Magánszféra
A képet alaposan visszacsomagolta, majd eldugta jó mélyen a szekrénybe, hogy véletlenül se kerülhessen a fiú kezébe, hiszen az katasztrófához vezetne. Már lefelé tartott, amikor eszébe jutott, hogy pálcáját az emeleten hagyta, de túl fáradtnak érezte magát, hogy visszamásszon, inkább hagyta, hogy lábai levigyék a földszintre. A nappaliban lévő asztalt már szépen megterítették, ami a férfit különösen meglepte; körbenézett, és meglátta Harryt.
- Mégis mennyi az idő, hogy egy komplett vacsorát készítettél? – kukkantott át kíváncsian a fiú válla fölött, hogy megnézze, minek van ilyen jó illata.
- Hogy-hogy mennyi az idő? Már elmúlt este hét… mit csinált a szobában, hogy ennyire elhagyta az időérzékét? – faggatta a fiú. A délutáni érzékenységéből már semmi sem volt észlelhető, így Piton inkább hagyta a témát, és nem kérdezett rá, hogy ugyan miért viselkedik úgy, mint egy kamaszlány.
- Elmélkedtem, Potter… elmélkedtem. – A világ összes kincséért sem vallotta volna be, hogy ez idáig Lilyről gondolkodott. Ahogy a vacsora elkészült, a férfi már csak azt vette észre, hogy az asztalnál ülnek, és mindketten javában kanalazzák a forró levest.
Egész idő alatt egy árva szót sem váltottak, igazából még élvezték is a jótékony csönd rájuk gyakorolt, nyugtató hatását. Ahogy Harry elpakolt az asztalról, majd a mosogatóhoz lépett, Pitonban felmerült a gyanú, hogy a fiú ezt valamiféle fizetségként csinálja.
- Potter? Miért főzöl és mosogatsz? A veled egykorú kölykök utálnak minden nemű házimunkát… még én is utáltam ennyi idősen. – Harry furcsán nézett a férfira.
- Valójában én se tudom… de ez valahogy belém lett nevelve… mások kiszolgálása… főzés, mosás, takarítás és minden egyéb házimunka… – gondolkodott el.
- Ebben az esetben megkérnélek, hogy ne tedd! Ugyanis idegesít a gondolat, hogy te csinálsz mindent gyerek létedre, miközben én csak ülök – fortyogott a férfi. Harry egy ötlettől vezérelve odalépett elé.
- Rendben, akkor állapodjunk meg… mivel mind a kettőnknek enni kell, ezért én vállalom, hogy főzök és mosogatok, magáé lesz a többi házimunka! Kölcsönösen nem megyünk egymás agyára! Nem szekáljuk fölöslegesen a másikat, és betartjuk azt a minimális magánszféra távolságot, ami nekem is megadatott. – Hosszasan vizsgálta a nappaliban lévő kanapét.
- Egyetértek, ugyanakkor bevezetünk mást is! Holnap megkaphatod az emeleti vendégszobát, ma már túl késő van hozzá, hogy kitakarítsuk. – Pillanatnyi szünetet tartott, és elidőzött a meglepett fiú arcán. – Ne nézz ilyen bambán, nem alhatsz a kanapén hónapokig!
- Gondolja, hogy hónapokig leszek itt? – kérdezett vissza Harry.
- Lehetséges, de az is megeshet, hogy évekig. – Erre mind a ketten elfintorodtak. – Akkor holnap rendbe tesszük a szobát. Valamint lesz egy látogatónk… elmegyek egy kedves barátodért, és idehozom, hogy tudjatok beszélgetni. – Mindezt olyan hangnemben mondta, amitől Harry kezében megfordult az a képzeletbeli bicska.
- Mégis melyik barátomra gondol? Ugyanis nekem barátból sok van, másokkal ellentétben… – Ezt a célzást kifejezetten Pitonnak szánta, aki föl is vette a kesztyűt.
- Oh… milyen igazad van, ti Potterek híresek vagytok a „nagy” barátságaitokról! Lássuk csak, hol is kezdjem... Áh, már tudom, mondjuk az egyik híres tekergőnél, aki a későbbiekben elárulta a BARÁTJÁT! Ugye nem kell részleteznem a történteket? – Harry összeszorított szájjal próbálta visszafogni magát.
- De ez most mellékes! Ha ennyire érdekel, a szőrös, holdkóros barátod jön majd ide… az összes közül még ő a legelviselhetőbb… – Harry arca felragyogott, amint megtudta, ki is jön hozzá. Nem mintha Hermionénak vagy Ronnak nem örült volna, de az utóbbi időkben két barátja megváltozott, ami talán annak tudható be, hogy csak egy-egy bevetés miatt másztak ki időnként egymás szájából.
- Minek örülsz ennyire? Azt hittem, hogy Grangeréknek jobban örülnél – lepődött meg a férfi, mikor a fiú arcán meglátta a mérhetetlen boldogságot.
- Hát, hogy őszinte legyek, még mindig ugyanúgy a barátaim és szeretem őket, de az utóbbi egy évben sokszor megfordult a fejemben, hogy otthagyom őket, és egyedül folytatom a kutatást… – Pitont egyre jobban kezdte érdekelni a téma.
- Jut eszembe, mire jutottatok a nagy „vadászatban”?
- Ugye a napló kilőve még másodikból, aztán Dumbledore professzor megsemmisítette a gyűrűt, a nyaklánc viszont hamisítvány volt, így az még valahol létezik. – A férfi félbeszakította.
- A nyaklánc felől megnyugodhattok… itt van nálam – tájékoztatta a fiút, aki alig tudta magát türtőztetni, hogy ne ugorjon annak nyakába.
- De hogyan? Mikor? – Harry már szinte örömujjongásba kezdett.
- Higgadj le, Potter! Úgy két hete találtam meg – magyarázta a férfi, majd fölkelt, és a konyhába ment, hogy készítsen egy csésze teát. Harry izgatottan állt egyik lábáról a másikra, míg várta a férfi visszatértét. – Potter! Ülj már le egy székre és higgadj le! – mordult rá a professzor, aminek hatására Harry visszahuppant előző helyére.
- Még épségben van? – kérdezte a fiú, kezével az asztalon dobolva.
- Igen, ugyanis veletek ellentétben én nem tudom, hogyan, miként lehetne megsemmisíteni, de te még nem fejezted be a kis beszámolódat. Halljuk! – Azzal odasétált, és helyet foglalt a fiúval szemben. Harry sóhajtott egyet, majd folytatta abbahagyott történetét.
- Szóval, miután az igazgató úr meghalt… – Piton arca összerándult az emlékek hatására – … mi ugye nem mentünk vissza a Roxfortba, elkezdtünk kutatni a horcruxok után. Folyamatosan változtattuk a helyzetünket, mindig rengeteg védőbűbájt bocsátottunk a táborra.
- Ezek szerint a szabad ég alatt töltöttetek egy évet? – hőkölt hátra Piton.
- Igen, de nem volt olyan vészes, csak mikor már kevés volt az élelem, akkor kezdtünk egymás agyára menni. Közben Ron és Hermione, izé öhm… összejöttek, és mondhatni magamra maradtam.
- Ekkor fordult meg a fejemben az a gondolat, hogy otthagyom őket, hiszen nekik semmi közük az én harcomhoz… – Hangja elhalkult, de folytatta. – Annyi ártatlan ember halt már meg miattam… nem akartam, hogy nekik is bajuk essen.
- Potter, felejtsd már el azt a téveszmét, hogy körülötted forog a világ! Ha nem vetted volna észre, NEM TE TEHETSZ A HALÁLUKRÓL! Te fogtad a pálcát, ami végzett velük? Te küldted a halálfalókat rájuk? Te csaltad őket csapdába? Te kínoztad őket? NEM! Ezért verd ki a fejedből ezt a sületlenséget!
Piton hangja szigorúan csengett, de Harry valahogy mégis jobban érezte magát. Az utóbbi időben észrevette magán, hogy hajlamosabb a hisztire, a depresszióra, és ilyenkor egy jó kis fölrázás mindig segített rajta.
- Tudom, hogy igaza van, de ez akkor is nehéz… Inkább folytatom! Szóval kiderítettük, hogy hol dugta el Voldemort a kelyhet. Megkerestük és megsemmisítettük! Viszont a diadémot már nem tudtuk elpusztítani. Éppen a megszerzésén ügyködtünk, mikor valami riasztó bűbáj jelezte ottlétünket.
- A furcsa csak az volt, hogy látszólag mindet kiiktattuk. A barlang, ahol a diadémot elrejtették, egyszer csak megtelt halálfalókkal. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy kijussunk, és sikerült is, de kifelé menet elszakadtunk egymástól. Reméltem, hogy a többiek jól vannak, de nem mehettem utánuk. Csak szaladtam, mígnem elértem egy erdőt.
- Tudtam, hogy utolérnek, így elrejtettem a diadémot. Úgy gondoltam, majd üzenek valakinek, hogy keresse meg és pusztítsa el. Aztán jöttek azok a férgek, és odahurcoltak Voldemort elé. Innentől pedig maga is ismeri a történetet… – Piton mérlegelte a hallottakat, majd úgy döntött, minél előbb cselekednie kell.
- Ezek szerint már kettő a kezünkben van… Még mennyi van belőlük?
- Ha minden igaz, akkor a nyakláncon és a diadémon kívül már csak Nagini van, illetve maga Voldemort. – Piton elmerengett a hallottakon, és magában elismerően bólintott a fiatalok teljesítményét vizsgálva.
- Nagini kemény dió lesz, a Nagyúr mindig maga mellett tartja, de nem lehetetlen a vállalkozás! – Azzal kiitta maradék teáját, majd elindult az emelet felé.
- Holnap megbeszéljük a többi dolgot, addig is pihenj le! Én ma már nem zavarom a „magánszférádat” az emeleti fürdőt használom! – Távolodó léptei nyomán néhol megreccsent egy lépcsőfok, de mikor fölért, még hallotta a fiú halk köszönését.
- Jó éjszakát, professzor… – Az első közös napjukon már most több meglepetés érte a férfit, mint az elmúlt hét évben, mióta ez az idegesítő kölyök betette a lábát Roxfort kapuján. Egy gyors tusolás után mind a ketten nyugovóra tértek, és bár még nem volt késő, mindkét lakót egy szempillantás alatt elnyomta az álom.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége