A féltve őrzött titok

Hermione Granger dühösen csapta be a ház ajtaját, ezzel magára vonva az otthontartózkodók figyelmét. Harry érdeklődve nézett ki a nappali ajtaja mögül. Mióta legyőzték Voldemortot, sokkal nyugalmasabban teltek mindennapjaik, de még mindig akadt néhány elszánt halálfaló, akik szent céljukként tűzték ki, hogy elkapják és végezzenek Harry Potterrel és a Főnix Rendjének túlélőivel.

- Szia, mi a gond? – kérdezte Harry csevegő hangon. Hermione úgy nézett rá, mintha a fiú tehetne az összes problémájáról.

- Férfiak – sziszegte dühösen, majd eliramodott a konyha felé. Harry felvont szemöldökkel nézett utána. Nem értette, hogy barátnőjének mi baja van. Hiszen mostanra már nyugodt és szinte tökéletes életet élhet. Ahogy idáig eljutott gondolatmenetében, bűntudata támadt. Csak álltatta magát, elvégre Hermione élete azóta, hogy a Malfoy kúriából kiszabadultak, gyökeresen megváltozott. A lány soha, senkinek nem mondta el, hogy min ment keresztül, de a ruhája állapotából Harry és Ron kikövetkeztették, hogy mi is történhetett valójában.

Hermione mindenkivel tartott egy bizonyos távolságot, főleg mióta Piton az életét vesztette. Harry látta a férfi emlékeit, így tudomására jutott, hogy milyen áron tudta megmenteni barátnője életét, és hogy a lány mindezek ellenére nem haragudott meg rá. Sohasem hagyta, hogy bárki is egyetlen rossz szót ejtsen a férfiról a jelenlétében.

Hermione hasonló vehemenciával robbant be a konyhába, mint alig pár másodperccel azelőtt a házba. Sirius, aki éppen a teáját szürcsölgette, ijedtében elejtette a csészét.

- Merlinre, jönnek a halálfalók? – kérdezte bosszúsan.

- Nem, rosszabb… - morogta a lány. A férfi felvont szemöldökkel nézett rá. Fogalma sem volt róla, hogy mi bosszantotta fel, de valószínűnek tartotta, hogy Hermione rajtuk fogja levezetni.

- Látom feldühítettek. Ki volt? – faggatózott.

- Most éppen Viktor – sziszegte dühösen Hermione miközben magának is töltött egy csészével, és Siriusnak is adott egy másikat.

- Mármint Krum?

- Igen. Tudsz másik Viktorról? – mordult fel a lány.

- Na és mit akart? – kíváncsiskodott tovább. Hermione felsóhajtott, nem igazán szeretett a dolgairól beszélni, de valahogy Sirius jelenléte mindig megoldotta a nyelvét.

- Idejön, a Roxfortban fog tanítani, mint repülésoktató – válaszolta. Az ajtó kinyílt és megjelent Harry.

- Krum idejön? De hát miért? – értetlenkedett.

- Nem tudom, igazából fogalmam sincs, de úgy vélte, hogy az lesz a legjobb, ha engem értesít elsőnek, bár nem tudom, hogy miért – hadarta a lány szikrázó szemekkel.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem szívleled őt – tűnődött el Sirius.

- Mondjuk, mert kihasznált? – csúszott ki a száján, de már meg is bánta.

- Kihasznált? Na, álljunk csak meg, mégis mit művelt veled? – aggodalmaskodott a férfi. Hermione elpirult és elfordította a fejét. Nem akart erről beszélni, és főleg nem Siriusnak, aki semmit sem tudott élete ezen részéről.

- Sirius, úgy se fog semmit se mondani – jelentette ki Harry, csakhogy mentse a helyzetet.

- De igenis beszélni fogsz. Vagy azt akarod, hogy én fogadjam azt a gazembert és személyesen átkozzam meg? – kérdezte karba font kézzel. Hermione tétován nézett rá. Valahol legbelül nagyon is szerette volna, ha a férfi porig alázza a másikat, de tudta, hogy nem lenne helyes.

- Jártunk… és egy héttel azelőtt, hogy hazamentek mi… szóval félig meddig… érted – pedzegette. Sirius értetlenül pislogott.

- He? Hogy lehet azt félig meddig? – Hermione segítségkérőn Harryhez fordult, de az sem tudott neki segíteni. Végül feladta a dolgot és belekezdett.

- Viktor és én majdnem lefeküdtünk. Már hozzákezdtünk a dologhoz, de mikor odáig eljutottunk olyan fájdalmam lett, amit nem kívánok senkinek és így lefújtuk a dolgot. Persze ő azt mondta, hogy ez normális ilyenkor, na ebből esett le, hogy biztos nem én vagyok neki az első és valószínűleg nem is az utolsó. Megígérte, hogy majd keres és tartjuk a kapcsolatot és menjek ki hozzájuk a nyárra, de se levél se semmi. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben – kiabálta dühösen a lány.

- Ó, az a mocsok – szorult Harry keze ökölbe.

- Azt hiszem ezért alaposan meg kell leckéztetnünk – sziszegte Sirius.

- Hagyd, nem éri meg. Ő egy jellemtelen szemét, és különben sem érdekel már. Csak felbosszantott, hogy milyen jogon ír nekem levelet – fejezte be a lány.

- Hermione, az hogy Viktorra haragszol még nem jelenti azt, hogy ilyen negatívan állj hozzá mindenhez – próbálkozott a férfi.

- Mármint mihez? – kérdezett vissza a lány. Harry már érezte, hogy itt újból átkok fognak repülni, így kissé hátrébb húzódott.

- Hát, mióta legyőztétek Voldemortot, te ilyen vagy. Mindenért őrjöngsz, gyűlölködsz és legszívesebben szerintem leavadáznál mindenkit – jelentette ki. Hermione összeszűkült szemekkel nézett rá és száját összeszorította.

- Igen, most te vagy annak a listának az élén – sziszegte alig hallhatóan, de annál veszélyesebben.

- Látod, erről beszélek. Az rendben, hogy azt bántod, aki rosszul bánt veled, de a barátaid mit vétettek? – És igaza volt. Hermione tisztában volt vele, hogy nem kéne ezt csinálnia, de ez nála védekezés volt. Ha valaki elhívta valahova, rögtön nekiesett, hogy neki erre nincs ideje. Ha randevút kértek tőle, akkor az illető gazdagabb lett néhány átokkal. Tudta, hogy tennie kéne ez ellen, de nem volt rá képes. Nem ment. Nem volt elég ereje.

- Én… sajnálom. Fáradt vagyok, lepihenek – suttogta lehajtott fejjel, majd felállt. A szék nyikorogva csúszott ki alóla, és lassú léptekkel indult el a kijárat felé. Sirius tátott szájjal nézett utána, hatalmas bűntudata támadt. Harry széttárta karjait és ő is lelépett. A férfi ott ült az asztalnál és Hermione érintetlen csészéjét pásztázta. Eddig a boszorkány mindig elmenekült, ha ilyen témára került a sor. Talán most nem kéne ennyiben hagynia. Eldöntötte, utána megy. Felemelte a csészét és tett mellé pár süteményt, majd elindult az emelet felé. A lány szobája az övével szemben volt. Megállt előtte és tétován bekopogott. Hermione szinte azonnal ajtót nyitott, minden bizonnyal még a közelben volt. Ahogy meglátta a férfit, teljesen ledöbbent.

- Ezt ottfelejtetted – nyújtotta oda. Hermione zavartan vette át a csészét és a süteményt.

- Én… köszönöm – suttogta.

- Hermione, ha bármi baj van. Bánt valaki, vagy valami, szólj nekem, és megbeszéljük. Tényleg bármiről beszélhetsz velem – ajánlotta fel. Hermione lassan hátat fordított, de az ajtót nem csukta be. A férfi óvatosan lépett egyet, és mivel nem küldték ki a szobából, így belépett. A boszorkány leült az ágyra, letette csészéjét az éjjeliszekrényre, majd lábát maga elé húzta. Annyira elesettnek tűnt, hogy Sirius szíve összeszorult bánatában. Szerette volna, ha a lány újra mosolyog, ha vidáman beszélget és közel engedi magához a többieket. Bármit megtett volna érte, hogy visszakapja a régi Hermionét, azt a lányt, aki viszontlátás örömében a nyakába ugrott és önzetlenül, fenntartások nélkül, bizalommal fordult felé. Odasétált az ágyhoz és helyet foglalt rajta. Hermione rápillantott, majd újra a takarót kezdte fürkészni. Szerette volna elmondani, hogy mi bántja, hogy min kellett keresztülmennie, de félt. Rettegett, hogy a másik elfordul tőle, akárcsak Ron. A fiú bár sohasem hozta föl a dolgot, azután már nem közelített felé. Nem voltak tétova érintések, sem apró sejtelmes mosolyok. Semmi sem volt, csak az üresség.

- Én… - kezdett bele, de elakadt.

- Te?

- Engem… a Malfoy házban… - nagyot nyelt, Sirius pedig rosszat sejtett.

- Megkínoztak, tudom. Ez már majdnem mindenkivel előfordult, kellemetlen emlék és sok gyötrelmes és álmatlan éjszakával jár – pedzegette a férfi.

- Nem. Félreértesz! – vágta rá a lány.

- Akkor mi történt? – Hermione kitartóan fixírozta az ágytakarót, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se kelljen a másikra néznie.

- Miután elkaptak, Harryt és Ront levitték a pincébe, engem pedig Bellatrix kezdett el kínozni… - megtorpant.

- Folytasd csak – bíztatta.

- Mivel semmire sem jutott nálam, átengedett a férjének és a testvérének… - nagyot nyelt. Sirius arca kezdett elsápadni.

- Ők átkokkal kínoztak… aztán ütni kezdtek. Már alig voltam magamnál, mikor ketten lefogtak, hogy a harmadik… - itt elakadt. Sirius iszonyatos gyűlöletet érzett, legszívesebben azonnal megölte volna az összest.

- Szerencsém volt… megérkezett Piton professzor, és elzavarta őket tőlem… aztán ő maga tette meg – suttogta alig hallhatóan. Sirius felpattant és elkezdett körbe járkálni a helyiségben.

- Az a mocskos féreg. Hogy Merlin kísértse a túlvilágon és ne legyen egy nyugodt pillanata sem a pokolban – sziszegte indulatosan. Hermione fölkapta a fejét és megrázta.

- Nem! Te nem érted… ő mentett meg. Csak én hallottam, amit mondott… Azt mondta sajnálja, de ha élni akarok, ezt kell tennie… Akkor még nem figyeltem rá, mert el voltam foglalva a fájdalmaimmal és a szégyennel, hogy azt teszik velem ott mindenki előtt. Később… mikor már lenyugodtam jutott csak eszembe újra.

- Akárhogy is nevezed, ez erőszak, és büntetést érdemelt volna – sziszegte Sirius dühtől lángoló tekintettel.

- Sirius, kérlek, értsd meg. Piton még mindig jobb volt, mintha Lestrange-ék teszik velem ugyanazt karöltve Graybeckkel – a lány hangja megremegett. Sirius a hajába túrt. Egyszerűen nem tudta elhinni. Átkozta magát, amiért nem volt ott, hogy segítsen.

- Ez akkor sem megbocsájtható – jelentette ki.

- De az. Bántott, megalázott, de ugyanakkor megmentett. És ő legalább annyira szenvedett, mint én. A halála után megjelent nekem Fawkes, hozott tőle egy levelet és egy fiolát az emlékeivel – tétován a fiókba nyúlt és kivette az agyon gyűrögetett papírlapot, majd Siriusnak nyújtotta. A férfi, reszkető kézzel vette el tőle és olvasni kezdte.

- Azt akarod, hogy elolvassam? – kérdezett rá, pedig tudta a választ. Hermione bólintott, ő pedig olvasni kezdett.

Kedves Ms Granger

Bizonyára meglepődik, amikor ezt a levelet kézhez kapja, én már nem leszek az élők sorában. Bízom benne, hogy a háború véget ér, és Mr Potter sikerrel jár. Minden bizonnyal ki fog derülni, hogy milyen szerepet töltöttem be a háború során. Én az összes szörnyű és megbocsájthatatlan tettem közül kettőt sajnálok tiszta szívből. Első, amely Mr Potter családjának halálához vezetett, a második, amit pár hónapja vétettem ön ellen. Tudom, hogy megbocsájthatatlan és borzalmas tett volt, de bízom benne, hogy értelmi képességei most sem hagyják cserben és megérti, hogy ez elengedhetetlen volt abban a helyzetben. Nem kérem, hogy bocsásson meg, hiszen erre nincs bocsánat. Csak arra kérem, hogy próbáljon meg továbbélni normálisan, és felejtse el azt, ami ott történt. Tudom, hogy lehetetlent kérek, hiszen számomra is életem egyik legszörnyűbb tette volt. Bizonyára nem hisz nekem, de úgy vélem tudnia kell, hogy engem is megviselt. Mivel már nincs mit vesztenem, így ezen emlékeket önre bízom. Nézze meg vagy semmisítse meg, az ön dolga. Bízom benne, hogy visszanyeri majd az életbe és az emberekbe vetett hitét és egy kimagaslóan tehetséges és híres boszorkánnyá válik majd, amiről mindig is álmodoztak roxforti tanárai, és bevallom, titkon én is. Ön bármire képes, csak akarnia kell, ezt ne felejtse el soha.

Maradok őszinte tisztelettel, Perselus Piton professzor.

Ui: Tíz pont a Griffendélnek Ms Granger

Mikor Hermione először elolvasta a levelet, az utolsó mondatnál felnevetett, de könnyei azon nyomban potyogni kezdtek. Később újra elolvasta a férfi levelét, és próbálta feldolgozni. Igen, tisztában volt vele, hogy a másik csakis segítségnyújtásként tette azt, amit. És bár nem lett volna rá oka, neki mégis bűntudata támadt a férfi miatt, főleg, amikor megnézte az emlékeket.

Sirius döbbenten olvasta át még egyszer a levelet. Még mindig irdatlanul dühös volt a másikra, amiért ezt tette Hermionéval, de be kellett látnia, hogy a körülmények kényszerítették rá. Vett pár mély levegőt és belekezdett.

- Én azért nem hiszek neki. Ez csak egy levél, írni bármit lehet – ellenkezett. A boszorkány sejtette, hogy ez lesz belőle, ismét belenyúlt a fiókba és egy fiolát vett elő, majd pálcájával odalebegtetett egy kisebb merengőt.

- Azt akarod, hogy megnézzem? – riadt meg kissé a férfi.

- Igen, mert csak így értheted meg őt – suttogta a lány. Siriusnak egyáltalán nem volt kedve megérteni Pitont, de mivel Hermionét sem akarta megbántani, nem tehetett mást, alámerült az emlékekbe.

Az első emlék a Malfoy kúriában volt, Hermione sebesülten feküdt a padlón, míg körülötte három férfi térdelt és röhögve kezdték el leszaggatni a lány ruháját. Piton ekkor érkezett meg, és egy pillanatig riadtság futott végig az arcán.

- Mi folyik itt? – kérdezte tettetett értetlenséggel.

- Á, Perselus, biztosan örülni fogsz, van egy kis sárvérű vendégünk – nevetett föl Bellatrix. Hermione könnyes szemekkel nézett rá, de a férfi igyekezett tartani magát.

- Úgy látom, jól szórakoztok – jegyezte meg a hármasnak.

- Csak nem némi irigység villan a hangodban, Piton? – kérdezte Rabastan.

- Talán… én is szívesen bosszút állnék a lányon, amiért annyi éven át kellett elviselnem az okoskodását – jegyezte meg színtelen hangon.

- Majd bosszút állhatsz, de elsőnek én – üvöltött fel a vérfarkas és már Hermione bugyiját rángatta lefelé. A lány felsikoltott, nem akarta ezt az egészet. Perselus arca megrándult, majd pálcáját elővéve egy hátráltató ártást küldött Greybackre. Mindenki megdöbbent a jeleneten, senki sem értette.

- Hozzá ne merj nyúlni… előttem – sziszegte, majd odalépett a lányhoz, aki nyöszörögve nézett rá. Nem akarta, hogy még Piton is rajta szórakozzon. Perselus hátrébb küldte a többieket, majd a lány fölé térdelt és úgy tett, mint aki a nyakára veti magát. Senki sem láthatta, de Perselus alig hallgatóan megszólalt.

- Sajnálom, de ha életben akar maradni, ezt kell tennem… Sikítson, ahogy tud… a maga érdekében – suttogta. Hermione alig értett valamit, nem esett nehezére sikítozni, üvöltött, ahogy a férfi hozzáért, majd egyesült vele. Teljesen megfeledkezett róla, hogy a férfi igazából segíteni akar neki. Ő csak szabadulni akart. Ütni kezdte Piton mellkasát, mire a férfi lefogta a kezeit és úgy dolgozott tovább saját kielégülésén. Hermione végül feladta az ellenkezést, már nem sikoltozott, nem volt miért. Elgyötörten feküdt a férfi egyre gyorsuló rohama alatt. Sőt, a legvégén mintha már ő is kezdte volna élvezni a dolgot, de mielőtt ez tudatosult benne, már vége is volt. Piton lemászott róla, majd a többiekhez fordult.

- Féregfark, hozd ide Pottert – utasította. Tudta, hogy a fiú ki fogja használni a lehetőséget. Mikor Féregfark nem tért vissza azonnal, már tudta, hogy nyert ügyük van.

- Ne zavarjátok fölöslegesen a Nagyurat, különben megbánjátok – sziszegte, majd hátat fordított és kiviharzott a helyiségből.

A kép változott, Piton a roxforti irodájának padlójára rogyott és keservesen sírni kezdett. Gyűlölte magát azért, amit tett, amit tennie kellett.

- Mi a baj, fiam? – kérdezte Albus.

- Hogy mi a bajom? Az hogy egy nyomorult szörnyeteg vagyok, és ez részben a maga hibája! Tudja mit kellett ma tennem? Meg kellett erőszakolnom Grangert, csakhogy megmentsem – kelt ki magából és törni-zúzni kezdett. Az idős mágus portréja elszomorodott, nem igazán tudta, hogy mit mondjon.

- Fiam, Ms Granger okos boszorkány, biztos tudni fogja, hogy miért tetted…

- Sohasem fog megbocsájtani, nekem pedig ezzel a tudattal kell élnem. Lehet, hogy nem kedveltem a lányt, de sohasem műveltem volna vele ekkora ocsmányságot!

- Tudom… tudom – dünnyögte az öreg.

- Nem tudja, maga csak egy portré, sohasem kellett ilyet tennie a jó ügyért, és már nem is kell – sziszegte, majd feltápászkodott és kivonult.

Egy újabb helyszín volt, Piton a laborjában állt és éppen bájital hozzávalókat aprított. Egy közepes méretű kés volt a kezében, de az hirtelen megállt a mozdulat közben. Piton csak meredten nézett maga elé, majd le a késre.

- Milyen könnyű lenne… - tűnődött el, majd a kést csuklójához emelte, és játszadozni kezdett vele.

- Nem lenne több szenvedés, több parancs… nem kéne ártatlanokat bántanom… - tűnődött el. Hirtelen kopogtattak az ajtaján, mire ő bosszankodva nyitotta ki. Egy mardekáros lány volt az és elég szörnyen nézett ki.

- Mi történt Ms Garner? – kérdezett rá.

- Professzor… A fiúk… bántottak… engem – szipogta. A lány ugyan mardekáros volt, de mégis csak sárvérű, így a háza céltáblájává vált. A fiúk eddig csak gúnyolták és megátkozták, de most ezek szerint többet tettek. A tizennégy év körüli lány lába reszketett és ahogy Piton végignézett rajta, meglátta, hogy nem kevés mennyiségű vér is elcsúfítja. Keze ökölbe szorult, de tudta, hogy nem tehet sokat.

- Jöjjön be – intette be a lányt, majd a gyengélkedőre küldte a kandallón keresztül. Ő maga nem ment utána, csak elfehéredett arccal bámulta azt a néhány vércseppet, mely a padlóra hullott és hirtelen hányingere lett. Elfogta az undor magától, a házától, az egykori társaitól. Nem bírta tovább és ott helyben hányni kezdett. Zilált és alig kapott levegőt. Beletelt pár percbe, mire eléggé összeszedte magát és a lány után indult.

Sirius újból a szobában találta magát. Hermione ha lehetséges még jobban összehúzta magát. Nem mert a másikra nézni. A férfi is eléggé zavarban volt, olyan kiszolgáltatottan látni a lányt, iszonyatos súlyként nehezedett mellkasára. Tudta, hogy nyugodtnak kell mutatkoznia. Így megpróbált olyan fonalon elindulni, amiből úgy vélte, nem jelent problémát.

- Mi lett a lánnyal? – kérdezte. Hermione fölkapta a fejét, nem ilyen kérdésre számított.

- Én, úgy tudom, hogy a professzor aznap adott neki hamis iratokat és kimenekítette őt és a családját az országból – mesélte.

- Legalább valamit jól csinált. Bár ez sem segített szegény lányon – húzta el a száját Sirius.

- Én… megkerestem őt és beszéltem vele. Szeptemberben ő is visszajön tanulni – mondta a lány.

- Valóban? És milyen volt? Úgy értem, hogy biztos nem örült neked – jegyezte meg.

- Nem éppen, de mikor azt mondtam tudom min ment keresztül, mert én is, akkor megváltozott. A szülei azt mondták, hogy nagyon bezárkózott és senkivel sem akart beszélni. Jóformán meg sem szólalt, aztán én megjelentem és újra a régi volt. Azt hiszem erőt adtam neki…

- Nem is csodálom, elvégre te egy kivételes kis boszorkány vagy – vigyorogta Sirius.

- Hé! Már nem vagyok gyerek. Ne használd rám a kis jelzőt – fenyegetőzött a lány.

- Ó, bocsánat, kisasszony – kuncogta Sirius és Hermione is megejtett egy aprócska mosolyt.

- Köszönöm, hogy nem ítélsz el.

- Sohasem tenném – jelentette ki határozottan a férfi.

- Soha ne mond, hogy soha. Ron is ezt mondta, aztán elzárkózott előlem, pedig ő még csak részleteket sem tud, sőt semmi konkrétat, csak sejti – szomorodott el ismét.

- Ron egy idióta, és fiatal, és egy idióta, és gyerekes és ó… mondtam már, hogy egy idióta? – kérdezett rá. Hermione kuncogni kezdett. Ezért szerette Siriust, mert a férfi mindig képes volt megnevettetni. A férfi végül leült az ágyra, persze tisztes távolságra a lánytól. Nem akarta megijeszteni. Így már minden érthetővé és tisztává vált a számára. Hermione indulatossága, zárkózottsága, és visszautasításai.

- Hermione, én melletted vagyok. Segítek neked, ha akarod…

- Segíteni? Mégis miben? – értetlenkedett a lány.

- Hogy új életet tudj kezdeni. Először a dühöd levezetésén kellene dolgoznunk, aztán pedig a másokkal való kapcsolatépítéseden. Te sem akarhatsz mindig ilyen maradni… Piton sem akarta – vetette be az utolsó fegyverét. Valami megmagyarázhatatlan okból, Hermione még most is maximálisan Piton mellett állt, és tudta, ha más nem, akkor ez hatni fog.

- Jó lenne, megint normálisnak lenni. Szerinted mit tegyek? – sóhajtott föl a lány.

- Hát mindenki másként vezeti le a feszültséget. James mindig elment repülni, Remus hosszú sétákat tett, Peter általában rosszullétig zabálta magát… - sorolta a férfi.

- És te? – kíváncsiskodott Hermione.

- Á, semmi különös… - legyintett. Nem igazán akarta a másik orrára kötni.

- Hé, ez nem ér! Mondd csak el szépen, hogy mit csinálsz – noszogatta. Sirius megvakarta a fejét, és fintorgott párat.

- Oké, de semmi hátrányos megkülönböztetés emiatt – kezdett bele.

- Megígérem – emelte föl kezét a lány.

- Oké, szóval… ha én ideges voltam, akkor kerestem egy lányt, akit meghódítottam… - vallotta be. Hermione felvont szemöldökkel nézett rá.

- Ez most komoly? Mármint minden alkalommal, ha felhúzott valaki, akkor becsajoztál? Tényleg ennyire igaz, hogy a fél suli megvolt neked? – hüledezett a boszorkány.

- Na azért nem a fele… - kérte ki magának.

- Aha, persze – nézett rá kétkedve.

- Hé! Most ne az én múltbéli szexuális életemet boncolgassuk. Megoldást kell találnunk – hárított Sirius.

- Ne terelj, legalább valami más köti le a figyelmem, és nem a saját életem. Légyszi – könyörgött a lány. Sirius összeszorított szájjal meredt rá, de végül beadta a derekát.

- Jól van, mit akarsz tudni?

- Hány lány volt? – faggatózott. Sirius gondterhelten vakarta meg a fejét.

- Hát, őszintén megmondom, hogy nem tudom. Az utolsó pontos szám, a harminchat volt, még mielőtt elkezdtük a hetedévet… Talán ötven és hatvan között lehet – merengett el Hermione megbotránkozva nézett a másikra.

- Fúj, te kis hím ringyó – ugratta a másikat.

- Hé, azt mondtad nem ítélsz el – emlékeztette rá.

- Nem is, ez nem az. Csak fúj… nem féltél, hogy elkapsz tőlük valamit? Mármint ennyi lánynál nagy a kockázati faktor – dünnyögte a lány.

- Hé, akkor legalább éreztem, hogy élek. Amúgy nem én voltam az egyetlen Casanova. James is beújított jó néhány lányt még Lily előtt. Egy időben szabályosan versenyeztünk – húzta ki magát a férfi.

- Júj, ezt Harrynek ne meséld el – kérte a férfit.

- Nem is állt szándékomban, ez a kettőnk titka – mutatott magukra. Hermione elmosolyodott, és már a következő kérdésen törte a fejét.

- Na és volt valami emlékezetes?

- Ó, az volt pár. Egyszer például a Csillagvizsgálóban találkoztam egy lánnyal. Aztán volt egy másik, aki a gyengélkedőn támadott le…

- A gyengélkedőn? – hitetlenkedett Hermione. Szemmel láthatóan nagyon felcsigázta a dolog. Sirius kezdeti zavara és szégyenkezése gyorsan elillant, látva a másik érdeklődését.

- Igen, meccsünk volt, és bekaptam egy gurkót. Eltört a jobb karom és akkor volt gyakorlaton nálunk egy nagyon csinos kis ápolónő – mesélte vigyorogva.

- Édes Merlin, mégis miért ragadtak rád, annyira a lányok? – értetlenkedett.

- Nem tudom. Az egy dolog, hogy szívdöglesztő voltam, és kviddicseztem, és híres is voltam, de ezen kívül hírhedten szoknyapecér is voltam, szóval… nem tudom – tárta szét a karját. Hermione megcsóválta a fejét, és elvett egy süteményt a tányérról, majd beleharapott.

- Na és most? Úgy értem, hogy már nem élsz ilyen perverz életet, nem? – piszkálta.

- Ó, nem. Erről az életvitelről cölibátusra váltottam az Azkaban nevű kolostorban, és hű mestereim az aurorok gondoskodtak róla, hogy még csak kedvem se legyen nőre nézni – mondta komoly képpel. Hermione nagyot nyelt.

- Ugye… nem bántottak? – kérdezte kissé riadtan. Sirius erre elnevette magát.

- Nyugodj meg, nem bántottak, bár sokan inkább azt szerették volna, ha én… bántom őket, de egyikük sem jött be igazán – nevette el magát.

- Lehetetlen alak vagy – jegyezte meg Hermione.

- Tudom. Na de a lényeg, utoljára két nappal azelőtt voltam nővel, hogy Jamesék meghaltak – vallotta be.

- Úgy érted, azóta nem is… De hát már négy éve kint vagy a börtönből – lepődött meg.

- Igen, de nem igazán volt alkalmam ismerkedni. Ahhoz meg már öreg vagyok, hogy valakit egy szapora kufirccal öt perc alatt lerendezzek – legyintett. Hermione bár erősen ráharapott ajkára, nem bírta ki és hangos kacagásban tört ki. Sirius először sértetten nézett rá, majd elmosolyodott.

- Hát ez… ez oltári volt. Én annyira hálás vagyok neked, fogalmam sincs mihez kezdenék nélküled – mondta szelíd mosollyal a lány, majd odamászott a férfihoz és átölelte. Sirius kissé esetlenül ölelte vissza. Aztán csak kibukott belőle az idiótábbik énje.

- Ó, Merlinre már azt is elfelejtettem, hogy milyen egy nőt átölelni – dünnyögte. Hermione eltávolodott tőle, majd ismét nevetésben tört ki. Úgy tűnt, a lány vevő a másik furcsa perverz humorára.

- Sirius, köszönöm, hogy itt vagy nekem, és hogy számíthatok rád – suttogta végül Hermione.

-  Én pedig hálás vagyok neked, amiért megmentettél, és újra meg újra megmentettél önmagamtól. Nélküled már lehet a zárt osztályon lennék vagy egy gödör mélyén – ironizált.

- Szívesen tettem. Na jó, akkor mégis mit kéne tennem, hogy jobban legyek? – kérdezett rá ismét.

- Nincs valami mugli sport, amit itt és a Roxfortban is csinálhatnál?

- Hát futni itt nem tudok, de a Roxfortban azt össze lehet hozni. Viszont kiskoromban táncoltam, és nagyon szerettem – emlékezett vissza.

- Tánc? Az jó lehet, és mifélét?

- Társastánc, jazz balett, balett ilyesmik – sorolta. Sirius elképedve hallgatta a felsorolást.

- És miért hagytad abba?

- Mert elkezdtem Roxfortba járni? – kérdezett vissza a lány.

- Ó. Akkor talán újra táncolnod kéne, azzal le tudnád vezetni a felesleges energiádat. A többit pedig majd gyakoroljuk, már ha neked is megfelel.

Hermione vidáman rábólintott. Nem is tűnt annyira ostoba ötletnek, sőt, egészen meg is tetszett neki a gondolat, hogy újra táncolhat.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.