Harry iskolába megy

 

Perselus ugyan feszült volt, de tudta, hogy hagynia kell Blacket beszélni Lilyvel. Ehhez a másiknak is joga volt. Sejtette, hogy Black majd ellene akar hangolni mindenkit, de nem igazán érdekelte. Elvégre tisztában volt vele, hogy amint Lily fölépül, ő és a fia elmennek innen, és neki már semmilyen köze nem lesz hozzájuk. Ha szerencséje lesz, maximum megmarad a jó „baráti” viszony közöttük.

 

Épp csak leért az emeletről, mikor csapódott az emeleti ajtó. Ahogy odafordult, egy nagyon mérges Harryt látott lefelé sietni. A fiúcska annyira el volt foglalva azzal, hogy magában morgolódott, hogy egyenesen belegyalogolt a férfiba.

 

- Álljon meg a fáklyás menet, mi történt? – faggatózott a férfi.

 

- Sirius bácsi gonosz volt veled, pedig te jó voltál – panaszolta a fiú.

Harry észre sem vette, hogy mikor váltott át tegezésre, és Perselus pedig nem érezte helyén valónak, hogy kijavítsa.

 

- Értsd meg, az ő szemében én vagyok a rossz, ennyi – mondta kissé kelletlenül a férfi.

 

- De te nem vagy rossz! Jó vagy, vigyáztál rám, kihoztál Dursleyéktől, van saját szobám játékokkal, tanulhatok, és segítesz benne, van egy nyuszim, amit tőled kaptam! Anyát pedig megmentetted! – sorolta hevesen a fiúcska.

 

- Az anyagi része a legkevesebb. Az, hogy kihoztalak a rokonaidtól, szintén természetes volt, minden jóérzésű varázsló ezt tette volna. Édesanyádon pedig nem csak miattad segítettem, bevallom, magam miatt is – magyarázta. Úgy tűnt, Harry nem igazán érti a dolgot.

 

- Magad miatt?

 

- Igen, tudod ő a barátom volt, és remélem, megint az lesz. Egyszer már meggyászoltam, és nem akartam még egyszer elveszíteni, tehát önzőn cselekedtem, de a te szempontodból jót tettem. Éppen úgy, ahogy Black csinálta odafönt. Ő édesanyádat és téged védett, bár velem szemben, ezért úgy néz ki, mintha rosszat tenne, érted? – kérdezte.

 

Harry arca gondterhelt lett. Nem igazán értette a dolgot, de azért valamicskét fölfogott belőle.

 

- Azt hiszem. – felelte Harry.

 

- Jobb lenne, ha visszamennél egy kicsit. Ne hagyd, hogy fölidegesítse anyádat – utasította Piton.

 

- Jól van – húzta el a száját Harry.

 

Piton nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon el a távozó gyerek látványán. Valahogy annyira abszurd volt a helyzet, de mégis normálisnak tűnt. Egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon ilyen lehet-e az, ha gyereke van az embernek, majd gyorsan kiverte ezt az őrültséget a fejéből, és bement a szobájába, hogy elkészítsen egy megrendelt bájitalt.

 

Eközben odafönt, Lily szobájában, feszült csend uralkodott. Sirius tudta, hogy nem kellett volna így viselkednie, de hát ez a természetéből adódott. Mondhatni, beleivódott a génjeibe az iskolás ével során.

 

- Nem is szólsz hozzám? – kérdezte bűnbánó arckifejezéssel.

 

- Sirius, akárhogy is volt, már felnőttél. Perselus csinált rossz dolgokat, hozott rossz döntéseket, ahogy te is és mi mindnyájan. Most viszont megmentett engem… – kezdett bele.

 

- De hát… – akadékoskodott Sirius.

 

- Ne! Még nem fejeztem be! – szólt rá a nő szigorúan.

 

- Jól van – morogta kelletlenül Black.

 

- Megmentett engem, vigyázott a fiamra. És ne gyere azzal, hogy ez volt a kötelessége, mert Albusnak még inkább az lett volna, de ő már fél évvel azután lemondott rólam, és hagyott megrohadni egy szobában. Hetente egyszer jött el hozzám, már azt hittem, becsavarodom a fejembe zárva. Igaz, hogy semmilyen különösebb életjelet nem mutattam, de ha vette volna a fáradtságot, hogy megvizsgáljon, vagy előbb szól Persleusnak, már régen jól lennék! És nem mellesleg, te is régen kint lennél a börtönből – jegyezte meg a nő.

 

Sirius kissé elfehéredett. Gyűlölt az Azkabanra gondolni, utálta a bezártságot.

 

- Hát ez… aláírom, hogy időt nyertünk volna vele, de ő akkor is Piton! Ő árult el titeket – kezdte újra, ám ekkor nyílt az ajtó.

 

- Harry – lepődött meg Lily.

 

Azt hitte, fiát legalább estig nem fogja látni. Ez alatt a pár hét alatt megismerte annyira, hogy tudta, ha fia megsértődik, csak nagyon nehezen lehet kiengesztelni.

 

- Tudtam én, hogy nem fog rám haragudni – vigyorodott el Sirius.

 

Harry úgy nézett rá, mint egy idiótára. Lily egy pillanatra mintha a kicsinyített Perselust látta volna. Meg is állapította, hogy fia túl sok időt tölt Perselusszal mostanában.

 

- Haragszom rád – jelentette ki Harry, majd leült anyja mellé az ágyra. Sirius döbbenten nézett a gyerekre.

 

- De hát, akkor miért jöttél vissza? – kérdezte kissé gyerekesen.

 

- Mert Perselus bácsi azt mondta, hogy te szeretsz minket, és csak védeni akarsz tőle, de tőle nem kell. Ő rendes… – taglalta a fiúcska.

 

Sirius értetlenül kapkodta a fejét. Méghogy Piton megvédte őt a gyerek előtt. Bosszantotta a tény, hogy Harry ennyire kötődik a másikhoz.

 

- Frászt kapok ettől a Perselus bácsizástól – morogta Sirius.

 

Lily rosszallóan meredt rá, mire a férfi inkább nem folytatta.

 

- Sirius, el kell fogadnod, hogy Perselus nem rossz ember. Hibázott, ahogy te és én is, sőt, még James is. Ráadásul Perselus próbált minket figyelmeztetni, de nem tudott, mert nem hittünk neki – hadarta Lily kissé dühösen.

 

- Jól van, aláírom! Viszont nem kell szeretnem – jelentette ki Sirius.

 

- Rendben, ezt nem is kértem. Harry és én, sőt, még te is, sokat köszönhetünk neki. Elvégre, ha ő nem hoz vissza engem, akkor te még mindig tudod, hol csücsülnél. – bizonygatta a nő.

 

Black kénytelen-kelletlen igazat adott neki. Gyűlölte, hogy le van kötelezve pont Pitonnak. Nem fűlött hozzá a foga, hogy köszönetet mondjon neki. Végül felhagyott az ellenkezéssel, és megpróbált normális stílusban közeledni keresztfia felé. Harry eleinte távolságtartó volt, nem volt neki szimpatikus a férfi. Később viszont lassacskán kezdte megkedvelni. Mire Sirius két óra múlva elment, már mosolyogva kísérte ki a házból.

 

Perselus már legalább fél órája készen volt, de ki nem dugta volna az orrát a szobájából. Mikor aztán Black elment, úgy sétált ki mintha semmit sem tudna a dologról.

 

- Sirius bácsi elment – jelentette be Harry.

 

- Valóban? Észre sem vettem – dünnyögte Piton, majd fölsétált Lilyhez. A nő már várta, hogy mikor jelenik meg.

 

- Hallom, Black elment – mondta lazán Piton.

 

- Mert te nem is tudtál róla, igaz? – kérdezte apró kis mosollyal az arcán a nő.

 

- Még hogy én? – kérdezte tettetett sértettséggel. Közben helyet foglalt a már megszokott fotelben, és türelmesen várakozott.

 

- Mi az? – kérdezte Lily értetlenül, látva, hogy a másik szemmel láthatóan akar tőle valamit.

 

- Nem is tudom, talán egy kis dicséret vagy egy vállveregetés jólesne – dünnyögte Piton.

Lily majdnem elnevette magát. Ez a mostani Piton valamennyire hasonlított régi barátjára. Pimasz volt, beképzelt, de vele szemben kedves és türelmes.

 

- Jól van, ügyes vagy, és köszönöm – mondta elismerőn a nő.

 

- Mégis mit köszönsz? – nézett rá meglepetten.

 

- Hogy észhez térítetted a fiam – magyarázta Lily. Persze tudta, hogy a másik rájátszik az értetlenkedésre, de nem zavarta. Örült neki, hogy Perselus ilyen.

 

- Nem volt túl nagy dolog, csak elmagyaráztam neki a dolgokat. Nagyon… okos kis kölyök – jegyezte meg egy félmosollyal a férfi. Lily már szinte várta, hogy Piton elkezdi ócsárolni Jamest valamilyen formában, hogy a fiú mázlijára nem az apjára ütött, de semmi. Perselus hallgatott. Lily, mikor már túl idegesítőnek érezte a másik hallgatását, az ablak felé fordult. Odakint még mindig szép idő volt, pedig szeptember már két hete elkezdődött. Az ősz még nem mutatta meg igazi mivoltát, a kinti táj még mindig zöldben pompázott.

 

- Úgy szeretnék kimenni – suttogta Lily. Perselus ezt hallva kissé riadtan nézett a nőre.

 

- Ki van zárva, még csak most kezdesz felépülni, szilárd ételt is csak most fogsz enni – tiltakozott a férfi.

 

- De mire kimehetek, már lehullik az összes levél – panaszkodott a nő. Perselus szeretett volna a kedvére tenni, de a józanész azt diktálta, hogy még nem érkezett el a kimenetel ideje.

 

- Sajnálom, de bent kell maradnod. Már azzal is kockáztatjuk az életed, hogy ki van nyitva az ablak. Értsd meg, le vagy gyengülve, most egy megfázás is végzetes lehet – papolta a férfi. Lily mást sem hallgatott már hetek óta, csakis ezt, és lassan kezdett elege lenni a dologból.

 

- Perselus, nem vagyok gyerek – vetette oda unottan a nő.

 

Piton úgy érezte, most jobb, ha magára hagyja a másikat. Biztosra vette, ha most ottmarad, annak egy alapos veszekedés lenne a vége, ő pedig nagyon nem akarta ezt. Szerette volna maximálisan – és pozitívan – kihasználni azt az időt, amíg Lily arra kényszerül, hogy nála lakjon. E nagy a valószínűsége, hogy később évente egyszer, ha látja majd, és még örülhet is neki, ha így lesz. Végül inkább csöndesen lelépett, és otthagyta a nőt. Lilyt bántotta, hogy így viselkedik a másikkal, de egyszerűen megőrjítette a bezártság. Az utóbbi években saját testének és elméjének rabságában senyvedett, most végre szabad akart lenni, és kimenni a falak közül.

 

Albus egyre többet jelent meg a Fonó soron. Sok időt töltött Lily mellett, ami bosszantotta Perselust. Még Black két-három naponkénti megjelenése sem dühítette ennyire. Nemtetszését ki is fejtette Lilynek, aki hiába próbálta csitítani Perselust, nem járt nagy sikerrel.

 

Már Lily is tisztában volt Albus hibáival és döntései következményével, ami miatt majdnem életét vesztette, azonban mégsem tudott haragudni az öregre. Ő még mindig csak azt a szeretetre méltó öregembert látta maga előtt, akit gyermekként megismert. Pedig Dumbledore nem volt olyan ártatlan, mint azt külseje sejtette. Ha nem sikerült volna megmenteni Lilyt, akkor sem bánkódott volna sokáig, mondván, Harry életben van, és ez a fő. Neki – és az ügynek – csakis ez számított, semmi más.

 

Elvakultságában már jóformán azt is elfelejtette, hogy miért is kezdték el a harcokat. Miért vesztettek annyi embert. Most viszont kénytelen volt visszafogni messzemenő terveit Harryvel kapcsolatban. Biztosra vette, hogy Lily nem fogja engedni, hogy fia túlzottan a rivaldafénybe kerüljön, és ez jó volt. Ami viszont nem tetszett neki, az volt, hogy Lily már most nagyon jól irányította a fiát, és az ő befolyása egyre csökkent a gyerek fölött.

 

Lassan elérkezett az idő, hogy módosítson jövőbeli tervein, elvégre Lily egyre jobban lett. Most már őt is bele kellett helyeznie a kis sakktáblájába. Sőt, úgy tűnt, nem csak Lilyvel kell számolnia, ha Harry közelében akar maradni, hanem Perselusszal is.

Piton napról napra közelebb férkőzött a gyerek szívéhez, ez pedig Siriusnak is feltűnt. El is panaszolta ezt Albusnak, aki új taktikát választva nem állította le a férfit, ahogy eredetileg kellett volna. Persleus kijelentette, hogy nem dolgozik neki többet. Nem fog kémkedni, nem segít neki úgy, mint azelőtt. Ez egyenlő volt azzal, hogy már nem volt rá szüksége.

 

Lassan eljött a szeptember vége. A fákon már vörösre, majd sárgára váltottak a levelek. Harry imádott a levélkupacokba ugrálni, de mivel édesanyja még mindig nem kísérhette el, Perselusra hárult a nemes feladat, hogy csőszködjön a gyerek fölött. Eleinte ugyan húzta a száját, de végül hozzászokott. Már napi rendszer szerint látogattak el a boltba, hogy bevásároljanak, vagy vitte el Harryt a patakpartra sétálni.

 

Lily állapota rohamosan javulni kezdett. Már mindent megehetett, amit csak szeretett volna. Arca már nem volt olyan beesett, és a bájitalos kezeléséhez is hozzáláttak. Egyelőre csak a kezét tudta mozgatni, és azt is csak korlátozottan, de már ennek is nagyon örült. Unszolására Perselus megbűvölt neki egy tolószéket, ami a nő hangjára bevarázsolta őt a székbe, vagy vissza az ágyba, így a szobán belül már tudott közlekedni. Előszeretettel bámészkodott az ablakból, és örömmel látta, mikor Perselus és fia élénken beszélgetve közelednek a ház felé.

 

- De hát az nem úgy van! – tiltakozott a fiú.

 

- Pontosan úgy van, ahogy én mondom. Én vagyok a felnőtt – jelentette ki Piton kissé gyerekesen.

 

- De lehet, hogy rosszul tudod – tiltakozott a fiúcska. Gyorsan lepakoltak, és fölsiettek Lilyhez, aki már várta őket.

 

- Mindent megvettetek? – érdekelődött a nő, mintha nem is hallotta volna a kis csevejt.

 

- Igen – vágta rá Harry.

 

- A fiad nagyon konok tud lenni – szögezte le Perselus.

 

- Nocsak, mi történt? – kíváncsiskodott.

 

- Persleus bácsi azt mondta, hogy jobb lenne nekem egy iskolában, mintha Albus bácsinál tanulnék – nyafogta.

 

Lily meglepetten nézett rájuk. Ez már az ő fejében is megfordult, bár nem azért, ami miatt Perselus a váltást akarta.

 

- A fiadnak jobb lenne egy mugli iskola. Legalább addig oda járhatna, amíg a Roxfortban el nem kezd tanulni – magyarázta a férfi.

 

- De már szeptember vége van. Ilyenkor már sehol sem vesznek föl új diákot – taglalta Lily.

 

- Éppenséggel fölvennék… – kezdte Piton.

 

- Igen? – lepődött meg Harry.

 

- Igen. A városi iskola szeretettel vár. Megérdeklődtem, és fölvesznek – jelentette be. Lily azt sem tudta, hogy mit mondjon.

 

- De hát le van maradva – akadékoskodott.

 

- Nincs. Már előre tudja az elsős anyagot, gyanítom, osztályelső lesz – felelte a férfi.

 

- De Albus bácsitól mást is tanulok! Például a varázsvilágról.

 

- Tőle máskor is tanulhatsz, és mi is taníthatunk – szólalt meg hirtelen Lily, amivel mindenkit meglepett.

 

- Szóval, mit mondasz? Hétfőtől kezdhet az iskolában? – kérte ki a másik engedélyét Perselus.

Ugyan már mindent elintézett, de azért Lily engedélye csak kellett mindenhez. Harry feszülten várakozott. Szeretett volna iskolába menni, és anyja, na meg Perselus mindent megtaníthattak neki a varázsvilágról, de akkor délelőttönként itt kellene hagynia az anyját.

 

- Mit mondasz anya?

 

- Hát nem is tudom, az iskola rendben van, és bízom Perselus döntésében. Csak az aggaszt, hogy mi lesz, ha felépülök – mondta kelletlenül. Perselus értette, hogy a költözésre céloz, de úgy tűnt, Harry nem fogta föl a dolgot.

 

- Akkor? – sürgette édesanyját.

 

- Rendben, járj ide iskolába, aztán meglátjuk – sóhajtva adta meg magát a nő.

 

Harry annyira nem fogadta kitörő lelkesedéssel az ötletet, de a hétfő délelőtt mindenért kárpótolta őt. Az osztály, amelyikbe került, tele volt gyerekekkel, akik mind nagyon rendesen viselkedtek vele. Egész délelőtt úgy kísérgették, és mutogatták neki az iskola helyiségeit, mintha ők már legalább egy éve ott tanulnának.

 

Délben, mikor kicsengettek, Perselus várta Harryt az iskola előtt. Lily bánkódott, hogy ő nem lehet ott velük. Szeretett volna jelen lenni, amint fia kilép az első iskolai napja után az ajtón, és hozzászalad. Ellenben most Perselusra hárult a feladat. Néhány szülő alaposabban is szemügyre vette a sötét kabátos alakot.

 

Ahogy a gyerekek elkezdtek kifelé sietni, mögöttük szorosan lépdelt az osztályfőnökük. Egy fiatal nő volt, talán még huszonöt évesnek sem lehetett mondani.

 

- Jó napot, Mr Potter – köszönt rá a fiatal nő. Piton arca egy kissé megrándult a megszólításra, de nem kellett helyesbítenie, Harry megtette helyette.

 

- Ms Gold, ő nem Potter, hanem Piton – helyesbített a gyerek.

A nő igencsak zavarban érezte magát. Még nem találkozott a gyerek családjából senkivel, így nem is tudhatta a dolgot.

 

- Sajnálom, azt hittem…

 

- Nem kell mentegetőznie. Nem én vagyok Harry édesapja – kezdte Perselus, de Harry ismét közbevágott.

 

- Ő a mostohapapám! De nem olyan gonosz, mint a mesékben van, ő rendes – bizonygatta Harry.

Perselus hirtelen azt sem tudta, mi történik körülötte. A gyerek egyszerűen lepapázta. Eldöntötte, hogy ezt meg is beszélni majd vele hazafelé menet, de legkésőbb otthon.

 

- Elnézést kérek, csak hát Harry nem mondta, hogy ön nem a vérszerinti apja. Elmesélte, hogy az anyukájának volt egy súlyos autóbalesete, és most tanul újra járni, de már jól halad, és hogy amint újra egészséges lesz, valószínű elköltöznek innen – hadarta a nő. Piton ismét alig tudott megszólalni.

 

- Nos igen, ezt tervezzük. Tudja, az orvos nyugodt környezetet írt elő neki, és London pedig túlzsúfolt… – mondta kissé szaggatottan.

 

- Persze, én is tudom. Londonban éltem, és a Roxfortba jártam – mondta kissé csöndesen a nő. Pitonra hirtelen köhögő roham jött rá, ami fölkeltette mindenki figyelmét.

 

- Pers… papa – nyögött föl Harry kissé riadtan.

 

- Rendben – krákogta a férfi.

 

- Sajnálom, azt hittem tudta – kért bocsánatot a nő.

 

- Fogalmam sem volt. De hát, ha Roxfortba járt, miért itt tanít? – lepődött meg a férfi.

 

- Mugli származású vagyok – zárta rövidre a témát a nő. Persleus értette, hogy a varázsvilág még mindig kissé kétkedve fogadja azokat a varázslókat és boszorkányokat.

 

- Értem…

 

- Egyébként nem tudtam, hogy önnek van egy felesége – jegyezte meg kíváncsian a nő.

 

- Azt hiszem, őszintének kell lennem. Nincs feleségem, én vigyázom Harry édesanyjára, amíg föl nem épül.

 

- Lily Potter életben van? – kerekedett ki a nő szeme.

 

- Kómában volt, de Perselus bácsi meggyógyította – suttogta Harry, mintha a világ legnagyobb titkát árulta volna el.

 

- De hiszen ez csodás! Annyira örülök. Mindig is fölnéztem Lilyre, bár néhány évfolyammal fölöttem járt, és ráadásul másik házban is voltunk, de nagyon örülök.

 

- Őszintén bevallva, én is megkönnyebbültem, hogy legalább ön előtt nem kell színészkednünk – vallotta be Piton.

 

- Menjünk haza, anya már vár – fogta kézen Perselust Harry.

 

A férfi nem ellenkezett, elköszöntek a fiatal tanítónőtől és elindultak haza. Menet közben Harry mindent elmesélt, ami vele történt. Otthon édesanyjának még egyszer előadta a történetet, beleszőve azt is, hogy az osztályfőnöke nagyon aranyos, nagyon szép, nagyon kedves, és ráadásul boszorkány.

 

- Nem hittem volna – döbbent meg Lily ismételten.

 

- Képzelheted a helyzetet. Harry bemutatott, mint a mostohaapját, erre rögtön lebukunk – taglalta Piton

 

Lily bánkódott egy kicsit, hogy nem lehetett ott. Mikor aztán Harry elment házi feladatot írni, már nyugodtabban tudtak beszélgetni.

 

- Szerinted nem lesz belőle gond? – kérdezte a nő.

 

- Nem hiszem. Tudom, hogy nem szép dolog, de legilimentáltam Ms Goldot, és megbízhatónak tartom. Igaz, amit mondott, és ráadásul felnéz rád. Az volt az érzésem, hogy úgymond a rajongód – gúnyolódott a férfi.

 

- De gonosz vagy! Most miért kell így piszkálni? – kérdezte tettetett sértettséggel a nő.

 

- Mert jól esik – mosolyodott el Piton.

 

Lily néha azon töprengett, hogy mennyire jó újra látni ezt a mosolyt. Mióta magához tért, Perselus csak ritkán mosolygott. Sokszor volt komoly, megfontolt vagy éppen elégedett, de nem sűrűn mosolygott.

 

- Jó, hogy mosolyogni látlak. Csak azt sajnálom, hogy Harry nagyon megszokja majd a helyet és a barátait, és amikor majd el kell mennünk… – kezdett bele suttogva, de Persleus leállította.

 

- Ki mondta, hogy el kell mennetek? – Ezen még ő maga is meglepődött. Szíve gyorsabban kezdett el verni. El sem tudta hinni, hogy ilyesmit mondott a nőnek.

 

- De ez a te otthonod – tiltakozott Lily.

 

- Igen, és az év tíz hónapjában a Roxfortban lakom. A maradékban pedig csak kibírom valahogy a lenti szobában – vágta rá a férfi.

 

- De hát…

 

- Lily, elég! Nem akarlak elkeseríteni, de először is, nincs hova menned. Nincs pénzed, nincs munkád. A nővéredéket nem érdekled. Van egy fiad, akinek biztos otthon kell. Én nem használom ezt a házat, csak itt áll üresen, nyugodtan maradhattok.

 

- Köszönöm, de még akkor is ott a probléma, hogy nincs állásom se pénzem – húzta el a száját Lily.

 

- Mindig is jó voltál bájitaltanból, talán még nálam is jobb. Nekem rendszeresen vannak megrendeléseim, amiket az iskolai időszakban vissza kell mondanom. Mi lenne, ha azokat átadnám neked? Te itthon megfőznéd őket, így a kuncsaftok is elégedettek lennének, te pedig keresnél vele egy kis pénzt – ajánlotta föl.

 

Lily azt se tudta, hogy mit mondjon. Perselus kétségbeesett, hiszen már mindent megígért a másiknak, csak, hogy maradjon. Remélte, hogy a nő igent mond. Lily egy darabig hallgatott, aztán kinyújtotta a kezét, mintegy a beleegyezés jeleként.

 

- Rendben.

 

- Nagyszerű. Akkor kedves lakótárs, én most megyek, és elkészítek egy rendelést. Vacsorára levigyelek a földszintre? – kérdezte türelmesen.

 

- Igen, az jó lenne – mosolygott rá Lily.

Perselus hasonlóan küldött felé egy kósza vigyort, aztán továbbállt, végezni a saját dolgát.

<<      >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.