Az első beszélgetés

Erre a jelenetre érkezett meg Minerva, Nathaniel és egy másik orvos. Hermione vöröslő arccal nézett hol a férfira, hol pedig a hirtelen megjelentekre. Nathan széles vigyorral szaladt oda hozzájuk, és örömét nem leplezve azonnal kombinálni kezdett.

– Apa, miért nem veszed el feleségül Hermionét? – kérdezte a fiúcska, mire a férfi zavarában meg se tudott szólalni.

– Mindig jó látni, ha a fiatalok egymásra találnak – mondta az idős gyógyító.

– Oh, mi nem…

– Mi nagyon nem! – kapálózott Hermione is.

– Semmi gond, elvégre ez csakis magánügy. Ha megengedik bemutatkoznék Dr. Jason Clairwater vagyok, az osztály főgyógyítója. Szíves elnézését kérem Dr. Goldman miatt… Biztosítom, hogy most jó ideig minden lépését felügyelni fogjuk – mondta az öreg.

– Elnézést kérek, hogy ilyen cirkuszt csaptam – válaszolta Hermione.

– Jogos volt a panasza, hiszen a jelek szerint önt félrekezelték. Mindenesetre örülök, hogy találkoztunk kollegina, már sokat hallottunk itt a Mungóban, arról a híres, fiatal francia gyógyítónőről, aki még csak medikaként kifejlesztett egy új bájitalt a csontok összeforrasztására. Charles professzortól, az ön tanárától nagyon sokat hallottunk önről kisasszony – hízelgett az öreg.

– Az érdem nem az enyém, én csak a meglévő kísérletekre építettem – jött zavarba a nő.

– Csak ne szerénykedj! Bár itt még nem kezdték el használni a bájitalt, úgy hallottam, hogy Franciaországban már több mint egy éve használják – taglalta Minerva. Perselus tátott szájjal kapkodta a fejét.

– Na álljunk meg egy pillanatra! Csak nem arról az új bájitalról van szó, a partus insensibilis-ről?

– De igen – suttogta a nő, egyre inkább zavarban érezte magát.

– De ha jól emlékszem, akkor azt valami Jane Watson fedezte föl – akadékoskodott a férfi.

– Professzor, a Jane a középső nevem, a Watson pedig az édesanyám lánykori neve – vallotta be a lány. Piton nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen. Hiszen tudhatta volna, hogy egy ilyen bájitalt, nem akárki találhat fel.

– Erről… még elbeszélgetünk – mondta ellentmondást nem tűrőn. Látszott a férfin, hogy nagyon fel van villanyozva, szinte már-már repült a föld felett.

– Mindenesetre a kisasszonynak még pihenésre van szüksége – szólalt meg hirtelen a gyógyító.

– Jaj, nem mehetnék el innen? – nyafogott.

– Nem hiába mondom, hogy a gyógyítóknál nincs rosszabb beteg. Nézze kedvesem, ha van aki felügyeljen magára pár napig, akkor elmehet – egyezett bele az öreg.

– Én szívesen látlak Hermione, legalább még tudunk beszélgetni egy kicsit – ajánlotta föl Minerva.

– Jó, legyen – sóhajtott föl a nő, majd hátrahanyatlott az ágyra.

A gyógyító még megírta a távozását igazoló iratokat, majd elment. Hermione kisebb nehézségek árán, de sikeresen felöltözött. Nem akarta bevallani, de az egyensúlyérzéke a béka feneke alatt volt. Még mindig szédült, ha fel kellett ülnie, nemhogy felállni. Az első kísérlete, hogy megtegyen pár lépést kudarcba fulladt. Mázlijára Piton ott állt tőle alig fél méterre, így sikerült elkapnia. Minerva aggodalmasan nézte a kettőst.

– Talán mégiscsak maradnod kéne – vetette föl az ötletet.

– Ha nem látsz szívesen, nyugodtan megmondhatod – morogta Hermione, amivel halvány mosolyt csalt Piton arcára.

Nathaniel úgy nézte az apját és Hermionét, mintha a legcsodásabb dolgot látná a világon. Hermione valamiért végig furcsán érezte magát, de nem jött rá, hogy miért. Aztán mikor elértek a hoppanálási ponthoz hirtelen leesett neki, hogy egészen az ágyától kezdve a férfiba karolva sétált el idáig. Nem tudta, hogy ennek most örülnie kéne vagy sem, hiszen egészen azóta a nap óta nem tudta elviselni a férfiak érintését, sem a közelségüket. Most viszont nem érezte rosszul magát, inkább nyugodt volt. Gondolataiba mélyedve fordult a férfi felé, akin semmilyen idegesség vagy feszültség nem látszott, pont úgy, ahogy azokon az idegen férfiakon, akik nem ismerték a múltját. Pedig Piton tudja, sőt látta őt, ennek ellenére nem tűnt úgy, mintha szánakozna fölötte, vagy undorodna tőle.

– Hermione ajánlom, hogy karoljon belém erősen, mert most még rosszabb lesz a hoppanálás – mondta a férfi.

A nő vett egy mély levegőt, majd egyszerűen hozzábújt a másikhoz. Piton szívverése meglódult ettől az aprócska megnyilvánulástól. Mázlija volt, hogy tudott magán uralkodni, különben még elhagyta volna valamijüket az út során.

– Gyerünk, Perselus kísérje be a házba, az emeleten jobbra az első ajtó – mondta Minerva miközben szélesre tárta az ajtót. Hermione botladozva ugyan, de elért a szobáig. Piton úgy vigyázott rá, mintha ő lenne a világ legtörékenyebb porcelánja.

– Röstellem megkérni professzor, de esetleg el tudná hozni a holmimat a panzióból, ahol laktam?

– Persze, semmi gond, hol lakott? – kérdezte gyorsan a férfi kihasználva az alkalmat, hogy elterelheti a figyelmét a nőről.

– A Szárnyas Boszorkányban. Itt van a szobakulcsom, remélem még nem dobták ki a holmim… csak egy bőröndöm van és még igazából ki sem pakoltam – mondta a lány. Piton bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Nathaniel már kint várta, hogy vele tartson.

– Én is veled megyek! Szeretnék venni Hermionénak valami ajándékot – lelkendezte a fiúcska. A férfi megforgatta szemeit, majd bólintott és hoppanált a fiával az Abszol útra. A fogadós boszorkány a legnagyobb megkönnyebbüléssel hallotta, hogy Hermionénak nem esett semmi baja. Fölkísérte Pitont és a fiát a szobába, majd magukra hagyta őket.

– Hát nem hozott sok mindent – állapította meg Nathan a kisebb bőröndöt látva.

– Nem hosszútávra jött, ez érthető – dörmögte Piton, majd előkerítette a nő tisztasági csomagját a fürdőből. Közben Nathaniel beletette a bőröndbe a földön árválkodó papucsot. Mikor Piton is mellé tette szerzeményét szeme megakadt valamin. Egy fénykép volt, rajta a négy év körüli fiával, és Hermionéval. Tétován vette elő a képet. Nathan észrevéve a képet és felkiáltott.

– Jé! Ez nekem is megvan! Tudod, ez van kitéve a szobámban – magyarázta lelkesen a fiúcska.

– Igen, tudom… én csináltam, de nem gondoltam volna, hogy még megvan neki – suttogta alig hallhatóan. Végül elpakoltak és nekivágtak az utcának, hogy kerítsenek valami ajándékot a nőnek.

– Szerinted minek örülne? – érdeklődött Nathan.

– Amennyire a régi időkből ismerem, egy könyvnek biztosan – húzta el a száját a férfi.

– Oké, akkor menjünk be a könyvesboltba! – csapta össze a kezét a kisfiú, majd előreszaladt.

Piton mióta egyedül maradt fiával, rá kellett jönnie, hogy legyen bármilyen szigorú vagy mogorva azzal semmit sem ér el fiánál. A gyerek fáradhatatlanul optimista volt, így jól ellensúlyozta a férfi pesszimista kisugárzását.

Kisebb keresgélés után Nathan előkerített egy könyvet a Roxfort története legújabb kiadásából.

– Ezt most magadnak veszed, vagy Hermionénak? – kérdezte kétkedve fiát.

– Hát persze, hogy neki! – vágta rá a fiúcska, de arcán huncut mosoly ült. Piton megcsóválta a fejét és ő is letett valamit a pultra, hogy kifizesse.

– Réges-rég elveszett gyógymódok – olvasta el a fiú a címet.

– Úgy vélem ennek több hasznát veszi, mint a Roxfort történetének – taglalta a férfi.

– Aha, és ezt magadnak veszed vagy neki? – kérdezte pimaszul a fiúcska, majd szélesen az apjára vigyorgott, aki csak lemondón megcsóválta a fejét.

Fél órával azután, hogy elmentek már vissza is tértek. Minerva tekintetétől kísérve sétáltak föl a lépcsőn, majd a férfi bekopogott az ajtón.

– Szabad – szólt ki Hermione, mire mind a ketten bementek hozzá.

– Meghoztuk a csomagot, és elrendeztem a szállását. Vettem a bátorságot és lemondtam a további szobafoglalását – jegyezte meg Piton miközben letette a bőröndöt.

– Köszönöm szépen – hálálkodott Hermione. Nathaniel hirtelen elé állt és vigyorogva nézett rá.

– Hoztam neked valamit, amiért visszajöttél – mondta a fiú, majd átadta a könyvet. Hermione kacagva nyitotta ki a vaskos kötetet.

– Hű, a Roxfort története, sohasem lehet megunni – mosolyogta, majd adott a fiúcskának két puszit.

– Tetszik? – kérdezte Nathan.

– Nagyon tetszik, köszönöm szépen. – Piton zavartan ácsorgott tőlük fél méterre. Egyik lábáról a másikra helyezte testsúlyát, ami a nőnek is feltűnt.

– Valami gond van, professzor? – érdeklődött.

– Öhm… én is hoztam valamit… - nyújtotta át a könyvet. Hermione meglepetten nézte a könyvet.

– Én, nem is tudom, hogy mit mondjak… köszönöm szépen, bár bevallom, nem tudom, hogy miért kaptam – suttogta a lány a könnyeivel küzdve.

Piton egyre inkább feszélyezve érezte magát.

– Nos, csak szeretném megköszönni, hogy megmentette a fiam életét – hadarta.

– Ez csak természetes volt – suttogta a nő.

– Ilyenkor nem kéne puszit adni a másiknak? – kérdezte Nathaniel tettetett nemtörődömséggel.

– Nem hiszem, hogy Hermione örülne egy puszinak tőlem… - tiltakozott a férfi, de arcán furcsa rózsaszínes pír jelent meg.

Hermione nem bírt ellenállni a kísértésnek.

– Csak itt, csak most és csakis önnek professzor – intette oda magához a nő, mire a férfi kelletlenül odahajolt. Hermione pedig egy puszit adott a férfi arcára. Már volt erre példa, alig hat évvel ezelőtt, és most újra megtörtént. Hermione Granger, az ex-griffendéles megpuszilja a Mardekár ház fejét. Minden lány rémálmát váltva ezzel valóra. A meghitt hangulatot Minerva zavarta meg.

– Hermione, nemsokára készen van a leves…

– De nem vagyok éhes – mondta a nő.

– Ne butáskodj, hiszen majdnem csont és bőr vagy! Már az iskolában sem ettél túl sokat, de ahogy téged ismerlek, amíg az akadémiára jártál jó, ha a napi egyszeri étkezést betartottad – morogta az idős boszorkány.

– Mi nem is zavarunk tovább – kezdett el kihátrálni Piton, de a fiának más volt a véleménye.

– Apa, hagy maradjak itt a nagyinál, kérlek – nyivákolt a fiúcska, mire Piton észhez tért.

– Ha így nyávogsz már biztos, hogy hazajössz.

– Oké… légyszi, hagy maradjak, elvégre Hermione csak látogatóba jött, képes lennél elszakítani tőle erre a pár napra is? – kezdett bele a fiúcska.

– Még mindig nem érted el a kellő hatást – morogta a férfi.

– Jól van! Itt akarok maradni, hogy Hermione mellett lehessek, háta meg tudom győzni, hogy maradjon, így jó? – morogta a fiú. Piton elmosolyodott.

– Minerva, maradhat? – kérdezte a boszorkánytól.

– Hát legyen, tudod, hogy olyan mintha az unokám lenne – mondta a nő.

– Akkor maradhatsz, de viselkedj, és ha csak egy rossz szót hallok felőled, akkor az első évedet a Roxfortban büntetőmunkával fogod kezdeni – fenyegetőzött a férfi.

– Jó leszek! – esküdözött a fiú.

– Jól van, hozok neked néhány holmit – mondta még a férfi, majd elviharzott. Közben Minerva is elhagyta a szobát magára hagyva Hermionét és Nathanielt. A nő az ágytámlának döntötte hátát, miközben a fiúcska az ágya szélén ült és őt figyelte.

– Mit nézel? – kérdezte zavartan Hermione.

– Csak, hogy milyen szép vagy – árulta el a fiú.

– Köszönöm, te is nagyon helyes vagy, és sokat nőttél – dicsérte meg őt.

– Tudom, Harry bácsiék mindig mondják, hogy hála az égnek nem apámra ütöttem – mesélte vidáman.

– Hé! Apád nem is csúnya! Bár tény, hogy nem egy modell típus, de van kisugárzása, én azt mondanám rá, hogy igazán karizmatikus és férfias – taglalta Hermione.

Nathaniel ezt hallva harsányan felkacagott.

– Hát ez jó! Apára nem szoktak ilyet mondani… szerintem, ha megtudná tuti elvörösödne – vigyorogta a fiú.

– Ha megteszed örök harag – fenyegetőzött a nő.

Minerva nem akart zavarni, így csak akkor vitte föl az ételt mikor a páros már nem beszélgetett.

– Hermione drágám, itt egy kis leves. Ez igazán nem sok, tessék megenni – mondta anyáskodón. Hermione felsóhajtott és lassan elkezdte kanalazni a levest.

Minerva sok mindent szeretett volna megbeszélni a fiatal nővel, de valahogy olyan érzése volt, hogy most jobb lesz, ha csak Nathan marad a közelében. Lassacskán kisomfordált a szobából, de azért nem ment túl messzire, hogy hallja miről folyik odabent a diskurzus.

Pár perces hallgatás után Nathan szólalt meg. Hangja nyugodt, de mégis szomorú volt.

– Miért kellett elmenned? – kérdezte suttogva. Hermione kezében megállt a kanál és a fiúra kapta tekintetét.

– Ez elég bonyolult – próbált meg terelni a nő.

– Egyszer hallottam Harry bácsiéktól… vagyis kihallgattam őket. Szóval azt mondták, hogy megölték a családod és téged nagyon megkínoztak – mondta zavartan a fiú. Hermione nem tudta, hogy mennyit tudhat múltjáról a fiúcska. Szeretett volna elmenekülni, hogy ne kelljen felidéznie a történteket.

– Ez igaz – mondta röviden. Már tényleg nem volt étvágya, így a tálcát letette az éjjeliszekrényre.

– Cruciatust használtak? – kérdezte kíváncsian a fiú.

– Te honnan tudsz arról az átokról? – lepődött meg a nő.

– Hát… apának ne áruld el, de mikor nem figyel oda, elolvasom az újságokat, és találtam néhány régi könyvet a padláson. Tudod, apa nem sokat mesél a múltról. Azt sem szereti, ha a sötét jegyet nézegetem a karján – mesélte szomorúan. Közben a bejárati ajtó halkan kattant, de mivel semmi jelét nem hallották, hogy bárki is lenne a házban azt hitték Minerva kiment az udvarra. Tévedtek. Már nem csak az idős boszorkány, de Perselus is a lépcső alján hallgatózott. Az igazgatónő csöndre intette a férfit, mire az felvont szemöldökkel nézett rá.

– Érthető, hogy édesapád nem szeret az ilyesmikről beszélni. Nagyon csúnya dolgok voltak a háború alatt. Sajnos neki is kellett csinálnia néhány nagyon csúnya dolgot – mondta zavartan Hermione.

– Igen… tudom, hogy embert is ölt – mondta színtelen hangon a fiú.

– És ez téged nem zavar? – kérdezte döbbenten Mione.

– Kicsit ijesztő, de tudom, hogy apa jó ember. Harry és Ron bácsi mesélte, hogy mit kellett tennie a háború alatt, azt is, hogy meg kellett ölnie néhány embert, és azt is, hogy ez mennyire nehéz volt neki – mesélte a fiú.

Piton úgy volt vele, hogy fölmegy és közbeavatkozik, de Minerva megállította.

– Én is csináltam szörnyűségeket, ahogy Harryék és Ronék is. A különbség ott kezdődik az átkok és cselekedetek között, hogy az miért tesszük. Azért, hogy rosszindulatból ártsunk, fájdalmat akarjunk okozni, vagy életet mentsünk…

– Tudom és megértem. Szóval akkor téged is a Cruciatusszal kínoztak? – kérdezte meg ismét a fiú.

Hermione megmerevedett. Még mindig élénken élt emlékeiben az a szörnyű nap.

– Igen… - mondta halkan.

– Azt mondják, nagyon fáj – dünnyögte Nathan. Piton odalent már a fogait csikorgatta.

– Szörnyű, mintha tűzzel-vassal égetnének, és az izmaid begörcsölnének. Mindened fáj… de mégis van ennél rosszabb – csúszott ki a nő száján, de már átkozta magát érte.

– Fú, ennél rosszabb?! Ugyan mi lehet az? – értetlenkedett a fiú.

– Nem… csak fizikailag lehet bántani valakit, de lelkileg is… a szüleimet előttem kínozták meg, majd végeztek velük – mondta elhaló hangon Hermione. Szeretett volna sírni, de nem akart a gyerek előtt.

– Sajnálom – suttogta a fiúcska.

– Nem te tehetsz róla – mondta reflexből a nő.

– De állítólag anyám is halálfaló volt – suttogta a gyerek.

– Ez igaz, de ne utáld őt azért. Megfizetett a tetteiért… - mondta kedvesen a nő, majd megsimogatta a fiú fejét.

– Mindegy is… Már nem emlékszem rá – mondta gyorsan Nathan.

– Még kicsi voltál – jegyezte meg Hermione.

– Nem ezért. Ugyanolyan kicsi voltam, mikor téged megismertelek, de rád emlékszem!

– Ez igaz…

– De, akkor a szüleid és a cruciatus miatt mentél el? Ez nem bírtad elfelejteni, ha itt voltál? – kérdezte a fiú.

Hermione elgondolkodott, hogy mondjon-e még valamit, majd válaszolt.

– Más átkokat is használtak… - mondta végül.

– Fú, és miket? – faggatózott a fiúcska, de már teljesen odakuporodott a nő mellé.

– Hüm… volt késátok, perzselő átok és persze a mugli erőszak – mondta a nő, de igazán bele

se gondolt, hogy mi hagyta el a száját. Nathaniel felpattant mellőle és kikerekedett szemekkel nézett rá.

– Erőszak?! – kérdezte cincogó hangon.

Hermione elsápadt. Már végképp nem tudta, hogy mit mondjon a fiúnak és hogy mennyit. Minerva odalent lehajtotta a fejét, Piton keze pedig ökölbe szorult.

– Nos… mit tudsz erről pontosan? Bár én most főleg a verésre gondoltam – hadarta a nő.

– Hát azt is hallottam egyezer…

– Te nagyon szeretsz hallgatózni! A hallgatózás csúnya szokás – dorgálta meg Hermione elővéve szigorú oldalát.

– Tudom… de mivel nekem soha senki nem mond semmit – vont vállat a fiú.

– Jól van, essünk túl rajta, mit tudsz az erőszakról – nyögött föl a nő. Egyetlen porcikája sem akarta ezt a beszélgetést.

– Hát, úgy két éve láttam Mr. Weasley két kutyáját amint éppen… szóval kiskutyákat csináltak és elkezdtem kérdezősködni, hogy mégis miért van egyik kutya a másikon. Ő meg elmondta, hogy egy fiú és egy lány, ha így tesz, akkor kisbabájuk lesz… mármint az állatok csak azért csinálnak így, hogy utódjuk legyen. Aztán eszembe jutott, hogy akkor az emberek is így tesznek-e… Szóval ő azt mondta, hogy erről majd akkor mesél, ha idősebb leszek és érjem be most annyival, amit elmond – mesélte gyorsan a fiú.

– És mit mondott? – kerekedett ki a nő szeme.

– Hogy az emberek nem csak azért csinálnak ilyesmit, hogy gyerekük legyen, hanem hogy… - itt elakadt. Hermione erősen gondolkozott, hogy hogyan húzza ki a fiút a slamasztikából.

– Azért csinálnak ilyesmit, mert ez boldogsággal tölti el őket… - fejezte be a nő.

Nathaniel bólintott és elkezdett nevetni.

– Hát, ha ettől boldogok lesznek apámnak is kéne csinálnia – csúszott ki a száján nevetve. Hermione hirtelen felkacagott és már a könnye is kicsordult a nevetéstől. Persze Piton legszívesebben megfojtotta volna fiát, amiért ilyeneket mond.

– Nathan szerintem édesapád nem örülne, ha ilyesmit mondanál neki – mondta a fiúnak csöndesen a nő.

– Oké… na tehát az emberek azért csinálnak ilyesmit, hogy babájuk legyen vagy boldogok legyenek, és akkor itt jön az erőszak… hogy a lány nem akar a fiúval lenni és… - A fiú megvakarta a fejét. Hermione vett egy mély levegőt és folytatta.

– Ha egy nő nem akar együtt lenni úgy egy férfival, de az rákényszeríti magát, az erőszak. Ez… egyáltalán nem kellemes dolog, sem lelkileg, sem pedig testileg, még akkor sem, ha ezt csak egy férfi teszi a nővel – harapta be a szája szélét Hermione.

Perselus nem bírta tovább és tett néhány lépést a lépcsőn fölfelé, de amit hallott megállásra késztette.

– Tehát többen erőszakoskodtak veled? Ez borzalmas – nyögött föl a fiú.

– Igen… ezért van, hogy nem igazán szeretem, ha bárki ölelget vagy puszit ad… – magyarázkodott Hermione.

Nathaniel szeme megvillant és azonnal közbevágott.

– De apa puszijától nem volt semmi bajod meg az enyémtől se – akadékoskodott a fiú.

– Te kisfiú vagy és ismerlek egészen pici korodtól. Te voltál az, aki miatt nem lett belőlem zombi… - mondta Hermione halvány mosollyal az arcán. Pitont eléggé izgatta, hogy vajon róla mit fog mondani a nő, így tétován Minervára nézett, aki csak gúnyosan elmosolyodott.

– Na és apa?

– Hát… ez tudod tényleg furcsa… apáddal nem érzem magam kényelmetlenül. Lehet azért, mert akkor ő hozott ki a házból – húzta el a száját a nő.

– Hogy történt? – faggatózott tovább a fiú.

– Jól van, elmesélem, de utána pihenek egy kicsit… Tehát, az egész szörnyűségnek mikor vége volt, jöttek Harryék, de elkéstek. A szobában ahol voltam még két halálfaló volt. Őket Harryék elkábították és később dementorcsókot kaptak. A bajom főleg akkor kezdődött, mikor láttam a két legjobb barátom tekintetét. Harry és Ron megálltak tőlem úgy két méterre és úgy néztek engem mintha a világ legborzalmasabb lénye lennék. A ruhám elszakadt, ezernyi sebből véreztem és koszos voltam. Annyira fájt mindenem, hogy mordulni se tudtam és csak néztem a döbbent tekintetüket… ez jobban fájt, mint a kínzás amin átmentem. Hogy ott álltak és ahelyett, hogy gyorsan eltakartak volna, hogy más ne lásson így, nem tettek semmit. Aztán jött édesapád, pár másodperccel később. Persze nekem hosszú óráknak tűnt a dolog. Ő amint rám nézett odasietett, letérdelt mellém, és rám terítette a talárját. Beszélt hozzám, mintha nem lenne semmi gond… és én hinni akartam neki, de továbbra is láttam a barátaim rémült tekintetét. Aztán a professzor fölemelt és kihozott a házból. Minden Rendtag sajnálkozva nézett rám, vagy elfordította a pillantását, de ez nem használt. Én csak azt akartam, hogy minden a régi legyen… Mrs Weasley látta el a sérüléseim, de bárcsak inkább apád tette volna… - fejezte be halkan a nő. Piton értetlenül nézett a falra, majd Minervára, aki vállat vont.

– Miért? Miért lett volna jobb, ha apu lát el?

– Nem is tudom… Az nem zavart volna, ha ő látja a sérüléseimet, mert már látta, de mégsem nézett rám másként. Azóta is ugyanúgy kezel – felelte végül a nő, majd elmosolyodott.

– Akkor nem viselkedik máshogy veled, de Harry bácsiék igen és ezért mentél el?

– Részben igen. Viszont azért apád mégis csak változott, de nem csak velem szemben. Gondolom azért is viselkedett velem türelmesebben ami történt, de nem éreztette hogy sajnálna és ez jó volt. Tulajdonképen hálával tartozom neki, amiért nem valami nyomorékként kezelt – taglalta a nő. Közben Nathaniel szorosan odabújt mellé. Piton úgy érezte ideje megjelennie.

– Minerva megjöttem! – kiáltotta el magát, majd felviharzott az emeletre. A látvány meglepte, fia ott feküdt a nő mellett teljes nyugalomban. A jelenet annyira természetes és mégis furcsa volt a férfi számára.

– Szia apa – köszönt rá a fiú. Piton fölemelt egy táskát, majd letette az ajtóba.

– Itt a holmid – mondta röviden.

– Köszönöm.

– Én most megyek, majd holnap benézek. Legyél jó – morogta a férfi feszülten és indulni készült, de fia megállította. Nathan felpattant és megölelte az apját.

– Puszit is kérek – követelte a fiú, mire a férfi zavartan hajolt le hozzá és nyomott egy puszit a homlokára. Nem szokott hozzá, hogy mások előtt ennyire normálisan viselkedjen. Zavarban volt, főleg azok után, hogy a nő miket mondott róla.

– Megyek. Viszlát Hermione, szia fiam – köszönt el és ismét elviharzott.

Minerva a konyhában várt rá. Nem mondott semmit, de a tekintete felért egy órás beolvasással. Piton nem bírta, menekülni akart. Kilépett az ajtón és dehoppanált.

<<      >>

Súgó 2 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.10.05. 16:22 mzperx szeretem ha Piton sorsa szívszorító, az mélyen belém tud markolni és bele tudom képzelni magam a fájdalmába, amit persze elrejt. vhogy nekem ez a legszimpatikusabb a karakterében a néma panaszkodás nélküli szenvedés Válasz: Tökéletesen igazad van! Én is ezt imádom benne annyira :D ezek szerint sikerült elkapnom a fonalat XD

2011.10.03. 19:41 anei Szegény Hermione! Perselus igazán szimpatikus.  Köszi a frisseket és várom a folytatást! Válasz: Igen Piton ebben a történetben egy kissé OOC, talán túlzottan is kedves és türelmes, de azért szerintem nem lett olyna rossz :P