolatmenetre jutott, gyorsan megrázta a fejét.

- De hiszen az lehetetlen… - morogta maga elé. Végül eldöntötte, hogy amint visszatér Roxfortba szóvá teszi a dolgot az igazgató előtt. Hiszen, ha a fiú árvaházba került, arról neki is tudnia kéne…

***

A bájital konferencián töltött két hét maga volt a pokol. Perselus egyik pennáját törte ketté a másik után, ahogy a sületlenebbnél sületlenebb ötleteket hallgatta végig. Magában ezerszer elátkozta drága munkaadóját, hogy ilyen ostobaságokra kényszeríti őt. Merlinnek hála, azért nem volt teljesen értelmetlen a konferencia. Volt egy két igazán érdekes bájital, ami még az ő figyelmét is fölkeltette. De sajnos ezek az előadások sem tartottak sokáig.

Ami még ennél is rosszabb volt, az a sok ostoba és visszataszító félnótás, akik mind azt hitték magukról, hogy ők Anglia legjobb bájitalmesterei. Perselusnak ezen röhögnie kellett, hiszen az összes itt megjelent, csak nagy keggyel nevezhető akár középszerű patikáriusnak is.

Már csak három nap volt hátra az ott töltött időből, de a férfi már a végét járta. Volt egy idegesítő nő, aki minden áron a közelébe akart kerülni. Nem volt elég, hogy sötét volt, mint az éjszaka, olyan ronda is, mint a bűn. Alig ért föl a mellkasáig, és könnyebb volt átugorni, mint megkerülni, azonban, ha ez nem lett volna elég, akkor az orrán lévő hatalmas bibircsók magáért beszélt. Perselust a hányinger kerülgette akárhányszor a közelben volt. A végén már inkább bemenekült a társalgóba, csakhogy lerázza.

Már kezdett örülni, mikor valaki hirtelen megrángatta a talárja ujját. Magában szentségelve fordult oda, ám a várt boszorkány helyett egy egészen más személyt látott. Egy kislányt, olyan hatéves formát, aki hatalmas kék szemeivel meredt rá, és kétségbeesetten húzogatta a talárját.

- Te meg mit akarsz? – kérdezte tőle nem túl kedvesen.

- Bácsi, nem tetszett látni a mamámat? – Perselus legszívesebben leordította volna a gyerek fejét, de ugyebár társaságban ez nem lenne túl megnyerő.

- Nem ismerem az anyádat… - válaszolta, majd elfordult, azonban a kislány újra elkezdte őt piszkálni.

- Bácsi… bácsi… - szólongatta. Perselus összeszorított szájjal fordult vissza hozzá.

- Igen? – kérdezett rá egyre idegesebben.

- A mamámnak rövid barna haja van és nagyon csinos. Ő tartotta tegnap délután az előadást…

Perselus visszaemlékezett az előző napra. Semmi érdekes nem jutott eszébe kivéve az egyik újfajta égési sérülésekre szolgáló kenőcs előterjesztése, amiről egy fiatal – a gyerek leírásának megfelelő – nő tartott előadást.

- Hogy hívják az anyádat? – kérdezett rá.

- Angelina Parker… - válaszolta a kislány.

Perselus kiegyenesedett és körbetekintett. Magasságának hála, könnyen belátta a terepet, hamarosan megpillantva a nőt. Rövid barna haj, és eléggé aggodalmas arc. Megállapította, hogy a gyerek nem hazudott anyját illetően, a nő tényleg szép volt, de Vele, akkor sem vehette föl a versenyt. Karon ragadta a kislányt, majd elkezdte maga után húzni egyenesen a nő felé. Mikor kiértek a tömegből odaszólt neki.

- Mrs. Parker… - A nő odakapta a fejét.

- Igen?

- Azt hiszem valamit elvesztett – húzta oda maga mellé a lányt, aki boldogan szaladt oda édesanyjához. A nő megkönnyebbülten ölelte át a kislányt.

- Kate… hova tűntél? Megmondtam, hogy maradj a közelemben – szólt rá szigorúan.

- Bocsáss meg… - szipogta a kislány.

- Köszönöm szépen Mr. … - állt föl és fogott kezet a bájitalmesterrel.

- Perselus Piton – válaszolta.

A nő arca izgatottan felragyogott.

- Maga az a Perselus Piton, aki elnyerte idén a Merlin díjat? – A férfi felvonta a szemöldökét.

- Igen.

A nő mosolyogva mérte végig.

- Ne vegye sértésnek, de élőben sokkal jobban néz ki, mint az újságban megjelent képen – vallotta be.

- Nem sértődöm meg, inkább meglepődtem… Rám nem szokták azt mondani, hogy jól nézek ki – válaszolta a férfi kissé megdöbbenve. Közben a kislány elkezdte piszkálni az édesanyját.

- Menjünk… Fáradt vagyok – nyöszörögte. A nő lepillantott rá, majd vissza a férfira.

- Kérem, bocsásson meg. Szívesen beszélgetnék még a farkasölő-fű főzetről, de sajnos most mennem kell. – Perselus csak bólintott, majd útjára engedte a nőt. Egy kicsit talán bánta a dolgot, de hamar beletörődött, hogy ez a hajó már elment.

Másnap kereste a nőt, de nem találta sehol. Később megtudta, hogy Ő és a lánya még aznap, kora reggel hazautaztak.

Perselus sikeresen átvészelte a maradék időt, bólogatott és helyeselt eleget, majd olyan gyorsan jelentkezett ki a szobájából, ahogy csak tudott. A legjobban az dühítette, hogy a konferenciára mugli közlekedéssel lehetett csak menni. Így még várt rá egy majdnem fél napos vonatút Londonba.

***

Perselus szabályosan fellélegzett, ahogy leszállt a vonatról. Elgémberedett végtagjait végre kinyújtóztathatta. Kíváncsian körülnézett, és megállapította, hogy mikor elindult sokkal több ember nyüzsgött itt és sokkal melegebb is volt. A hőmérséklet most alig érte el a húsz fokot, pedig nyár közepe volt. Kisietett a peronokról egyenesen az egyik sikátorba, majd miután leellenőrizte, hogy senki sem látja, hoppanált.

***

Roxmortsban sem volt túl nagy az élet, így senkinek nem tűnt föl megjelenése. Itt az időjárás még rosszabb volt, tekintve, hogy erősen fújt a szél és esett is az eső. Azonban ez egy pillanatig sem tartóztatta a bájitalmestert, aki sietős léptekkel iramodott el az iskola felé. Mielőbb le akarta pakolni holmiijait, és levetni a mugli ruhát. Hiszen a vonaton mégsem utazhatott talárban.

Az iskola ajtaján belépve azonnal a pince felé vette az irányt, de a kellemes hazaérkezés felett érzett örömét megzavarta valami. Annak a valaminek csillagos talárja, hosszú fehér szakálla és mézeskalács szaga volt.

- Akár egy mutogatós bácsi… - gondolta gonoszul a férfi, ahogy meglátta a felé közeledő Dumbledore-t.

- Á, Perselus! Merlin hozott itthon fiam… - üdvözölte az öreg. Perselus morgott valamit az orra alatt, amit a másik figyelmen kívül hagyott. – Na, milyen volt a konferencia?

- Unalmas… - vetette oda a bájitalmester.

- Azért csak nem lehetett annyira szörnyű. Biztos voltak érdekes bájitalok is… - pedzegette tovább a témát.

- Nem igazán… - vágta rá nemtörődömül Piton. Albus azonban nem hagyta abba.

- Találkoztál csinos hölgyekkel? – Perselusnál valahol itt telt be a pohár.

- Már ne is haragudjon, de a magánéletemhez ríttig nincs semmi köze! Elmentem arra az átkozott találkozóra, mert azt mondta, hogy az állás miatt kötelező részt vennem rajta. Ezt elfogadtam, ott voltam, de részemről ennyi. Nem azért mentem, hogy holmi nőcskéket szedjek föl. Egyetlen üresfejű libára sincs szükségem, világos voltam?! – fakadt ki a férfi. Dumbledore csodálkozva nézett rá.

- Ezek szerint volt valaki… - csúszott ki a száján. Perselus idegesen csikorgatta fogait, és ha lehetett volna, biztos kikaparja a másik szemét.

- Nem volt, és nem is lesz. Fogadja el végre! – kiabált rá az öregre.

Dumbledore kissé bűnbánó képpel nézegette a szemközti falat.

- Hát ezt sajnálattal hallom… - kezdett bele. Perselus tudta, hogy mi jön ezután. A jól bevált szentbeszéd arról, hogy mennyire sajnálja, stb. Ehhez most nem volt kedve.

- Hagyjuk a sablonszöveget, amit minden ilyen alkalommal előad. Nem érdekel. Ha már annyira mesélhetnéke van, mondjon valamit szent Potterről… - Albus pislogott párat.

- Mármint Harryről? Mégis mit kéne mesélnem? – értetlenkedett az öreg.

- Talán, hogy mióta van árvaházban… - morogta Piton. Az öreg tényleg nem értett semmit.

- Honnan veszed ezt? – kíváncsiskodott. Perselus az égre emelte a szemét, és úgy válaszolt.

- Mert találkoztam vele. Legalábbis, szerintem ő volt az. Mielőtt fölszálltam a vonatra. A társai majdnem a vonat alá lökték… A nevelőnő Harrynek hívta. Öt… hat év körüli, fekete hajú kisfiú, zöld szemekkel, bár eléggé alulfejlett… - Albus kezdett elfehéredni.

- Az lehetetlen. Tudtommal Harry még mindig a rokonainál van… - válaszolta elbizonytalanodva.

- Akkor talán nézzen utána! Ha nekem van igazam a fiúnak egyáltalán nincs jó helye. Még a végén nem egy halálfaló, hanem a saját társai ölik meg… - vetette oda, majd egyszerűen faképnél hagyta az igazgatót. Dumbledore sarkon fordult és elindult az irodája felé.

Perselus fellélegzett, ahogy a már megszokott sötét helyiségbe benyitott.

- Végre itthon… - nyögte és talárját egyszerűen ledobta az egyik székre. Lakrésze nem volt túlságosan barátságos, sem túlzsúfolt. A zöldön és a sötétbarnán kívül nem igen lehetett látni más színt. Az egyhangú berendezést tovább súlyosbította a tény, hogy az egész helyiség a pincében volt, így igazi ablakai sem voltak. Más biztos beleőrült volna, ha egy ilyen helyen kell laknia, de Perselus nem. Ő egyenesen imádta, hiszen itt elbújhatott mindenki elől. Na jó, majdnem mindenki elől, mert az igazgató így is tudott minden apró rezdüléséről.

Későre járt. Már elmúlt este hét. A hosszas vonatút eléggé kifárasztotta, annyira, hogy csakis egy dologra vágyjon. Az ágyra. Alig tudta kivárni, hogy végre lefeküdhessen. Gyorsan lezuhanyozott, majd szinte beájult az ágyába. Csak egy percbe telt és már aludt is.

Furcsát álmodott. Egy vonaton ült és a tájat kémlelte az ablakon keresztül, mikor kinyílt a kupé ajtaja és egy kisfiú lépett be rajta.

Felismerte a gyereket. Ugyan az volt, akit a vasútállomáson látott. A fiúcska helyet foglalt vele szemben, és vidáman rámosolygott.

- Mikor érünk oda? – kérdezte.

- Mármint hova? – értetlenkedett. Pedig ő nem szokott értetlenkedni.

- Hát haza… - válaszolta a fiúcska.

Perselus az órájára pillantott, és úgy válaszolt.

- Még nagyjából egy óra… - A kisfiú elhúzta a száját.

- Nem lett volna jobb hoppanálni? Az sokkal gyorsabb… - suttogta, nehogy mások is meghallják.

- Talán, de te rosszul vagy tőle – mondta ő. Más helyzetben biztos, hogy nem érdekelte volna egy gyerek sem, de ez a fiú más volt. Még maga sem tudta megállapítani, hogy miért, de határozottan más volt. A vonat lassítani kezdett és csikorogva megállt egy köztes állomáson…

Perselus hirtelen ébredt fel. Első gondolata rögtön az volt, hogy mielőbb utána kell néznie annak a gyereknek. Meg kell róla bizonyosodnia, hogy Potter az vagy sem. Ha a fiú az, akkor Dumbledore majd megoldja… és itt jött a gond. Mi van, ha nem ő? Mi van, ha csak egy egyszerű mugli gyerek? És ha esetleg varázserővel bír, de nem Potter az? Akkor mit tesz?

- Én nem teszek semmit… - mordult föl, majd fölkelt az ágyból. Hiszen neki nem kell tennie semmit. Nincsenek kötelezettségei senki felé. Ha Potter az, gondoskodjon róla, aki akar, őt nem érdekli a dolog. Részéről teljesítette a feladatot „megmentette” a kölyköt és kész. Ha meg a másik két eset áll fenn, hát puff neki. Nem az ő gondja. Neki is nehéz élete volt, legalább ebből a kölyökből nem lesz egy nyámnyila ficsúr…

Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal ment a fürdőbe, hogy lezuhanyozzon, majd felöltözött és fölment reggelizni.

Nyár közepén jártak, ilyenkor egy diák sem volt az iskolában, csak ő, az igazgató és Hagrid. Mázlijára ő mindig korán kelt, így a vadőrrel nem kellett találkoznia. Az igazgató jelenlétét pedig hellyel közzel, de elviselte. Remélte, hogy ez a reggel sem lesz másabb. mint a többi.

***

Dumbledore szintén korán kelt. Egy bagoly kopogtatott türelmetlenül az ablakán. Beengedte a madarat, majd levette a lábáról a levelet és olvasni kezdte.

Tisztelt Mr. Dumbledore!

Amennyire én tudom, a fiú még mindig a házban lakik, bár tény, hogy már jó ideje nem láttam. A nagybátyjáék azt mondják, hogy valamilyen bentlakásos előkészítő iskolába ment, és hogy nagy megtiszteltetés ez neki, mert sok gyerek közül választották ki. Kissé furcsálltam a dolgot, hogy egy alig hat éves gyereket fölvesznek egy ilyen helyre, de nem vitattam, mert a fiú időnként feltűnik a ház körül. Úgy havonta egyszer… Sajnos többet nem tudtam meg.

Üdvözlettel, Mrs. Figg.

Dumbledore gondterhelt arccal tette le a levelet. Kezdett olyan érzése lenni, hogy a fiú, akiről Perselus beszélt, és Harry Potter egy és ugyanaz a személy. Úgy vélte ezt bájitaltan professzorának is tudnia kell, így azonnal a Nagyterembe sietett.

Perselus éppen csak nekikezdett a reggelinek, mikor Albus szabályosan odavágtatott hozzá, és az orra alá nyomta a levelet. Kelletlenül, de elvette és elkezdte olvasni. Mázlijára vagy sem, nagyon úgy nézett ki, hogy a kölyök Potter lesz, és neki így semmi köze nem lesz hozzá . Visszaadta a levelet, és egyszerűen tovább reggelizett.

- Nem mondasz semmit? – kérdezősködött Albus.

- Mégis mit mondjak? Valószínű, hogy a kölyök Potter. Ennyi… - morogta.

- Erről meg kell bizonyosodnunk. És arról is, hogy a fiú biztonságban van-e az árvaházban. Valamint arról is, hogy miért került oda. – Perselus felsóhajtott.

- És nekem ehhez mi közöm? – Albus szigorúan nézett a férfi szemeibe.

- Emlékszel az esküdre? Vigyázol rá és véded, mert Lily fia . Neked kell őt megfigyelned. – Perselus felhördült.

- Tudja mit, igazgató úr? Leszarom az egészet… - válaszolta felháborodva.

- Perselus Piton! Most azonnal odamegy és megnézi azt a fiút! – Perselus keresztbe fonta a karjait.

- Nem. Nem megyek oda, és nem érdekel. Oldja meg máshogy – válaszolta flegmán.

- Nem fogom még egyszer mondani... Reggeli után megnézi azt a fiút!- fenyegetőzött az igazgató és a kezén felvillant az eskü bilincsét jelző lenyomat.

Perselus nyelt egyet. Tudta, hogy felbőszítette az öreget, de hogy ennyire! Undorral a képén, de belement a dologba. Gyorsan lerendezi azt a kölyköt. Megnézi, igazolja, hogy a gyereknek semmi baja és tökéletesen jól érzi ott magát, aztán nem kell többet foglalkoznia az esettel. Visszament a lakrészébe, hogy ismét fölvegyen valami muglisabb öltözetet, majd elindult a kastély védőkörein kívülre.

<< >>