|
Gyerekcsősz
Hermione, miután végleg eldöntötte, hogy Angliában marad legalább egy évig, elkezdte elrendezni az ügyeit Párizsban. Miután látogatást tett Perseluséknál, két nap múlva, ismét a csodás Francia fővárosban találta magát. Az egy szobás kis lakás, amit több mint hat évig az otthonának hívott, még mindig érintetlenül várt rá. Mary, a főbérlő szomorúan fogadta a hírt, hogy Hermione elköltözik. Próbálta meggyőzni, hogy maradjon, de minden hiába volt.
Szerette a nőt, hiszen soha semmi baj nem volt vele. Nem maradozott ki éjszakára, nem vitt föl a lakására mindenféle fiúkat, és egy nagyon tisztességes és csöndes leányzónak ismerte meg. Ezért is sajnálta, hogy a nő most elmegy. Büszke volt rá, mikor Hermione lediplomázott, hiszen a fiatal nő őt hívta meg az ünnepségre. Együtt mentek el vacsorázni miután megkapta az ispotálybeli kinevezését még csak gyakornokként. Egy kicsit olyan volt Hermione számára, mint egy bolondos nagynéni. Így tehát, most szomorú szívvel búcsúzott tőle, de megígérte, hogy rendszeresen jelentkezni fog.
Az ispotályban hasonlóan nehezen fogadták a hírt, miszerint ez a csodás, fiatal gyógyítónő otthagyja a praktizálást, holmi iskolai tanításért. Persze tudták, hogy egész Angliában a Roxfort a legjobb iskola, sőt Európa szinten vetekedett a mágus iskolákkal, de azért mégis bosszantotta őket. Hermione elbúcsúzott az öreg professzoraitól, kollégáitól és az ápolóktól is. Amint lehetett meglátogatta a gyermekosztályon lakó „régi” ismerőseit, akik már hónapok óta élvezték az intézmény vendégszeretetét.
– Ms Granger! El tetszik menni? – kérdezte az egyik kislány, akit sárkányhimlővel kezeltek.
– Igen, hazautazom Angliába. A Roxfortban fogok bájitaltant tanítani – válaszolta őszintén.
– A Roxfortban? – kapta föl a fejét egy tizenegy év körüli fiúcska. A gyereket már fél éve kezelték, mert egy vérfarkas támadta meg és elég súlyosan megsérült, nem beszélve a kórról.
– Igen Matthew. Jut eszembe, te jövő héten mehetsz haza, ugye? – érdeklődött kedvesen.
– Hát igen… - húzta el a száját a gyerek. Mióta a baleset megtörtént az apja teljesen kifordult magából. Mivel aranyvérű család voltak, ezért nagy „szégyent” jelentett egy fertőzött gyerek a számukra. A férfi inkább súlyos pénzeket fizetett, csak nehogy otthon kelljen látnia a fiát. A gond ott kezdődött, hogy sem a Durmstrang, sem pedig a Beauxbatons Mágusakadémia nem fogadta el a gyermek jelentkezését.
– A szüleid eldöntötték már, hogy hova mész tanulni? – érdeklődött.
– Apám szerint fölösleges taníttatni… - vont vállat a gyerek. Ez alatt a pár hónap alatt eléggé megkeseredett. Mindenki furcsán nézett rá és féltek tőle. Egyedül a fiú anyja volt az, aki még némi aggodalmat mutatott a gyerek iránt.
– Ez ostobaság. Ismerek egy kiváló férfit, aki a Roxfortban is tanított SVK-t, és vérfarkas. Családja van, felesége és két gyereke. Ha minden igaz, a lánya idén kezdi a Roxfortot – mesélte eltűnődve. Bűntudata lett, mert Remusékat még meg sem látogatta, de ezt gyorsan orvosolni fogja majd, amint visszaért.
A fiú szeme kikerekedett ahogy a nőt hallgatta.
– Egy vérfarkasból lehet tanár a Roxfortban? Hogy-hogy van családja? – faggatózott.
– Tudod, ő is csak ember, aki családra és szeretetre vágyik. Sok évbe telt mire megtalálta a kedvesét, a felesége auror ráadásul metamorf mágus – büszkélkedett el a nő.
– Azta… - nyögött föl a fiú.
– Ha esetleg gondolod, megpróbálhatok beszélni édesanyáddal, hogy engedélyezze jelentkezésedet a Roxfortba – ajánlotta föl.
– De fölvennének? – érdeklődött Matthew.
– Azt hiszem igen, de a többit, majd ha édesanyád megérkezik.
– Ma délután jön, három körül – vágta rá a fiú gyorsan.
– Jól van, akkor majd visszanézek. Most viszont mennem kell, jó néhány dolgot el kell még intéznem. Vigyázzatok magatokra gyerekek, és gyógyuljatok meg. Még itt leszek pár napig Párizsban, addig minden nap eljövök látogatóba – ígérte meg a nő.
A gyerekek integetve búcsúztak tőle. A gyerekosztály vezetője meghatottan nézte a nőt és a kicsiket.
– A Roxfort jól jár veled Hermione – jegyezte meg az idős, szigorú tekintetű asszony.
– Köszönöm Madam Pollux.
– Nincs mit, kedvesem. Tudom, hogy sokszor voltam szigorú, és olykor kegyetlen is önnel, de csakis azért, mert reméltem, hogy bármilyen akadályt is támasztok ön elé, maga Hermione könnyűszerrel veszi majd azt – taglalta.
Lassan kiértek az ispotályból, így Madam Pollux elköszönt, Hermione pedig, ment vissza a lakására, hogy folytassa a pakolást. Nem volt sok holmija, főleg az akadémiai évei alatt összegyűjtött dolgai. Jó néhány könyv, pár fénykép, néhány oklevél. Talán még a fényképekből volt a legtöbb. Első évében, szinte alig akart megállni a gép előtt. Végül egy orosz évfolyamtársnője győzte meg, hogy a fényképező gép nem rossz, sőt megörökíti a boldog pillanatokat. Ezután, ha valamerre jártak, rendszeresen csinált képeket. Vett egy saját gépet és fölfedezte a fényképezés örömét. Szerette járni a kis falvakat, a természetet és mindent lefényképezett, ami egy kicsit is tetszett neki. Voltak ott hegyeket mintázó, idegen arcokkal tarkított, kedves állatoktól nyüzsgő képek egyaránt. Mire észbekapott már majdnem három óra volt, így visszasietett az ispotályba. Nagyjából akkor érkezett, mikor Matthew édesanyja is.
– Jó napot Mrs Peizer, hogy van? – köszöntötte az asszonyt barátságosan.
– Köszönöm Ms Granger, jól vagyok. A fiam említett valamit… - kezdte tétován a nő. Nem tudta, hogy vajon mennyire reménykedhet.
– A fia jól mondta. Amennyiben szeretné a Roxfort tárt karokkal várja. Már volt nem egy vérfarkas diákuk az évek alatt, sőt még az egyik professzoruk is vérfarkas volt. Sajnos szegény megbetegedett, így most egy kis ideig hanyagolnia kell a stresszt, de amint rendbe jön ő is visszatér tanítani. Valamint, a lánya is idén kezdi a Roxfortot – magyarázta lelkesen a nő. A fiú édesanyja ámulattal hallgatta őt.
– Ha ez mind igaz, máris megérte szembeszállni a férjemmel… Nézze, ugyan nemesi család vagyunk, de a férjem kijelentette, hogy nem ad egy árva petákot sem arra, hogy a fiam iskolába járjon. Ő… úgy tekint Matthewra, mintha már nem is élne – suttogta szomorúan.
– Sajnos ez nem egyedüli példa… Viszont a pénz miatt ne aggódjon, a Roxfortnak van ösztöndíj alapja, és Matthew majd legfeljebb csak a nyári szünetre jár haza, így az utazása sem kerül majd sok pénzbe.
Mrs Peizer elgondolkodott, majd rábólintott.
– Legyen. Inkább legyen tőlem távol, ha nem kell elviselnie az apja megvető pillantásait, és így normális élete lehet… - egyezett bele a nő.
– Higgyen nekem, nem fogja megbánni, hiszen a Roxfortban tanít a farkasölőfű főzet feltalálója is.
– Tudom… szeretem a fiam, jót akarok neki – szipogta kissé szomorkásan a nő.
Hermione bátorítón a vállára tette a kezét. Megbeszélték a részleteket, majd aznapra visszatért a lakásába. Minden nap meglátogatta az ispotályt, míg el nem jött az utolsó nap.
– Hermione, az egész ispotály nevében köszönetet kell, hogy mondjunk – kezdte az egyik gyógyító.
– Ön nélkül, még ma sem tudnánk ilyen hatékonyan gyógyítani a gyerekeket – folytatta egy másik.
– Bármikor is gondolja meg magát, egyszerűen visszavesszük – ajánlotta föl az ispotály igazgatója, aki leginkább Albus Dumbledore-ra hasonlított.
– Köszönöm szépen, mindenkinek. Megígérem, hogy visszajövök látogatóba… és ha úgy lesz, hogy mégsem való nekem a tanítás, visszajövök – erőltetett magára egy mosolyt. Régen sírt utoljára ennyi ember előtt, de szégyen vagy sem, most rázendített. Függetlenül attól, hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idős mindenki hullatott néhány könnycseppet a fiatal nőért.
Hermione nehéz szívvel nézett körül utoljára. Bár nem élt itt sokáig, mégis a szívéhez nőtt a hely. Itt megtanult újra, nevetni és tréfálkozni. Lett néhány barátja, bár nem olyan igaz barátok, mint Harryék voltak. Most pedig útra kelt, hogy lezárja életének ezen szakaszát is. Belépett a Párizsi pályaudvarra, és elvegyült a tömegben, majd a zsupszkulcs indítóhoz sétált, és a következővel elhagyta Franciaországot.
Minerva várta a Kings Crosson, ahova a zsupszkulcsokkal érkeznek az utasok. Már nagyon aggódott, mert a zsupszkulcsjárat legalább két percet késett. Mikor azonban megjelentek az idős boszorkány is fellélegzett.
– Hermione! – kiáltott oda a nőnek, aki észrevéve őt, integetni kezdett.
– Minerva – köszöntötte egy öleléssel az asszonyt.
– Már megijedtem, hogy nem is jössz vissza – sopánkodott az igazgatónő.
– Csak egy kis csúszás volt a tervben. Egyébként megkaptad a baglyom? – érdeklődött. Még aznap megírta Matthew történetét az igazgatónőnek.
– Igen, jöhet a fiú. Már ki is küldtem neki a Roxfortos levelet. A minisztérium akadékoskodott kissé, de mivel Perselus kéznél van, így belementek. Sőt… amennyiben Perselus tovább folytatja a kísérleteket a főzettel, és Matthew vállalkozik a tesztekre, még úgymond honorálják is a fáradozásait – mondta kissé megvetően az asszony.
– Mégis minek nézik a gyereket? Kísérleti patkánynak? – háborgott Hermione.
– Én is ezt mondtam és szelíden elküldtem az oktatásügyi minisztert melegebb éghajlatra – kuncogta McGalagony.
– Ez szép volt – jegyezte meg Hermione büszkén.
– Tudom – húzta ki magát Minerva. Amint kiértek a sikátorba, hoppanáltak.
Minerva kertjében jelentek meg, a frászt hozva az éppen arra sétálgató macskára, ami nyávogva és fújva szaladt föl a fára.
– Hermione! – szaladt feléjük kiáltozva Nathaniel.
A nő tárt karokkal fogadta a fiút, és alaposan megölelgette őt. Perselus a háttérben állt, lazán nekidőlve a bejárati ajtónak. Karját keresztbe fonta, és egy halvány mosollyal méregette a kettőst.
– Maga nem tud úgy kimozdulni, hogy ne akarjon megmenteni valakit, igaz Hermione? – kérdezte szurkálódva.
– Ha a fiúra céloz, ez volt a természetes – védekezett a nő, de szemében egy cseppnyi indulat sem volt.
– Elhiszem. Lupin azt üzeni, hogy majd keresse föl – hadarta a férfi, majd odasétált a kertben ácsorgókhoz.
– Perselus, mondták már, hogy udvariatlan vagy? Hermione egy hétig távol volt, és még csak nem is köszöntél neki – dorgálta meg McGalagony.
Piton az orra alatt morgott valami nem túl kedveset Minerváról, és olyasmit is hozzá tett, hogy kapja el a kutya, majd tompán biccentett Hermione felé.
– Én is üdvözlöm, professzor – somolyogta a nő.
Épphogy csak megérkezett, kiderült, hogy Piton és Minerva egy konferenciára hivatalosak, így két napig nem lesznek az országban. Nathaniel, hogy ne maradjon egyedül oda akart költözni Minerváékhoz, de Piton ellenezte a dolgot. Mivel Hermione vállalta a gyerekfelvigyázást, Piton azt tanácsolta neki, hogy költözzön oda hozzájuk, arra a két napra, míg ő nincs otthon.
Hermione vonakodott kissé, de belement a dologba, így másnap reggel a Prince kúriához hoppanált. Perselus már nagyban pakolt, pedig még csak hajnali hat óra volt.
– Jó reggelt, Hermione kisasszony – köszönt Mimi.
– Neked is Mimi. A gazdád itthon van még? – érdeklődött a nő.
– Itthon, de… pakol és nagyon ideges – suttogta a manó, hogy a férfi nehogy meghallja.
– Rendben, akkor nem idegesítem tovább – suttogta vissza a manónak, aki hálásan nézett rá. Besétált a nappaliba, ahol egy fel-alá rohangászó Pitont talált.
– Jó reggelt professzor – köszönt a nő, mintha mit sem tudna a férfi hangulatáról.
– Magának is – felelte kurtán, majd egy újabb stócnyi papírt zsugorított össze.
Hermione végignézett az előkészített könyveken.
– Miféle konferencia lesz ez? – csúszott ki a száján. A könyvek főleg bájitaltannal foglalkoztak, de mellette jó néhány pedagógiai témájú is helyet kapott.
– A mágusiskolák tanárai rendszeresen összemérik a tudásukat. Minerva idén duplán nevezett be bájitaltanból és SVK-ból… - morogta feszülten.
– Na és, mitől tart? Hiszen ön a legjobb mindkettőből – bókolt a nő.
Piton felpillantott a csomagjából és kérdőn nézett Hermionéra.
– Most megpróbál elérni valamit, hogy így nyalizik Hermione? – kérdezte kétkedve.
A nő majdnem elnevette magát, hiszen ilyet még sohasem hallott Pitontól.
– Nem, csak őszinte voltam.
– Gazdám, indulnia kell a zsupszkulcshoz – figyelmeztette a házimanó, majd egy dobozka ételt rejtett el a férfi poggyászában.
– Köszönöm. Nos Hermione, ne robbantsák föl a házam amíg nem vagyok… - mondta, miközben kifelé sétált az ajtóhoz.
Hermione sietősen lépkedett utána. Szeretett volna még mondani valamit a férfinak, de nem tudta, hogy mit is… Végül az agyából kipattant egy furcsa ötlet.
– Professzor, várjon valamit elfelejtettem – sietett oda a férfi elé.
Piton kérdőn nézett rá, mire Hermione elmosolyodott. Lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott a férfi arcára, aki értetlenül nézett rá.
– Sok sikert… első helynél rosszabbal ne jöjjön vissza – nógatta a nő.
Piton csak tompán bólintott, majd megköszörülte torkát és hoppanált. Mimi olvadozva figyelte a párost, és ez Hermionét is zavarba hozta.
– Kisasszonyom nagyon szereti a gazdámat, ugye? – kérdezte még mindig szívecskéket látva a manó.
– Hát én… én kedvelem őt… tényleg kedvelem – felelte Hermione. Belegondolva nem tudta, hogy mit is érez a másik iránt. Kedvelte azt tudta, de hogy szerette volna, az azért túlzás volt. Tisztelte őt, bízott benne, és hálás volt neki. Nagyot sóhajtott, végül bement a házba, hogy mire Nathaniel fölébred, minden rendben legyen odabent.
Piton épphogy elérte a zsupszkulcsot. Hallgathatta is Minerva papolását egész úton. Persze igazából nem is figyelt oda. Csakis a boszorkányon járt az esze.
– Perselus! Figyel rám egyáltalán? – förmedt rá a férfira Minerva.
– Hogy mondta? – kapott észbe a férfi.
– Éppen a napi menetrendet ismertettem, de látom, hogy nem itt jár lélekben – rótta meg a másikat.
– Elnézést, csak elgondolkoztam – vallotta be.
– Mégis, mi lehet olyan eget rengető, hogy egy ilyen fontos eseményen ne tudjon koncentrálni? – károgott tovább az asszony.
Piton szívesen megmondta volna, hogy mi is izgatja a fantáziáját, de mivel úriember volt nem tehette.
– Csak aggódom Nathanielért – hazudta. Pontosan tudta, hogy fia biztonságban van Hermione mellett.
– Ugye, most csak viccelsz. Hermione nagyon is felelősségteljes – bosszankodott az asszony.
– Tudom, csak aggódom. Nathaniel, néha, nagyon erőszakos tud lenni – hárított.
– Mindegy, most már csakis a versenyre koncentrálj. Holnap este már otthon leszünk, ha minden jól megy – ígérte meg az igazgatónő.
Piton ha tehette volna már most visszament volna. Nem értette magát, hiszen még nem fordult vele elő ilyesmi.
– Visszaemlékezve… mikor Lilybe voltam szerelmes – találgatott, majd gyorsan megrázta a fejét.
– Nem, az ki van zárva – szögezte le. Ő nem lehetett szerelmes. Egyetlen szerelme volt, Lily. Megesküdött a sírjánál, hogy sohasem lesz szerelmes…
– És mi van, ha az vagyok? Elvégre Hermione nagyon csinos és okos, és minden kritériumomnak megfelel – merengett el.
– Ki van zárva – suttogta, mire Minerva vetett rá egy lesajnáló pillantást. Ezután a férfi jobbnak vélte, ha megzabolázza kósza gondolatait, mielőtt még valami tragédiát okozna a versenyen.
Hermione és Nathaniel a nap nagy részét fölfedezéssel töltötték. Eileen elmesélte, hogy a padláson még sok érdekes dolgot találhatnak, így fölcsaptak kincskeresőnek. Mimi persze nem hagyta őket magukra, szorosan a nyomukban járt, hogy segítsen, ha kell.
A padlás tele volt régi dolgokkal.
– Itt biztos, hogy valamilyen tértágító is van – dünnyögte Hermione.
– Igen, Mimi úgy tudja, hogy sok bűbájjal kezelték a helyet. Nem lepi be a por, és a kártevők az itt hagyott holmikat – taglalta a manó.
– Milyen sűrűn jártok idefönt? – érdeklődött a nő.
– Mimi följön, ha kell valami, a gazdám csak évente kétszer, karácsonykor jön föl… ott vannak a díszek – mutatott egy közepes méretű faládára.
– Akkor muszáj lesz körbenéznünk – kacsintott Hermione Nathanielre, mire mind a ketten elkezdtek kutakodni.
Előkerültek régi festmények, ósdi bútorok. Néhány fényképet is találtak a kis Perselusról. Biztosra vették, hogy ezeket Eileen küldhette szüleinek, de mivel azok ide voltak száműzve a nagyszülőket nem igazán érdekelhette a dolog. Minden esetre a fényképeket összeszedték és elpakolták.
Ahogy tovább kutakodtak találtak egy régi könyvespolcot tele könyvekkel, amik közül a legfiatalabb is már több, mint háromszáz éves volt.
– Merlinre… ezeknek múzeumban lenne a helye – szörnyülködött Nathaniel.
– Nem… tudod milyen értékesek ezek a könyvek? Rengeteg olyan gyógymód és bájital van bennük, amiről ma már elfelejtkeztek. Mimi, én levinnék párat, ha nem gond… - szólt a manónak.
– Nem gond, gazdám úgy se használja őket – vágta rá a manó.
– Nagyszerű, amint átolvastam visszahozom – mosolyodott el a nő. Közben Nathaniel egy szekrényben régi ruhákat talált.
– Hermione! Ezt nézd! – mutatta a barokk ruhákat.
Hermione elcsodálkozott, hogy milyen jó állapotban maradtak fenn. Volt ott férfi, női, sőt még egy-két gyerek ruha is.
– Fú, ezeket föl kéne próbálni – kacagta a fiú.
– Rendben, este csinálhatunk egy bált… még Miminek is lesz mit fölvennie – vett elő egy egészen kislányra való ruhácskát.
– De kisasszonyom, Miminek ezt nem szabad…
– Nem én vagyok a gazdád, és egyébként sem rongyokban jársz, hanem van szép egyenruhád, nem igaz? – kacsintott a manóra, aki áhítatosan vette el a ruhácskát. A szekrény aljából előkerült egy kisebb ládika, amiben rengeteg ékszer volt.
– Merlinre… - nyögött föl Hermione.
– Azt a mindenit – füttyentett Nathaniel.
– Ezek mind igaziak kisasszony? – lepődött meg a manó.
– Igazi vagy sem, egyszerűen gyönyörűek – mosolyogta a nő.
Végül alaposan fölpakoltak, és mindent levittek a nappaliba. Eileen boldogan nézte a képeket, de kissé el is szomorodott, hogy szülei így vélekedtek a fiáról. A ruhákon jókat kacagtak, és egész este abban flangáltak. Mikor az ékszereket mutatták Eileen szomorúan felnevetett.
– Azok ott a családi ékszerek… vagyis az a részük, amit nekem kellett volna megkapnom. A nagyanyám adta nekem őket, mikor betöltöttem a tizenhetet… - mesélte elmélázva.
– Akkor ezek most a professzort illetik – mondta Hermione, majd visszatette a nyakéket a ládikába.
– A fiamat és az unokámat, hogy pontosabb legyek. A nagyanyámék, bár előre eltervezett házasságban éltek nagyon boldogok voltak. Apám sajnos már másfajta hitben nőtt fel, mint ők. Sokkal keményebb és ridegebb volt náluk. Szerettem a nagyszüleimet… főleg a nagymamámat. Mindig azt mondta nekem, hogy ha majd férjhez megyek, ezeket az ékszereket kell viselnem… aztán tovább kell adnom a lányomnak, hogy ő is viselhesse, és így tovább… - suttogta elhaló hangon.
– Sajnálom, hogy nem született lánya – próbálta meg vigasztalni a nőt.
– De van egy fiam és egy unokám, ez sem elhanyagolható – mosolyodott el Eileen.
Este eljátszották, hogy bálba mennek. Nathaniel volt a herceg, míg Hermione a királynő. Mimi játszotta a grófnő szerepét. Annyit nevettek, táncoltak és bolondoztak, hogy észre sem vették mennyi az idő. Mikor már éjfélt ütött az óra Hermione ágyba parancsolta a fiút. Az egész napos kincsvadászat és játszadozás alaposan elfárasztotta őket. Annyi fényképet csináltak, hogy a gép már majdnem tönkrement.
Miután Nathaniel elaludt és Mimi is nyugovóra tért, Hermione elindult a szobájába. A Piton szobája melletti vendégszobát választotta. Ahogy a tükör előtt állt automatikusan mosolyra húzódott a szája.
– Merlinre, de idiótán festek – túrt bele rövid hajába.
Levette a ruhát, és átöltözött pizsamába. Éppen fel akarta akasztani a ruhakölteményt az egyik fogasra, mikor az hirtelen elfordult és a fal egy része eltűnt a tükör mellől. Hermione tétován átnézett a túloldalra. Ott egy másik szoba volt. Tudta, hogy nem lenne szabad, de átsomfordált oda, hogy körülnézzen. Kíváncsi volt, hogy vajon milyen szoba az.
A bútorok sötét mahagóniból voltak, a fal színe pedig bézs színben pompázott. Volt egy hatalmas franciaágy a szoba közepén, két fotel, a falakon könyvespolcok, a kandalló tetején pedig fényképek.
Hermione odasétált és alaposabban végignézte őket. Mikor észrevette, hogy a képeken többnyire egy ember mindig jelen van, leszűrte a következtetést.
– Ez a professzor hálója – suttogta, mintha valami nagyon megbotránkoztató dologra jött volna rá. A képeken ott voltak a rend tagjai. Egy kép Dumbledore-ról és róla, a tanári karról. Volt ott kép Pitonról és egy szőke kisfiúról, akiben Malfoyt ismerte föl.
– Erre még rákérdezek – dünnyögte magában.
Továbbhaladva, azt vette észre, hogy az összes végzős Mardekár évfolyamról készült közös kép, ami egy albumba volt beletéve. Megfordult és alaposabban megnézte az ágyat. Azon fekete selyemágynemű volt. A nő kissé elmosolyodott, hiszen a színt már sejthette volna, de az anyag valahogy nem passzolt a férfihoz. Ahogy közelebb sétált szinte érezte a borsmenta és fahéj illatot, ami a férfit mindig körbelengi. Mélyet szippantott a levegőbe, hogy elraktározza az emlékeiben, majd mikor rájött, hogy mit is csinál hirtelen elvörösödött.
– Rosszabb vagyok, mint egy perverz kukkoló – szörnyülködött magán.
Amint fordult meg, hogy elhagyja a szobát, a heves mozdulattól a földön landolt egy fénykép. A nő csak reménykedett benne, hogy a keret nem tört össze. Fölvette, és mázlijára annak semmi baja nem volt. Ellenben a szeme kikerekedett. Ez ugyanannak a képnek a másolata volt, ami neki, és Nathanielnek is megvolt.
– Vajon miért tette ki? Hiszen annyi képe van csakis a fiáról – töprengett a nő, majd óvatosan visszatette a képet a helyére.
Végül visszasomfordált a szobájába, de az álom csak nem jött a szemére. A hajnali órákban süllyedt bele a jótékony sötétségbe, és egészen másnap délig, sem ő, sem pedig Nathaniel nem ébredtek föl.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
szi, sajnos tegnap nem volt érkezésem, hogy még kritikát is írjak. nagyon megfogott ez a történet, a másikkal most kicsit hadilábon állok, magam sem tudom miért, talán mert minden túl tökéletesnek tűnik benne per pillanat, ami inkább a vihar elötti csendhez hasonlít. na mindegy. rosszat sejtek. ez viszont megint egy édes rész lett. látom Perselus megbékélt a vérfarkasokkal is. nagyon megváltozott, kiváncsi vagyok hogy történhetett ez meg.
Pitont a fia na meg Hermione hozzáállása a gyerekhez változtatta meg. Azért lesz itt még dráma, nem fogunk mindig vattacukorfelhőkön úszni. :D
Ami a másik történetet illeti, nagyon jók a megérzéseid. Elvégre én sohasem bírom ki sokáig a nyugalmat. :P