A Pokol legmélyebb bugyra

Sirius úgy döntött segítséget kér. Ez az egész nem mehetett így tovább. A boszorkánynak szemmel láthatóan problémái voltak, és ráadásul ezeken a problémákon már ő sem tudott segíteni. Hirtelen elhatározással sietett le a lépcsőn, majd a kandallón keresztül elhagyta a Black házat.

Minerva döbbenten vette észre, hogy az igazgatóiban lévő kandallóban felcsapnak a zöld lángok, majd bejelentés nélkül megjelenik benne Sirius.

- Sirius! Történt valami? – kérdezett rá aggodalmasan.

- Az egész elcseszett élet történt, az! – morogta feszülten, majd levágta magát a szemközti székre.

- Nos, hallgatlak.

- Hermionénak segítségre van szüksége. Úgy értem, hogy egy szakemberre. Keríteni kéne valami megbízható pszichológust vagy valamit, mert ez így nem mehet tovább – hadarta kissé indulatosan.

- Ebből arra következtetek, hogy gond van – állapította meg az igazgatónő.

- Nem is kicsi. Egyik pillanatban még minden renden, nevetgél és jól érzi magát, aztán pár percre rá már olyannal jön nekem, hogy iskola után elköltözik, mert nem akar nyűg lenni mások nyakán. Ugyanakkor képtelen egyedül lenni a történtek miatt. Ez az egész helyzet, egy elcseszett, szerencsétlen eseménysorozat következménye. Hermione okos, de egyedül nem tud megbirkózni a történtekkel – mondta határozottan a férfi.

- Nos, ha valóban így gondolod, akkor már tudom is, hogy ki lesz erre a legalkalmasabb személy. Mrs Wild mugli pszichológus, kifejezetten az ilyen traumát átélt betegeknek segít. Hozzátenném, hogy kvibli a hölgy, de számos varázslócsalád kereste már föl a problémáival. Néhány Rendtagnak is ő segített a háború végeztével. Harry is hozzá járt egy ideig – ajánlotta Minerva. Sirius kénytelen volt elfogadni a boszorkány javaslatát, mivel ő maga egyetlen erre alkalmas személyt sem ismert.

- Jó, szerintem minél előbb kéne beszélniük. Talán már ma vagy holnap…

- Holnapnál előbb nem lehet. Tudod neki is van saját családja, és rengetegen járnak hozzá. Csoda lesz, ha holnap el tudja vállalni – sóhajtott föl.

- Jó, akkor majd értesíts, hogy hova menjek érte és elviszem hozzánk. Hermionét nem szívesen tenném ki az utazásnak – aggodalmaskodott Black.

- Rendben, majd üzenek – egyezett bele a nő.

- Akkor én most vissza is megyek. Apropó, a manó akit küldtél nekünk… Tudtad, hogy annak a házimanónak a párja, aki megmentette Harryék életét a Malfoy kúriában? – kérdezett rá Sirius. Minerva meglepettnek tűnt és ez éppen elég volt.

- Fogalmam sem volt, hogy Dobbynak volt párja.

- Bonny terhes Dobby babájával, de a többi manó itt a Roxfortban kitaszította őt – magyarázta a férfi.

- Értem, azt hiszem a manók körmére kell néznem – tűnődött el.

- Hermione meg akarja őt venni – nyögte ki végül.

- Hát ez… nagyon nemes dolog tőle, de mivel egy kisbabája lesz, Bonny egy darabig nem tud majd teljes bedobással dolgozni. Mármint egy kis házimanóval legalább annyi baj van, mint egy kisbabával.

- Akkor utasíts valakit, hogy segítsen neki! Én ugyan nem ismertem úgy Dobbyt, jó ha kétszer láttam, de rendes manó volt. Többször mentette meg Harry életét, és ennyivel tartozunk neki. – Minerva ezt hallva elmosolyodott.

- Sirius Black, mintha megváltozott volna a véleményed a házimanókról – tűnődött el.

- Nem utálom a manókat. Én Siport utáltam, és azt hiszem jogosan. Te is tudod, hogy a velejéig gonosz volt – tiltakozott a férfi.

- Ez csak nézőpont kérdése, de valahol igazad van. Elárult téged, a gazdáját, már pedig ehhez hatalmas fokú elszántság kellett.

- Na látod! – kiáltott föl a férfi.

- Ám legyen. Fanny! – szólalt meg az igazgatónő, mire egy idősebb manó jelent meg előttük.

- Fanny miben segíthet a Roxfort igazgató nőjének? – kérdezte.

- Fanny, tudomásomra jutott, hogy a Bonny nevű házimanó, akit szolgálni küldtem a Black házba terhes, még pedig nem mástól, mint Dobbytól a szabad házimanótól – mondta komoly ábrázattal. Fanny hirtelen a földre borult és bocsánatért esedezett.

- Igazgatónő, Fanny sajnálja. Fanny tudja, hogy Bonny rossz volt, nagyon rossz. Szégyent hozott családjára, szégyent!

- Nem értem, hogy mi ebben a szégyenletes. Én a családja helyében büszke lennék rá, hogy Dobby a baba apja. Ő volt a legbátrabb és legcsodálatosabb házimanó, akit valaha is ismerhettünk. Ő volt az, aki megmentette Harry Pottert, és pontosan miatta nyerhettünk Voldemort felett. Ezt! Ezt mondd el mindenkinek, és üzenem, hogy bánjanak nagyobb tisztelettel vele. Amellett Bonny ezentúl a Black házban fog élni, és szolgálni. A gazdái pedig egyelőre Black professzor, Mr Harry Potter és Ms Hermione Granger lesznek. Megértetted? – kérdezte.

- Fanny érti, Fanny köszöni a jóságát. Fanny mindig is sajnálta szegény manólányt. Mikor megbüntették, sokszor vitt neki ételt titokban, és segített neki. Bonny, Fanny testvérbátyjának az utóda – magyarázta felélénkülve.

- Valóban? – lepődött meg ismét Minerva.

- Fanny, szükségünk lesz egy megbízható manóra, aki kedveli Bonnyt. Talán egy barát, testvér, valaki, aki nem hibáztatja őt – mondta Sirius. A manó elgondolkozott, majd egy pukkanással eltűnt. Csak pár másodperc telt el, és ismét megjelent, ám nem egyedül.

- Fanny elhozta Bonny egyik barátját. Tristi jó házimanó, ügyes a bájitalkészítésben. Piton gazda személyes manója volt, sokat tanult tőle – magyarázta az idős manóhölgy.

- Nos Tristi, lenne egy feladatunk. Mivel a gazdád sajnos már nem lehet közöttünk, így a te életed is felborult. Mit szólnál hozzá, ha új gazdáid lennének és segíthetnél közben Bonny barátnődnek is? – faggatózott az igazgatónő. A fiatal manófiú karba font kézzel állt előtte, arcáról pedig csak úgy sütött a gúny.

- Tristinek mindegy – mondta végül. Fanny ezt hallva azonnal fejbe vágta, és a tiszteletről kezdett neki hadoválni.

- Fanny, elég! – állította le Minerva.

- Fanny sajnálja, hogy alkalmatlan manót hozott az igazgatónőnek.

- Ne sajnálkozz, azt hiszem a neved igencsak találó Tristi, azt jelenti mogorva. Gondolom Perselus adta neked ezt a nevet – mosolyodott el a boszorkány.

- Perselus gazda választotta ki Tristit, ő nevezte el, és Tristi büszke a nevére. Senki sem lehet olyan jó, mint Perselus gazda – morogta a manó. Közben vetett egy tétova pillantást egykori gazdája portréjára, aki szokásos mogorva ábrázatával figyelte az irodában zajló eseményeket.

- Igaz, hogy jó barátja vagy Bonnynak? – kérdezte tőle Sirius.

- Bonny mindig kedves volt Tristivel, Tristi viszont senkivel se kedves, csak… - itt elhallgatott.

- Csak milyen vagy vele? – faggatózott az igazgatónő.

- Tristi elviseli Bonnyt. A többi házimanó idegesítő, mindig csak hajbókolnak, és másról sem beszélnek, csak a kötelességről. Tristi ezt nagyon nem szereti. Egy házimanó legyen hűséges a gazdájához, de ne legyen ostoba – jelentette ki. Sirius ezen elvigyorodott.

- Azt hiszem megtaláltuk Piton manómását – jelentette be, mire a portréalak felhorkantott.

- Látom unatkozol, Black – jegyezte meg.

- Látom lapos a képed, Piton – vigyorogta Sirius.

- Perselus, Sirius elég! Nos, Tristi, belemész a dologba, hogy mostantól Bonny mellett szolgálj és segíts neki? – kérdezte Minerva utoljára.

- Tristi belemegy – mondta kissé unottan.

- Nagyszerű, akkor mostantól náluk szolgálsz. Sirius majd magával visz. Amint megtudtam valamit Mrs Wildról, azonnal írok.

- Rendben, és köszönöm. Triszti, gyere velem – intette maga után a házimanót, majd eltűntek a zöld lángok között. Épphogy megérkeztek, az emelet felől óriási sikítást hallottak. Sirius majdnem nyakát törte a nagy sietségbe, és pálcával rontott be Hermione szobájába. A lány ott feküdt az ágyán, arcán vastag könnycsík kúszott végig, míg ő keservesen könyörgött. Ismét rémálma volt. Sirius haladéktalanul odalépett hozzá, és finoman rázni kezdte. Hermione ugyan magához tért, de úgy tűnt, még mindig nem tisztult ki a feje eléggé. Hátrahúzódott az ágy másik felébe, eltaszítva magától Sirius nyugtató karjait. Úgy nézett ki, mintha nem ismerné fel őt.

- Hermione, én vagyok az. Sirius – próbálkozott, de semmi változást nem ért el. Mikor újból a lány vállára tette kezét, az olyan nagy lendülettel húzódott el előle, hogy lezuhant az ágyról.

- Ne bánts… kérlek ne bánts – nyögte ki a lány elhaló hangon. A férfi felállt és megkerülte az ágyat, majd leguggolt a magát ringató lány elé.

- Nem bántalak. Sirius vagyok, a barátod – ismételte el. Hermione vörös szemekkel nézett fel rá, majd kérlelni kezdte.

- Menj el… menj el… - szipogta.

- Nem megyek el, itt maradok veled és megvédelek – jelentette ki a férfi. Fogalma sem volt róla, hogy mit álmodhatott a lány, de azok közül, amikről tudomása volt, eddig ez lehetett a legrosszabb. Ahogy végignézett rajra, hirtelen észrevette, hogy a lány nadrágja tiszta víz, vagy… Hirtelen az ágyra nézett, ahol szintén egy hatalmas nagy tócsa hevert. Ez még jobban megrémisztette. Egy pálcaintéssel kitisztította az ágyneműt és Hermione pizsamáját is. Nem tudta, hogy mit mondhatna. Félt, hogy talán már túl késő, és ez az állapot egyre rosszabb lesz. Elvégre ahogy visszagondolt, a nyáron még nem volt ilyen tarthatatlan a helyzet. Hermione ugyan ideges volt és dühös, de nem volt ennyire kiborulva. Nem tehetett mást, várakozott. Eközben a földszinten Tristi lassan kezdte kiismerni a házat. Bonny nagyon örült neki, mikor megtudta, hogy ottmaradhat és a Black ház manója lehet és, hogy Tristi is vele marad. Bár a két manó ég és föld volt személyiségében, mégis valami oknál fogva megértették egymást. Bonny aggódva mesélte el barátjának, hogy az ő Hermione kisasszonya bizony nagyon beteg. Közösen kitalálták, hogy talán egy nyugtató tea jót tenne neki, így sietősen elkészítették.

Mikor Tristi felvitte azt a lány szobájába, Hermione még mindig a földön ült és fel sem nézett.

- Hermione, Tristi hozott neked egy teát, kérlek idd meg – könyörgött Sirius, de a lány nem reagált rá. A házimanónak ennyi is elég volt.

- Ms Granger, ne gyerekeskedjen, igya meg! – parancsolt rá a manó, mire a lány felkapta a fejét és döbbenten nézett a manóra, aki mogorva tekintettel bámult rá. A lány reszkető kézzel és szipogva vette át a teát, és kortyolt bele. Sirius döbbenten látta, hogy a manó többet ért el, mint ő maga és kissé féltékeny is lett.

- Hermione, beszéltem Minervával, és holnap jön majd egy pszichológus, aki segít neked feldolgozni a történteket… - kezdett bele a férfi.

- Nem vagyok bolond – suttogta a lány.

- Én is tudom, de ez így nem mehet tovább – jelentette ki a férfi. Hermione kiitta a tea maradékát, majd visszaadta a csészét a manónak.

- Köszönöm – mondta alig hallhatóan.

- Ms Granger ne köszönje, vagy ha mégis, akkor ne motyogjon, hangosan hálálkodjon – szidta össze a manó, majd pufogva kisétált a szobából. Hermione döbbenten nézett utána.

- Ez meg ki volt?

- Bemutatom Tristit, Piton házimanója volt, és egyben Bonny barátja is. Minerva őt küldte Bonny mellé, ja és örökre – jegyezte meg mosolyogva a férfi.

- Úgy érted, hogy maradhat? – mosolyodott el halványan Hermione.

- Igen, maradhatnak. Na de ideje lenne fölkelni a földről, még felfázol – aggodalmaskodott a férfi, majd kezét nyújtotta a lánynak, de az nem fogadta el. Sirius összevonta szemöldökét és értetlenül nézte a másikat.

- Hermione, valami baj van? – kérdezte gyanakodva. A lány riadtan nézett felé, majd gyorsan leült az ágyra és betakarózott, hogy elrejtse még mindig remegő térdeit.

- Nem… - nyögte ki nem túl meggyőzően. Sirius csalódottan sóhajtott fel. Mintha egy kemény falat próbálna meg áttörni egy fogpiszkálóval.

- Miért hazudsz nekem? Hiszen a barátod vagyok, tudod, hogy fontos vagy nekem és aggódok miattad. Mi történt? Mit álmodtál, ami ennyire kiborított? – faggatózott. Hermione ismét felhúzta térdét, ezzel is nyugtatva magát. Sirius türelmesen várt, nem akarta elsietni a dolgot. Tudta, ha ismét rákérdez, akkor a lány még inkább magába fog zárkózni, és ezt nem akarta. Sejtette, hogy valami szörnyűt álmodhatott, talán rosszabbat, mint az eddigiek. De vajon mi lehet rosszabb az eddigieknél? Végül a lány alig hallhatóan mesélni kezdett.

- Megint ugyanazt álmodtam… vagyis nem ugyan azt. Most másabb volt. Megkínoztak, összevertek, és te csak álltál ott és nézted… aztán Te voltál… Te erőszakoltál meg. De nem úgy mint a professzor, nem védeni akartál, hanem ártani. Aztán átadtál nekik és végignézted az egészet és… - itt a hangja elbicsaklott. Már nem bírta tovább és kitört belőle a sírás. Sirius megsemmisülten ült az ágy szélén. Mintha egy számára kedves személy tragikus halálhíréről értesült volna. Hosszú percek teltek el szinte teljes némaságban. Csak Hermione zokogásának hangja törte meg az átható csendet. Sirius úgy érezte, hogy ez az álom, jobban megviselte, mint amikor Hermione tragédiájáról ténylegesen tudomást szerzett. Minden reménytelennek tűnt és teljesen kilátástalannak.

Nem tudta, hogyan viszonyuljon a másikhoz. Eddig Hermione maradéktalanul megbízott benne, hozzá fordult és szívesen fogadta akár a vigaszt nyújtó ölelését is. Azonban most fogalma sem volt, mit tehetne. Már értette, hogy a lány miért rémült meg tőle, miután felébredt, és miért húzódott el az érintése elől is. És csak most döbbent rá, hogy ez mekkora mérhetetlen fájdalommal járt a számára. Vagyis mindkettőjük számára. Mert abban biztos volt, hogy Hermione most pontosan úgy érzi magát, mint akkor. Még ha csak az álmában is történt, de megtörtént. Ő Sirius, akiben annyira bízott, akire rábízta a legféltettebb titkait, és akit olyan közel engedett magához, elárulta őt.

Végül csöndesen felállt, és botladozva sétált el Hermione fürdőszobájáig. Ott megtámaszkodott a mosdókagyló fölött, és meredten nézte saját tükörképét. Tudta, hogy nem tett semmi rosszat, de mégis úgy érezte, mintha a világ legmocskosabb tettét hajtotta volna végre. Hirtelen elkapta a hányinger és a következő pillanatban, már a wc fölé görnyedve adta ki magából az ebéd maradékát.

Hermione jó ideig hullatta könnyeit és hiába próbált meg felül kerekedni a lelkében dúló viharon, csak nagyon nehezen sikerült neki. Ahogy megérezte, amint a Sirius súlya alatt besüppedő takaró kiegyenesedik, tudta, hogy a férfi otthagyta őt. A fájdalom elemi erővel hasított lelkébe, és szíve szerint ordított volna. Biztosra vette, hogy a másik már utálja, sőt nem is egyszerűen utálja, hanem gyűlöli és megveti őt. Minden bizonnyal undorodik még a látványától is, ami nem is lenne csoda.

Már éppen készült, hogy mindent felad, és nem érdekli semmi, amikor valami furcsa, oda nem illő hangra lett figyelmes. Kissé fölemelte fejét, és szétnézett, de nem látott senkit. A fürdőszobája ajtaja azonban nyitva volt, és a furcsa hangok onnan érkeztek. A boszorkány hamar rájött, hogy valaki eléggé rosszul lehet odabent és az a valaki nem más, mint Sirius. Még mindig reszkető térdekkel állt föl, hogy megnézze a másikat. Bár még mindig félt, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a dolgot. Odasomfordált az ajtóhoz és benézett rajta. Könnyes szemét pizsamája ujjával törölgette meg, hogy jobban lásson.

A férfi ott görnyedt a wc fölött és megállíthatatlanul öklendezett és hányt. Hermione szipogott még párat, majd erőt vett magán és odalépett a férfi mellé. Kezét tétován a hátára simította, mire Sirius összerezzent a hirtelen jött érintéstől, és szégyenében fel sem merte emelni a fejét. Már nem hányt, teste mégis megállíthatatlanul rázkódott, és szabályosan fulladozott a sírástól. Hermione felállt és előkotort egy poharat a szekrényből, majd megengedte vízzel és odanyomta Sirius kezébe. A férfi alig tudta megtartani azt. Még mindig rázta a sírás, és mindamellett egyre kényelmetlenebbül is érezte magát miatta. Nagy nehezen kiöblítette száját, de csak ennyi lelkiereje volt, semmi több. Nem volt képes felállni, teljesen magába roskadt.

Hermione nem tudta, hogy mit kezdhetne a férfival, még sohasem látta ilyennek, ennyire kiborulva. Egyszerűen nem értette, hogy mi történt, mitől akadt ki ennyire a másik. Hihetetlennek tartotta még a gondolatot is, hogy mindez az álma miatt lenne, pedig nagyon is így volt. Bár Sirius igazából nem tett semmit, úgy érezte, mintha megtette volna, és a bűntudat elemi erővel zuhant rá és próbálta meg összetörni maradék kis kitartását is. Talán sikerrel is járt volna, ha nem érzi meg hátán Hermione érintését. Ez szabályosan kirántotta a súly alól, de szinte azonnal rá is zuhant valami más. Talán a veszteséghez tudta volna hasonlítani. Igen, rettegett, hogy elveszíti a másikat.

A boszorkány látva, hogy a férfi legalább olyan zaklatott mint ő, és nem igazán tudja abbahagyni a zokogást, belőle is ismét könnyeket csalt elő. Ott ültek egymással szemben és mind a ketten annyira reményvesztettek voltak. Pedig a megoldás ott volt alig egy karnyújtásnyira. A férfi próbált megszólalni, de még mindig nehezére esett.

- Her… Hermione. Én… Én soha. Sohasem tudnálak bántani – motyogta alig hallhatóan, ám a lány így is tisztán hallotta. Főleg, ami ezután következett. – Én már nem… Nem tudom nélküled elképzelni az… az életem. Te a része vagy, és én azt hiszem… Nem. Tudom, biztosan tudom, hogy nagyon fontos vagy nekem – mondta. Hermione úgy ült ott, mint akit megbabonáztak. Hallva a férfi szavait, mintha hirtelen egy esős napon kitisztult volna felette az ég. Mintha ez a pár szó elűzte volna az összes rossz dolgot felőle.

Nem gondolkozott. Olyan intenzitással vetette rá magát a másikra és ölelte át szorosan, amennyire csak tudta. Mintha csak egy vízben fuldokló próbálna meg segítséget kérni. Sirius szíve hatalmasat dobbant, ahogy a lány átölelte őt. Azonnal reagált, nem tétovázott egy pillanatig sem. Hasonló hevességgel viszonozta az ölelést, és sohasem akarta elengedni a másikat. Mindkettőjükben, mintha felrobbant volna valami, ami eddig be volt zárva. Hihetetlen boldogság és öröm árasztotta el őket. Bár Hermione semmi konkrétumot nem hallott a másiktól, mégis érezte, hogy ezután minden jobb lesz, hogy nem kell többet szenvednie. Bárhogy is alakuljon kettejük kapcsolata, barátság, testvéri szeretet, vagy talán annál több, már mindegy volt. Csak egy dolog volt fontos, még pedig az, hogy Sirius sohasem bántaná őt.

Most már nevethetnékje volt az ostoba félelmén. Fogalma sem volt, hogyan hitethette el magával, hogy a másik talán képes lenne olyan szörnyűségre. Hiszen mindig is tudta, hogy Sirius nem olyan. Ő nem bántaná és nem is fogja.

- Sajnálom – suttogta a lány a férfi nyakába, mire az kissé elmosolyodott.

- Én is. Elég… ostobán viselkedtünk – állapította meg.

- Eléggé – értett vele egyet a lány, de nem engedte el.

- Hogy érzed magad? Fel tudsz állni? – kérdezte a varázsló. Hermione tompán bólintott, bár egyetlen porcikája sem kívánta, hogy elszakadjon a másiktól. Végül mégis felállt és bár eléggé ingatag volt, segített felkelni a másiknak is. Sirius odalépett a mosdóhoz és megmosta arcát, hogy kissé felfrissüljön.

- Most biztos valami gyengeelméjű idiótának tartasz – húzta el a száját.

- Nem, egyáltalán nem – bizonygatta a lány és halványan elmosolyodott. Sirius kissé megnyugodott, bár még mindig eléggé idiótán érezte magát.

- Az előbb… nem éppen azt a formámat nyújtottam, amihez hozzászokhattál – mondta a tőle telhető leg diplomatikusabban.

- Sirius, nem kell magyarázkodnod. Te is láttál engem kiborulva, eléggé… szörnyű állapotban, és én is téged. Ezt, talán felejtsük el. Úgy értem… Soha senkinek ne mondjuk el, rendben? – kérdezte, majd kezet nyújtott. Sirius rábólintott és elfogadta a felkínált jobbot.

- Rendben, de most azt hiszem ideje lesz pihenni egy kicsit – ajánlotta. Hermione arca elsötétült.

- És mi lesz, ha rémálmom lesz? – kérdezte suttogva.

- Mellettem nem lesz – jelentette ki a férfi, majd elindultak az ágy felé. Hermione megtorpant az ágy szélénél. Sirius nem értette, hogy mi lehet a gond.

- Mehetnénk a te szobádba? – kérdezte tétován.

- Persze, semmi akadálya – azzal átmentek hozzá. Hermione itt már nyugodtabbnak tűnt. Szinte azonnal befészkelte magát a puha takaró alá. Sirius pár perc múlva követte őt, csak átvette pizsamáját. Hermione egy pillanatig megdermedt, amikor a férfi befeküdt mellé, de viszonylag könnyedén fel is oldódott. Sirius nem tett mást, csak kényelmesen elhelyezkedett és várta, hogy a másik mit lép erre. Hermione tétován ugyan, de odabújt a másik oldalához. Szíve hevesen vert, majd lassan csillapodni kezdett. Mire Sirius érdeklődve felemelte a fejét, hogy megnézze a másikat, a lány már mélyen aludt mellette. A férfi elmosolyodott, és örült neki, hogy ezek szerint minden rendben lesz. Lassan ő is elszenderedett.

<<      >>