A látomás beteljesül
Antonius keserves sírását elnyelte a sötétség, mely most körbevette. Egyedül érezte magát, hiszen sehol sem találta apját, vagy anyját, akik megvigasztalhatnák. Tudta, hogy a rossz emberek vitték őt magukkal, és hogy a szülei majd eljönnek érte.
Ez kissé megnyugtatta, de nem sokáig. A sötétség egyszer csak megszűnt, s a börtönben világos lett. Merthogy a kicsi rájött, ez egy börtön, koszos falakkal és rácsokkal. Aztán megjelent előtte a gonosz nő.
- Gyere kölyök, valaki látni akar. – a nő arckifejezése olyan utálatot tükrözött, amitől más kicsi biztos menten sírva fakad. Mivel Bella nem akarta cipelni a gyereket, kézen ragadta, s úgy vonszolta végig a folyosókon. A kicsi megtorpant, mihelyst egy hatalmas terembe értek. Ott mindenféle emberek voltak és mind őt nézték. Aztán meglátta az álmaiból ismert csúf férfit.
Bátortalanul a nő mögé akart bújni, de az gúnyosan maga elé tartotta, s lökött rajta egyet, amitől a gyerek a földön kötött ki térdeit fölsebezve. Szemei megteltek könnyekkel, de megpróbálta elfojtani őket. Tudta, ezek az emberek nem szeretik őt, így nem is sajnálják. Voldemort érdeklődve emelkedett föl trónjáról, s odalépett a gyerekhez. Minden csatlósa furcsállta a megnyilvánulást, de nem szóltak.
- Bella, ha még egyszer meglátom, hogy bántod a gyereket, azon nyomban végzek veled. – Hangja hidegen csengett, és a nő hátrált egy lépést.
- De nagyuram, hiszen ő csak egy kis… - A Nagyúr egyetlen pillantása elég volt ahhoz,hogy belé fojtsa a szót.
- Ő lesz a győzelmünk kulcsa, és nem hagyom, hogy megfossz ettől a lehetőségtől! – dörrent föl, majd a fiúcskára nézett. – Nos, úgy vélem mi még nem találkoztunk. Voldemort Nagyúr vagyok, és te? – A gyerek kissé megszeppenten körbepillantott.
- Antonius vagyok, hol van a mamám? – kérdezte a kicsi vékonyka hangján.
- A mamád most nem lehet itt, de ameddig eljön érted, nem hagyom, hogy ez az ostoba Bella néni bántson téged. – Antonius mintha megnyugodott volna. Voldemort felé nyújtotta a kezét, s bár a fiúcska habozott elfogadni, végül mégis megfogta azt.
Felszisszent, amikor fölállt, és csak ekkor vette észre, hogy vérzik a térde. Megütközve nézte lábát, majd segélykérően tekintetét a férfira emelte. Voldemort észrevéve a gyerek zavarát úgy vélte, jó ötlet lenne cselekednie.
- Mindjárt rendbe hozom, amit ez az ügyetlen néni elrontott. – Pár pillanat múlva a gyerek térde ismét épségben volt, s most kézen fogva követte „megmentőjét” a furcsa nagy székhez. Voldemort leült, s Antoniust fölemelve az ölébe ültette.
- Addig is, amíg eljönnek érted, beszélgethetnénk. – A kisfiú mérlegelt, majd bólintott egyet. – Tudod, szeretnék kérdezni valamit. Lehetséges, hogy válaszolsz rá? – Antonius ismét gondolkodott.
- Hát, az attól függ.
- Mégis mitől? – kérdezett vissza Voldemort.
- Hát, hogy a papám helyesnek tartaná-e! – rikkantott föl a gyerek. Voldemort belül már dühöngött, megállapította, hogy a kis fattyú biztosan a mardekárba fog jutni, ha ilyen kicsin már túl akar járni az eszén.
- Ez csak egy egyszerű kérdés lesz. Hallottam, hogy szokott furcsa álmod lenni rólam és Harry Potterről. – A kicsi összehúzta szemöldökét, és tömören válaszolt.
- Igen, de ezt nem mondom el. – Voldemort legszívesebben agyon átkozta volna a kölyköt.
- Miért, annyira szörnyű, hogy félsz róla beszélni? – Antonius elmosolyodott.
- Nem, csak nem mondom el. – A nagyúr türelme egyre fogyatkozott.
- Valami oka van, amiért nem mondod el? – faggatta tovább a fiút. Antonius úgy határozott az igazat mondja.
- Persze, mert te gonosz vagy. – Voldemort keze megfeszült a trón karfáján, de még mindig higgadt volt.
- Az attól függ, hogy honnan nézzük. – A kicsi értetlen tekintetét látva folytatta. – Nos, ha te esetleg eltörsz egy vázát, a mamád meg szokott szidni, nem? Szokta mondani, hogy rossz fiú vagy. Ez ugyanolyan. Lehet, hogy te véletlenül tettél rosszat, de attól még nem vagy gonosz! Az, amit én teszek, a szüleid szemében gonoszság, de az enyémben nem. Szerintem az a rossz, amit ők tesznek, érted? – A kicsi szájtátva nézett föl a férfira.
- Te nagyon buta vagy – állapította meg a gyerek, majd lekászálódott a férfi öléből. – Én soha nem mondok neked semmit. Szeretem a mamiékat, és nem vagyok spicli! –kiabálta, majd megpróbált elszaladni, ami kis lábacskái valamint a többségben lévő halálfalók miatt nem volt jó ötlet. Alig fél perc telt el, s a gyerek ismét a Nagyúr előtt állt.
- Úgy látom, több van benned a szüleidből, mint azt gondoltam, de ha nem megy szép szóval, majd megy másként. – Pálcáját elővette, s a kicsi már kezdett hátrálni. - Cru… kiáltotta volna a férfi, ám egy hang a tömegből megállította.
- Nagyúr ez nem jó ötlet. – Voldemort a férfi felé fordult.
- Szembe mersz szállni velem? – A férfi nagyot nyelt.
- Nem Uram, de ha a gyereket a Cruciatus átokkal sújtod, azt nem fogja túlélni, ehhez még túl kicsi. – Voldemort mérlegelte a dolgot, s döntött.
- Ha téged nem is kínozhatlak a válaszért, kölyök, akkor is szóra bírlak. – Gonoszul elmosolyodott. – Majd kínzok mást helyetted, amíg meg nem ered a nyelved! – azzal célba vette az előbb megszólaló halálfalót, aki kínok közt rogyott a földre.
Antonius nem tudta, mit tegyen, ha megmondja a férfinak, amit akar, akkor a bácsi nem szenved, de a szülei bajban lesznek. Erősnek kellett maradnia, s bár szeméből kicsordult pár könnycsepp, makacsul hallgatott.
- Csinálhatjuk másként is, akkor megölöm és a te hibád lesz. – A kicsi összerezzent, de nem szólalt meg. A férfi viszont, aki mostanra a földön fetrengett, elkezdett motyogni.
- Uram… Veritaserum. – A Nagyúr szeme megvillant.
- Van raktáron?
- Nincs, de el… tudom készíteni. – A férfi ezzel megmenekült. Voldemort visszavitette Antoniust a börtönbe, amíg ő várakozott a bájital elkészültére.
- Ezalatt a Roxfortban már javában zajlott a tanácskozás, hogy miként szabadítsák ki Antoniust. Piton is jelen volt, bár csak testben, és ezt a többiek is észrevették.
- Perselus, szerintem menj vissza Hermionéhoz. – Piton hirtelen azt sem tudta, hol van. A gondolatok egymást kergették fejében. Mi lesz a fiával? Hermionéval? Hogy lesz ezután?
- Mit is mondtál Lupin? – Remus csak együtt érzőn rátette kezét a vállára.
- Menj vissza Hermionéhoz, nemsokára indulunk. Köszönj el tőle, és nyugtasd meg. – Piton bólintott, majd elsietett a nő ágyához. Hermione azóta is mozdulatlanul feküdt, nem akart inni, se enni. Egyfolytában csak meredten bámult egy fix pontot.
- Hermione, nemsokára indulunk. Én csak… - A nő még mindig nem reagált. – Én csak el akartam köszönni tőled, mielőtt elmegyek. – Hermionéban mintha villám csapott volna, a hang felé kapta fejét.
- Hozd vissza őt! Mindketten gyertek vissza, érted?! – kiáltotta, majd szemeit ellepték a könnyek. Piton leült az ágyra, s átölelte a nőt. Kedvese ringató karjaiban Hermione is megnyugodni látszott. Aztán jöttek Harryék, s Piton eltűnt velük, magára hagyva az egyre jobban zokogó nőt.
.oOo.
A kúriáig könnyű volt eljutniuk, s az udvarra való betörés is csak kisebb zűrt okozott. A villát megközelítve azonban valamiféle fallal találták szembe magukat.
- Ezen nem jutunk át, csak egyesével – állapította meg Harry, majd elsőként lépett át. Őt Remus és Piton követték, majd sorra a többiek. Tudták, ez a tökéletes csapda, hiszen ha menekülniük kell, egyszerre csak egy ember léphet át a falon, s addig a többiek bent rekednek. A ház olyan volt, mint előző alkalommal: kihalt, és sötét. Azonban most valamiféle komor eleganciát árasztott magából, mintha tudná, itt hamarosan nagy dolgok mennek majd végbe.
Azt a pár őrt még sikerült leteríteniük, ám ahogy beljebb értek, megtorpantak. Éppen ekkor hozták elő Antoniust, így nem tudtak támadni, hiszen a gyerek életét nem akarták kockáztatni. Piton szíve a torkában dobogott, s egyik fele azért ordított, hogy hagyja hátra eszét, s ordítva rohanjon keresztül fiáért a halálfalók tömegén, s bár tudta, ez a biztos halál lenne, nem érdekelné, csak az egyetlen gyermekét ismét karjaiban tarthassa.
- Nos, kész a bájital Mielőtt megiszod, azért mondanék valamit, kölyök. – A fiúcska durcás képpel próbálta lerázni magáról Bella kezeit. – Jó ellenfél voltál, s nagy mágus lehetne belőled egy napon, ha mellém állnál, de mivel makacsul hallgatsz, s nem vagy hajlandó megtörni, így nincs más választásom… meg kell, hogy öljelek. – Antonius csak nyelvet öltött.
- A papa úgyis eljön értem – kiáltotta, majd beleharapott Bella kezébe, s ahogy a nő elengedte. Most sikeresebb volt, mint az előző alkalommal. Átbújt egy halálfaló lábai közt, így a rá kimondott átok a férfit érte, s aki fájdalmak közepette rogyott össze. Harry elérkezettnek látta az időpontot a támadásra, így jelezve a többieknek támadásba lendültek.
- Piton, vidd innen a fiad! – kiáltott rá Harry, majd megkezdődött a csata. Az átkok különleges kavalkádja röpködött ide-oda, elpusztítva mindent, ami útjába került. Hullottak a halálfalók, s velük együtt az épület darabjai is. Piton éppen kikerült egy összedőlő oszlopot, amikor lábába fájdalom hasított.
Lenézve látta, hogy onnan patakokban csordogál vére, mely már vörössé festette nadrágját. Ordítani akart, de nem tette, hiszen fia csak karnyújtásnyira volt tőle. A gyerek megmerevedve bámulta az átok küldőjét. Bella gúnyos vigyorral szólalt meg.
- Picikém, itt a vége, először megölöm apucit, aztán téged, mit szólsz? Vagy előbb téged és utána őt? – Piton hirtelen cselekedett, s újra elkezdte átkokkal bombázni a nőt, ám az egyre csak közeledett fiához. Mikor már odaért, vett magán egy utolsó erőfeszítést, s egy hátráltató ártással a falhoz szegezte a nőt. Bella szemei kikerekedtek, s szája sarkából vér kezdett bugyogni.
Vontatott mozdulattal nézett le hasára, majd kezeit rátette az abból kiálló vasdarabra. Még egy utolsó pillantást vetett urára, hogy aztán legközelebb a Pokol legmélyebb bugyraiban találkozhasson mesterével. Antonius rémülten szaladt oda apjához, s úgy ölelte át, mint akit soha többé nem akar elengedni. Halkan súgta a férfi fülébe.
- Ez az apa. Ez már az! – Piton kitágult szemekkel nézett a terem közepén harcoló párosra. Úgy tűnt Harry vesztésre áll, s ez bizony nem tűnt túl pozitív előjelnek.
- Mit szólsz Potter? Ez az utolsó csata kettőnk közt, vagy te, vagy én, bár inkább te – azzal egy újabb sorozatnyi átkot küldött Harryre.
- Nem hiszem én azt, Tom! – kilátott vissza, miközben kitért az átkok elől. Antonius ezt az időpontot választotta, hogy elkezdjen kiabálni.
- Voldemort, tudni akarod, ki fog nyerni? – A Nagyúr kissé felé fordította a fejét.
- Nem kell kölyök, úgy is tudom, hogy én nyerek. – Egy suhintással kirepítette Harry kezéből pálcáját.
- Pedig akkor is elmondom! Láttam álmomban, hogy elindul egy vörös fénycsóva és te pedig MEGHALSZ! - Az utolsó szót üvöltötte, mely a csata zaját is túlharsogta. Hirtelen mintha megállt volna az idő, Harry előkapta a tartalék pálcáját, s már indította is a támadást.
Voldemort olyannyira meglepődött a gyerek hangján, s kijelentésén, hogy későn reagált. Harry vörösen izzó átka pedig mellkasába csapódott, ám a férfi nem repült el, csak összeesett a földön. Az átok fehérré változott, s körülölelte a mágus alakját. Voldemort felordított, s hirtelen lángok csaptak ki testéből, majd egy szempillantás alatt hamuvá vált. A maradék halálfalók annyira megrendültek, hogy feladták a harcot. Még mindig nem hitték el, hogy mesterük végleg eltávozott.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége