Végső csata

A feszültség minden órával egyre nőtt. A rendtagok már javában gyakoroltak, készültek az összecsapásra. A Roxfort átalakult egy ideiglenes főhadiszállássá. Mindenhol varázslók és boszorkányok sürögtek. Mivel a legtöbb rendtagnak volt gyermeke, így őket is elhozták Roxfortba és rögtönzött gyerekmegőrzőben helyezték el őket, ami nem volt más, mint a szükség szobája. Az idősebb gyerekek segítettek a kisebbek felügyeletében, valamint Lily és Narcissa is itt tartózkodtak. Mindenki érezte az események súlyosságát és rettegtek az esetleges jövőtől. A csata előtti estét mindenki a családjával töltötte. Bár nem mondták ki, de titkon elköszöntek szeretteiktől, tudták, hogy lesznek olyanok, akik nem térnek majd vissza a harcból.

– Perselus… félek – suttogta Lily a férfi karjaiban feküdve.

– Ne félj, minden rendben lesz – mondta.

– Azt nem tudhatod, hiszen ez most nem olyasmi, ami már megtörtént és lehet, hogy most jön az a csupa rossz dolog, amiről egyszer beszéltél – akadékoskodott a nő.

– Lily, ha valami rosszul sülne el én akkor is örülök, hogy így alakult, mivel Te, Harry és a kicsi is éltek. A kisbabám ajándék az élettől, ami már eleve csodának számít – suttogta a nő fülébe.

– Kérlek vigyázz magadra… – szipogta a nő, majd lassacskán elnyomta az álom. Perselus még jó ideig ébren volt, furcsa előérzete támadt és ezt nem tudta mire vélni.

Narcissa és Lucius is hasonló állapotban várták a másnapot, de nem ők voltak az egyetlenek. Mindenki a szerettei körében töltötte az estét, még Mordon is megkereste a testvérét, hogy vele lehessen egy kicsit. Remus, Sirius és Aurora együtt vészelték át az utolsó órákat. Egyetlen ember volt csak egyedül, de ő is indulásra készen állt. Albus Dumbledore hopp–port szórt a kandallóba és kimondta a címet.

– Dumbledore kastély – majd eltűnt a zöld lángok közt. A szobában sötét volt, csak a kandalló fénye világított, de a zajra egy férfi jelent meg és őt csakhamar követte egy nő is.

– Albus bácsi – döbbent meg a férfi.

– Bocsáss meg Anthony, hogy csak így rátok török – kért bocsánatot az öreg.

– Semmi baj apuka – mosolyodott el az asszony és odasietett, hogy puszit adjon az öregnek.

– Margaret te mindig olyan kedves voltál hozzám – mosolyodott el Dumbledore.

– Ez csak természetes, hiszen te vagy az egyetlen családtag, aki elismeri Anthonyt mint vérszerinti Dumbledore–t – válaszolta a nő.

– Albus bácsi, valami baj van? – kérdezte idegesen a férfi. Az igazgató gondterhelten ült le a fotelba és mesélni kezdett.

– Holnap lesz a csata… az utolsó – dünnyögte.

– Akkor megyek és én is segítek – akaratoskodott Anthony.

– Nem, neked itt a helyed a feleséged mellett, csak szerettem volna még most veletek lenni – suttogta az öreg.

– Jaj apuka, ne mondjon ilyeneket, mert sírva fakadok – szipogta a nő.

– Ne tedd kedvesem, győzni fogunk és minden rendben lesz csak… – félbehagyta a mondatot.

– Csak? – kíváncsiskodott a férfi.

– Voldemort halott lesz, ahogy Bellatrix is, de… bűntudatom van, mert a nő Voldemort gyermekével állapotos – suttogta alig hallhatóan.

– Te jóságos ég – sápadt el a nő.

– Nem tehettek semmit, hiszen a gyereknek amúgy sem lehetne normális élete. Ha az anyja meg is szülné, majd elvennék tőle mindig megbélyegzett lenne… jobb lesz neki holtan – felelte komoran, de higgadtan Anthony.

– Talán igazad van… – válaszolta Albus, majd másfelé terelték a beszélgetést. Csak jó két óra múlva tért vissza a kastélyba, ahol már jóformán mindenki aludt.

Hajnalban már gyülekeztek a rendtagok. Ki–ki elbúcsúzott szeretteitől, és bár idegesen és rettegve, de megjelentek. Lily sírva kísérte el Perselust a kapuig.

– Gyere vissza hozzám, könyörgöm – szipogta a nő.

– Visszajövök, ígérem – mondta Perselus és megcsókolta a szerelmét. A gyerekek még aludtak, így nem igazán vették észre, hogy a kastély mozgolódik. Egyedül Dora sétált a folyosón, míg az egyik sarkon bele nem futott Remusba.

– Bocsánat – nyögte a kislány ijedten.

– Semmi baj, de neked még aludnod kéne – oktatta ki Remus.

– Tudom, de nem bírtam… rossz érzésem van – mesélte a kislány.

– Mindenki így érez…

– Nem! Én rosszat álmodtam. Azt álmodtam, hogy harcoltak és mindenhol átkok röpködtek és… – a kislány szipogva nézett Remusra, aki ledermedt. – Láttam, ahogy egy átok belecsapódik egy kőfalba, és te ott vagy a falnál és rád omlik és te… – itt már elsírta magát. Remus kissé sután karolta át a kislányt. Próbálta megnyugtatni.

– Nem lesz semmi baj, visszajövök és most már tudom, hogy kerüljem a leomló falakat – mosolygott a kislányra.

– De ne szegd meg a szavad! – szólalt meg komolyan a kislány.

– Nem szegem, és hogy biztosra menjünk kívánj még valamit, amit majd teljesítek – bizonygatta Remus. A kislány elgondolkodott, majd furcsa mosoly jelent meg az arcán.

– Oké, gyere vissza és legyél a párom a hetedéves bálon. – Remus annyira megdöbbent, hogy beszélni is elfelejtett, csak némán bólintott. Dora megölelte, adott neki egy puszit, majd elszaladt otthagyva egy teljesen sokkolt Remus Lupint a folyosó közepén.

Miután a tervet még egyszer, utoljára átbeszélték, készen álltak az indulásra. Eljött a végső búcsú ideje, a jelenlévők elköszöntek szeretteiktől és csoportosan dehoppanáltak a kijelölt zónából.

– Hát elkezdődött – suttogta Lily, majd Narcissa társaságában besétáltak a kastélyba, hogy felkészüljenek a sérültek fogadására.

Voldemort rejtekhelyét tucatnyi védő és riasztó bűbáj védte, így szinte azonnal tudomást szereztek a behatolásról. Bellatrix hallva a zűrzavart azonnal kisietett a folyosóra, ahol egyenesen Voldemortba botlott.

– Nagyuram, mi történik? – aggodalmaskodott.

– Itt van a Rend, te menj vissza a szobába – adta ki a parancsot, de a nő nem mozdult.

– Uram, én is harcolni akarok! – hisztériázott a nő.

 – Arról szó sem lehet, nem kockáztatom az örökösöm életét – vetette oda hidegen a férfi, majd nem túl kedvesen visszanyomta Bellát az ajtón. A biztonság kedvéért egy védőbűbájt is elhelyezett rajta. Amint végzett, eliramodott. Bellatrix hisztizve toporzékolt, és rohangált föl alá. Egymás után szórta az átkokat az ajtóra, de az csak nem nyílt ki. A nagy erőlködésnek pedig az lett a vége, hogy hirtelen iszonyatos fájdalom hasított belé. Olyan volt mint a cruciatus, csak ez a hasára korlátozódott. Valahogy eltámolygott az ágyig és ledőlt rá.

– Bli… Bilnky! – sikította hirtelen, mire egy öreg manó jelent meg.

– Úrnőm, mi a baj? – aggodalmaskodott a manó és azonnal vizsgálni kezdte Bellát.

– A gyerek, valami baj van – lihegte. A manó hozzáértő volt, rengeteg szülést vezetett már le.

– A gyermek meg akar születni – suttogta a manó.

– Erre én is rájöttem te szerencsétlen dög! Még túl korai! – üvöltötte, de erre újabb fájások törtek rá. Eközben pedig a Rend behatolt a kastélyba.

Elkezdődött az utolsó csata. Röpködtek a különféle átkok és ártások. Lépten–nyomon elterült valaki a földön. Sirius az első sorban harcolt és rá olyannyira jellemző módon rögtön bekapott egy késátkot. Fájdalmasan kapott a lábához, és próbálta magát arrébb vonszolni. Aurora észlelve, hogy baj van a segítségére sietett.

– Sirius! – kiabált oda neki és eltérített egy ártást, ami egyenesen a férfi felé száguldott.

– Magadra figyelj, én jól vagyok! – vitatkozott Sirius.

– Te hülye vagy és halott leszel, menj már fedezékbe te szerencsétlen – recsegte hátra Mordon. Aurora alig győzte az átkokat és egy jókora taroló nekivágta a falnak. Nagyot nyekkenve csúszott le a fal tövébe. Sirius a fájdalommal nem törődve sietett oda, hogy ellenőrizze kedvese jól van–e.

– Aurora… – pofozgatta a lányt.

– Jól vagyok, de ne verj agyon – motyogta a lány, majd nehézkesen, de fölállt. Kisvártatva már egymást fedezve ritkították a halálfalók sorát.

– Na látjátok gyerekek, így kell ezt! – kiáltotta Remus és egy jókora ártással rádöntött egy oszlopot az egyik halálfalóra.

– Nagyszerű – dicsérte Sirius. Aurora hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.

– Sirius Black, ha túléljük… leszel a férjem? – kérdezte, amivel enyhén szólva kizökkentette a férfit a csata lendületéből.

– Ezt nekem kéne kérdeznem nem?

– Te úgy se tennéd – lázongott a nő.

– Tacskó, nem most kéne romantikázni – dohogta mordon.

– Oké… mármint, igen feleségül veszlek, ha Mordon lesz a násznagy – vigyorogta Sirius. Mordon ezt hallva felkurjantott.

– Na végre kölyök, olyan mulatságot csapunk, hogy… – ám hirtelen csönd lett. Sirius odakapta a fejét, és látta, hogy az öreg auror üveges tekintettel mered a plafonra.

– Ne… NE! – ordította, majd a közelében lévő halálfalókra támadt. Olyan indulattal vitte végbe a támadásait, hogy az eddig szorult helyzetben lévő rendtagok előtt hirtelen megnyílt az út befelé. Rémszem Mordonnak hála elérhetővé vált a győzelemhez vezető út.

A Rend olyan intenzitással nyomult előre, amitől a halálfalók teljesen összezavarodtak. Remus, Perselus és Lucius vállt–vállnak vetve átkozták porrá az ellenséget. A halálfalók krémje már félig megsemmisült, vagy megadta magát és félholtan fetrengett valahol. Albus Dumbledore volt a legelső, aki megérkezett Voldemort termébe.

– Á, micsoda öröm, Dumbledore, maga még mindig él? – csodálkozott el Voldemort.

– Én harcolok Tom, és túlélem, míg te gyáván a háttérbe húzódsz… – mondta csevegő hangvételben Albus.

– Sajnálom, hogy nem üdvözöltelek a bejáratnál, öreg… de tudod sürgős dolgom akadt idebent – röhögte a Sötét Nagyúr. Ekkor érkeztek meg Perselusék, akik lassacskán körbevették Voldemortot. Persze ő sem volt egyedül, hiszen a legerősebb követőit mindig maga köré gyűjtötte.

– Micsoda díszes társaság, egy rozzant vénember, egy áruló, egy nyomorék áruló és egy korcs – gúnyolódott.

– Gúnyolódj csak Denem, de már nem tart sokáig. Odakint lassan, de biztosan hullanak az talpnyalóid – morogta Perselus.

– Látom fölvágták a nyelved, Piton. Mond csak milyen volt végre a magadévá tenni azt a mocskos sárvérűt? Hiszen mindig erről ábrándoztál vagy nem? – ingerelte Pitont. Perselusnak se kellett több, megindította a támadást, és rögtön az első ártással padlóra küldött egy halálfalót.

– Perselus, elboldogultok? – kérdezte Dumbledore.

– Persze, menj csak – mondta Piton, majd fedezve az öreget intenzív támadás alá vették a halálfalókat. Voldemort látva, hogy az öreg merre tart megpróbált utána menni, de Lucius megállásra kényszerítette. Nem tehetett mást, kénytelen volt harcolni, csakhogy a csatlósai már majdnem mind elfogytak és egyre több rendtag jelent meg az ajtóban. Hirtelen egy ártást küldött Remus felé, de ő sikeresen félreugrott, csakhogy az ártás eltalálta a falat. Remus a perc törtrésze alatt kapcsolt és mintha megérezte volna, félreugrott a leomló kövek elől. Magában hálát rebegett Dorának és az álmának. Voldemortot annyira felbőszítette a jelenet, hogy felelőtlenül ismét támadást indított, és ekkor kilőtték mellőle utolsó, még megmaradt emberét is. Egyedül maradt. Legalább egy tucat pálca meredt rá. Hirtelen abból az irányból iszonytató női sikolyt lehetett hallani. Volmdeort mint aki észhez tért megpróbált a hang irányába futni, de a sorozatos késátkok a földhöz szegezték. Mikor már a pálcája is kigurult kezéből, és a szájából vér folyt le az arcán megpróbált mondani valamit, de senki se értette. Pár pillanattal később egy utolsó női sikolyra lettek figyelmesek, majd ahogy a hang eltűnt, úgy hunyt ki a fény, a kor legnagyobb sötét mágusának szemében is.

Dumbledore, csak két halálfalóval találkozott a folyosón, de őket is könnyű szerrel legyőzte. Már–már kereső bűbájt akart alkalmazni, mikor meghallotta a sikítást. Elindult a hang irányába, de egy tökéletesen zárt ajtóhoz ért. Odabent egy nő sikoltozott, így elővette minden tudását és megtörte a zárbűbájt. Ahogy a faajtó feltárult egy meggyötört és csurom vér Bellatrixra lett figyelmes. Mellette egy manó állt, szégyenteljes borzalommal az arcán. Ami viszont meglepte Albust, hogy a manó egy apró, véres újszülöttet tartott a kezében, de a gyermek nem mutatott életjelet.

– Sajnálom úrnőm… a gyermek túl kicsi volt, nem érte túl – motyogta a manó a félájult boszorkánynak, aki hisztérikusan felordított. Észrevéve, hogy már nincsenek egyedül pálcáját Dumbledore–ra szegezte.

– Hát elérték amit akartak… a Nagyúr halott… és a gyermeke is… így már mi értelme az életemnek? – kérdezte kétségbeesetten a nő, majd hirtelen maga ellen fordította a pálcáját, és magára küldte a Táltos tűz ártást. A szoba hirtelen lángolni kezdett, olyan pokoli intenzitással, hogy Bellatrix szinte azonnal elhamvadt a szoba berendezésével együtt. Albus Dumbledore–nak döntenie kellett, és végül a távozás mellett döntött.

Néhány percre rá megérkeztek a rendtagok, és eloltottál a tüzet. Albus csak csöndesen ácsorgott az egyik falnak dőlve.

– Mi történt? – faggatta Perselus.

– Bellatrixnál beindult a szülés, de a gyermek halva született, egyikük sem élte túl. Bellatrix saját magával végzett és elpusztított mindent a szobában, beleértve a saját és a gyermek testét is – magyarázta. Hirtelen üdvrivalgás tört ki az emberek között, hiszen ez azt jelentette, hogy vége. Végre vége! Csak Albus Dumbledore arca volt komor és tanácstalan, hiszen ő nem ezt akarta. Nem akart ártatlanokat feláldozni. Segítettek elvinni a sebesülteket és a holtakat. A megmaradt halálfalókat pedig Azkabanba zárták.

Az általános öröm és vigalom vagy egy hétig eltartott. Sirius is kezdett fölépülni a sérüléseiből, így bár kissé feszengve, de odaállt Aurora elé. A nő döbbenten nézett rá, amint kissé sután letérdel elé és elővesz egy gyűrűt.

– Aurora… lennél a feleségem? – kérdezte komoly arccal, mire a nő könnyes szemmel bólintott.

– Igen – felelte, majd a férfi felhúzta a gyűrűt az ujjára. Hatalmas tapsvihart kaptak, és még több gratulációt. Már biztosak lehettek benne, hogy mostantól minden rendben lesz. A háborúnak vége.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2011.07.26. 17:44 anei Szegény picit sajnálom, nem is élhetett egy percet sem. De a győzelemnek nagyon örülök! Válasz: Majd ha tovább olvasod sok minden kiderül még :D