Lázálom
A távoli égbolton már lemenőben volt a nap, amikor Piton hazaérkezett. Kissé talán nyúzottabb volt a kelleténél, de ezt a világért sem ismerte volna be. A mai nap kellőképpen kifárasztotta, és másra sem vágyott, minthogy vegyen egy jó forró zuhanyt, és beessen az ágyba. Amint átlépte a birtokot övező védőköröket, meglátta a házból kiszűrődő fényt.
Ismét felderengett előtte egy régi emlék, amiben egy vörös hajú fiatal nő áll az ajtóban, és lelkesen integetve köszönti őt, hogy aztán együtt térjenek be a házba. Kissé megrázta fejét, nagy levegőt vett, és benyitott a házba. Harry furcsa mód a kanapén szunyókált összegömbölyödve, akár egy kisgyerek.
„Mégis mit keres még itt, ha van szobája?” – kérdezte magától a férfi, majd óvatosan megkerülte a kanapét. Így koránt sem zavarta annyira a fiú jelenléte, mint máskor.
Amikor Harry aludt, sokkal inkább hasonlított az anyjára, és nem az idegesítő James Pottert látta benne. Elgondolkozva lépett be a konyhába, ahol ki volt készítve a vacsorája. Számára érthetetlen módon két személyre volt terítve, de a másik, akárcsak az övé, szintén érintetlen volt.
„Lehet, hogy megvárt a vacsorával?” – jutott eszébe, majd ismét a kanapén alvó fiúra esett pillantása. Ez alatt a pár nap alatt egyre újabb és sokkolóbb élményeket hozott magával a griffendéles.
Lassan kezdett meggyengülni a róla kialakított egoista, hősködő, önelégült „Szent Potter” kép, melynek eddig elkönyvelte. Úgy gondolta, nem tisztességes a fiúval szemben, ha most egyszerűen nekiáll, és egyedül megvacsorázik, így kelletlenül odasétált és ébresztgetni kezdte.
- Potter… kelj fel! – szólítgatta a fiút, akitől csak némi morgást kapott válaszként. Piton megrázta a fejét, majd újra próbálkozott. – Potter, ébresztő… – ismételte meg, de már hangosabban, ami sokkal hatásosabbnak bizonyult, mivel Harry úgy pattant föl a kanapéról, mintha mindig is erre készült volna.
A hirtelen mozdulattól azonban megszédült, és alig tudta megtartani magát, hogy el ne essen. Pitonnak ez gyanús volt, de nem kérdezett rá, inkább ráhagyta a fiúra.
- Látom, még nem vacsoráztál… gyere enni – utasította, majd egy-egy melegítő bűbájt küldve az ételre az asztalra varázsolta. Megvárta, míg Harry is helyet foglal vele szemben.
- Elnézést… csak elaludtam – motyogta maga elé, de arca furcsán piros volt. Perselus egyik szemöldökét felhúzva nézte Harryt, de még mindig nem szólt.
- Ebből nem csinálunk ügyet, de nem kötelező megvárni az étkezéssel. Ha éhes vagy, egyél – mondta nemes egyszerűséggel, mire Harry csak bólintott. Igazság szerint még mindig szédelgett, és az ételt sem kívánta.
Miután a két férfi elhagyta a birtokot, ő nekiállt vacsorát készíteni, de alig várta, hogy ledőlhessen. Nem tudta, mi lehet vele, pusztán erőtlennek érezte magát, most pedig még szédül is. Piton összevont szemöldökkel nézte, ahogy Harry még mindig csak bámulta az ételt. Végül nem bírta ki, és kibukott belőle a kérdés.
- Potter, mi van veled? – Még mindig összeszűkült szemekkel figyelte a fiút, aki csak nemtörődöm módon vállat rántott.
- Jól vagyok, csak hirtelen keltem föl – hazudta, de igazából tudta, hogy nem így van. – Ha nem bánja, akkor én most fölmennék a szobámba.
Azzal föl is állt, de még mindig meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, olyannyira, hogy ujjai elfehéredtek. Perselus sejtette, hogy valami nincs rendben, így lassan fölemelkedett a székről.
Még éppen időben, ugyanis mikor Harry el akart indulni, egyszerűen összecsuklottak lábai, s a fiú eszméletlenül rogyott a padlóra. Piton olyan gyorsan ugrott oda, amennyire csak tudott, de így is elkésett. Már csak azt tudta megakadályozni, hogy Harry feje a padlón koppanjon. Ahogy hozzáért a fiú homlokához, rögtön vissza is kapta a kezét.
- Merlinre, hiszen a kölyöknek magas láza van! – mordult föl, majd megpróbálta fölemelni a fiút. Meglepetésére Harry teste meglehetősen könnyűnek bizonyult, ami ismét gyanúra adott okot.
- „Valószínűleg nem eszik rendesen… azért ilyen könnyű” – magyarázta magának, miközben elindult a lépcső felé. Ahogy beért a fiú szobájába, alaposan szemügyre vette a helyiséget. Örömmel látta, hogy ott minden patyolat tiszta.
Odasétált az ágyhoz, és letette rá Harryt, majd kisietett a helyiségből, hogy pár perc múlva bájitalokkal térjen vissza. Harry öntudatlanul nyelte le a lázcsillapító főzetet, majd motyogott valamit. Piton nem értette, de nem is nagyon érdekelte. Magában mérgelődve megjegyezte, hogy most töltheti itt az éjszakát a fiú mellett, holott ő is eléggé kimerült.
Idő közben Perselus elbóbiskolt az egyik fotelban ülve, s csak arra ébredt, hogy Harry nyöszörögve vergődik az ágyon. Azonnal fölugrott, és megpróbálta lefogni a fiút, ám ez nem sikerült. Valahogy le kellett nyugtatnia ahhoz, hogy beadhassa neki a következő adag bájitalt.
- Potter, higgadj le, így nem tudok segíteni… – morogta, miközben még mindig tartotta, hogy le ne guruljon az ágyról. Ekkor azonban Harry önkéntelenül is elkezdett félrebeszélni.
- Anya… jönnek… bántani fognak! Vigyázz… mögötted! Neeem… – Ahogy az utolsó szívszaggató kiáltás elhagyta a száját, szemeiből csorogni kezdtek a könnyek. Piton megrendülve nézte a lázálmában zokogó fiút. Nem tudta, vajon mit is álmodhat, de nem akart a helyében lenni.
Az egyre csak zokogó gyerek megnyugtatását látta legcélszerűbbnek, de nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Most fontosabb volt, hogy megkapja a következő adag lázcsillapítót, mint hogy beadjon neki valamit a rémálmaira. Nagyot sóhajtva önkéntelenül simított végig Harry izzadt homlokán, mire a fiú kissé lehiggadt. A férfi furcsán nézett le rá.
„Ez hihetetlen! Létezik olyan ember, aki megnyugszik az érintésétől? Ha csak álmában teszi is azt, ez akkor is nagy szó.” Piton tovább simogatta a fiú fejét, s észre sem vette, hogy közben már félig az ölében tartja, akár egy kisgyereket.
Harry akaratlanul közelebb húzódott hozzá, mire a férfi minden izma megfeszült. Nem volt felkészülve ilyesmire, ő nem tudta, miként kell bánni egy beteg gyerekkel, de ezek szerint nem csinált nagy kárt, ha a fiú lassacskán megnyugodott. Harry ismét motyogni kezdett valamit, amit Piton nem értett teljesen.
- Anya… ne menj… – Piton erre csak nyugtatólag csitítgatta, Harry pedig higgadni látszott, majd kis idő elteltével ismét motyogni kezdett.
- Ap… apa… ugye nem… nem hagysz itt… félek… – Piton halálra vált arccal hallgatta a fiút, nem mert megszólalni.
Kissé zavarta, hogy a fiú az apját keresi, de végtére is jelen helyzetben nem tehet róla… félrebeszél. Ahogy megpróbálta visszatolni az ágyba, hogy beadja neki a bájitalt, Harry görcsösen kezdett el kapaszkodni a karjába.
- Ne menj… apa… kérlek… – nyöszörögte, és majdnem elsírta magát. Piton életében nem volt ilyen zavarban, mint most, de nem tehetett mást.
Visszahuppant előző helyére, és engedte, hogy Harry szorosan hozzá bújjon. A fiú szipogására csak megforgatta szemeit. Miután úgy nézett ki, Harry végleg megnyugodott, lassan szájához emelte a bájitalos fiolát, de a fiúnak csak nem akaródzott kiinni azt.
- Pott… – még időben észbe kapott, így nagy nehézségek árán, de keresztnevén szólította a fiút. – Harry… nyisd ki a szád! Be kell venned a bájitalt, különben nem megy le a lázad.
Harry kissé kinyitotta szemeit, hogy lássa az üvegcsét, s közben tekintete megakadt a férfin. Az visszafojtotta lélegzetét, hiszen tudta, most van csak nagy bajban. Ám a fiú csak kiitta az üvegcsét, majd fáradtan visszacsukta szemeit, s közelebb húzódott Pitonhoz.
A férfi azt gondolta, hogy Potter föl sem fogta, ki van mellette, és még mindig azt hiszi, hogy az apja tartja a karjaiban. Az egész helyzet bizarr volt, de ehhez idővel hozzászokott. Legnagyobb ellensége fia feküdt az ölében oltalmat keresve, s közben összekeverte őt azzal az emberrel, aki megkeserítette gyermekkorát. Nagyot sóhajtott, majd lehunyta szemeit. Még nem tudott visszaaludni, bárhogy is próbálta, egyre csak Lily járt a fejében.
Ha akkor Lily nem megy el… ha akkor vele marad… talán most a saját fiát tartaná a karjai közt, s Lily kedvesen figyelné őt az ajtó takarásában. Olyan érzése támadt, hogy ez nem is olyan lehetetlen, s amint kinyitotta a szemét, meglátott egy zöld szempárt, amint őt nézi.
A vörös macska puha léptekkel közelítette meg az ágyat, s könnyed mozdulattal ugrott föl rá, egy percre sem véve le szemét a meghitt kis párosról. Piton nagyot nyelt, és kirázta a hideg. Ennél hátborzongatóbb dologgal is ritkán találkozott. Ez a macska úgy viselkedett néha, akár egy ember… vagy mint Lily. Megpróbálta kiűzni a gondolatot a fejéből, mely csak lassan sikerült, s végül őt is elnyomta az álom.
Hajnalban Harry arra ébredt, hogy nagyon szomjas, és nem éppen a legkellemesebb pozícióban fekszik, miszerint valami nagyon nyomja a vállát. Még mindig kába volt kissé, de megpróbálta fölemelni a fejét.
Ám mikor meglátta kényelmetlenségének okát, szinte a lélegzete is elakadt. Piton előrebukott fejjel hortyogott mellette, s ő még mindig félig az ölében pihent. Egy pillanatra elgondolkodott az éjszakai álmán.
Szokásos rémálomnak indult, mint már ezelőtt annyiszor. A szüleit megtámadják, és ő végignézi a halálukat, majd valami vakító fényességbe belépve otthagyják őt egymagában. Ám ezúttal valami megváltozott.
Apja nem lépett be a fénybe, hanem ottmaradt vele, és vigasztalta. Érezte, ahogy egy meleg kéz kezdi simogatni a fejét, és valaki magához öleli. Talán még életében egyszer sem volt olyan boldog, mint álmában. Mert hogy álom volt csupán, az már biztos.
Felébredve nem apja karjaiban találta magát, hanem az eddig utált tanárjáéban, ám az a tény, miszerint a férfi vigyázott rá, szinte lehetetlennek tűnt a fiú számára, így nem is gondolkodott tovább rajta. Óvatosan fölemelte fejét, majd a párnára csúsztatta, nehogy ezzel fölébressze a bájitalmestert.
Piton azonban megérezte, de Harry ekkor látszólag újra álomba merült. Résnyire szűkült szemekkel nézte a fiút, aki semmi jelét nem adta annak, hogy ébren lenne, így csak fölkelt mellőle, majd kisétált a szobából. Lefelé menet azon töprengett vajon mit szólna a fiú, ha megtudná, hogy őt hívta apjának az éjszaka. Erre a gondolatra elvigyorodott.
- Még csak az kéne… – Azzal nekiállt reggelit készíteni. Mikor már fölfelé tartott a fiú adagjával, meglátta, amint Harry épp kikászálódni készül az ágyból. Ellentmondást nem tűrő hangnemben szólt rá a srácra.
- Harry! Azonnal feküdj vissza! – Parancsolt rá, mire a fiú szabályszerűen visszaesett az ágyba, ám korántsem a parancs hatására, mindinkább a megszólítás döntötte le a lábáról.
- Hogy… mondta uram? – kérdezett vissza, amire már Piton is kapcsolt.
- Semmi, Potter… semmi… – Harry furcsán méregette a férfit, de végül mégsem folytatta a kérdezősködést. Piton odavitt neki egy bögre teát, majd parancsolóan megszólalt. – Ezt idd meg, jót fog tenni!
- Milyen tea ez? Furcsa a szaga… – Harry fintorogva távolabb tolta a bögrét.
- Hagymatea, Potter! Lehet, hogy nem a legfinomabb, de hatásos. Idd meg mind, aztán egyél és feküdj vissza! – Harry döbbenten nézett Perselusra, aki ezt nem tudta mire vélni. – Ne bámulj már, Potter. Mi olyan felfoghatatlan abban, amit mondtam?
- Semmi, vagyis… pusztán csak a tény, hogy valaki azt mondja, maradjak ágyban. Tisztára, mintha maga lenne az apám, vagy valami. Nem mintha tudnám milyen is egy apa, de gondolom, valami ilyesmit mondana ő is. – Mikor rájött mennyi sületlenséget hordott össze, a füle tövéig elvörösödött.
Pitont csak az mentette meg a röhögőgörcstől, hogy megjelent a szoba ajtajában a kismacska. Ránézve az állatra, már nem volt olyan jó ötlet kigúnyolni a fiút. Inkább úgy tett, mint aki meg sem hallotta. Még téblábolt egy kicsit a szobában, megvárta, míg Harry megissza az összes teát, és legalább egy szelet pirítóst legyűr, aztán kivonult a helyiségből. Harry szinte megsemmisülten nézte a szemközti falat.
„Én tisztára megőrültem! Mi a francokat hordok itt össze?! Még az a jó, hogy föl sem fogta mit mondtam. Mi jön legközelebb, Harry Potter? A nyakába ugrasz és könyörögsz, hogy fogadjon örökbe?”
Erre már ő is elnevette magát, és inkább elnapolta a gondolatbeli kérdésáradat tisztázását. Hirtelen álmosság tört rá, s már sejtette, hogy abban a teában más is volt egy kis hagymán kívül. Végül ismét elaludt, de ezúttal már rémálmok nélkül nézhetett szembe az álmok világával.
.oOo.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége