Lily

 

Perselus szinte semmit sem aludt az éjjel. Folyton csak Lily körül járt az agya. Szinte az összes közös emléküket felidézte: az első találkozásukat, a roxforti beosztást és a többit. Izgatottsággal vegyes félelemmel várta a másnapot. Reggel nem is bírt sokáig ágyban maradni. Már öt órakor kipattant a takaró alól, és lesietett a konyhába. Legnagyobb meglepetésére, nem ő volt az első. Harry és Trixi már ott voltak, és javában készítették a reggelit.

 

- Hát itt meg mi folyik? – értetlenkedett a férfi.

 

- Uram, Trixi mondta az úrfinak, hogy nem szabad, de ő reggelit akart csinálni – sopánkodott a manó.

 

- Jó reggelt – köszönt oda a fiúcska kissé félénken.

 

- Jó reggelt… miért keltél föl ilyen korán? – érdeklődött a férfi. Sejtette, hogy a fiúnak hasonló oka lehetett rá, mint neki.

 

- Én mindig így kelek – jelentette ki egyszerűen a gyerek. Piton fintorogva nézett rá. Nem éppen ezt a választ várta, de kénytelen volt elfogadni. Nyilvánvaló volt, hogy a fiú csinált mindent a régi otthonában.

 

- Ezentúl nem kell. Zavarba ejtő, hogy te előbb fent vagy, mint én… még én is csak hatkor kelek – morogta Perselus, miközben leült az asztalhoz. Trixi azonnal odavitte neki a kávéját.

 

- Sajnálom… – mondta Harry szomorúan. Ő azt hitte, a másik örülni fog neki, hogy korán kelt, vagy legalábbis jobb kedve lesz majd tőle. Nem mintha Harry nagyon a kedvében akart volna járni, elvégre eldöntötte, hogy nem közelít a férfi felé.

 

- Az igazgató úr kilencre jön értünk, és meglátogatjuk az édesanyádat – jelentette be Piton. Harry megdermedt, és nem mozdult. Végül rászánta magát, hogy megszólaljon.

 

- Én nem megyek – jelentette ki.

 

- Hogy mondtad? – kérdezte hitetlenkedve Perselus. Azt hitte, rosszul hall.

 

- Nem akarok menni – mondta újra a fiú, immár a másik felé fordulva. Harry arca komor volt, és kissé dühösnek is tűnt.

 

- Ugyan, miért ne jönnél?

 

- Csak – felelte a fiú, és vállat rántott, jelezve, nem akar róla beszélni. Piton azt hitte, menten felképeli a gyereket.

 

- Először is, legyél oly kedves, és viselkedj velem normálisan. Még mindig én vagyok a felnőtt, te pedig a gyerek, és annak ellenére, hogy nem vagyok a rokonod, egy egészséges elfeneklésről még lehet szó – fenyegetőzött a férfi.

 

Harry kissé ijedten nézett rá, de Piton azért folytatta.

- Másodsorban pedig, ő az édesanyád, és megérdemel annyit, hogy lásd, még ha ő föl sem fogja, hogy Te ott vagy. Elvégre az életét áldozta érted, ennyivel tartozol neki – sziszegte a férfi.

Harry szeme megtelt könnyekkel, de nem mondott semmit. Konokul visszafordult a serpenyőköz, és sütötte tovább a palacsintát. Nem érdekelte, ha megverik, ha kidobják az utcára. Ő nem akarta látni az anyját, nem akarta őt újra elveszíteni.

 

Piton értetlenül nézte a fiút, akinek rázkódott a válla, de makacsul kitartott amellett, hogy nem hajlandó elmenni vele Lilyhez. Nem tudta, hogy miért teszi ezt a gyerek, de eltökélte, hogy kideríti. Azt viszont nem kényszeríthette rá a másikra, hogy vele menjen.

 

A reggeli hasonlóan szótlanul folyt, mint az előző esti vacsorát. Piton nem erőltette a beszédet, Harry pedig direkt kerülte, nehogy ismét előjöjjön a látogatás témája. Reggeli végeztével Piton elvonult a dolgozószobájába, még éppen volt annyi ideje, hogy elkészítsen egy kisebb adagnyi bájitalt, amit megrendeltek tőle a Mungó részére.  Harry ezalatt eltűnt a szobájában, és bőszen nézegette a könyveit, amiket Pitontól kapott. Nem sokat beszélgettek eddig, és ez kicsit zavarta a fiút. Egyszer majdnem elindult lefelé, hogy megkeresse a másikat, de hirtelen eszébe jutott, hogy ő most nem barátkozhat, még ha szeretne is, vagy ismételten csalódás lesz a vége. Így aztán a szobájában maradt, egészen addig, míg az igazgató meg nem érdekezett.

 

Albus belépve kellemesen csalódott. A ház tiszta és takaros volt, a konyha felől pedig finom illatok terjengtek felé.

 

- Jó reggelt – köszönt Dumbledore.

 

- Jó reggelt igazgató úr… indulhatunk is – morogta Perselus a lépcső felé pillantva, ahol Harry ácsorgott.

 

- Harry, vedd fel a cipőd, és menjünk – intett a fiúnak, aki megrázta a fejét.

 

- Nem megyek – jelentette ki a fiúcska, ami megdöbbentette az igazgatót.

 

- De hát miért nem?

 

- Nem akarok. Piton bácsi elfogadta, és biztos megbüntet érte, de nem bánom. Nem akarok oda menni, és kész – makacsolta meg magát a gyerek, majd felszaladt a szobájába.

 

- Mi baja van? – kérdezte értetlenül az öreg.

 

- Ha én azt tudnám…

 

- És mi ez a büntetés?

 

- Beígértem neki egy alapos fenekelést, ha nem jön el… azt hiszem, be is kell tartanom, amit megígértem – felelte morogva.

 

- Te meg akarod verni szegény gyereket? – hőkölt hátra Dumbledore. Olyan arcot vágott, mintha megtudta volna, hogy Voldemort titokban belé volt szerelmes.

 

- Következetesnek kell lenni. Nem jön, én pedig megbüntetem, ez ilyen egyszerű. Egyébként sem fog belehalni – vetette oda ingerlékenyen Perselus, majd kitessékelte a másikat az ajtón.

 

- Azért ne legyél túl szigorú – kérlelte.

 

- Majd meglátjuk… nos hova megyünk? – faggatózott a férfi.

 

- Roxmortsba, a Szárnyas Vadkan fogadóba.

 

Piton nem tudta, hogy dühöngjön vagy nevessen. Elvégre éveken át ott volt a közelében, és ő még csak nem is tudott róla. Gyorsan félretette csapongó érzéseit, és elindult az igazgató után. Az idős varázsló már a fogadó bejáratánál várt rá. Perselus megszaporázta lépteit, így gyorsan utolérte őt. Belépve a szokásos látvány fogadta őket, egy nem valami tiszta fogadó egy elég kétes kinézetű kocsmárossal és egyetlen vendéggel.

 

- Aberforth, hogy vagy? – kérdezte csevegő hangon Dumbledore.

 

- Jobban lennék, ha nem láttalak volna – morogta a másik, és egy nagyot köpött egy közeli rézüstbe a földön. Piton fintorogva nézett az öregre. Tudta, hogy milyen kapcsolat van a két varázsló között ezért is volt még hátborzongatóbb az egész jelenet.

 

- Drága öcsém, ha nem tudnám, hogy szeretsz, azt hinném, ki nem állhatsz – viccelődött Albus.

Aberforth csak szemét forgatva  mutatott az emelet felé, hogy menjenek. Albus maga után intette fiatal kollégáját, Piton pedig szótlanul követte őt. Az emeleti szobák egyike felé vették az irányt. Dumbledore az ajtó előtt elvégzett néhány bűbájt, mire a zár kattanva adta meg magát. Odabent félhomály uralkodott, így Perselus nem igazán láthatta őt. Csak sejtette az ágy körvonalát és a benne fekvő alakot. Albus egy intésére a függöny félrehúzódott, és már láthatóvá vált Lily betegesen sovány és beesett arca. Perselus el sem akarta hinni.

 

- Lily – suttogta alig hallhatóan, majd tétován odasétált a nő ágya melletti fotelhez, és leült rá. Reszkető kézzel nyúlt a másik keze felé.

 

- Hideg a keze – állapította meg félhangosan.

 

- Igen… a vérkeringése egyre rosszabb… – mormogta Albus. Piton megsimogatta a már-már csontos kézfejet. Egyszerűen alig tudta elhinni, hogy Lily ott van előtte.

 

- Talán jobb, hogy a fiú nem jött ide – motyogta alig hallhatóan Piton.

 

- Szerintem látnia kéne az anyját.

 

- Látnia kéne, ahogy az anyja egyre csak fogy, míg végül eltűnik? – kérdezte kissé hisztérikusan Perselus.

 

- Talán neki is ez a baja… talán Harry azért nem akarja látni az anyját, mert fél az újabb veszteségtől. Így megkíméli magát attól, hogy lássa őt, és megszeresse, majd újra elveszítse – találgatott az igazgató.

 

- Lehetséges… minden esetre nem fogom erőltetni, hogy lássa. Ha nem akar jönni, akkor nem jön. Nem jó látni, hogy akit szeretsz, ilyen rossz állapotban van. Még egy felnőttnek is nehéz – suttogta Perselus.

 

- Szeretnéd, hogy magatokra hagyjalak? Akkor lemegyek az öcsémhez. Úgy is van némi megbeszélnivalónk – ajánlotta az igazgató.

 

- Köszönöm.

 

Már csak az ajtó csukódását hallotta. Örült neki, hogy kettesben lehet Lilyvel. Nem is tudta, hogy hol kezdje. Tisztában volt vele, hogy a másik nem hallja, és tudomása sincs arról, hogy ő most itt van, de maga a tudat, hogy beszélhetett hozzá, könnyített a lelkén.

 

- Lily… azt hittem elveszítelek… Sajnálom, az egész miattam van. Ha nem hallgatom ki… kérlek, bocsáss meg nekem – könyörgött miközben az aprócska kezet szorongatta sajátjában. Próbált bármiféle életjelre ráakadni a nőn, de az semmit sem reagált. Csak élettelenül feküdt az ágyon, a szeme csukva volt, de az arcán még mindig az az üdvözült mosoly terült el. Piton becsukta szemét, és próbált rákoncentrálni a másik mágiájára, azonban ez is hiábavaló volt. Nem érzett semmit, egyáltalán semmit.

 

Tudta, hiszen Albus fölkészítette rá, hogy semmi esély, de így, hogy már a saját szemével is láthatta, annyira borzasztónak tűnt. Elfogta a bűntudat és az önvád, hogy a másik miatta fekszik most így itt, és miatta fog meghalni. Újra átélte a szenvedést, amit azon az éjszakán érzett.

 

- Azt hittem, halott vagy… mindenki úgy tudta. Az igazgató elvitte Harryt Petuniához. Rossz ötlet volt. Ha nem a testvéred lenne, már megöltem volna… nem bántak jól a fiaddal. Eléggé megszenvedte, de végre elhoztuk onnan. Én mentem érte. Elég nehéz volt visszafogni magam, legszívesebben apró darabokra átkoztam volna a nővéred és a férjét is. Megátalkodott muglik… akárcsak az apám volt annak idején. De most már rendben lesz… Most nálam lakik egy ideig. Nem igazán örültem neki, és bevallom, még most sem örülök, hogy egy gyerek lófrál a házamban. Egyébként a Fonó soron vagyunk, csak ha érdekel… – mesélte lelkesen. Eldöntötte, hogy akár hallja, akár nem ő mindent el fog mesélni Lilynek. Ha másra nem megy vele, hát saját magát megnyugtatja majd.

 

- Övé lett a régi szobám. Egy kicsit rendbe szedtük, egészen jól néz ki… Az igazgatótól kapott egy csomó holmit, ruhákat, játékot meg ilyeneket… Van egy házimanónk is, így biztos nem fog éhen halni. Persze… ahogy észrevettem, tud magáról gondoskodni. Képzeld, félig ő készítette a reggelit, teljesen egyedül. Túlságosan is felnőttesen viselkedik. Most biztos az jár a fejedben, hogy miért beszélek ennyit, és hol van a fiad? Miért nem ő szól hozzád… Sajnálom, de nem akart jönni. Nem mondja meg, hogy miért. Az igazgató szerint fél, az újabb fájdalomtól, hogy elveszít. Így inkább tudomást sem vesz róla, hogy még itt vagy velünk – taglalta szelíden. Néha óvatosan végigsimított a nő haján, rámosolygott, de ebből Lily semmit sem vett észre.

 

- Nem tudom, hogy van-e értelme, de én megpróbállak visszahozni. Dumbledore azt mondta, hogy nagyjából három hónapod van hátra… Átnézem, hogy eddig mivel próbálkoztak, és megpróbálok kiötleni én is valamit. Na és persze meggyőzöm a fiad, hogy jöjjön el. Nem lesz könnyű dolog. Mára beígértem neki egy verést, amiért nem jött el… Tudom, hogy nem kéne, de ha nem vagyok következetes, akkor fütyülni fog arra, amit mondok. Ne félj… nem bántom nagyon. Kap pár ütést a hátsójára, és ennyi – nyugtatgatta a nőt, mintha az hevesen ellenkezne azellen, hogy bántsák a fiát. Perselus még jó ideig mesélt neki mindenféléről, közben pedig folyamatosan fogta, és simogatta Lily kezét. Bár nem ért el vele semmit, Perselus mégis úgy érezte, tett érte valamit, úgy vélte, hogy a nőnek joga van tudni mindenről. Minden egyes szóval és mondattal egyre könnyebbnek és nyugodtabbnak érezte magát. Mire Albus megérkezett, már szinte meg is feledkezett a külvilágról.

 

- Perselus, lassan dél lesz – szólt be a szobába az igazgató. Piton döbbenten nézett a falon kattogó órára.

 

- Nem is vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő – vallotta be.

 

- Hát igen… ideje hazamenned. Harry már biztos kíváncsi – pedzegette.

 

- Csak ne legyen kíváncsi. Nem akart eljönni, én meg nem fogok neki mondani semmit – vágta rá, akár egy gyerek.

Albus megcsóválta a fejét, Perselus most pont olyan volt, mint mikor iskolába jártak Lilyvel. Be kellett vallania, hogy hibát követett el azzal, hogy nem szólt Lilyről előbb Perselusnak.

 

- Menjünk – sürgette. Piton még egy utolsót végigsimított Lily kezén, majd elköszönt.

 

- Amint lehet, ismét eljövök – jelentette ki, majd Dumbledore mögött eltűnt az ajtóban.

 

~L/P~

 

Albus és ő még Roxmortsban elváltak. Az igazgató átadta Perselusnak az összes feljegyzést, ami Lily kezeléseit illeti. Piton eldöntötte, hogy a mai napját csakis erre fogja szánni. Ahogy belépett az ajtón, frissen sült hús illata csapta meg az orrát. Ez volt ez egyetlen pozitívuma annak, hogy a fiú itt lakott nála. Trixi miatt most mindig friss étel volt az asztalon, és nem neki kellett kínlódnia vele.

 

- Megjöttem – jelentette be, miközben lepakolta a temérdek papírt a nappaliban.

 

- Uram, az ebéd készen van, ha akarja, azonnal tálalhatok – ajánlotta a manó.

 

- Rendben, tálalj csak – adta beleegyezését.

 

Közben Harry is feltűnt a lépcső alján. Nem ment oda a férfihoz, csak szép távolról figyelte őt. Piton észrevette már az első pillanatban, de nem akarta elijeszteni. Kíváncsi volt, Harry mikor kérdez rá, hogy mi volt. Pár perc múlva meg is kapta, amit akart.

 

- Piton bácsi?

 

- Igen? – fordult oda Perselus, mintha csak most venné észre a gyereket.

 

- Mi… mi volt ott? – faggatózott.

 

- Semmi, amire kíváncsinak kéne lenned. Te úgy döntöttél, hogy nem jössz el, én pedig úgy döntöttem, hogy nem mondok neked semmit – jelentette ki a férfi. Harry bosszúsan összeszorította száját, hogy ne mondjon semmi csúnyát a másikra.

 

- Tálalva van – jelent meg hirtelen Trixi, ezzel megmentve a helyzetet.

 

- Azonnal megyünk – mondta Piton, ügyet sem vetve az ideges gyerekre. Az asztal szépen meg volt terítve, és az ebéd is pompásan nézett ki. Piton meg is dicsérte a manót, aki ettől könnyekig meghatódott.

 

- Nagyon finom lett, Trixi.

 

- Piton uram annyira jóságos Trixivel – szipogta a manó meghatottan.

 

Harry csak szájtátva nézte a jelenetet. Még mindig nem értette, hogy miért szolgálja ez a manó a férfit, ha egyszer ugyanolyan varázsereje van. Az ebéd végeztével Perselus egy szó nélkül elvonult az irodájába, de az ajtót direkt nem csukta be. Elkezdte átnézni a Lilyről szóló feljegyzéseket. Még a második pergamen közepéig sem jutott el, mikor az ajtajában megjelent egy fej.

 

- Piton bácsi? – kezdte a gyerek. Perselust kirázta a hideg ettől a Piton bácsizástól.

 

- Kölyök! Ne hívj Piton bácsinak – mordult rá.

 

- Akkor minek hívjam? – kérdezte Harry, és lassan besomfordált a helyiségbe.

Perselus elgondolkodott a dolgon, míg végül oda lyukadt ki, ahova nagyon nem szeretett volna.

 

- Talán a Perselus megfelelne…

 

- De a bácsi kell hozzá?

 

- Ha ezzel a magázódás elhagyására próbáltál kísérletet tenni, közölnöm kell veled, hogy csúfos kudarcot vallottál. Lehetek simán Perselus vagy Perselus bácsi, de magáznod kell – kötötte ki.

 

- Rendben, uram… Perselus bácsi, nem mond semmit a délelőttről? – kezdte újra Harry.

 

Perselus letette a papírokat, és úgy nézett a gyerekre, mintha az egyik tanítványa lenne.

 

- Rossz a hallásod, vagy ennyire értetlen vagy? Megmondtam, hogy ha te nem vagy hajlandó meglátogatni anyádat, ne is kérdezz róla. Elvégre ezt akarod, vagy nem? Tudni sem akarsz róla – morogta Piton. Harry kissé szomorkásan kezdte el bámulni a padlót, amivel Piton idegeit cibálta.

 

- Akkor nem kérdezek többet – adta meg magát Harry, majd elindult kifelé, de Piton hangja megállította.

 

- Ennyivel nem úszod meg! Ígértem neked valamit még reggel – emelkedett föl a férfi. Harry ijedten pördült meg. Már védekezőn emelte föl a kezét, mikor a férfi megfogta azokat, és húzni kezdte a szék felé.

 

- Ne bántson – könyörgött Harry, és már majdnem sírt.

 

- Én nem a nagybátyád vagyok. Nem verlek meg ok nélkül, és kétlem, hogy annyira nagy fájdalmat okoznék… – morogta, majd a térdére mutatott. Harry szipogva ráhasalt, és várta az iszonyatos nagy csapást, de legnagyobb meglepetésére ez egészen tűrhető volt. Persze nem volt kellemes. Tíz ütést kapott, mire Perselus úgy vélte, elég lesz. Harry szeméből könny csordult ki, de korántsem a fájdalomtól, inkább a szégyenkezéstől.

 

- Nos, legközelebb holnapután megyek édesanyádhoz. Addig van időd átgondolni, hogy jössz vagy maradsz. Nem kötelező jönnöd, többet nem verlek meg ez miatt. Viszont szeretném, ha eljönnél, és látnád őt, ennyivel tartozol felé – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a férfi.

Harry bólintott, hogy megértette, majd kicsoszogott az irodából.

 

Perselus még jó ideig ült a széken, és tenyerét nézte. Annak idején ő szinte a semmiért kapott sokkal többet és sokkal erősebben. Megfogadta, hogy egy gyereket sem fog bántani, de most elfenekelte Potter fiát. Nem, Lily fiát fenekelte el. Most semmi köze nem volt Potterhez.

 

Kissé össze volt zavarodva. Időre volt szüksége, amíg tisztába teszi a saját érzéseit Lily iránt, a fiú iránt, és az egész szerencsétlen világ iránt. Nekilátott folytatni a kutatást, és ki sem jött az irodából egészen a vacsora kezdetéig.

 

- Piton uram, Harry úrfi nem éhes, azt mondta, lepihen – mondta Trixi.

 

- Beteg talán? – kérdezte Piton.

 

- Nem hinném, uram. A teste egészséges a karját kivéve, de a lelke zavart – magyarázta a manó.

 

- Biztos a büntetés miatt ilyen – merengett Perselus.

 

- Nem hiszem. Harry úrfi erős fiú, pár fenekelés nem árt neki komolyabban. Bánatos az édesanyja miatt – taglalta a manó.

 

- Ez lett volna a másik tippem – sóhajtott Piton.

 

- Az úrfi magányos. Tudom, hogy uram elfoglalt, és megoldást keres az úrfi édesanyjának ügyében, de kérem, ne hanyagolja el az úrfit – próbálkozott a manó. Piton nem túl kedvesen nézett Trixire.

 

- Nem az én fiam, csak nálam lakik. Te azért vagy itt, hogy gondoskodj róla, old meg te – hárított Piton.

 

- Uram, Trixi csak egy manó! Hogy jön Trixi ahhoz, hogy az úrfit vigasztalja? – sápítozott.

 

- Már pedig pont úgy viselkedsz, mint egy kotnyeles anyós, így tehát mehetsz, és pátyolgathatod az unokád – vetette oda felháborodva Piton.

 

A házimanó úgy döntött, inkább befogja, és nem próbálkozik többet. Vacsora után viszont azonnal fölment Harryhez.

 

Harry az ágyán feküdt, arcát beletemette a párnájába, és még mindig szipogott. Trixi odasétált hozzá, és megsimogatta a hátát. Harry reménykedve nézett föl, de mikor meglátta a manót, a szája ismét lefelé görbült.

 

- Az úrfi mást várt, igaz? – kérdezte a manó.

 

- Nem – hazudta a fiúcska.

 

- Trixi hozott az úrfinak egy kis tejet és süteményt – mutatott az éjjeliszekrényre.

 

- Köszönöm, de nem vagyok éhes – mondta Harry dacosan. Gyomra éhesen korgott, így a próbálkozás nem érte el a kellő hatást.

 

- Úrfinak ennie kellene…

 

- Majd később – mondta Harry, de legalább már felült az ágyon, és megtörölte a szemét.

 

- Harry úrfi az édesanyja miatt búslakodik? – faggatózott a manó.

 

- Igen és nem… minden miatt – vont vállat a gyerek.

 

- Ha az édesanyja miatt bánatos, menjen el legközelebb az úrral. Ha pedig az úr miatt bánatos, akkor beszélgessen vele. Tudom, az úr nagyon mogorva és rideg ember, de tud ő rendes is lenni. Most is nézi azokat a papírokat, hátha tudna segíteni az úrfi édesanyján – mesélte a manó. Harry szeme erre felcsillant.

 

- Gondolod, sikerülhet?

 

- Nem tudom, úrfi. Merlin útjai kifürkészhetetlenek. Piton, uram, nagyon jó bájitalmester, ha az édesanyjának bájital kell, ő kitalálja, melyikkel gyógyítsa meg.

 

- De ha nem…

 

- Akkor Merlinre van bízva – mondta a manó vékonyka hangján.

 

- Te ismerted már régebben is a professzort? – érdeklődött Harry.

 

- Trixi már régóta Roxfortban szolgál. Látta az urat és az úrfi édesanyját, mikor elkezdték az iskolát. Sokat jártak le a manókhoz, és beszélgettek velük. Lily asszonyom nagyon kedves és türelmes lélek volt. Piton gazdám már gyerekként is ilyen volt. Nem volt könnyű élete… nagyon nem.

 

- Miért nem? – faggatózott a gyerek.

 

- Trixinek ezt nem szabadna mondania…

 

- Kérlek – könyörgött Harry.

 

- Hát legyen. Piton uram édesapja mugli ember volt, varázstalan, mint az ön bácsikája. Sokat ivott, nem szerette a mágiát, verte Piton uramat és az ő édesanyját. Végül az uram édesanyját meg is ölte – taglalta sápítozva a manó.

 

Harry szörnyülködve nézett rá. Nem gondolta volna, hogy rajta kívül másnak is olyan szörnyű vagy szörnyűbb élete lehet.

 

- Akkor neki sem lehetett könnyű…

 

- Nem volt az, de Lily asszonyom mindig mellette volt, a barátja volt egészen addig, amíg Piton uram sárvérűnek nem hívta őt. Az egy szitokszó, és olyan boszorkányokra és varázslókra használják, akik nem varázsló szülőkkel rendelkeznek – magyarázta.

 

- De miért hívta így? – értetlenkedett a fiú.

 

- Harry úrfi édesapja jó ember volt, de Piton gazdámmal nagyon gonoszul viselkedtek a barátaival. Fellógatták a lábánál fogva és… mutogatták az úr alsónadrágját, és gúnyolták. Lily asszonyom meg akarta védeni, de milyen szégyen az, ha egy lány véd meg egy fiút. Piton uram mérges lett, és ezért mondta azt, amit. Próbált bocsánatot kérni, de az asszonyom nem akart neki hinni. Ezután már nem beszéltek többet – fejezte be szomorúan a manó.

 

- Kár… Na és, mit tudsz az édesapámról? – faggatózott tovább a gyerek.

 

- Potter úr egy aranyvérű család utolsó sarja volt. Olyan ősi család, akik közt nincsenek félvérek vagy mugli származásúak… Nem volt testvére, de szerette a barátait, és szerette Lily asszonyomat – magyarázta a manó. Harry értőn bólintott, majd elvett egy süteményt, és majszolni kezdte. Trixi mosolyogva nézte, ahogy a gyerek megfeledkezik makacságáról, és enni kezd.

 

- Na és a barátai?

 

- Az egy nagyon hosszú történet…

 

- Meséld el, és én megiszom a tejet is – alkudozott a fiú. Trixi csak erre várt, így folytatta.

 

- A barátai Peter úrfi, Remus úrfi és Sirius úrfi voltak. Remus úrról nem sokat tudok, mióta a tragédia megesett. Szegény bolyong a világban, és nem találja a helyét. Kitaszítottja ő a társadalomnak…

 

- De miért? – értetlenkedett Harry.

 

- Ő vérfarkas. Gyermekként megmarták, és minden teliholdkor átváltozik. Kegyetlen élet az ilyen, de Remus úr jó ember – biztosította az ijedt fiút.

 

- Vérfarkas? – nyelt nagyot Harry.

 

- Igen. Peter uram már halott… Sirius uram ölte meg. Azt mondják, ő volt a titokgazdája a háznak ahol Harry úrfiék laktak, és ő árulta el a Potter-családot Tudjakinek… – suttogta kissé félénken. Harry összevont szemöldökkel nézett a manóra.

 

- De ha a barátjuk volt, miért árulta el őket? – kérdezte suttogva. A válasz viszont nem a manótól jött, hanem az ajtóban álló Pitontól.

 

- Ugyanazért, amiért én is halálfaló voltam régen – morogta csöndesen. Harry tátott szájjal nézett rá.

 

- Maga is volt rossz, uram?

 

- Voltam – mondta kissé szégyenkezve a férfi.

 

- De hát miért? – kérdezte újra a fiúcska. Piton már bánta, hogy beleszólt a beszélgetésbe. Talán jobban tette volna, ha az ajtó mögül hallgatózik tovább.

 

- Tudod, ha az emberben sok a harag, és valaki lehetőséget ad rá, hogy megbosszuld a sérelmeidet, hogy kikerülj az azt megelőző környezetedből, hogyha azt mondják, nagy valaki lehetsz, akkor ez igen csábító tud lenni – taglalta a férfi. Harry úgy tűnt, elmereng a dolgon.

 

- Sok rosszat csinált? – kérdezett rá egyszerűen. Piton nem tudta, hogy mit is kéne mondania. Hogy magyarázza el egy gyereknek a halálfalóság lényegét. Pár pillanatig tipródott a dolgon, míg végül elkezdte.

 

- Elég sokat, már egy rossz is több annál, amit az embernek tennie kéne.

 

- Miket csinált? – faggatózott tovább Harry.

 

- Nem vagyok rá büszke. Megkínoztam és meg is öltem embereket a Nagyúr parancsára – ismerte be. Harry szeme kikerekedett. Először a meglepettségtől, majd pedig a félelemtől. Tudta, hogy az előtte álló férfi nem valami kedves ember, de hogy ölt is? Aztán eszébe jutott az igazgató, hogy ő biztos nem hagyná itt a másikkal, ha veszélyben lenne. Miután ezt így átrágta, a következőre jutott:

 

- De megbánta nem? Így már el lehet felejteni – rántott vállat a gyerek. Piton csak felhorkantott. Nem akart leállni, veszekedni a gyerekkel az éjszaka közepén.

 

- Fogjuk rá. Ideje lefeküdnöd aludni – parancsolt rá a fiúra.

 

Harry azonnal elszaladt a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát, és átöltözzön. Perselus már nem várta meg, míg visszaér. Nem akarta, hogy a gyerek túlzottan hozzászokjon. Inkább megtartotta a kellő távolságot, na meg ideje volt egy kissé visszavenni a szamaritánus szerepből.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.