2. fejezet
Búcsú, menekülés, találkozás

Harry a levél megérkezte után azonnal elkezdett összepakolni minden szükségeset, amit magával akart vinni. Tudta, amint kilép a ház ajtaján, többé ide nem térhet vissza. Furcsa szomorúság fogta el, ahogy végignézett a szobán, amelyben jelenleg lakott. Bár tudta, hogy a boldog emlékek aránya egyáltalán nincs kiegyenlítve a rosszakkal, attól még ez a hely volt az otthona. Visszafordult a ládájához és elkezdte szétválogatni a könyveit és minden fontos holmiját. Olyannyira belefeledkezett a pakolásba, hogy még a reggelit is elfelejtette.

Tizenegy órára szép kis kupacok alakultak ki, név szerint kacatok, használhatók, elengedhetetlenek, különlegesek. Igaz az iskolai holmiján kívül nem volt semmilye, de azok mégis elég sok helyet foglaltak volna, így jó pár dolgot kihagyott a csomagolásból. Ilyenek voltak a kinőtt iskolai egyenruhák, üstök, fölösleges pergamenek, pennák és régi könyvek. A válogatás végén elővett egy hátizsákot, amit mindenféle bűbájjal kezelt, kezdve a tértágító bűbájtól egészen az erősítő és könnyítő bűbájokig. Mikor készen lett belepakolta a iskolai holmijait, SVK - könyveit, és bármily furcsa bájital könyvei is ott kötöttek ki. Ezeket követték ruhái és egyéb dolgai.

A legvégén pedig egy külön erre a célra készített zsebben elhelyezte a neki legfontosabb tárgyakat Sirius ikertükrét, amit egy gyors Reparóval megjavított, a medált R. A. B. levelével és a szülei fényképalbumját. Nagyot sóhajtva indult le az emeletről, hogy eleget tegyen annak a kellemetlen szokásnak, miszerint közös ebéd keretében, el kell viselnie a Dursley család minden beszólását. Éppen leért a lépcső aljára, mikor meghallotta a bivaly bődüléséhez hasonló hangot, amit bácsikája adott ki.

- Hé kölyök, mikor szándékozol végre leérni?! - kérdezte vicsorogva a Vernon bácsi. – Tudod, nem bánom, ha nem kell még egy ilyen éhenkórászt etetni, de sajnos, muszáj, ha nem akarjuk, hogy az emberek megszóljanak minket. - Mindezt olyan undorral mondta, hogy az ember legszívesebben inkább visszafordult volna.

- Nyugodjatok meg, ez az utolsó nyár, amit el kell viselnetek velem egy házban… és ha tudnátok, hogy ez már csak másfél nap. - Harry az utolsó mondatát már csak magában mondta ki, de érezte, hogy valami megváltozik.

Nem tudta, mi lehet ez, de hirtelen Petunia felé fordult. A néni arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de a szemeiből áradt a mindent elsöprő szomorúság, szégyen és aggodalom. Igen, Harry jól látta, aggodalom tükröződött azokban a szemekben. Ez valamiért nyugalommal és melegséggel töltötte el őt. – Tehát mégis jelentek neki valamit, mégis számít, hogy Lily fia vagyok - gondolta magában és az öröme kiült arcára is. Bár ebből a nőn kívül senki nem vett észre semmit. Az ebéd csendben és gyorsan telt igaz csak Harry részéről. Majd a fiú felvonult a szobájába, hogy kidolgozza a szökési tervet.

- Na igen, szép dolog a szökés, de tervek nélkül akár reklámtáblával a hátamon is sétálhatnék.
Ezen az ötleten nagyot vigyorgott, mert bevillant előtte egy kép, amin egy óriási táblával a hátán sétál. Ami ráadásul villogva közli az arra járókkal, hogy HÉ VOLDI, ITT VAGYOK, TOLD IDE AZT A KUGLI GOLYÓ FEJEDET!

- Szép is lenne, nem élném meg a következő percet se, az tuti! - motyogta maga elé. A maradék idejében nem tett mást, mint csak az útvonalát dolgozta át. Végül az utolsó estéjén, az ágyon fekve tekintette át a kész tervet, amit nagy lelkesedéssel ecsetelt Hedvignek, aki az ágy végéből nézett le a papírra érdeklődve, és közben nagyokat huhogott.

- És akkor átvágok az Abszol úton. - Egy nagy huhogás. - Hé te csak ne szóld le a tervem! Jó, tudom-tudom veszélyes, de itt begolyózok! Szóval miután elhoztam azt a… dolgot… jaj ne már, most meg mi nem tetszik? - a madár most már csapkodott is, nyílván nem tetszett neki a terv ezen része. – Értsd meg, el kell mennem oda… mielőtt - legyintett egyet.

- Tök mindegy. Azután indulás a Roxmorts melletti kis barlang. Remélhetőleg épp bőrrel megúszom a kis kiruccanásomat. - Nagy sóhaj és egy panaszos huhogás hallatszott szinte egyszerre. – Oké, tudom, nem felejtettelek el téged sem, de ezt majd holnap… most már fáradt vagyok. - Ez után hanyatt dőlt az ágyán, hogy elkezdje utolsó éjszakáját a Privet Drive 4-es számú házban.

Az itt töltött utolsó napja sem telt másképp, mint az itt eltöltött tizennégy év. Az egyetlen furcsa dolog Petunia néni könyörgő szemei voltak, de Harryt ez sem tarthatta vissza, már nem. Késő délután elküldött egy levelet Ronnak így már Hedviggel sem lesz baj.

- Szóval - nézett komolyan a bagolyra. - Elviszed ezt Ronnak az Odúba, és nem jössz vissza, mert nem sokára én is ott leszek világos? - A madár, rosszallóan huhogott egyet, majd kirepült az ablakon, megtéve az utolsó útját az Odú felé.

- Már csak pár óra és örökre itt hagyom ezt a helyet - mondta csendesen, majd elindult hogy még egyszer utoljára megnézze a ház minden egyes szegletét. Körútját a lépcső alatti kis szekrénynél fejezte be, ami egykoron életének legfőbb színtere volt. Már ott ácsorgott egy ideje mikor észrevette, hogy a szomszéd szobából valaki figyeli, lassan megfordult és szembetalálta magát nénikéjével.

- Én csak… körbe néztem egy kicsit – hebegte Harry az idegességtől.

- Utoljára igaz? - Hosszú ideig csönd volt majd Mrs. Dursley folytatta. – Elmész? - Hangjában megbánás és szánalom csengett. Harry csak bólintott és idegesen állt egyik lábáról a másikra.

- Vi… Vigyázz magadra. - Azzal olyat tett, amit még eddigi életében soha, megölelt a fiút, akit annyi éven keresztül kínoztak férjével. Harry csak állt némán, lehajtott fejjel, majd kinyögte.

- Megpróbálok… és köszönöm. - Gyorsan felment az emeletre, még egyszer ellenőrizte a holmijait. Este tízkor már le is kapcsolta a villanyt, hogy akik figyelik a házat, azt higgyék, már alszik. Tizenegykor pedig már ott állt a hátsó ajtóban hátán táskájával, kezében a tűzvillámmal. Felvette a láthatatlanná tévő köpenyt, és még egy kiábrándító bűbájt is szórt magára.

Kilépett az udvarra és óvatosan elindult, szépen emelkedett a város fölé és még látta, ahogy a halálfalók a bokrok mögül kémkednek és figyelik a házat. Magában jó mosolygott, hogy ezeket, a féleszűeket sikerült átvernie. Alig negyed óra múlva már a Foltozott üst előtt állt. Körbenézett és óvatosan beoldalgott a nyitva hagyott ajtón, majd feltűnés nélkül egy boszorkány után sietett, aki éppen akkor akart átmenni az Abszol útra. Terve eddig hibátlan és tökéletes volt, ám ami ezek után ott fogadta, az felért egy kisebb fajta rémálommal.

Lassan leszakadt a boszorkány mögött, és betért egy kis utcácskába. Hirtelen hideg lett és szívét iszonyatos félelem járta át. Tudta innen csak egyféleképpen menekülhet meg, de az egyenlő a lebukásával. Egyre hevesebben dobogott a szíve miközben minden rossz emléke előjött, kezdve a szüleivel és Dumbledore-ral bezárólag.

- Nem fogom hagyni… nem kaptok el… akkor inkább a nyílt harc… Expecto Patronum! - kiáltotta és a pálcája végéből előröppent egy világító szarvas, ami szétzavart a dementorokat. Pár másod perccel később kiáltásokat hallott, és színes fénycsóvák röpködtek minden felé. Harry alig tudta kikerülni őket, de egy kis előnyre tett szert. Mivel még mindig láthatatlan volt üldözői nem tudták merre kanyarodott be. Elbújt egy sikátorban egy kuka mögött és összehúzta magát. Egy kis idővel később ismét egy csapat kiabálását hallotta.

- Merre mehetett? Nem láttátok?... - most már legalább húsz halálfaló kiabált egy csoportban és alig lehetett kivenni, mit mondanak. – Potter merre ment?... Itt van Potter? Miért kit vártál te barom?... Mi nem őt üldözzük!... Akkor kit?... Egy szökevény kis suttyót, úgy elbánt velünk, hogy az szégyen!... Ki akarjuk készíteni. Menjünk arra - és ehhez hasonló bekiabálások hallatszottak ki a tömegből. Végül kétfelé váltak és a sikátor elcsendesedett. Harry már éppen megnyugodott, mikor neszezésre lett figyelmes.

A sötétben nem látta tisztán ki közeledik, csak mikor a közvetlen közelébe ért. Meg sem mert szólalni, de megkönnyebbült. A hívatlan látogató egy tengerkék szemű szürke kutya volt. Szegény pára fáradtan rogyott le a szemközti fal tövébe, mikor Harry észrevette az iszonyatosan vérző sebet az oldalán. Nem is tudta, mit tesz, csak ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megérintette az állatot.

Szegény annyira megijedt, hogy azonnal felpattant és vicsorogva nézett a semmibe ahol a fiú állt. Ekkor esett le a”A kis Túlélőnek” hogy még mindig a köpeny alatt van, és egy mozdulattal levette a varázslatos anyagot. A kutya meglepődésében csak nézett a fiúra, aki most valami fiolát vett elő, és a sebre öntötte, ami lassan gyógyulni kezdett.

- Ssss... nem lesz semmi baj, tudom, hogy fáj, de majd elmúlik - bíztatta a nyüszítő négylábút, majd ismét zajokat hallott. Magára rántotta a köpenyt és egyben betakarta vele a kutyát is, nehogy meglássák. Még éppen időben, mert akkor fordult be a sikátorba két halálfaló.

- Valamit hallottam, esküdni mernék rá! - mondta az idősebb varázsló és közelített az áldozatok rejtekhelyéhez. Harry már azt hitte itt a vég mikor egy patkány szaladt ki a sikátorból egyenesen a fekete csuklyások felé. A fiatalabb férfi ráküldte a halálos átkot, majd megszólalt.

- Látod ezt, szenilis vénember… ez lesz velünk is, ha nem találjuk meg azt a fattyút, de sürgősen! A Sötét Nagyúrnak tervei vannak vele. - mondta csevegő hangon a társának.

- Rendben, de nem tudod, minek kell neki ez a gyerek? Nem elég neki Potter, már meg ezt a szerencsétlent is kínozni akarja? - értetlenkedett az öreg.

- Te bolond, inkább szedd a lábad, és ne beszélj hülyeségeket! - Rivallt rá és elindult tovább a főúton. Az idős ember még hátra nézett ott ahol a fiú rejtőzött aztán tovább állt.

- Hála az égnek… azt hittem, menten becsinálok! - kijelentésére a kutya mintha elvigyorodott volna. - Hé te csak ne vigyorogj rajtam! Oké?! Komolyan pácban vagyok… - nagy levegőt vett és szüksége is volt rá, mert a kutya hirtelen elkezdett átváltozni. Harry csak nézett, és még a pálcája is majdnem kiesett a kezéből. A kutya helyén immár egy tengerkék szemű, fiatal fiú kuporgott és vigyorgott rá teli szájjal.

- Ez meg mi a… Te animágus vagy? - hüledezett a zöld szemű, mereven a másikat figyelve.

- Igen és kösz, hogy segítettél. Jó volt az a lötty, amit rám öntöttél, még mindig fáj, de legalább már nem vérzik. - Miközben beszélt egyfolytában az oldalát markolászta. Közben Harry ráfogta a pálcáját.

- Halálfaló vagy? - szegezte neki a kérdését, amitől tartott.

- Hogy mi? Légy szíves ne sértegess jó?! Előbb vágom át a saját torkom, minthogy beálljak közéjük! - morgolódott a srác és az arcszíne vetekedett Ronéval.

- Oké. Akkor te vagy, akit keresnek, de miért kellesz nekik? Egyáltalán ki vagy te? - csak úgy özönlöttek a kérdések az idegen felé, aki védekezésül befogta Harry száját.

- Huh. Szóval igen én vagyok, akit keresnek. Nem tudom, pontosan miért is, de az a sejtésem, hogy rájöttek, kit lehet velem zsarolni. Amúgy a nevem Alexandrosz P. Montgomery. - Kezet nyújtott „ A Kiválasztott” felé, aki viszonozta a gesztust - Te pedig, ha nem tévedek a híres Harry Potter. - vigyorgott ismét mikor Harry arcára kiült a meglepettség. Furcsa volt neki a helyzet mivel a srácot alig pár perce ismeri, de amikor a szemébe néz, mintha gyermek kora óta ismernék egymást.

- Aha… Harry vagyok… izé bocs, csak kicsit meglepett ez az egész – mentegetőzött, majd idegesen a főút felé nézett. – Szerintem el kéne tűnni minél előbb! - hadarta egy levegőre, majd visszanézett a tengerszín szemekbe.

- Felőlem már itt se vagyunk, de mégis hova menjünk? Már ha veled mehetek… persze. - Alex zavarában kissé elpirult és a koszos sikátor kövét kezdte el kémlelni nagy odaadással.

- Rendben, gyere, de figyelmeztetlek, ne próbálkozz semmivel! Ha átversz, az ég irgalmazzon neked, mert ha ezt Hermione megtudja, elevenen megnyuvaszt, az tuti. - Komolyan nézett a srácra, akit egyre jobban kezdett érdekelni az imént említett név tulajdonosa, és kegyetlen bánásmódja. Nagyot nyelt az előtte meg jelenő képre, amin egy nem éppen csinos de annál harciasabb nő készül őt kínozni, mindenféle átokkal.

- Ígérem, becsszó, nem csinálok semmi galibát - vigyorgott. – Ami még érdekel, azt szívesen elmondom, csak előtte keressünk egy nyugis helyet rendben? - tanácsolta és már indulásra készen állt.

- Van egy hely, ahol biztonságban lennénk, de csak időlegesen, mert már valószínű a ház is az övéké. De egy éjszakára az is jó lesz. Csak azt nem tudom, hogyan jutunk oda - húzta el a száját a „kis Túlélő” és agya hevesen kezdett el kattogni.

- Nem hoppanálhatok, mert még nincs engedélyem és bemérhetnek, seprű és busz kizárva. - Nagyot sóhajtott. – Jó lenne most egy Zsupszkulcs. - Megsemmisülten rogyott vissza a mocskos talajra.

- Ha csak ez kell, rendben - mondta Alex olyan nyugalommal, mint aki csak az időjárást elemzi ki. – Szerinted hogyan szöktem meg? - tette fel a költői kérdést, de kapcsolt, hogy Harry minderről semmit sem tud. Az értetlenül nézett az előtte állóra, majd felállt.

- Akkor mire várunk még? Mondom a helyet és gyerünk innen! Nagyon nincs kedvem szétlövetni a hátsómat, azon felül várnak is rám, de most még nem oda megyünk! - jelentette ki gyorsan, mikor a másik közbe akart vágni. Alex elővette pálcáját és felvett egy üres üveget a földről, majd mindenféle bonyolult mozdulatot hajtott végre. Mikor készen lett a tárgyat kékes derengés vette körül. Harry tudta elkészült a műveletekkel mivel már látta, hogyan készítik a Zsupszkulcsokat. Tétován megfogta az üveget és társára nézett.

- Akkor három… kettő… egy… - érezték az olyan ismerős és egyben kellemetlen szorítást a köldökük táján mielőtt hirtelen eltűntek. Még éppen időben, mert egy arra járó csapat közeledett a sikátor felé, de már csak a hűlt helyüket találták.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.