Pillanatok
A sötét szobában egy női alak kuporgott a földön. Haja csapzottan leplezte vonásait, arca felpüffedt, szája pedig felrepedt. A ruhái már csak elvétve emlékeztettek régi funkciójukra, most inkább holmi felmosórongynak tűntek. A nő nehezen vette a levegőt, zilált, és arcán könnycsík kúszott végig. Némán sírt, egyetlen hang nélkül. Ekkor az ajtó kinyílt, és egy férfi lépett be rajta. Magas alakja büszkén tornyosult a földön ülő nő fölé. Végignézett rajta, majd leguggolt elé. A nő nem mert a szemébe nézni, szégyellte magát. A férfi egy darabig hallgatott, majd halkan megszólalt.
– Látod, kicsi Bella, így jár az, aki nem azt teszi, amit mondok neki. Hidd el, nekem sem volt túl élvezetes, hogy így kellett téged büntetnem… - letörölt egy könnycseppet a nő arcáról, aki ekkor odakapta fejét.
– Saj… sajnálom… - dadogta. A férfi elhúzta a száját. Ha nem erről a nőről lett volna szó, már régen megölte volna. Na, nem mintha túl sokat számított volna neki érzelmileg, inkább a képességei miatt tartotta fontosnak.
– Azt elhiszem… Bellatrix, csalódtam benned… - a nő közbe akart szólni, de ő leintette. – Hadd fejezzem be! Csalódtam benned, de hajlandó vagyok adni egy újabb esélyt neked. Előre szólok, ha ezután is hibázol, kénytelen leszek veled is azt tenni, mint a többiekkel, és érted igazán kár lenne…
– Köszönöm… - suttogta rekedten a nő. Voldemort önelégülten elvigyorodott, majd magához húzta a nőt és rá nem jellemző módon magához ölelte és ringatni kezdte. Bella szeme kikerekedett, nem értette a dolgot. Ezt a férfi is észrevette, majd elnevette magát.
– Lehet, hogy öregszem? – tette föl az ironikus kérdést inkább magának, mint a nőnek. Bellatrix örült, hogy a mestere megbocsátott neki, annak meg főleg, hogy most a karjaiban lehetett. Még pár percig így ültek, majd Voldemort fölkelt és felhúzta a nőt is.
– Most menj, hozd rendbe magad, kapsz egy nap pihenőt, hogy felépülj, azután ismét várlak, hogy újabb terveket dolgozzunk ki a Főnix Rendjének legyőzésére. – Bella bólintott, és sántikálva kihátrált a szobából.
Voldemort arca elkomorult. Odalépett a kandalló elé, és dühösen bámulta a lángokat. Érezte a bensőjében, hogy valami készül, valami, amiből még baja származhat. Hirtelen ráhajított egy fahasábot a tűzre, mire szikrák kezdtek el pattogni mindenfelé. Az egyik rászállt a férfi kezére egy kis égésnyomot hagyva maga után. Voldemort arca meg se rezzent, csak lesöpörte, és az apró sebet kezdte el figyelni. Már jó ideje nem érzett fájdalmat, ami jó volt, tekintve, hogy így semmilyen sérüléstől nem kellett tartania. Viszont hiányzott is neki az érzés, ez az állapot jó volt a harcok során, de a hétköznapokban csak tompította érzékeit.
– Vajon mióta is tart ez? – gondolkodott el hangosan. Aztán hirtelen bevillant neki minden.
– Az utolsó horcrux… - ez szöget ütött a fejébe. Gyorsan a polcokhoz sietett és levett egy vaskos, régi könyvet, majd fellapozta. Ahogy olvasta arca megmerevedett.
– Hát ezért… - döbbent rá. Lassan összeállt a kép, hogy miért érzi magát másnak, kevesebbnek, mint régen. A horcruxok lassacskán megcsonkították őt. Nagy elhatározásra jutott, eldöntötte, hogy semmiféleképpen nem készít többet, mivel azon akár rajta is veszhet…
– Az nem történhet meg – jelentette ki, majd visszatette a könyvet a helyére, és egy másikat levéve olvasni kezdett.
Eközben a kastélyban már lassan lefekvéshez készülődtek. Luciusék átköltöztek a saját lakrészükbe, amit a férfi eleinte egy kicsit szűkösnek talált, de felesége megrovó pillantásait követően elégségesnek titulált. Lily már teljesen jól volt, így ő is visszatért Harryvel a saját szobájába, hogy szegény Perselus végre egyedül lehessen. Ami Perselust illette, ezt a csöndet és a nyugalmat nagyjából öt percig bírta, majd idegesen járkálni kezdett. Egy ötlettől vezérelve levett egy könyvet a polcról és fellapozta. Az olvasás kész csődnek bizonyult. Nem jutott túl a harmadik soron, mivel gondolatai állandóan egy zöld szemű, vörös hajú nőre terelődtek. Az aznapi események jártak a fejében, vagyis, hogy milyen jó volt átölelni a nőt. Nagyot sóhajtott, és úgy vélte, hogy itt az ideje egy hideg zuhanynak. Bevonult a fürdőszobába, egy kis felfrissülést remélve. Az ötlete nagyjából addig jó is volt, hogy lezuhanyozik, felöltözik, de az utána jövő lefekszik aludni mozzanatnak volt egy hátulütője. A férfi nem akart egyedül lenni ebben az ágyban. Ő Lily mellett akart lenni. Nagyjából húsz percnyi önsanyargató mászkálás után végzetes dologra szánta el magát. Beleszórt egy kis hop-port a kandallóba, és belenézett.
– Lily… Lily, ébren vagy még? – kérdezte suttogva, mire egy álmos hang válaszolt.
– Perselus, valami baj van?
– Öm, nem csak… nem tudtam aludni, és arra gondoltam hogy… - a nő elmosolyodott.
– Hogy alhatnál-e velem?
– Á, dehogy, csak arra, hogy van-e kedved még beszélgetni… de ha már így felhoztad az alvást… - a nő halkan kuncogni kezdett.
– Na, gyere, te óriáscsecsemő… - Piton vigyorogva lépett át a kandallón.
– Először is, nem vagyok csecsemő, másodszor pedig… te mondtad, hogy jöjjek át, nem én…
– védekezett a férfi. Lily leintette, majd felhúzta a takaróját, jelezve hogy a másik fogja be, és másszon oda mellé. Perselus úgy szaladt oda, mint egy kisgyerek a szülei mellé. Nem csak Perselus érezte magát rosszul, mikor egyedül volt, hanem Lily is. Szíve megdobbant, mikor a férfi felkereste őt. Most pedig boldogan simult oda Perselus oldalához. A férfi elmosolyodott, majd átkarolta a nőt. Sokkal nyugodtabbnak érezte magát most, hogy itt volt mellette. A kandallóban még mindig égett a tűz, bevilágítva a szobát.Lily a férfi arcát fürkészte. Perselus egy darabig bírta, majd megszólalt.
– Mit nézel? – Lily pislogott párat, majd megrázta a fejét. Perselus nem feszegette tovább a témát, inkább lehunyta a szemét, és megpróbált aludni. Alig telt el öt perc, Lily végül megszólalt.
– Mi történik velünk? – tette föl a kérdést. Perselus szeme úgy pattant ki, mintha csakis erre a kérdésre várt volna.
– Hogy érted… - tettette, hogy nem érti.
– Tudod… jól érezzük magunkat együtt, együtt alszunk, pedig már egyedül is képes vagyok rá, és… jó ha a közelemben vagy… - Perselus szíve egyre jobban vert.
– Én öööö… nézd, ez kissé bonyolult, szerintem beszéljük meg holnap, ma már késő van hozzá… - Lily felkönyökölt, és durcásan nézett a másikra.
– Perselus Piton, ne tereld a témát! Válaszolj őszintén, mi folyik itt? Mi van kettőnk közt? Mit érzel irántam?! – Perselust kiverte a víz, torka pedig kiszáradt.
– Én nem terelek… na jó, talán igen… Hogy mi folyik itt? Az amit te is említettél, jól érezzük magunkat egymás közelében. Arra, hogy mi van kettőnk közt, szerintem te is tudod a választ…
– Én azt hittem, hogy barátok vagyunk! De ez… ez már lassan több lesz, mármint… úgy értem… - idegesen felült az ágyon, felfedve magát, hogy milyen aprócska hálóinget visel igazából. Perselus pislogva ugyan, de végigmérte a nőt, és alig tudott észhez térni.
– Lily, nem hiszem, hogy túl jó ötlet lenne ezt a beszélgetést folytatni.
– De miért? Tudni akarom! – akaratoskodott tovább a nő. Perselus is felült, majd hátát nekitámasztotta a falnak.
– Lily, nem akarlak elveszíteni, már pedig ennek az lesz a vége…
– Ugyan, miért veszítenél el?! – fakadt ki a nő.
– Tudni akarod? Hát rendben. A múltban, a régi életemben, már azóta szerettelek, mikor először láttalak meg leugrani arról a hintáról – néma csönd lett. Lily értetlenül nézett rá.
– Hogy? – Perselus már bánta, hogy belement ebbe.
– Ne kelljen még egyszer elmondanom, kérlek… ez már így is eléggé kínos mindkettőnknek – Lily vett egy mély levegőt.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy… vagyis mit akarsz mondani? Meddig éreztél így irántam?! – fakadt ki a nő, majd kissé visszavett hangerejéből, mikor a fia mocorogni kezdett. Perselus azon gondolkozott, hogy mit mondjon. Hazudjon, vagy mondja meg az igazat, és végül döntött.
– Egészen a halálomig szerettelek… sohasem felejtettelek el, mindvégig gyászoltalak – lehajtotta fejét. Teljesen esetlennek és védtelennek érezte magát. Lily szája tátva maradt. Nem gondolta volna, hogy a férfinek ilyen mély érzései vannak iránta.
– Ezek szerint még… mindig szeretsz? – Perselus arca megrándult. Fölemelte fejét, és szomorúan a nő szemébe nézett. Lily ott annyi fájdalmat és gyötrelmet látott, mint talán még soha. Ez a férfi azóta szereti őt, mióta megismerték egymást, és sohasem szűnt meg őt szeretni? Számára ez túlságosan sok volt.
– Perselus, én nem is tudom, hogy mit mondjak… annyira sajnálom – a férfi értetlenül nézett rá.
– Ugyan mit sajnálsz?
– Hogy arra kértelek, legyél mellettem, hogy vigasztalj, mikor én valaki más miatt sírok. Fogalmam sem volt róla, kérlek ne haragudj…
– Nem! Számomra ez nem volt gond! Vagyis, kissé kellemetlen volt, de érted… bármit megtettem volna… - arca lassan kezdett elvörösödni. Némán ültek pár percig. Az átható csöndet Perselus rekedtes hangja törte meg.
– Ezért nem akartam, hogy tudd, mert féltem, hogy így ismét elveszítelek. Tudom, hogy „átvertelek”, ne haragudj, kérlek. – Lily hol a férfira nézett, hol pedig kisfiára. Nagyon meglepte az, amit Perselus mondott. Valahol legbelül sejtette a dolgot, de nem akarta elhinni. Az egész annyira abszurdnak tűnt, pláne most! Itt volt, özvegyként, és itt volt Perselus, aki mindvégig kiállt mellette.
– Csak egy kérdésemre válaszolj, de őszintén. Mióta itt vagy és James meghalt, volt olyan, hogy úgy gondoltál rám… ugye érted… - Perselus olyan felháborodott képet vágott, ami már most elég lett volna a nőnek.
– Merlinre! Nem! Lily, nem, dehogy! Lehet, hogy mardekáros voltam, és egy goromba dög vagyok, de tisztelem mások magánéletét és gyászát. Saját tapasztalatból tudom, hogy mennyire szörnyű ez az egész… Még az elején eldöntöttem, hogy veled leszek, segítek neked, de nem úgy! Mikor melletted feküdtem is, akkor sem gondoltam ilyesmikre, van önuralmam, és képes vagyok szétválasztani a barátságot a vonzalomtól… - Lily halványan elmosolyodott.
– Köszönöm… - Perselus ismét csak pislogott.
– Most meg mit?
– Hogy itt vagy nekem. Azt mondod, tudod milyen a gyász, és én elhiszem neked, éppen ezért bízom benned, hogy nem közelednél hozzám hátsó szándékkal még egy ideig… - Perselus szeme megcsillant.
– Mi az hogy „egy ideig”? – Lily elhúzta a száját, és úgy volt vele, hogy ha a férfi vallott, neki sem ártana…
– Szóval, én nem voltam beléd szerelmes, de szerettelek, és nagyon fájt mikor összevesztünk. Azt hiszem, a veszekedésünk miatt jöttem össze Jamesszel, amit még most sem bántam meg, tekintve, hogy van egy gyönyörű kisfiam. Az eszem bármennyire is ellenkezik, kezdek többet érezni irántad puszta barátságnál, de ezt én most még nem akarom – Perselus arcán egy halvány, de boldog mosoly terült szét.
– Ez azt jelenti, hogy idővel talán lenne esélyem? – tette föl a nagy kérdést. Lily elmosolyodott, és összekócolta a férfi haját.
– Te vagy az egyetlen, akit el tudnék képzelni magam mellett James után, csak még nem most. A halála még túl közeli, túl fájdalmas… már attól, hogy ezt bevallottam lelkiismeret furdalásom lett…
– Ne legyen, és csak tudd, én mindig itt leszek neked, barátként vagy egészen másként, de itt leszek. Viszont most azt hiszem, jobb lesz, ha a saját ágyamban alszom, kissé kóvályog a fejem az információktól… - Lily bólintott.
– Megértelek, és még egyszer köszönöm, és bocsánat…
– Nincs mit és nincs miért. Ha szükséged van rám, tudod, hogy hol találsz.
– Igen…
– Nos, akkor jó éjt, holnap a reggelinél találkozunk – mondta a férfi, miközben a kandalló felé hátrált, és sikeresen majdnem elesett egy játékban, amit Harry a földön felejtett.
– Rendben, jó éjt… - köszönt el a nő, folyamatosan a távolodót nézve.
– Akkor, szia… - köszönt el erre az estére véglegesen a férfi.
– Akkor szia… - válaszolta a nő, és bágyadtan nézte, amint Perselus alakját elnyelik a kandallóban felcsapó zöld lángok. Lily felsóhajtott és hátradőlt az ágyban. Boldog volt, hogy Perselus így érez iránta, de bűntudata volt saját maga miatt. Hiszen férjét alig egy hónapja vesztette el. Vagy talán nem is szerette Jamest igazán? Erre a kérdésre megrázta a fejét. Hát persze, hogy szerette… csakhogy ő már nincs itt, és nem is fog visszajönni. Ilyen és ehhez hasonló kérdések közepette nyomta el az álom.
Perselus, kilépve a kandallóján, teli szájjal vigyorgott. Alig tudta elhinni, amit a nő mondott. Hogy később lehet nála esélye, és csak neki! Úgy érezte, menten elrepül. Mintha szárnyai nőttek volna. Szökdécselni támadt kedve, és szinte táncot lejtett a nappaliban. Miután kiörömködte magát, elindult az ágya felé. Kissé rideg volt így a szoba, éppen olyan mint régen. Azonban most volt valamije. Egy halovány ígérete, hogy ez a szoba talán nem lesz mindig ilyen sötét és hideg. Talán lesz valaki, akivel megoszthatja, és aki fényt visz majd az életébe. Ha pedig mégsem jönne össze a dolog, akkor is lesz egy barátja… akire mindig is támaszkodhat majd. Perselus most jutott el arra a megállapításra, hogy örült a halálának abban a másik világban. Igazán örült.
Másnap a reggelinél talán kissé túlságosan is udvariasra vették a formát egymással szemben. Lily csak zavartan mosolygott, Perselus pedig a szokottnál is feszültebben viselkedett. Remus csak a fejét kapkodta kettejük közt, és próbálta kitalálni, hogy mi történhetett. Aztán végül föladta a próbálkozást, de nem véglegesen. Taktikát váltott, és mikor Perselus elment órát tartani, ő egyszerűen letámadta Lilyt.
– Szia. Mesélj csak… - kezdett bele, mire Lily felvonta a szemöldökét.
– Mégis miről? – értetlenkedett a nő.
– Arról, hogy miért vagytok furcsák Perselusszal – Lily megtorpant, és tétován Remusra nézett.
– Nem vagyunk furcsák – tagadta.
– Én nem így látom. Szóval mesélj nekem valamit – erősködött Remus. Lily kezdett ideges lenni.
– Nem értem, hogy miért faggatsz. Ha történt volna valami, az sem tartozna rád – kezdett el veszekedni a nő. Remus eltátotta a száját.
– Én nem számon kérlek, csak kíváncsi vagyok – tiltakozott a férfi.
– Aha, aztán majd szaladsz Siriushoz, hogy árulkodj… - morogta Lily. Remus szomorúan lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, bízol bennem annyira, hogy mások titkát nem adom ki, főleg ha az fontos a számukra… - Lily elhúzta a szája szélét. Nem akarta megbántani a másikat. Csak szerette volna titokban tartani azt, amit tegnap megtudott.
– Na jó, de ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek… - Remus fölemelte kezét, jelezve, hogy megesküszik.
– Bízz bennem.
– Na jó. Tegnap Harryvel visszamentünk a lakrészembe. Már lepihentem, mikor Perselus átszólt, hogy ébren vagyok-e még. Azt mondta nem tudott aludni, így átjött. Már az ágyban feküdtünk, hogy alszunk, mikor kibukott belőlem a kérdés, hogy mi folyik köztük. Ő próbált terelni, de nem hagytam. Aztán bevallotta, hogy szeret… amióta megismert – Remus megpróbált nem teli szájjal vigyorogni.
– Oh, értem… és te erre? – biztatta a nőt, hogy folytassa.
– Hát, meglepődtem, és jólesett, hogy így érez. Tényleg… csak ugye még ott van James, de ha már nem fog fájni a dolog, akkor talán el tudnám képzelni az életem Perselusszal – vallotta be. Remus hirtelen nem szólt semmit. Nem hibáztathatta a nőt az érzései miatt, és valahol egyet is értett vele. Ha van esély az újrakezdésre, akkor azt miért tagadjuk meg magunktól?
– Hát… ez jó hír, azt hiszem – kezdett bele, mire Lily fölkapta a fejét, és döbbenten nézett rá.
– Hogy?
– Ne nézz így, én annak örülök, ha boldog vagy. A barátom vagy, ahogy James is, de ez miatt nem kárhoztathatunk arra, hogy életed hátralevő részében boldogtalan legyél. Ha az a férfi, aki újra boldoggá tesz majd, Perselus lesz, hát egye fene. A mogorva külső alatt tudom, hogy odavan érted, és mindent megtenne, csak hogy boldog legyél. Nekem különben sincs jogom bíráskodni feletted… - hadarta a férfi. Lily meghatódva nézte barátját, majd egyszerűen átölelte.
– Köszönöm… - szipogta.
– Nincs mit, na de nekem órám lesz – vágta rá Remus, majd eliramodott a tanterme felé. Lily kissé magányosnak érezte magát, így eldöntötte, hogy felszabadítja a javasasszonyt az első két órában kisfiától. A Madam mindig automatikusan magával vitte a kicsit, mikor tudta, hogy a nőnek órája lesz, vagy éppen elfoglalt. Így történt ez most is.
A gyengélkedő ajtaján belépve érdekes látvány tárult a szeme elé. Harry az egyik elkülönített sarokban játszadozott néhány építőkockával, míg mellette egy szőke kisfiú nézegetett valamilyen mesekönyvet.
– Á, Lily kedvesem. Szüksége van valamire? – érdeklődött a javasasszony.
– Nem, köszönöm, csak Harryért jöttem, de látom jól érzi magát – jegyezte meg, miközben a gyerekeket figyelte.
– Oh, igen. Narcissa itt volt alig tíz perce, és elvitte a férjének szánt bájitalokat. A kis Draco pedig mikor meglátta Harryt, nem akarta itt hagyni – mesélte el a nő. Lily mosolyogva fordult oda hozzá.
– Hogy van Lucius? – érdeklődött Lily.
– A csontjai összeforrtak, és a felesége szerint már van ereje hisztizni, tehát nagy gond nincsen – Lily kuncogni kezdett.
– Melyik férfi nem szokott hisztizni mikor beteg? Még Jam… - kezdett bele, de elhallgatott. A javasasszony szomorúan sétált oda hozzá.
– Kedvesem, beszélj róla. Ha magadba fojtod, annak nem lesz jó vége. A gyógyuláshoz vezető út egyik feltétele, hogy beszélj a tragédiáról. Mesélj arról, akit elvesztettél, mert csakis így juthatsz túl a történteken – tanácsolta az idősebb nő. Lily felsóhajtott.
– Félek, ha elkezdek beszélni, akkor ismét sírva fakadok – suttogta.
– Emiatt ne aggódj, mindig lesz egy váll, amin kisírhatod magad – biztatta őt.
– De mégis mit mondjak?
– Nem kell most beszélned róla, csak ha valaki fölhozza a témát, ne hátrálj meg. Kezdj el róla beszélni… - ajánlotta.
– Majd megpróbálok – egyezett bele Lily. Még volt bő egy órája, míg tanítania kellett menni.
|
Szia! Nos, én még a Merengőn kezdtem el olvasni a történetedet, és mikor láttam, hogy ott már nem folytatod, átjöttem ide. Meg kell hogy mondjam, nagyon tetszik, és még az sem zavar, hogy Perselus OOC, hiszen most egy félig meddig más életet él Lilyvel, és itt képtelen olyan goromba lenni... Na meg a szereleme él! Nagyon aranyos, ahogy Pers Harryvel olyan... öhm... "gyengéden", apáskodóan bánik (mondhatni ebből Severitus is lesz), na meg ahogy most Lily vallomása után önfeledten vigyorgott.... *ah, olvad a számítógép előtt*! Na szóval, ezzel csak azt akarom mondani, hogy várom a folytatást, nagyon tetszik a történet! :-)
Ui.:Lehet, hogy ostoba kérdés, de miért vannak kitéve azok a cím nélküli "fejezetek"? Csak mert én nem tudok rákattintani. Vagy ez azt jelenti, hogy már csak ennyi van hátra a történetből?