|
Tárgyalás II.
(Örökre vége…)
Hermione a nevét meghallva majdnem ugrott egyet ijedtében. Próbált erősnek tűnni, pedig belül reszketett. Mindenki őt nézte, figyelték minden mozdulatát, minden rezdülését. Ahogy kisétált a tanúknak fenntartott helyre, közvetlenül Malfoy mellett haladt el. A férfi ki is használta a kínálkozó alkalmat.
– Sárvérű kis kurva, úgy is megfizetsz ezért – sziszegte. Hermione egy pillanatra megállt, majd érzelemmentes arccal folytatta útját az emelvényig. Ahogy leült, azonnal Luciusra nézett, aki megdöbbent a másik elhatározottságát látva.
– Ön Dr. Hermione Jane Granger, született 1979. szeptember 19-én Londonban?
– Igen – felelte.
– Ms. Granger, kérem, igazolja az erőszak, a kínzás és a gyilkosság vádját – mondta az egyik bíró.
– 1999. június 18-án egy külső forrás szerint néhány család ellen támadás készült. Megosztottuk erőinket, és mindenki ment a kirendelt helyére. Az én szüleim nem szerepeltek azon a listán, de baljós előérzetem volt, így én odasiettem. Egy ideig minden rendben ment, de aztán… úgy tíz óra múlhatott, mikor a házunkat körülvevő védelem megremegett, és a házba betörtek a halálfalók. Egyedül voltam, és próbáltam védeni magam és a szüleimet, de ez kevésnek bizonyult. Hat halálfaló rontott ránk, mind csuklyát viselt. Nem volt esélyünk, így csak abban reménykedtem, hogy a társaim időben megjelennek.
– A halálfalók… elkezdték ütni, és átkokkal kínozni a szüleimet, és engem is. Ki akarták csikarni belőlem a társaim nevét, a hollétüket, bármit, amit felmutathattak Voldemortnak… Mikor rájöttek, hogy a szüleim nem tudnak semmit, én pedig nem fogok beszélni, megölték őket – itt tartott egy kis szünetet. A jelenlevők mind szörnyülködve hallgatták a történteket.
– Miután megölték a szüleimet, azt hittem velem is végeznek, de… a vezetőjüknek más tervei voltak. Engem tovább ütöttek és kínoztak, majd mind a hatan megerőszakoltak – fejezte be halkan.
– Kérem, folytassa – ösztönözte az egyik bíró.
– Elsőként a vezetőjük gyalázott meg. Nem vette le az álarcot, és azonnal távozott a helyszínről, így ő megmenekült. A másik öt halálfalót a társaim leterítették, és mostanra már egyikük sincs az élők világában. Sokáig azt hittem, hogy a hatodikat is elfogták. Sohasem beszéltem róla senkinek, és nem is kérdezősködtem. Aztán amikor visszajöttem Londonba, találkoztam vele. A hangja mindent az eszembe juttatott. Az a férfi nem volt más, mint Lucius Malfoy – jelentette ki határozottan. Kis zúgolódás támadt, így a bíróság csendre intette a jelenlevőket.
– Köszönjük Ms. Granger, visszaülhet a helyére. A tanú szavahihetőségéről egy a Mr. Malfoy által őrzött emlék is tanúskodik, mely teljes egészében megőrizte a borzalmas eseményt.
Hermione felállt, és elindult vissza a helyére. Malfoy ha szemmel ölni lehetett volna, akkor biztos ott mindenki előtt megöli a nőt. Mikor a férfi mellé ért, Hermione halkan megszólalt.
– Ha a Pokolban csak a negyedét kapja vissza annak, amit másokkal tett… akkor már elégedett leszek – suttogta. Lucius szeme kikerekedett, és izmai pattanásig feszültek, tudta, hogy vesztett. Hermione tovább indult, és helyet foglalt Perselus mellett, aki bátorításként megfogta a kezét.
– A következő tanú, Mr. Draco Malfoy – hallatszott a név.
Draco vett egy mély levegőt, és odasétált az emelvényre. Egyetlen pillantást sem vetett az apjára. Az emberek pusmogni kezdtek, és néhányan be is kiabáltak.
– Halálfaló ivadék!
– Neked is ott kéne ülnöd!
– Csendet, vagy kivezettetem önöket a teremből! – fenyegetőzött az elnök.
– Ön Mr. Draco Malfoy, született 1980. június 5-én?
– Igen.
– Mr. Malfoy, kérem, tisztázza a következő vádpontokat, halálfaló tevékenység, fenyegetés, erőszak.
Draco most először nézett az apjára, és Hermione most először láthatta, hogy nem csak ő változott meg gyökerestül, hanem mások is. Hogy még Draco, Lucius fia sem úszta meg sértetlenül az elmúlt éveket.
– Az a férfi ott… - kezdett bele, de Lucius elkezdett ordibálni.
– Milyen férfi? Te szánalmas idióta! Az apád vagyok – üvöltötte.
– Mr. Malfoy, maradjon csöndben, vagy egy cellájában várhatja meg az ítéletet! – Lucius fújtatva a méregtől elhalkult.
– Én eltemettem az apámat az anyámmal együtt, számomra ő nem más, csak egy bűnöző. Mindig is halálfaló volt, már kiskoromtól mást sem hallottam otthon, minthogy csakis az aranyvér ér valamit, mindenki más rossz, mindenki mást el kell taposni. Rendszeresen tanított fekete mágiára, ha pedig nem az elvárásainak megfelelően teljesítettem, legyen az iskola vagy magánélet, akkor azonnal büntetett. Előbb tapasztaltam meg a Cruciatust, minthogy kijártam volna az első évfolyamot. Anyámmal sem viselkedett másként, kínozta őt, mind fizikailag, mind lelkileg. Végignézette vele az összes piszkos nőügyét, még az erőszakosakat is. Anyám el akarta hagyni őt, de megfenyegette, hogy megöli. Két héttel később anyám rejtélyes körülmények között elhunyt. Az apámmal én magam akkor szakítottam meg a kapcsolatot, amikor megpróbálta megölni a menyasszonyom és a születendő gyermekem. Hála Merlinnek, na és persze Potteréknek, életben maradtak – fejezte be.
Lucius Malfoy számára ez felért egy arculcsapással.
– Az a sárvérű szuka nem érdemli meg a Malfoy nevet, ahogy a félvér fattyaitok sem – kiabálta Lucius, Draco viszont csak elmosolyodott.
– Igazad van, nem érdemlik meg, hogy a Malfoy névvel büntessék őket, mert ők jó emberek – fejezte be végleg. Ezután felállt és visszasétált a helyére.
Lucius már-már őrült módjára próbált meg kiszabadulni a mágikus kötelekből, mindhiába. A Wizengamot ezután visszavonult, de az egész csupán formalitás volt. Mindenki tudta, hogy mi lesz az eredménye. Alig öt perc után, máris visszatértek az ítélet kihirdetésére.
– A Wizengamot Lucius Malfoy ügyében folytatott tárgyalásán az eredmény megszületett. A Wizengamot tagjai egyöntetűen, ellenszavazat nélkül bűnösnek találták Mr. Malfoyt, és dementor csók általi halálra ítélték. Vagyonát a minisztérium elkobozza, és a Mr. Malfoy által elszenvedett bűncselekmények áldozatainak, valamint azok családtagjainak adományozzuk a vagyont. Erről bővebben majd az újságokból értesülnek. A tárgyalást, lezárom – jelentette ki az esküdtek vezetője, és szépen sorban elhagyták a helyiséget. Luciust két auror karon ragadta és kivitték a helyiségből. Hermione megkönnyebbült, de egy kissé bűntudata is volt a mellette ülő férfi miatt. Draco arcán semmilyen érzelem nem látszott, és mégis csak úgy áradt belőle a szomorúság.
– Sajnálom – mondta a nő, majd olyat tett, ami még őt is meglepte. Óvatosan megfogta Draco kezét.
A férfi értetlenül nézett rá, majd a kezére pillantott.
– Mégis mit sajnálsz? Nem te tehetsz róla, te is csak egy áldozat vagy – értetlenkedett.
– De mégiscsak az apád…
– Már mondtam, én eltemettem az apámat évekkel ezelőtt. Az ott, nem az apám, és igazából sohasem volt az. Szeretném, ha többé ez a téma nem kerülne elő. Persleust sokkal inkább tekintem az apámnak, mint azt az emberi roncsot – felelte csöndesen. Perselus egy szót sem szólt, csak némán a másik vállára tette kezét, ezzel is kifejezve azt a furcsa kapcsolatot, mely kettejük közt fönnállt.
Hermione csak most kezdte megérteni, hogy az iskolás éveik alatt, miért védte Perselus állandóan Dracót. Persze volt benne része annak is, hogy játszania kellett a szerepét. Viszont nagyobb részben ez lehetett az oka. A szeretet, ami összekötötte őket, akár egy apát és a fiát.
– Na én megyek, megviszem a híreket – vakarta meg fejét a szőke férfi.
– Rendben, de karácsonykor várlak titeket a birtokon, ne felejtsd el! – emlékeztette Perselus.
– Hogy is felejthetném, a gyerekek már most rágják a fülem érte – mosolyodott el Draco, majd olyan laza testtartással, amennyire csak bírt, szépen kisétált a helyiségből. Rengeteg újságíró támadta le egyszerre, de ő senkinek sem mondott semmit. Végül Harry sietett a segítségére, és menekítette ki őt az egyre sokasodó piócák karmai közül.
– Talán nekünk is menni kéne – jelent meg hirtelen Minerva.
– Igen, nem ártana – bólintott rá Hermione.
Ahogy elindultak a tömeg nekik is majdnem nekik esett. Perselus önkénytelenül fogta meg a nő kezét, és húzta magához közelebb. Tudta, hogy ez a tolakodás mennyire rosszul érinti a másikat, így igyekezett a saját testével hárítani a lökdösődő riportereket.
Hermione csak egyet szeretett volna, kijutni onnan, és minél előbb. Viszont azt nagyon élvezte, hogy akadt egy saját bejáratú testőre. Ahogy elérték az első kandallót, Minerva szabályosan belökte őket, és már ott sem voltak.
Az igazgatói irodába kilépve, az első amivel szembesültek, Albus Dumbledore festménye volt, amint sokat sejtetően rájuk vigyorog.
– Gondolom az ügy lezárult – kezdte.
– A végkimenetele nem volt kétséges, Albus, de ezt te is tudod – mondta Piton kissé feszélyezetten, majd óvatosan hátrébb lépett a nőtől. Hermionénak hiányzott a férfi közelsége, így kissé szomorúan konstatálta, hogy ennyi volt a móka mára. Viszlát testőr, Merlin hozott igazgatóhelyettes.
– Hermione, nagyon örülök, hogy már jobban érzed magad, és most már nyugodtabban mozoghatsz a világban – dünnyögte a portré.
– Azért még nem mennék világjáró körútra – tiltakozott a nő.
– Persze, ez érthető…
– Mi most megyünk, de Minerva majd mindent elmesél neked – szólt közbe Perselus és már kifelé terelgette Hermionét. Meg sem várták, hogy Albus elköszönjön, máris csukódott az ajtó és ők lefelé sétáltak a csigalépcsőn.
– Ez hihetetlen – suttogta maga elé a nő.
– Mármint, hogy vége? – kérdezte a férfi.
– Az is, de… még mindig nem nyugodtam meg. Pedig azt hittem, hogy ha kimondják az ítéletet, akkor ismét olyan leszek, mint régen.
Hangja szomorúnak tűnt, és tekintetével a padlót fürkészte. Nem érezte magát nagyobb biztonságban, mint mondjuk pár órával azelőtt. Perselus egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdett viccelődni.
– Merlin mentsen meg a régi Grangertől. Tőle a falra tudtam mászni. Az a sok kérdés – borzongott meg.
Hermione kétkedve nézett a férfira. Nem tudta mire vélni a dolgot.
– Ennyire borzalmas voltam?
– Még annál is rosszabb! Te voltál a tanári kar kedvence, kivéve engem. Engem határozottan bosszantott, hogy okosabb vagy, mint a mardekárosaim. Még ha hollóhátas lettél volna, akkor elfogadom a dolgot, de hogy egy griffendéles lány… – kontrázott rá.
Hermione ezt hallva elmosolyodott.
– Ugye tudod, hogy részben te ösztönöztél arra, hogy többet és többet tanuljak?
– Most csak viccelsz, ugye? – lepődött meg a férfi.
– Nem. Annyira meg akartam neked felelni, hogy állandóan a könyveket bújtam. Viszont bármennyit is tanultam, te sohasem dicsértél meg, sohasem adtál pontot – mondta kissé szomorkásan.
Idő közben leértek az előcsarnokba, így a férfi kissé eltávolodott a másiktól. Nem akarta, hogy már most pletykálni kezdjenek róluk.
– Akaratodon kívül sikerült elérned, hogy mégis veled foglalkozzam. A tanáriban, Albusnál, mindenhol és mindenkor csakis rólad és Harryről beszéltek, és mivel te Harry egyik barátja voltál, így evidens volt, hogy hiába is töröd magad, azzal nálam úgy sem érsz el semmit – mondta könnyedén.
Nathaniel tűnt fel előttük és odasietett a pároshoz. Őt csakhamar követte Matt is.
– Na, mi volt? – faggatóztak a fiúk.
– Malfoy dementor csókot kap – jelentette ki egyszerűen Piton.
Nathaniel elégedetten, míg Matt valamivel visszafogottabban gratulált.
– Jobb lett volna, ha ez az egész meg sem történik. Akkor mindenki élhetné a saját életét – sóhajtott fel végül a nő.
– Hát igen, de gondolj csak bele. Nem ismernéd Matthewt – akadékoskodott Nathan.
– És nem lehetnél majd az anyám – toldotta meg Matt.
– Ez igaz. Apropó, már csak jövő héten lesz iskola, utána megkezdődik a téli szünet. Várjátok már?
– Persze! Karácsony, sok ajándék, fenyőfa, a nagyi portréja és te is! Na meg Matt is odajön, ugye? – lelkendezett Nathaniel.
– Igen, de előtte még el kell látogatnom Franciaországba… - hozakodott elő vele Mione.
Matt kikerekedett szemekkel nézett rá.
– Ezt úgy érted, hogy… már most? Nem mintha nem örülnék neki, csak ez…
– Egy kicsit gyors? – bizonytalanodott el Hermione.
– Igen, vagyis nem! Már én se tudom, de örülök neki. Így legalább nem kell azért aggódnom, hogy hova megyek nyáron, meg ilyenek – hadarta a kisfiú. Hermione bátorítón megsimogatta a fiú fejét, és rámosolygott.
– Ha az én fiam leszel, akkor már nem kell aggódnod semmi miatt – bizonygatta.
– Úgy legyen!
– Azért irigyellek. Párizs tök jó lehet télen – dünnyögte Nathaniel. Perselus értette a célzást, miszerint fia is szívesen elutazna karácsony előtt.
– Ha a következő átváltoztatástan dolgozatod K lesz, akkor meggondolom, hogy elkísérheted-e velünk Mattet – vetette föl az ötletet Perselus. Nathaniel pislogva nézett az apjára.
– Komolyan?
– Szoktam ilyesmivel viccelni? – kérdezte komoly képpel Perselus.
– Nem! De jó! Matt én is megyek! – lelkendezett Nathan, majd együtt eliramodtak vissza a griffendélesek asztalához. Hermione úgy nézett a mellette álló férfira, mint egy kisgyerekre, aki rosszat csinált.
– Most meg mit tettem? – tűnődött félhangosan Piton.
– Ez megvesztegetés…
– Na és? Nem mintha nem lett volna K az a dolgozat, de így talán egy kicsit jobban odateszi majd magát. Amúgy is elkísértünk volna titeket – legyintett Perselus, majd egyet gondolva előresietett a terembe. Hermione hitetlenkedve nézett utána. Fel nem tudta fogni, hogy hogyan lehet ez a férfi ugyan az, aki őt gyerekként tanította. Végül csak megcsóválta a fejét, és elindult ő is utána. Odabent már javában ment a beszélgetés, miszerint Lucius Malfoyon a nap folyamán végrehajtják a dementor csókot.
A mardekárosok közt is erről folyt az eszmecsere. Voltak, akik felháborítónak tartották a dolgot, míg mások – persze csak csöndesen –, egyetértettek az ítélettel. Egyetlen alak volt csak, aki meg sem moccant. Nott meredten nézte az újságot, amit alig fél perce hozott egy bagoly. Nem tudta elhinni. Dühösen pattant föl, és iramodott el a kijárat felé.
Perselus feszülten nézett a fiú után. Mikor meglátta, hogy az hirtelen felpattan, azt hitte rá fog támadni Hermionéra. Az asztal alatt erősen megmarkolta pálcáját, hogy fel tudjon készülni egy esetleges támadásra. Viszont nem történt semmi. A fiú egyszerűen megfutamodott, és ez volt, ami még inkább megijesztette.
Hermione az egészből semmit sem vett észre. Fogadta a kollégák gratulációit, és reménykedett benne, hogy most már egy kissé lenyugszanak a kedélyek.
Kedd lévén Perseluson és Hermionén volt a sor, hogy járőrözzenek. A diákok már tudták, hogy ezen a napon nem volt semmi értelme kiszökdösniük, mivel úgy is rajtakapták őket. Ez a nap sem volt kivétel. Perselus és Hermione sorra fogta meg a mégis kint kószáló gyerekeket. Éjfél körül járt az idő, amikor felfigyeltek néhány fiatalra, akik a csillagvizsgáló felé indultak. A három alsóbb éves fiúról kiderült, hogy mardekárosok.
– Szép, mondhatom. Még ha idősebbek lennétek, akkor meg is érteném, hogy kint mászkáltok, de pont ti – dohogta a férfi.
– Sajnáljuk professzor – mondta az egyik kisfiú.
– Miért mászkáltok ilyenkor a sötétben? – faggatózott Hermione.
– Mi csak… fogadtunk – vont vállat egy másik.
– Fogadás? Másodikos kölykök, és fogadásból kint bóklásznak. Mi jön legközelebb, a Tiltott Rengeteg? – bosszankodott a férfi.
Hermione körbenézett, mert valami nem tetszett neki. A csillagvizsgálóhoz vezető lépcső felől hangokra lett figyelmes. Biztosra vette, hogy a fogadás másik résztvevőit fogja megtalálni.
– Perselus, azt hiszem odafönt még van valaki, megyek, megnézem – mondta a nő, és meg sem várta a férfi válaszát, elindult. Perselus nem tudott rendesen odafigyelni a nőre, mivel a három gyerek egyszerre kezdett el rimánkodni, amikor a büntetőmunka került szóba. Így mikor felpillantott, Hermionénak már csak a hűlt helyét találta.
A boszorkány megszaporázta lépteit, el akarta kapni a kis szabályszegőket, bárkik is legyenek azok. A csillagvizsgáló ajtaján belépve, azonnal fényt varázsolt, és keresni kezdte a rendbontókat. Azonban hiába forgolódott, sehol sem látott senkit. Már fordult volna meg, hogy visszamenjen, amikor valaki megszólította.
– Milyen érzés, sárvérű? – kérdezte egy eléggé idegesnek tűnő fiú. Hermione hirtelen gondolkodni is elfelejtett. Ereiben meghűlt a vér, és a szíve majd kiugrott a helyéről. Nem tudott megszólalni, pedig szeretett volna.
– Mondd csak, jó érzés, hogy már mindenkit elvettél tőlem?! – kezdte hangosabban a fiú. Hermione nagyon lassan fordult meg, és bár a hang alapján tudta, hogy kivel fogja magát szembe találni, mégis megrettent. Nott volt az. A fiú arckifejezése most sokkal jobban hasonlított az apjáéhoz.
– Nott, mégis mit művelsz? – kérdezte reszkető hangon.
– Azt, amit már régen meg kellett volna tennünk… - azzal magához intette Hermione pálcáját. Nem volt nehéz dolga, mivel a nő jóformán még mindig alig tudott mozdulni a rémülettől.
– Hagyd abba… - kezdte a boszorkány, de semmit sem használt.
– Befejezem azt, amit az apám és a bátyám elkezdett, nem fogok szégyent hozni Lucius bácsira – morogta a fiú, majd odalépett Hermionéhoz, aki közben a falig hátrált előle. Már majdnem elérte, amikor hirtelen valami hátra taszította őt. Nott meglepetten nézett a másikra.
– Ez meg mi volt, sárvérű?! - kérdezte üvöltve. Hermione válaszolni akart, de ő sem tudta. Az ajtón kívül már hallották Perselus elkeseredett kiabálását, és próbálkozását, hogy kinyissa azt. A boszorkány csak reménykedett benne, hogy időben sikerül neki.
Nott megpróbált újra közelebb menni hozzá, de ismételten nekiütközött egy akadálynak.
– Micsoda primitív kis trükk… Tehát mugli módszerrel nem megyünk semmire – dohogta a fiú. Hirtelen előrántotta pálcáját.
– Várj! Mégis mire jó ez? – kérdezte elkeseredetten a nő.
– Bosszút állok – felelte a fiú. Közben Hermione az első keze ügyébe akadó tárgyat megragadva nekivágta azt a fiúnak. Semmit sem ért el vele, csak annyit, hogy így az ablak elé tudott sállni. Nem tudta, hogy miben is reménykedett. Egy pillanatig megfordult az agyában, hogy leveti magát a mélybe, de ezt gyorsan elvetette.
– A bosszú nem jó semmire… - felelte a fiúnak. Nott arca gúnyos vigyorba torzult.
– Én jobban fogom magam érezni tőle, a többi pedig nem érdekel – sziszegte dühösen. Idő közben Perselusnak és néhány aurornak, köztük Harryéknek sikerült betörniük az ajtót.
– Nott, dobd el a pálcád, körül vagy véve – utasította Harry.
– Ó! Ennél szebb nem is lehetne, a drágalátos barátaid előtt fogsz megdögleni, milyen szép is az élet – nevetett föl a fiú. Az aurorok semmit sem tehettek, mivel a fiú pálcájával pontosan Hermione szívére mutatott. Ilyen távolságból akár egy kis ártás is végzetes lehetett volna. Nem kockáztathattak.
– Nott, hagyd ezt abba, most össze vagy zavarodva és… - kezdett bele Perselus, de a fiú félbeszakította.
– Maga csak fogja be, áruló! Azt hiszi, hogy nem tudom, mennyire fontos magának ez a sárvérű kis szuka?! Lucius bácsinak igaza volt, maga beleesett ebbe a kis ribancba… - dühöngött.
Hermione szemeiből már kicsordult az első könnycsepp. Nem tudta, hogy miként fog végződni a dolog, de nem akarta elveszíteni a másikat. Látta Perselus szemében a kétségbeesést, a fájdalmat, a rémületet, és ettől még jobban megijedt.
Mi lesz Perselusszal, ha nem leszek. Na és Matt? Vajon Perselus gondoskodik róla? Szegény Nathaniel, ismét… ismét cserbenhagyom… - futott át az agyán.
– Tudják mit? Nem érdemli meg a gyors halált… Ó nem, a halálos átok fog vele végezni. Kivájom a szívét és a földre dobom! Trahere usque! – hallatszott, majd egy halványkék fénycsóva indult el Hermione mellkasa felé.
A következő pillanatban több dolog is történt egyszerre. Amint az átok elhangzott, Perselus rémülten iramodott el előre, míg Harryék kilőttek néhány sóbálvány átkot. Hermione vérfagyasztó sikítást hallatott, majd mindenfelé szétfröccsent a vér.
Néhány pillanatig szinte megállt az idő. Mintha minden megfagyott volna. Perselus félúton térdre rogyott, és megsemmisülten nézte, amint az élettelen test a földre hullik. Néma csönd volt körülötte. Mintha megsüketült volna. Csak a könnyeivel küszködve nézte Hermione vértől maszatos arcát. Hát vége van. Örökre vége…
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Tessék megdolgozni érte! 
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Ez nem érvényes! Most kezdtem el olvasni, erre megölöd Hermionét???
Ez gonoszság! 
Bár mi van, ha nem is Mione halt meg, hanem valaki más, és te csak elhitetted velünk? Na mindegy, abbahagyom a találgatást. Nagyon várom a frisset, remélem, végül beválik az elméletem, és csak szórakoztál velünk.
Hehe :D Csak ki kell nyírnom valakit, és máris itt egy csomó hozzászólás XD Jé mik vannak :D