Lelepleződés
Hermione lassú léptekkel haladt a labor felé, közben azon töprengett vajon mennyire feszítette túl a húrt. Mikorra elérte az ajtót, a két gyerek már ott toporgott mögötte. Nem is hallotta, hogy mikor csatlakoztak hozzá.
- Rendben srácok, tudjátok a szabályokat! – A két kicsi bólintott, majd azonnal leültek egy félreeső sarokban. Lassan Piton is megérkezett, bár próbálta palástolni érzelmeit, idegessége kiült arcára. „Vajon mire akart utalni? Biztos csak képzelődöm, pusztán fel akart idegesíteni.” Kissé megrázta a fejét és odalépett az üst mellé.
- Nos Granger? Látom, a gyerekek már most a sarokban vannak! – nézett a nyugodtan ülő apróságok felé. – Így akarja hagyni őket egész végig?
- Nem, csak amíg elő nem készítem a terepet, addig ott jó helyen vannak. – Kis idő elteltével valamit elővett a zsebéből, majd a gyerekekhez lépett. – Na jó, akkor védőruhákat fel! – Egy suhintással elővarázsolta az apró ruhákat, és segített felvenni.
- Ezzel kész is vagyunk. – Lelkendezett a nő, Piton pedig csodálkozva figyelte miként tüsténkedik. A boszorkány egy újabb intésére a munkaasztal a háromszorosára nőtt, az oldalánál pedig egy kis lépcső jelent meg. A férfi kérdő tekintetét figyelmen kívül hagyva folytatta munkáját.
- Gyerekek akkor mondom, hogy mit hozzatok ide rendben? – Antonius hevesen bólogatott. – Pótcsont-rapidot fogunk készíteni, ehhez kellenének a hozzávalók. Sárkánykarom-reszelék, Szalamandravér, Sisakvirág. – Piton meredten nézte, ahogy Antonius és Heléna egesével odaviszik a hozzávalókat, majd Antonius megszólalt.
- Mami! A piócát elfelejtetted! – Gyors léptekkel a szekrénynél termett és kikapta piócás üveget.
- Köszönöm kicsim, mire mennék én nélküled? – mosolygott a gyerekre, aki közben a lépcső segítségével fölmászott az asztalra Heléna mellé. Onnan nézték tovább az előkészületeket. Piton még mindig nem mozdult, Hermione ezt észrevéve odasúgta neki.
- Nem kell kiakadni. Ők már ebben nőttek fel. Előbb tudták melyik fű micsoda, minthogy járni kezdtek. – Közben visszanézett a fiára – Tudja, Antonius különleges gyerek. Jóformán mindenhez tökéletes érzéke van. Két éves korától kezdve varázsolgat, Heléna pedig most kezdte el, úgy fél éve. Ezen is veszekednek állandóan, hogy melyikük az ügyesebb. - Piton bólintott egyet és folytatta az előkészületi munkákat.
Furcsa volt számára a helyzet, két gyerek bent a laborban, nem mintha gond lett volna velük, éppen ellenkezőleg. Aztán ott volt Hermione! Nem tudott vele mit kezdeni. Soha senki nem próbált meg vele kijönni, erre most itt ez a nő. Teljesen felbolygatja az életét. Azzal a kis beszólásával pedig végképp nem tudott mit kezdeni. Annyira elgondolkozott, hogy majdnem elkésett az alapanyag hozzáadásával. Mélázásából egy apró kéz kotorászása zökkentette ki.
- Te meg mit művelsz? – nézett kérdőn Antoniusra.
- Elrontod a főzeted, ha nem rakod bele, de te csak tátod a szádat! – Piton zavarban volt, hogy egy hároméves kioktatja őt bájitalfőzésből.
- Rendben akkor te mit csinálnál most? – kérdezte kissé cinikus hangnemben.
- Gyorsan dobd bele a breki szemeket! – mutatott a férfi kezében lévő apró szemgolyókra.
- Aha. – Perselus beleszórta a főzetbe, majd indult volna a szekrény felé, de egy vékony hang megállította.
- Jaj, te buta! Majd én hozom, ami kell, te maradj itt! – Antonius ismét lemászott az asztalról és visszatért kezében egy adag Aszfodélosz-gyökérrel. A férfi elvette és apró mosolyt erőltetett az arcára.
- Köszönöm.
- Szívesen. – A kisfiú megfordult és ismét az asztal tetején termett. Így folytatták a főzést még két órán keresztül. A gyerekek folyton kioktatták a felnőtteket, ha azok valamit szerintük nem jól csináltak. A viszonylag nyugodt főzőcskézést egy gyomor korgása zavarta meg.
- Mindjárt készítek nektek ennivalót, csak pár perc és utána mehetünk. – Antonius hevesen elkezdte magyarázni Pitonnak, hogy nem úgy kell kavarni a főzetet, ahogyan azt ő csinálja. Persze a férfi hihetetlen önuralomról tett tanúbizonyságot, hiszen senkitől sem tűrte volna el, hogy őt kritizálja.
A gyerekek pár perc múlva nagy ujjongások közepette szaladtak kifelé a konyhába. Piton, mikor egyedül maradt fellélegzett. Igaz semmi probléma nem volt a délelőtt folyamán, de az emberek közelsége mindig kifárasztotta. Furcsamód hiányolni kezdte az állandó kérdezősködést, a csipkelődést Hermione részéről.
A munka alatt rengeteget piszkálta a férfit, akinek egyre szimpatikusabb lett a cserfes boszorkánnyal folytatott röpke eszmecserék egymásutánja. Ezen gondolkozott, mikor megjelent mellette egy tálca, tele szendvicsekkel. A bájitaltanár kérdőn nézett a fiatal nőre, aki a tálcát tartotta.
- A kicsik éppen odafönt esznek, gondoltam maga is éhes, és még egy jó darabig nem hagyhatja itt az üstöt. – Kissé elmosolyodott – Nem akarom, hogy éhen haljon.
- Köszönöm. – Elvett egyet és elkezdett enni. Hermione közben folytatta a főzést. Lopva a nőre pillantott, majd hirtelen el is fordította tekintetét, félve a lebukástól. Magában megállapította, hogy Hermione nem elég, hogy okos, de még nagyon szemrevaló is. Ahogy rájött, min is gondolkodik, kissé megrázta a fejét.
- Szóval, miért is nem akarja elárulni a fiának, ki az apja? – csúszott ki a száján. Hermione döbbenten kapta föl fejét a kérdésre.
- Azért, amit már a reggel is mondtam – hadarta, majd gyorsan visszafordult főzetéhez.
- Ezzel arra céloz, hogy az igaz volt? Mármint az átok, és hogy az illető komolyan nem is tud magáról?! – A lány idegesen bólintott egyet, majd nagy levegőt vett. A férfi még mindig kissé nyílt ajkakkal meredt a nőre.
- Az illető nem különösebben élvez köztiszteletet, de ez engem nem is zavarna. Csupán annyi a bajom, hogy félek a fiam véleményétől. – Hangjában annyi szomorúság csengett, hogy a férfi lassan kezdte megérteni mit is akar mondani. Ő maga is rosszul érezné magát, ha Antonius nem állna vele szóba, pedig semmi köze nincs a gyerekhez. Valahol a szíve legmélyén viszont nem így gondolta, igenis számított neki a fiú, az utóbbi hetek alatt megszerette a gyereket, és valóban fájna neki az elvesztése. Végül visszatérve merengéséből újra a fiatal nőt kezdte el figyelni.
- De hát nem kell azt komolyan venni. Hiszen még csak három éves. – Bár megnyugtatásnak szánta, Hermione mégis fölhorkant a szavak hallatán.
- Igen. Három éves múlt, csak éppen nem egy átlagos gyerek. Hihetetlen képességei vannak. Amint mondtam két évesen már varázsolt pálca nélkül, most pedig ezek a látomások. – Belenézett a másik tekintetébe, s hangja elakadt egy pillanatra, ahogy érzelmei kitörni készültek.
- Félek… félek, hogy valami baja esik. Mi lesz ha Voldemort tudomást szerez a képességeiről és meg akarja szerezni őt? – Szemei kissé fátyolosak lettek a kitörni készülő könnycseppektől, de nem engedhette meg magának, hogy sírjon. Megfogadta, hogy nem fog sírni és más sem láthatja így. Főleg nem ez a férfi, aki most furcsa mód kedvesen viselkedik vele.
- Egy pillanat, azt ne mondja, hogy ő… - Rémület jelent meg az arcán, mikor eszébe ötlött egy gondolat arról, hogy ki is lehet a fiú apja. Arca elsápadt és csak reménykedni tudott, hogy az apa nem maga a Sötét Nagyúr. Rémületét Hermione is észrevette, és rögtön reagált rá.
- Nem! Dehogy! Az ő apja nem olyan gonosz és kegyetlen, mint a többi. Ő egészen más. Gondolja, hogy életben lennék, ha egy olyan alak lenne az apja? – védekezett a nő, majd kissé elpirult.
- Nem, igaza van. Tehát az apa egy jó halálfaló. Netán exhalálfaló? – Kérdése inkább állításnak hangzott.
- Igen. Ő a mi oldalunkon áll. – Piton egyre idegesebben viselkedett. Rá nem jellemző módon lábával halkan dobogni kezdett.
- Tehát mivel nem sok exhalálfalót ismerek magamon kívül. Fel kell tennem egy kérdést… – Szembe fordította magával a nőt. – Elképzelhető, hogy é... – ám kérdését nem tudta befejezni. Egy hangos sikítás hallatszott az emelet felől.
- A gyerekek! – Lélekszakadva kezdtek el szaladni a konyha felé, ám ott csak Helénát találták.
- Hol van Antonius?! – kérdezte a férfi a kislányt, miközben Hermione átkutatta a nappalit és az egész alsó szintet. Zaklatottan tért vissza a másik kettőhöz, hogy kikérdezhessék a kislányt.
- Gyerünk Heléna, ne sírj! Kérlek, mondd meg, hol van Antonius – kérlelte immáron Hermione is. Hangja tele volt aggodalommal, s már nem tudta leplezi kétségbeesését.
- Előbb fejezte be az evést, és lement a laborba. Én mondtam neki, hogy várjon meg, de ő elszaladt! Aztán mikor visszajött sírt. Azt mondta, hogy hazudtál neki és… és egyszerűen átváltozott. – A felnőttek kétségbeesve néztek egymásra. Nem értették, hogy mire is utalhat Heléna.
- Hogyhogy átváltozott? – fakadt ki a férfi.
- Átváltozott, és most ott van a szekrény alatt – mutatott a konyhaszekrény felé aprócska kezével. Hermione és Piton egyszerre ugrottak a bútor felé, hogy lássák mi is történt valójában. Ám a szekrény alatt csak egy kicsike görényt találtak, aki ijedten húzódott egyre hátrébb. Hermione könnyes szemmel nyúlt az álltért, ami lassan közelítette meg a kezét.
- Anto… Antonius. Kincsem, mi történt? – kérdezte kezében tartva az apró görényt. Tudta költői kérdés volt ugyan, fejében kész válasszal, de nem akarta elhinni.
- Azt hiszem, egy újabb képességet pipálhatunk ki. Antonius animágus lett – közölte tárgyilagosan a professzor, amit már Hermione is sejtett.
- De… hiszen ő nem tanult erről semmit – motyogta maga elé, miközben le sem vette tekintetét az állatkáról. Az még mindig ijedten reszketett a nő tenyerében, egyre keservesebb nyöszörgést hallatva.
- Az lehet, viszont azt hiszem, ebben én vagyok a vétkes. – szisszent fel egy kicsit mikor találkozott a nő haragtól csillogó szemeivel. – Szóval egyik este, az animágiáról meséltem nekik. Antoniusnak nagyon tetszett. Mindenesetre, csak akkor képes erre ilyen módon, ha az egyik szülője animágus – vetette oda a célzást a nőnek, aki erre összerezzent.
- De én nem… én nem vagyok az – dadogott a nő.
- Akkor minden bizonnyal az apja az – folytatta tovább a férfi, egyre sötétedő tekintettel.
- Nem tudom. – Hermione arca egyre vörösebb lett, s már attól félt, menten elájul. Két tűz között érezte magát. Részben fia miatti aggodalma, részben pedig az igazság kiderülése miatt aggódott.
- Azt hiszem itt az ideje elárulni az igazat. Mert neki egyedül nem sikerülhet visszaváltoznia. Ha sokáig így marad, már visszafordíthatatlan lesz.
- De miért kell ehhez az apja? Én is segíthetnék neki! – háborodott föl a nő, mire Piton megcsóválta a fejét.
- Hermione, te nem tudsz neki segíteni, mivel nem vagy animágus. Ide egy olyan ember segítsége kell, aki az, és nem mellesleg tudtában van felelősségének a fiú iránt. Ez együttesen segíthet Antoniusnak, de ahogy mondtam sietnünk kell… – Tekintete találkozott a nő lassan könnyekkel megtelő szemével. Hermione ismét szipogni kezdett, majd közel hajolt a földön térdelő férfihoz és megcsókolta. Perselus alig akarta elhinni. Tehát igaza lett volna? Tényleg ő Antonius apja? Ezek szerint együtt volt Grangerrel, és a nő megátkozta őt? De most miért hívom Grangernek, mikor az előbb már Hermionénak hívtam?
Most döbbent csak rá, hogy az utóbbi percekben mennyire közvetlenül viselkedett a nővel, s hogy e mennyire természetes volt számára. Hirtelen jött haragja azonnal el is párolgott, mikor újra azokba a mogyoróbarna szemekbe nézett. Az olyan kétségbeesett és szomorú volt, hogy azonnal megsajnálta.
- Ha ez igaz… Hermione, akkor fel kell oldanunk a felejtésátkot – mondta tárgyilagosan a férfi.
- De mégis hogyan? – kérdezte a nő, majd Perselus nagyot sóhajtott.
- A Cruciatus-átok feloldja, ha az átok küldője azonos az elkövetővel. – A nő dermedten nézett a férfira. Megrázta fejét, majd idegesen menekülési útvonalat kezdett el keresni.
- Én nem tudom, és nem is fogom megátkozni magát! – pattant föl a helyéről, közben Antonius átugrott Piton vállára. A professzor elmosolyodott, hiszen ezzel fia elárulta magát. Nem haragszik rá és ez nagy örömmel töltötte el.
- Már pedig muszáj lesz, a fiad érdekében! – Hirtelen fordult hátra és meglepődött az őszinte tekintet láttán.
- Én nem vagyok rá képes. – Hermione arcán folyni kezdek a könnyek, hosszú nyomot hagyva vele az érintett bőrfelületen.
- De képes vagy, csak gyere velem! Heléna, kérlek, maradj itt, rendben? Vigyázz Antoniusra. – A kislány megfogta az állatkát és leült vele a nappaliban, a felnőttek pedig bementek az első szobába, amit találtak.
- Gondolom, az átkot tudod?! - A lány bólintott, de ismét jó pár könnycsepp hagyta el szemeit.
- Akkor tedd meg. A fiad élete függ tőle! Engem amúgy is utálsz, most legalább kiegyenlíthetsz a sokévnyi megaláztatásért. – Hermione megrázta a fejét. – Nicsak, egy gyáva Griffendéles! Tudtam én, mindig is egy gyáva kis stréber voltál! Mást nem is tudsz, csak okoskodni! Tudod, mit? Inkább ne tedd meg, így lesz jobb mindenkinek. A fiad örökre eltűnik, hála neked, de ha jól megnézzük, még jól is jár! Ugyan ki akarna egy ilyen hazug és álnok nőszemélyt az anyjának, mint amilyen te vagy?! – Ezt már szinte ordította. – Különben meg biztos nem lehettél nagy szám, hiszen csak egy koszos kis sárv… - Ekkor viszont kitört a boszorkányból az eddigi összes elfojtott indulat.
- Hallgass el! Fogd be! Utállak! – Felemelte a pálcáját és kimondta a kínzó átkot. - Crucio! – Pitonnak nem maradt más választása, hiszen azzal, ha visszakapja emlékeit, egyúttal visszaszerzi a Hermionéval lévő kapcsolatot is. Így pedig közelebb kerülhet fához, ami ebben az esetben elengedhetetlen. Perselus piszkosul szenvedett és tudta is, hogy miért. Koránt sem a kínzó átok volt a legrosszabb, amit jelen pillanatban átélt. Igazságtalannak kellett lennie a nővel, hogy az elég erőt gyűjthessen magában.
A terve bevált, és már érezte is a hatását. Lassan emlékfoszlányok törtek a felszínre. Egy keservesen síró lány, aztán egy ölelkező szerelmespár. Végül ismét szemben állt azzal a pálcával, ami az imént megátkozta. Zihálva próbált talpra állni, miután az átok hatása megszűnt. Mikor ez sikerült, azonnal a nappali felé vette az irányt. Szívesen elbeszélgetett volna a nővel, de most sürgetőbb feladata akadt. Meg kell mentenie a fiát! Erre a gondolatra kissé megijedt. Fia! Neki van egy fia! Gyors léptekkel vette ki a kislány kezéből Antoniust.
- Jól van, Antonius, most figyelj rám! Erősen arra kell gondolnod, ahogy vissza akarsz változni. Újra emberré kell válnod érted? Tudom, hogy bánt téged, ami történt, és hogy most mindenkire haragszol, de ezután minden jó lesz, megígérem. – A kis állaton látszott, hogy erőlködik, de semmi hatása nem volt. Ekkor lépett be a szobába Hermione is.
- Antonius kérlek, bocsáss meg nekem. Szeretlek kisfiam, hiszek benned, meg tudod csinálni. – Perselusra nézett, aki bólintott egyet. – Kincsem, csak kövesd azt, amit ap… apád mond és minden rendben lesz. – Többet nem is kellett magyarázni. A következő próbálkozásra Antonius visszaváltozott. Csak pár másodpercbe telt az egész, de a felnőttek ez alatt szinte éveket öregedtek. Antonius azonnal Perseus nyakába vetette magát és boldogan ölelte. Ám mikor meglátta anyját, arca elkomorult. Elengedte a férfit és szembefordult Hermionéval. Ahogy a nő át akarta ölelni, megszólalt.
- Hazudtál nekem! Utállak téged! Ezért soha nem bocsátok meg! – kiabálta egyenesen anyja arcába. – Miért nem lehetett elmondani! Te nem is szeretsz engem! - Azzal fölszaladt a szobájába magára hagyva a többieket. Hermione mintha sokkot kapott volna, csak nézett maga elé meredten. Nem reagált semmire. Heléna kisvártatva Antonius után szaladt. Piton pedig nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel. Próbálta kizökkenteni a nőtt, de semmi eredménye nem volt. Aztán úgy döntött, felmegy megnézni a gyerekeket.
- Hermione mindjárt visszajövök, csak megnézem a kicsiket. – A nő még figyelte a helyet egy ideig ahol a férfi eltűnt, majd fölállt. Úgy érezte, megfullad.
- Azonnal el kell mennem innen. Mindenkinek jobb lesz így. – Sietve kapta fel a pálcáját és kiviharzott az ajtón. Egyetlen hely volt csak, ahol megnyugodhatott. Perselus már csak az ajtócsapódásra lett figyelmes. Mikorra leért Hermionénak már hűlt helye volt.
.oOo.
|