Randevú
Sirius direkt mugli öltözetet vett magára, hogy elmehessen Harryért az iskolához. Sajnos még így is túlságosan feltűnő volt, mert az ott várakozó anyukák többsége alaposan végigmérte őt, és azt találgatták, vajon ki lehet. A kezében tartott hátizsákból biztosra vették, hogy az egyik gyerekért jött. Ahogy kicsengettek, a gyerekek elkezdtek kifelé szaladni. Harry egy kisfiú társaságában lépkedett lefelé, és mikor meglátta keresztapját, meggyorsította a lépteit. A férfi, ahogy odaért hozzá a gyerek azonnal, fölkapta, és megpörgette őt.
- Sirius, elszédülök – panaszkodta Harry, mire a férfi letette.
- Nem fogsz elszédülni, repülésre termettél – kacsintott rá a férfi. Már indultak volna, mikor valaki Harry után kiáltott.
- Harry! Itt hagytad a könyved! – jött a hang az első emeleti ablak felől. Sirius hátrapillantva látta meg Harry tanítónőjét. A fiú a homlokára csapott, és visszafutott az ablakhoz, Sirius pedig követte őt.
- Köszönöm, tanító néni – hálálkodott Harry.
- Nem tesz semmit, de legközelebb figyelj oda, hétfőn dolgozatot írunk, tudod jól, és ha nincs könyved, nem tudsz tanulni – oktatta ki a nő.
- Jó napot, valami gond van Harryvel? – érdeklődött Sirius, de közben le sem vette szemét a nőről.
- Nem, Mr Black, csak Harry annyira izgatott volt amiatt, hogy önnél alszik ma, hogy jóformán egész nap alig figyelt – mondta mosolyogva a nő.
- Ön tudja a nevem, de én nem tudom az önét – próbálkozott a férfi.
- Eva Gold, és mielőtt elkezdene udvarolni, csak szólok, hogy én is a Roxfortba jártam, három évvel maguk alatt, és a Hugrabugba – tisztázta.
Sirius szeme kikerekedett, nem is gondolta volna, hogy ez a nő boszorkány, pláne, hogy roxfortos volt.
- Sajnálom, de nem emlékeztem önre – sajnálkozott a férfi.
- Megértem. Tudja a hugrabugosokra amúgy sem figyelnek oda, pláne ha az illető szemüveges, kövér és ráadásul ügyetlen is – kuncogta.
- Hát… ha ez igaz, akkor nagyon megváltozott – nyögte ki a férfi.
- Ön is. Egyáltalán nem tűnik olyan veszettnek, mint a Próféta lapjain mutatták – vigyorogta Ms Gold.
- Kikérem magamnak, mindig kapok oltást – dohogta Sirius, de persze nem komolyan. Harry úgy nézett a két felnőttre, mint akik megbolondultak.
- Sirius, menjünk – rángatta meg a férfi ruhájának ujját.
- Oh, tényleg. Elnézést, de halaszthatatlan fiús napot kell tartanunk. Ha megbocsát – hajtott fejet a férfi.
- Viszlát, és ne fárassza le nagyon a fiút, hétfőn dolgozat matematikából! – figyelmeztette még egyszer Harryt.
- Tudom. Viszlát, Ms Gold – köszönt el a fiú, és maga után rángatta Siriust is.
Black, még mikor kiértek a kapunk kívülre is, vissza-visszapillantott a már csukott ablakra. Harry furcsának találta keresztapja viselkedését. Az rendben volt, hogy ő szerette a tanító nénijét, de Sirius miért viselkedett vele ilyen furcsán? Teljesen összezavarodott. Elhatározta, hogy ezt még megbeszéli a másikkal a hétvége folyamán.
A délután csodásan telt Harry számára. Sirius háza maga volt a paradicsom egy gyereknek. Nyugodtan lehetett szaladgálni, leverni a dolgokat, csokit és pudingot enni vacsorára, és nem kellett fogat mosnia lefekvés előtt. Minden olyasmit megtehetett, amit otthon egyébként nem tehetett volna meg. Ahogy Harry arra a szóra gondolt, hogy otthon, kissé elszomorodott. Sirius azonnal érzékelte a kisfiúban végbemenő változást.
- Na, mi a gond kisöreg? – kérdezte a gyerektől.
- Semmi – motyogta a fiúcska.
- Egyik percben olyan vagy, mint egy betöretlen hippogriff, a másikban meg átmész egy kneazlebe – hahotázta a férfi.
A fiú felvont szemöldökkel meredt rá. Jóformán alig értett abból valamit, amit a másik mondott.
- Mi az a hip… pippo… valami, meg a másik?
- A hippogriff úgy néz ki, mintha egy griffet és egy lovat kereszteztek volna. Nagyon önérzetes jószágok, és persze fékezhetetlenek, akárcsak te voltál a délután folyamán. A kneazelle pedig egy nagyon félős állat – magyarázta a férfi.
- Értem - Harry most már értette az összefüggést.
- Na, és elárulod, hogy miért lógatod az orrod? – faggatózott Sirius. Harry nem tudta, hogy bevallja-e a másiknak a benne dúló érzéseket. Végül úgy döntött, tesz egy próbát.
- Csak eszembe jutott az otthonom, és hogy az Perselus bácsinál van, de… de nem tudom, hogy meddig. Ha anya jól lesz, akkor elköltözünk, de én nem akarok. Szeretek ott élni, szeretem Trixi főztjét, a szobámat, a nyulacskámat. Szeretek kint lenni a hátsókertben, és Perselus bácsival elmenni a játszótérre meg a patakpartra és a boltba – hadarta, de Sirius végül közbevágott.
- És szereted Pitont is – jelentette ki. Harry egy kicsit elpirult.
- Igen. Tudod, hogy nem volt apukám, nem emlékszem rá, hogy milyen az. Vernon bácsi nagyon gonosz volt velem, de Perselus bácsi jó, meg türelmes, és sok mindenre megtanít. Kaptam tőle sok mindent, befogadott, és azt hiszem, hogy ilyen lehet, ha valakinek van egy apukája – magyarázta a kisfiú.
- Na, és én nem lennék jó apuka? Nálam azt lehet csinálni, amit csak akarsz – húzta félmosolyra a száját Black.
- Te szuper keresztapa vagy, de… egy igazi apuka nem engedi meg az ilyesmiket. Mindig este fogat kell mosni, megírni a házi feladatot, nem összetörni semmit, rendesen viselkedni, és segíteni otthon, és ez így jó. Ilyen egy igazi szülő, aki nem bánt, de nem is enged meg mindent neked – taglalta a kisfiú. Sirius felsóhajtott. Furcsa volt, hogy ez a kisfiú a maga módján most kioktatta őt a nevelési módszereivel kapcsolatban, és igaza is volt. Ő maga is gyerekesen viselkedett, de hát annyira örült annak, hogy a gyerek nála van.
- Tudod mit? Holnap mindent rendesen csinálunk, megírjuk a leckét, reggel fogat mosol, és az ebédnél megeszed a zöldséget – mondta komoly képpel Sirius.
- Rendben – egyezett bele Harry mosolyogva.
- Visszatérve az otthonodra, ezek szerint te örülnél neki, ha Piton lenne az apád? – kérdezte. Harry pár másodpercig hallgatott, és komolyan elmerengett az ötleten.
- Én nagyon. Ő tényleg jó apuka lenne. Tudom, hogy apával rosszban voltak, és te se szereted, de ő rendes, velem és anyával is. Jó lenne egy igazi család, anyával és egy apával – álmodozott a kisfiú.
Mivel már későre járt, Harry egyre laposabbakat pislogott. Sirius óvón betakarta őt, megvárta, míg Harry elalszik, majd szépen csöndben elhagyta a szobát.
Benne is felmerült már ez a kérdés, vajon mi lenne jó Harrynek és Lilynek. Eleinte azon volt, hogy majd odaköltöznek hozzá, de az ő életvitele mellett csakis veszekedés lett volna a vége. Valahol mélyen sejtette, hogy Harry és Lily már Pitonhoz tartoznak, és csak idő kérdése, hogy mindez hivatalossá váljon.
Eközben a Fonó soron zajlott az élet. Perselus és Lily viccelődve és jó hangulatban főzőcskéztek. Folyamatosan kerülgették egymást, és furcsa, bizalmas félmosolyokkal jutalmazták meg a másik kíváncsi tekintetét. Mindkettőjüknek szokatlan, de valahol ismerős volt ez az egész. Egy kicsit arra hasonlított, mint amikor még gyerekek voltak. Akkor nem ilyen érzelmek domináltak a kapcsolatukban, de hasonlóan bensőséges pillanatokban volt részük a másikkal.
Lassacskán a vacsora elkészült, így már nem volt más hátra, csak meggyújtani a gyertyákat az asztalnál, és folytatni a már megkezdett beszélgetést. Az elején még mindketten zavarban voltak, kissé abszurdnak tűnt a helyzet.
- Jó étvágyat – mondta végül Perselus.
- Neked is, biztos finom lett – mosolyogta Lily.
- Az a minimum, hogy finom lett! – kérte ki magának a férfi.
- Bocsánat, elfelejtettem, hogy megrögzött agglegény vagy – öltött nyelvet a nő. Perselus szívesen vitatkozott volna, azonban csakhamar belátta, hogy valamennyire igaza van a másiknak. Elvégre az érzései ide vagy oda, nem keresett társaságot az elmúlt évek alatt.
- Szerinted Harry hogy viseli Blacket? – bukott ki hirtelen a férfiből a kérdés.
Lily amennyire meglepte a dolog, annyira megörült neki, mert ez is azt bizonyította, hogy a másikat érdekli fia hogyléte.
- Szerintem Sirius jobban lefárad, mint Harry – kuncogta Lily.
- Harry nem olyan eleven, itthon mindig jól viselkedik – kelt a gyerek védelmére Perselus.
ezt hallva ismét elmosolyodott. Minden egyes perccel egyre biztosabb lett benne, hogy jól cselekszik, és így kell történnie. Neki Perselusszal kell lennie.
- Itthon? – kérdezett rá végül. Perselus kapcsolt, és megpróbált visszakozni, de már késő volt.
- Hátigen, itthon. Bevallom, furcsa hogy nem hallom őt vacsora közben folyamatosan beszélni, hogy nem írta délután a leckéjét az asztalnál – vallotta be kissé szégyenkezve.
Igenis szégyellte magát. Eddig az ilyesfajta érzéseket gyöngeségnek és hátránynak tartotta. Most viszont lassan olyan érzelgős bolonddá válik, mint az igazgató. Ha valaki fél évvel ezelőtt ilyesmit mondott volna neki, azt egyenesen a Mungóba juttatta volna. Merengéséből Lily érintése zökkentette ki. A nő átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét. A puha, meleg érintés újabb érzéseket indított el benne. Kissé elgyengülve nézett a vele szemben ülő nőre.
- Szereted őt, ugye? – kérdezte Lily kedvesen mosolyogva. Perselus megköszörülte a torkát, és megpróbált normálisnak tűnni.
- Hát… igen, nagyon megkedveltem, megszerettem, igen – morogta maga elé.
Az előre eltervezett, kiváló kivitelezés csődöt mondott. Ennél még egy elsős hugrabugos is pazarabbul fogalmazott volna, állapította meg.
- Örülök neki. Mondd csak, ha én nem… szóval, ha nem sikerült volna megmenteni, akkor mi lett volna Harryvel? – kíváncsiskodott a nő. Perselus anno sokat agyalt ezen a problémán.
- Őszintén bevallom, hogy nem tudom, mi lett volna a vége. Az én munkám, a múltam mellett elég nehéz lett volna Harryt nevelnem. Állandóan kritizáltak volna. Talán jobb lett volna, ha Harry egy rendes családhoz költözik, ahol van egy anya, egy apa és talán testvérek. Mondjuk, mint Weasleyék – hadarta.
A boszorkány, hasonló válaszra számított.
- De ha úgy alakult volna, akár te is befogadtad volna, igaz?
- Persze. Furcsa, mikor elindultam érte, csakis arra gondoltam, hogy szegény gyereknek milyen szörnyű sorsa van, és segítenem kell, hogy ne kelljen úgy élnie, ahogy nekem. Mikor meghallottam a nevét, mintha a villám csapott volna belém. Először elmentem, de végül visszatértem, és magamhoz vettem. Sokáig vívódtam, hogy miként viselkedjek vele. Annyira hasonlít külsőre az apjára – taglalta.
Lily csak bőszen bólogatott. Maga is akárhányszor Harryre nézett, úgy érezte, mintha James pillantott volna vissza rá. Ezért is érezte magát még mindig kissé kényelmetlenül Perselus jelenlétében.
- Perselus, te hogy képzeled el a mi, közös életünket? – kíváncsiskodott. Piton felvonta a szemöldökét. Na, erre aztán végképp nem számított.
- Ez még csak az első randevúnk – próbált volna hárítani.
- Ne akadékoskodj, már tizenöt éve ismerlek, ez minimum fél éves kapcsolatnak megfelel. Tudom, hogy utálod a teát tejjel, hogy kiütéses leszel a málnától, hogy halálosan félsz a vérfarkasoktól, hogy bár mindig azt mondod, nem érdekes, ha karácsonykor egyedül vagy, titkon arra vágysz, hogy bárcsak valaki ott lenne veled, hogy… – és még órákig sorolta volna, ha a másik meg nem állítja.
- Elég! Jó, rendben, igazad van, eléggé ismerjük egymást.
- Tehát, hogyan tudnád elképzelni?
Hát nem volt menekvés. Perselus Piton kénytelen volt válaszolni erre a kérdésre. Ami még szörnyűbb volt, hogy ki tudja, jó választ ad-e. Mert elképzelhető, hogy a nő egy bizonyos választ vár, és ha nem azt kapja, akkor Pitonnak fel is út, le is út.
- Én, bármilyen furcsa is, de hiszek a házasság szentségében így… összeházasodnánk. Igyekeznék Harryt úgy nevelni, hogy derék fiatalember legyen majd belőle. Biztosra veszem, hogy lennének összetűzéseink kettőnknek, de azokat mindig megoldanánk és… – Lily leintette.
- Na, és mi lenne, ha idő közben rájönnénk, hogy ez nekünk mégsem jön össze? – tette föl a nagy kérdést a boszorkány.
- Szerintem megpróbálnánk helyre hozni a dolgot, de ha már végképp menthetetlen lenne, jobb úgy elválni, hogy attól még, hogy külön vagyunk, barátok tudjunk maradni, Harry érdekében is – adta meg a választ.
- Nagyon diplomatikus vagy. Ha már ennyire Harryre támaszkodsz, megígéred, hogy sohasem bántanád? – Piton vagy fél percig hallgatott, mire meg tudott szólalni.
- Tudod, hogy fizikailag nem bántanám, de nehéz ember vagyok. Sok rigolyám van, mogorva vagyok, és ezzel sokszor megbántok másokat. Nem szándékozom lelkileg bántani Harryt, de előfordulhat – főleg ha Harry már nagyobb lesz – hogy lesznek nézeteltéréseink. És mint ahogy arra már volt példa, én is mondanék olyan dolgokat, amiket később megbánok, és ő is. Sőt, biztosra veszem, hogy egy-egy ilyen veszekedés alkalmával – még ha nem is lenne túl sűrűn, előjönne az apja és az én múltam. Ezt nem lehet kivédeni. Harry bátor, becsületes, de ugyanakkor konok is tud lenni.
Mire befejezte Lily már ámulva nézett rá. Perselus nem tudta, hogy ez most jó vagy rossz. Félt megszólalni. Lily még pislogott párat, majd szélesen elmosolyodott, Piton szívéről pedig lezuhant egy óriási kő.
- Perselus, ha nem szeretnélek, most megszeretnélek – suttogta Lily.
Piton szíve nagyot dobbant. Tudta, hogy ez még mindig nem szerelem a másik részéről, de egy lépéssel közelebb volt hozzá, hogy szerelmes viszonzásra találjon.
- Na és te hogyan képzeled a mi közös életünket? – kérdezett vissza. A boszorkány elmosolyodott, és mesélni kezdett.
- Az én történetem is sokban hasonlít a tiédhez. Összeházasodunk, és együtt neveljük Harryt, annak minden örömével és bánatával. Harrynek lesz egy-két testvére, és remélhetőleg az apjuk eszét fogják örökölni – kuncogta el magát.
- Csak akkor, ha külsőre az anyjukra hasonlítanak. Valljuk be, nem vagyok valami szívderítő látvány – ironizált a férfi.
- Ostobaságokat beszélsz. Fiatal vagy, erős, egészséges, és ha hiszed, ha nem, de annak ellenére, hogy nem rólad mintázták a Dávid szobrot, nagyon is szexinek mondható a megjelenésed.
Perselus majdnem megfulladt a korty bortól, amit éppen megpróbált lenyelni. Kisebb köhögési roham után, rekedtesen szólalt meg.
- Én? Szexi? – Ezt majdnem úgy mondta, mintha felháborítónak találná.
- Tudod, a kissé borús, sötét személyiséged mágnesként hat a nőkre. Minden nő titkon imádja a kissé morózus, ám annál céltudatosabb férfiakat. Ami a külsődet illeti, lehet, hogy nem vagy egy kigyúrt két ajtós szekrény, de igenis izmos vagy, csak a sok ruha eléggé eltakarja. Volt szerencsém megtapasztalni, hiszen úgy kikaptál az ágyból párszor, hogy majdnem elrepültem – kuncogta.
- Az csak azért volt, mert szinte nincs is súlyod – vágta rá a férfi.
- Hát persze. Visszatérve rád. Az arcod nem szabályos, nem finom és szép vágású, de a szemeid annál beszédesebbek. Tudsz velük könyörtelen lenni, de ugyanakkor van egy nézésed, amitől bevallom, remegni kezd a lábam – somolyogta a nő. Perselus arcára elégedett vigyor ült ki.
- Melyik az a nézésem? – kíváncsiskodott.
- Azt nem árulom el – trillázta a nő.
- Te aljas kis boszorkány – háborgott a férfi játékosan.
- Sajnálom, de nem adom ki minden ütőkártyám. Szóval az arcodnál tartva, nem egy tipikus férfi szépség, de karakteres, erőt sugároz. Ha tökéletesen akarok fogalmazni, süt róla az elfojtott szexualitás – fejezte be Lily.
Perselus azt hitte, álmodik. Biztosra vette, hogy a mézbor kissé túlságosan is erjedt lehetett, mert már mindketten olyasmiről beszélnek, amitől más esetben illetve helyzetben mindketten szívszélütést kapnának minimum.
Mivel mind a kettejükkel kissé elszaladt a ló, így a vacsora további részében csöndesen étkeztek. Amikor pedig végeztek, áttelepedtek a kanapéra. Perselus előbűvölte azt a régi dobozkát, amiben a Lilyvel kapcsolatos emlékeit őrizte.
- Azt hiszem, ezeket megnézhetnénk – kezdte, majd kinyitotta a dobozt, és kivette az első fényképet.
- Rendben.
Az első képen egy tizenegy év körüli lány és egy kisfiú voltak. Lily szülei készítették ezt a fényképet, mikor Perselusék megkezdték az első évüket a Roxfortban.
- Jaj, erre emlékszem! Anya mennyit szenvedett a fényképezővel, mire be tudta üzemelni – nevetgélte a nő.
- De egészen jó lett. A végén már görcsbe rándult az arcom. Én mondom, életfogytig tartó károsodást szenvedtem akkor, nyugodtan rá lehet fogni, hogy ezért nem vigyorgok annyit – húzta a másikat a férfi.
- De kegyetlen vagy! Na, nézzünk egy másikat – ajánlotta.
A következő fénykép már mágikus volt. A rajta mozgó két fiatal boldogan egymásba karolva állt egymás mellett.
- Ez harmadik telén volt, emlékszem, iszonyatos mennyiségű hó esett, alig tudtunk Roxmortsból visszamenni az iskolába – emlékezett vissza a férfi.
- Na, igen, és út közben még arra is figyelni kellett, hogy kikerüljük a felénk száguldó hógolyókat – kuncogta a nő. Letette a képet, és elővett egy kis mugli képeslapot.
- Hát ez még megvan? – lepődött meg a nő.
- Persze, mindent megőriztem – vallotta be kissé feszengve a férfi.
- Emlékszem, hogy Tuni mennyit hisztizett, amiért meg kellett állnunk út közben, hogy ezt föl tudjam adni neked.
- A drága jó nővéred inkább ne emlegessük föl, ha lehet – kérte a másikat.
- Igazad van.
További fényképek, papírfecnik, csomagolópapírok és egyéb apró lim-lom került elő a doboz mélyéből. Minden, az ő közös életük, a gyerekkoruk, a barátságuk lenyomata. Aztán Lily tekintete megakadt valamin. Ahogy kiemelte a dobozból döbbenten nézett Perselusra.
- Perselus ez… – kezdte, de még a szava is elakadt.
- Ez az a virág, amit életedben először bűvöltél meg – suttogta a férfi.
Lily annyira meg volt hatva, hogy nem tudott megszólalni.
- Még ezt is eltetted? – hitetlenkedett.
- Attól a pillanattól kezdve, szeretlek, hogy ott megláttalak, és még most is imádlak – felelte a nő felé fordítva fejét.
Lily arca elpirult, és szeme furcsán csillogni kezdett a kandalló fényében. Szíve egyre hevesebben vert, ahogy tekintete összekapcsolódott az ónix szemekkel, amiből most gyengédség sugárzott. Ez volt az a bizonyos tekintet, amit csak ritkán látott, de oly nagy örömmel üdvözölt. Lassan, szinte alig észrevehetően hajolt előre, hogy ajkát a másikéhoz érintse. Nem akart kapkodni, mintha félt volna, hogy azzal elijeszti a másikat, de legalábbis elillan ez a borzongatóan tökéletes pillanat.
A távolság csökkent kettejük közt, Lily lassan lecsukta a szemét, de már nem is kellett látnia a másikat. Egy belső erő vezette kedvese ajkaihoz. Az első csók óvatos, puhatolózó volt. Szinte alig érintették meg egymást. Aztán mindketten felbátorodtak, és újabb csókban forrtak össze. Ez már jóval intenzívebb volt, de korántsem az a lángoló szenvedélytől fűtött, vad csók, amiről mindenki álmodozik. Ez jobb volt. Ebben benne volt szívük, lelkük.
<< >>
|