Mindennapok
A maradék két nap ami a bálig volt,villámgyorsan elszállt. Aurora folyamatosan a könyveket bújta, vagy jegyzetelt a laborban, mikor Perselus a bájitalt készítette. A Sirius általi kinyilatkoztatásnak senki nem kerített nagy feneket, ami miatt a férfi igazán hálás volt. Másnap legnagyobb sajnálatára mindenre emlékezett. Azt várta, hogy a többiek majd előhozakodnak vele, de nem ez történt. Inkább átsiklottak a dolog fölött, és egyezményesen meg nem történtnek tekintették.
Lucius még mindig a szobában kuksolt, de jó dolognak volt tekinthető, hogy amikor csak lehetett, a fiával foglalkozott. A kis Draco szinte hihetetlen gyorsasággal fejlődött.
– Na, mondd szépen, hova kerül az én nagy fiam, mikor iskolába kerül? – kérdezte tőle Lucius. Draco mosolyogva felpillantott rá, majd kissé babanyelven, de közölte válaszát.
– Maldekál! – lelkendezett a kicsi, mire Lucius felkapta és megpörgette.
– Pontosan! Nekem van a legokosabb és legszebb kisfiam a világon – mosolygott rá a gyerekre. Narcissa mindig meghatódva figyelte az ilyen jeleneteket. Ő éppen azzal volt elfoglalva, hogy becsomagolja az ajándékokat. Ezt máskor mindig a manók végezték helyette, de most ragaszkodott hozzá, hogy ő csinálja. Szerette a Malfoy életet, hiszen mindene megvolt, ami csak lehetett, de ugyanakkor semmije sem volt. Az életéből mindig kimaradtak az ilyen dolgok, mint a vásárlás és a munka… de mióta itt vannak, egyre jobban kezdett belejönni. A lakrészhez egy kis konyha is tartozott, így rendre előfordult, hogy nekiállt sütni mindenféle süteményeket. Lucius eleinte kétkedve figyelte a nő ténykedését, és mindig emlékeztette rá, hogy neki nem kell ilyeneket csinálnia. Persze Cissy szembeszállt vele, és megvédte magát. Ez is egy olyan dolog volt, amit Malfoy feleségként már majdnem elfelejtett. Nem mindig azt tenni, amit a férj parancsol.
– Malfoy hercegek, asztalhoz, készen van a sütemény… - kiáltotta el magát, mire Licius odasétált fiával együtt. Ekkor az ajándékok már eltűntek, így nem volt meg a veszély, hogy kiderüljön, ki milyen ajándékot is kap.
– Szütiiii – vinnyogta Draco, tapsikolva örömében.
– Remélem, hogy jól sikerült – kezdett bele kissé bizonytalanul a nő. Lucius elvett egy szeletet a csokis süteményből és beleharapott. Draco az ölében ült, és két kezecskéjével a sütemény felé nyújtózkodott.
– Djaco isz! – heveskedett, mire Cissy elé tolt egy kisebb szeletet. A kisfiú két kezével megragadta, és egyszerre akarta betömni az összes süteményt a szájába. Cissy kíváncsian várta a bírálatot.
– Milyen? Finom? – Lucius rápillantott a nőre, majd bekapta az utolsó falatot is.
– Kérek még egyet – jelentette ki, mire Cissy elmosolyodott. Ahogy a nő odasétált a süteménnyel, férje megragadta és megcsókolta. Narcissa meglepődött, de örült a férfi megnyilvánulásának. Mikor elengedte, végül csak mondott pár szót a süteményről is.
– Tökéletes lett, de te még tökéletesebb vagy – mondta neki, majd beleharapott az újabb szelet süteménybe. Az igazgató eddig mindig tapintatosan érdeklődött Lucius állapota felől, de mint várható volt, egyszer felteszi neki a kérdést miszerint:
– Hallottam, hogy délelőtt itt volt az igazgató – szólalt meg hirtelen Cissy. Lucius arcáról eltűnt a mosoly, és helyét valamiféle rettegés vette át.
– Mit hallottál még? – kérdezte visszafojtott hangon.
– Nem sokat, csak azt, hogy itt volt és a „munkádról” beszéltetek… - suttogta a nő, miközben elpakolta a sütemény maradékát. Nem sürgette férjét, ami a munkát illeti, de már igazán szeretett volna vele kimenni a szabad levegőre. Draco is egyre jobban hiányolta apját odakint.
– Nem tudom… - szólalt meg hirtelen a férfi. Felesége leült a mellette lévő székre, és bátorítón rámosolygott.
– Lucius, ha nem akarsz nekik szakkört tartani, nem muszáj… - kezdett bele a nő, de férje leintette.
– Nem erről van szó… szeretnék, de… most nézz rám! Bármelyik diák rám néz, majd szörnyülködni fog, és azonnal elkezdenek fecsegni… - morogta Lucius.
– Te pedig eloszlatod a pletykákat – jelentette ki Cissy.
– Mégis hogyan? – háborodott föl a férfi.
– Úgy, hogy elmondod az igazat… Kémkedtél Vol… Voldemort ellen… - kezdett bele a nő, és maga is meglepődött, hogy kimondta a nevet. Férje kissé elsápadt, majd nagyot nyelt.
– De ha ez a többi aranyvérű fülébe jut… - Cissy mérgesen felpattant.
– A fene essen az aranyvérbe! Mennyi szenvedést okozott már az embereknek. Embereknek, Lucius! Mindegy, hogy milyen vérűek… mind emberek vagyunk. Te nem vagy nyugodtabb, hogy nem kell elé állnod és teljesíteni a parancsait? Én örülök. Most, ha az emberek közé megyek nem úgy néznek rám, mint az aranyvérmániás és pöffeszkedő Malfoy feleségre, hanem mint egy fiatal nőre, egy anyára, egy feleségre. Végre normálisnak érzem magam… olyannak, amilyennek még sohasem. Az emberek nem fordulnak el, és nem félnek, ha meglátnak. Még a testvérem… Aurora is felkeresett a minap, és olyan jól elbeszélgettünk. Sirius, Lily, Perselus, Pomona, Poppy és a többiek… mind hétköznapi emberként tekintenek rám. Nem úgy, mint egy aranyvérű „hercegnőre” – hadarta a nő olyan átéléssel, amitől Lucius álla leesett.
– Te jól érzed magad… így? – lepődött meg. Narcissa bólintott. Valóban, felesége sokkal jobb színben volt mint ezelőtt, és az életkedve is ugrásszerűen megnőtt.
– Szeretem azt, hogy dolgozhatok, hogy gyógyíthatok… imádok nektek finomakat készíteni, vagy olyan dolgokat csinálni, amiket a manók végeztek eddig. Ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretném visszakapni a házunkat és a manóinkat, de ha eljön az idő… szeretnék tanulni, Lucius. Szeretnék hivatásos gyógyító lenni – jelentette ki hirtelen. A férfi meglepődött, de lassan bólintott.
– Hát… rendben. Felőlem tanulhatsz… - Cissy teljesen ledöbbent.
– De az azt jelenti, hogy akkor dolgozni is akarok majd… és nem ez az egyetlen. Lucius… szeretnék még több gyereket. Szeretném, ha nyaranta a mi házunkban lennének vendégül látva, hogy a házban szaladgáljanak… hogy a családjaink összejárjanak… - ezt már szinte könnyes szemmel mondta. A férfi nem tudta megállni, letette fiát a földre, és odasétált a nőhöz. Valahogy úgy érezte, a szíve újra életre kel. Hirtelen újra beleszeretett feleségébe. Szorosan magához ölelte őt.
– Minden úgy lesz, ahogy csak akarod… szeretlek – suttogta a nő fülébe. Cissy boldogan felnevetett. Úgy érezte, végre visszakapta azt a férfit, aki annak idején meghódította a szívét.
Lucius – bár nem egyedül – de késő délután végre kimerészkedett a lakrészükből. Perselus sétált vele a folyosón végig, egyenesen az igazgatói iroda felé.
– Dumbledore korrekt, megvédi az embereit. Ha pletykálkodni kezdenek róluk, a saját kezét teszi a tűzbe értük… - magyarázta nyugtatásként Perselus.
– Elhiszem, de akkor is ideges vagyok – morogta Lucius. Többet nem is beszéltek a dologról. Feszülten sétáltak végig a folyosókon. Az egyik sarkon hirtelen belefutottak Bill Weasleybe.
– Hupsz… - csúszott ki a fiú száján, mire Piton megköszörülte a torkát.
– Mr Weasley, miben sántikál? – A fiú, reménykedve abban, hogy ki tudja magát magyarázni, belekezdett egy jó kis hazugságba. Na jó… a jó erős kifejezés volt.
– Hát, az úgy volt, hogy… beszökött az iskolába egy… troll és… szóval… - dadogta a fiú. Lucius érdeklődve nézett rá. A hetedik emeleti folyosón voltak, pont ott, ahol a Szükség Szobájának kell lennie.
– Gyenge – morogta Piton fenyegetőn. Bill felsóhajtott, és nekiállt bevallani az igazat.
– Jó… páran kilógtunk a toronyból előző este, és elloptuk Mr Friccs táncoló troll alakú éjjeli lámpáját. Mi vissza akartuk vinni, de ekkor Eric elejtette, és sehogy sem sikerült rendbe hozni, így rám hárult a feladat, hogy eltüntessem a nyomokat… - Lucius szája sarka megrándult, de igyekezett tartani magát.
– Mr Weasley, bármennyire is egyetértek azzal, hogy annak a förmedvénynek pusztulnia kell, ez attól még lopás… Holnap reggel bocsánatot kérnek Mr Friccstől mindannyian, és egy heti büntetőmunkára jönnek a laborba… Örüljön, hogy én felügyelem a büntetést, és nem Mr Friccs – fejezte be végül Perselus. Bill megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Köszönöm, uram… - A fiú már indult volna, mikor felfigyel Lucius kezére. – Mr Malfoy… igazán büszke lehet magára. Hallottuk, hogy mit vitt véghez, igazán bátor cselekedet volt… - mondta a fiú mosolyogva. – Remélem, amikor már felnőtt leszek, és valami hasonlóban veszek részt, nekem is lesz ilyen király harci sebem, így majd el fogok tudni dicsekedni vele, hogy miket vittem véghez – vigyorogta még mindig teljesen átszellemülten. Perselus megcsóválta a fejét. Egyrészről az mulattatta, hogy Bill olyan áhítattal beszél a harci sérülésekről, Lucius pedig kisebb sokkot kapott.
– Köszönjük, Mr Wealsey, de ha öt másodpercen belül még a folyosón látom, akkor ötven pontot vonok le a házától. Na sipirc… - A fiú, kapcsolva, hogy ennek a fele sem tréfa, futni kezdett egyenesen a torony felé. Lucius még mindig kissé sokkos állapotban fordult oda Perselushoz.
– Hallottad? – értetlenkedett.
– Igen. Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm veled… Hős vagy. A gyerekek szemében inkább a „harci sebeid” nyomnak a latban, a felnőttek körében pedig a tettek. Szokj hozzá, Lucius, a diákok oda lesznek érted. A végzős lányok mind rád fogják csorgatni a nyálukat, a fiúk pedig mind utánozni fognak téged… - Lucius kifújta a benntartott levegőt. Próbálta feldolgozni a hallottakat.
– Hát, majd kiderül… elvégre nem maradhatok örökké a szobában – válaszolta nem túl meggyőzően. Ezután már csak az igazgató várt rájuk, hogy megbeszéljék a szakkör menetét és feladatait. Albus elégedetten tapasztalta, hogy Luciusnak nagyon érdekes ötletei vannak. Úgy egy órás megbeszélés után végre kiszabadultak Albus irodájából, és elindultak vissza a lakrészeik felé.
A másnap délelőtt már a folyosók és a Nagyterem díszítésével telt. A tanárok közül mindenki úgy rohangászott a folyosókon mint pók a falon. Páran a másnapi hazautazást szervezték a diákoknak. Mások arra a pár ott maradó diákra felügyeltek, akik az ünnepekre nem térnek haza. Dumbledore nagy lelkesedéssel lebegtetett néhány ezüst girlandot a Nagyterem mennyezetére. Hagrid pedig a vállára vetve cipelt be egy ezüstfenyőt a terembe.
– Így ni… - mondta a félóriás, miközben döngve letette a nála sokkal nagyobb fenyőfát. Minerva kétkedve nézte a növényt.
– Hagrid, nem lesz ez egy kicsit nagy? – érdeklődött. Ugyanis a fa már majdnem a mennyezetet súrolta.
– Dehogy lesz az! Az a jó, ha minél nagyobb a fa… - vihogta a vadőr a maga mély bömbölő hangján.
– Nos, nem bánom, de ha nem fér ki a tetejére a csúcsdísz, akkor lejjebb kell vágni belőle – adta ki az utasítást Minerva, majd folytatta ellenőrző körútját a kastélyban. A diákok a délelőttöt csomagolással és az esti bál tervezgetésével töltötték. Mindenki a lehető legjobbat akarta kihozni magából estére. A bál igazából csak a végzősekre vonatkozott, és a meghívottjaikra. Az alsóbb évesek csak este tízig maradhattak a Nagyteremben.
Lily kissé fintorogva állt a tükör előtt, miközben azt a ruhát vizsgálta, amit még az ősszel vettek Siriusszal.
– Hát nem tudom… - húzta el a száját. Narcissa érdeklődve figyelte őt.
– Mi a baj a ruhával? Szép az esése, jó az anyaga, és gyönyörű a színe… - jelentette ki a szőke nő. A ruha valóban szép volt, egy gyönyörű mélyvörös estélyi.
– Igen, és pont ez a baj vele… - morogta Lily.
– Ugyan mi baj van azzal, ha egy szép nő fölvesz egy ilyen ruhát? – találgatott Cissy.
– Csak annyi, hogy a szép nő még két hónapja sem lett özvegy… - suttogta Lily. Cissy fölpattant, és átölelte a másikat.
– Jaj, ne haragudj… De figyelj, nem hordhatsz örökké feketét – állapította meg Narcissa.
– Tudom, csak akkor is nehezemre esik fölvenni ezt a ruhát. Olyan, mintha „megcsalnám” Jamest – vallotta be.
– Drágám az nem megcsalás, és nem is jelenti azt, hogy elfelejted őt, ha éled tovább az életed. Csak gondolj bele… ő azt akarná, hogy életed végéig magányos legyél, egyedül élj, és feketében járj? Szerintem nem… Bár nem ismertem őt, nem hiszem, hogy ezt szerette volna… - próbálkozott.
– Tudom, de akkor is nehéz…
– Akkor nézd másként. Ez egy kötelező bál, ami az iskolában betöltött munkakörödbe beletartozik. Ha szeretnéd, ha nem, neked el kell menned, és felügyelned kell a hormontúltengéses kamaszokra – Lily hátrafordult és rámosolygott a másikra.
– Igazad van, de a színével akkor sem vagyok kibékülve – mondta unottan Lily.
– Azon a legkönnyebb változtatni. Egy jó kis színező bűbáj és… - azzal pálcáját rászegezte a ruhára, és az feketévé változott.
– Ezt hogy csináltad? – lepődött meg Lily. - Madame Malkin ruháit nem lehet csak úgy alakítgatni…
– Nem is, de nekem megvan a magam forrása… Felicia, aki a Madame mellett dolgozik, sűrűn készít nekem ruhákat, és eltanultam tőle pár fogást. Persze ez hadititok, nem akarom bajba keverni szegény lányt… - vágta rá gyorsan.
– Nem mondom el senkinek! – tette föl a kezét Lily.
– Na jó, én is megyek. Az igazgató úr megkért, hogy mi is menjünk el, de szerintem Lucius nem fog eljönni… viszont nekem is ott kell lennem legalább az ünnepség elején. Sirius azt mondta, ha nincs más választás, akkor majd ő lesz a párom – vont vállat a nő, aztán sietve elhagyta Lily szobáját.
A saját lakrészükbe érve ott talált Luciust, amint mereven bámul egy dísztalárt, ami a szekrény oldalán lógott.
– Szia, drágám! – szaladt oda hozzá felesége, majd adott neki egy csókot.
– Szia… - morogta a férfi.
– Látom, nincs jókedved – állapította meg a nő. Közben ő is a kikészített ruháját figyelte. - Nem tetszik? – kérdezett rá, miután férje folyamatosan a ruhát fixírozta.
– Nem erről van szó, csak… - kezdett bele Malfoy, de a végén inkább nem mondta végig.
– Lucius, mi a baj? Az, hogy elmegyek a bálra? – A férfi bólintott. – Nem akarod, hogy odamenjek… de miért? Nyugodj meg, Sirius megvédi a „becsületem”, nem kell aggódnod, hogy megszólnak majd az emberek… - hadarta a nő kissé idegesen. Már kezdett elege lenni abból, hogy férje lassan mélyebbre süllyed az önsajnálatban, mint az óriáspolip a kastély melletti tóban.
– Nem az a bajom… én akarlak elkísérni… - suttogta végül a férfi mogorva képpel.
– És mi tart vissza? – kérdezett rá meglepődve a nő.
– Hát… nincs egy normális dísztalárom, ami menne a ruhádhoz… - Cissyből hirtelen kitört a felszabadult nevetés. Férje bosszankodva nézte, ahogy a nő szeméből már a könny is kicsordul. Beletelt néhány percbe, mire Narcissa lehiggadt annyira, hogy tudjon beszélni.
– Bocs… bocsánat… ne haragudj… - esedezett.
– Te is csak kigúnyolsz – sértődött meg a férfi.
– Jaj, dehogy! Csak annyira megdöbbentem, hogy egy ilyen miatt nem akarsz eljönni… - duruzsolta a nő, miközben bemászott Lucius ölébe. Tudta nagyon jól, hogy mivel lehet kiengesztelni férjét, mikor az megharagszik rá valamiért…
Perselus egész nap gyilkos pillantásokkal illetett mindenkit, aki csak rá mert mosolyogni. A diákok messziről elkerülték, a tanárok pedig inkább rá sem néztek. Lily volt az egyetlen, aki nem foglalkozott a másik morcosságával. Miután kikészítette a végleges ruhatárat az estére, lesétált a férfihoz. Kopogtatott, majd egyszerűen besétált Perselushoz anélkül, hogy megvárta volna az engedélyt a belépésre.
– Perselus! – kiáltotta el magát, mire a fürdőszoba felől egy nagy csattanást és szentségelést hallott. Gyorsan odasietett, és kivágta az ajtót. Perselus a padlón ült, és homlokát fogdosta.
– Jesszus! Perselus, mi történt?! – rémült meg a nő. A férfi csak morgott valamit, de nem igazán lehetett érteni, hogy mit. Perselus tiszta víz volt, haja vizesen hullott csupasz vállaira, dereka köré pedig egy törölköző volt csavarva. Lily nem túl feltűnően végigmérte a másikat.
– Tehát, mi történt? – kérdezett rá ismét, miközben fölsegítette a férfit a földről. Perselus szemöldöke felrepedt, és most igencsak vérzett.
– A frászt hoztad rám! Csak annyi történt… - vetette oda nem túl kedvesen, mire a nő szégyenkezve hajtotta le a fejét.
– Ne haragudj… - suttogta Lily. Perselus már bánta, hogy a nővel is olyan mogorva volt, mint mindenki mással.
– Ne haragudj… csak utálom a Karácsonyokat… - válaszolta. Végül odasétált a tükörhöz, hogy megnézze magát. Lily elvette Perselus kezét a homlokáról, csak hogy lássa, mennyire nagy a baj. A férfi szembefordult vele, és kissé hunyorogva nézett rá. Lily elhúzta a száját, ahogy meglátta a nagy dudort a férfi szeme fölött, és a sebet, ami még mindig vérzett.
– Tudok erre egy jó kis bűbájt… - ajánlotta a nő, majd elővette pálcáját, és egy pillanat alatt eltüntette Perselus sérülését. A férfi próbaképen megemelte párszor szemöldökét.
– Azt hiszem, jó lesz – morogta, majd visszanézett a nőre. Lily halványan mosolygott, majd kezével végigsimított Perselus előbbi sérülése helyén. A férfi hirtelen ledermedt, ahogy a nő arca elindult az övé felé. Lily fölágaskodott, és egy puszit nyomott a sebesülés helyére.
– Így már nem is fáj, ugye? – kérdezte mosolyogva. Perselus nagyot nyelt, és tompán bólintott. Szíve olyan gyorsan vert, hogy azt hitte, menten kiugrik a helyéről. Lily érezte azt a furcsa energiát, ami a másik felől árad felé. Tudta, hogy zavarba hozta a másikat, és hogy az most miatta van ilyen állapotban. Tetszett neki, hogy ilyen hatással van Perselusra. Hátrált néhány lépést és elindult kifelé, de mielőtt az ajtóba ért volna hátrafordult és megszólalt.
– Tudod mit? Visszavonom… nem is vagy olyan csontsovány… sőt, pont jó vagy úgy, ahogy vagy – végül kisétált. Perselusnak meg kellett kapaszkodnia a mosdóban, nehogy ismét elvágódjon. Lily bókolt neki… Egy nő megjegyzést tett rá, és nem negatív értelemben. Perselus képére furcsa kábult öröm ült ki, végül nagy nehezen nekiállt készülődni.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Jaj nagyon édes volt ez a kicsi Bill Wealsey, nagyon bátor és szókimondó, Luciusnak pedig hogy leesett az álla.
Perselust pedig mindig üdítő látvány lehet zavarba hozni