Elkezdődik
A hátraevő időben, Merlinnek hála, már nem történt semmi eget rengető. Glory jobban lett, és Harry is megnyugodott. Az Albustól kapott fényképezőt pedig a lányok vették kezelésbe. Mindent lefényképeztek. Lilyt és Perselust a kandalló előtt. Az udvaron álló hóvoldemortot is lefényképezték, ahogy azt is miként verik szét a fiúk másnap indulás előtt. Lett még csinálva egy csomó kép Lilyről és a gyerekekről, sőt, Draco jóvoltából az egész Piton családról. Indulás előtt még alaposan végignézték a házat, nehogy otthagyjanak valamit, majd átlépve a kandallón, ismét a Roxfortban találták magukat. Albus boldogan mosolyogva fogadta őket.
– Hogy telt ez a pár nap? – érdeklődött az igazgató.
– Volt pár apróság, amiről beszélni szeretnék önnel, igazgató úr – szólalt meg Harry hirtelen, amivel mindenkit meglepett. Harry az ájulása után teljesen megváltozott. Még komolyabb lett mint előtte volt, és ez aggasztotta Lilyt.
– Persze, bármikor fiam, amikor csak szeretnél – ajánlotta az öreg.
– Akkor vacsora után fölnézhetnék? – kérdezett rá, mire az igazgató bólintott.
– Mi megyünk is kicsomagolni. Vacsoránál találkozunk, Albus… - mondta Perselus, és otthagyták az idős mágust. Az igazgató érezte a Harryben áramló különleges mágiát, és úgy vélte, elérkezett az az idő, amire a varázsvilág ez idáig várakozott.
A vacsoránál senkinek sem tűnt föl, hogy Pitonék újra előkerültek. Persze a Griffendél toronyban mindenki tudta, hogy Piton, Harry és Glory elmentek egy amolyan családi kirándulásra. Lisa – vagyis Lily – nem ment le vacsorázni, csak hogy ne legyen feltűnő az előkerülése. Megvárta Perselust a lakásában, hogy együtt töltsék az estét. Draco csak később, már majdnem a vacsora végén sétált le.
– Nicsak, Malfoy is előbújt a vackából – vihogta Parkinson.
– Rád nézve, Pansy, rájöttem, hogy ez alatt a három nap alatt nem vesztettem semmit, csakis nyertem, hogy nem kellett látnom téged – válaszolta Draco nemtörődöm stílusban, majd leült Glory mellé, és átkarolta a lányt.
– Nem voltál túl durva? – kérdezett rá a lány, miközben próbálta elfojtani mosolyát.
– Szerintem nem eléggé… Parkinson nem érdemel mást, és különben is ő kezdte – felelte a fiú, majd adott egy puszit Glory arcára. Pár percre rá Harry elindult az igazgatóihoz, hogy beszéljen Dumbledore-ral. Perselus feszülten nézte fia távolodó alakját. Tudta, hogy Harry sohasem lehetett igazán gyerek, és hogy most már teljesen felnőtt. Már nem irányíthatta őt úgy ahogy szerette volna, innentől saját döntéseket kellett meghoznia.
Az igazgatói előtt Harry megtorpant. Valahogy olyan lépés volt ez a számára, ami az egész életét megváltoztatja. Vett egy mély levegőt, majd bekopogott az ajtón. Dumbledore mély és rekedtes hangján megszólalt:
– Szabad – Harry a hívásra azonnal belépett.
– Jó estét, igazgató úr! – köszönt a fiú.
– Neked is, Harry. Foglalj helyet – mutatott az egyik karosszékre az íróasztala előtt. Harry leült, és várakozva nézett Albusra. – Esetleg kérsz egy teát, vagy valami édességet? Van citromporom is, ha azt szereted – ajánlotta az öreg. Harry halványan elmosolyodott.
– Köszönöm szépen, igazgató úr, de nem kérek. Inkább szeretnék túlesni ezen a megbeszélésen – mondta a fiú. Dumbledore kiegyenesedett a székében, és úgy nézett Harryre.
– Akkor hát, halljam, mit szeretne mondani nekem, Mr Potter – Harry meglepődött a megszólításon, de nem firtatta a dolgot. Ez így egy kicsit olyan volt, mintha ez valamilyen hivatalos megbeszélés lenne két felnőtt között.
– Köszönöm… Tehát a birtokon volt egy amolyan látomásom, vagy álmom, ha úgy tetszik. Láttam a családom évekkel később, ott éltek az igazgató úr birtokán. Volt egy hétéves húgom és egy szintén vele egykorú öcsém. Mindannyian boldogok voltak, anyám újra terhes volt, és már csak pár hete volt hátra a szülésig. Úgy tűnt, minden tökéletesen nyugodt és boldog… - Albus bólintott.
– Ez nagyon szép, de van egy kis bökkenője. Mint tudjuk, az édesanyád sajnos nem maradhat itt sokáig… - Harry helyeslőn rábólintott.
– Tisztában vagyok vele, de nem is ez a lényeg, hanem az, amit éreztem utána. Éreztem, tudtam, hogy milyen lehetne a jövő, ha Voldemort nem teszi tönkre. Olyan érzések kavarogtak bennem, amikről eddig nem is tudtam. Gyűlöltem őt, úgy, ahogy még sosem, hiszen elvette tőlem az anyám, és a lehetőséget, hogy boldog családban éljünk, és így elvette a testvéreim életét is. Ahogy ezeket éreztem, rájöttem a megoldásra, hogyan fogom legyőzni őt… - Albus kérdőn nézett rá. Egyszerűen olyan hihetetlen volt, hogy ez a fiatal férfi ugyanaz, aki pár napja elhagyta az iskolát. Sugárzott belőle valamilyen ismeretlen mágia, amit Dumbledore nem tudott beazonosítani. Céltudatos volt és határozott, már nem volt többé gyerek. Albus felsóhajtott, és halványan elmosolyodott.
– Hallgatlak – mondta végül.
– A saját érzéseimet fogom ellene használni. Emlékszik a jóslatra, „benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer”… - Albus bólintott, és Harry fölvázolta neki a tervét, miszerint hamarosan végleg eltörli Voldemortot a Föld felszínéről.
Eltel majdnem fél óra, mire Harry teljesen befejezte tervének részletezését, és érveivel meggyőzte Albust, hogy ennek így kell lennie. Az igazgató kissé aggódott a végkimenetel miatt, de kivitelezhetőnek ítélte a fiú ötletét.
– Nem rossz, de vannak kétségeim – vallotta be.
– Tudom, hogy arra gondol, mi lesz velem, ha kiderül, bennem is van egy a lélekdarabjai közül. A válasz egyszerű, akkor meghalok. – Dumbledore élesen beszívta a levegőt.
– Ezt nem fogom hagyni, remélem tudod? – kérdezett rá.
– Tudom, de csak gondoljon bele, ha Voldemorttal végzek, és a lélekdarabja átveszi felettem az irányítást és gyilkolni kezd, rosszabb leszek, mint a mostani valója… akkor végezni kell velem, és ezt addig lehet megtenni, míg gyenge vagyok. A csata utáni első pár perc lesz az, amikor a horcrux újjáéled, addig kell megtenni, amíg van rá esély. Ha bennem születik újjá, a varázsvilágnak végleg befellegzett. – Albus felsóhajtott, és megmasszírozta halántékát.
– Na és a szüleid? – érdeklődött az igazgató.
– Anyám hamarosan elmegy, és remélem találkozom vele a túloldalon… Apámnak és Glorynak pedig azzal teszek jót, ha elintézem, hogy egy nyugodt világban élhessenek. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de fel vagyok készülve a halálra. Nem félek tőle, ahogy Voldemorttól sem. Ha meg kell halnom, hát legyen. Nem bánok semmit, és nem sajnálok semmit, amit eddig tettem. Megismertem a családom, voltam szerelmes… minden lehető érzést átéltem ami segíthet az utamon, legyen az jó, vagy akár rossz. – Az igazgató csak értőn bólintott. Az ő munkája itt már befejeződött, immár tehetetlen volt.
– Felnőttél, fiam… és büszke vagyok rád. Bár jobb lenne, ha nem lenne igazad, és nem ilyen végkimenetele lenne a dolognak – taglalta az öreg. Benyúlt a fiókjába, és elővett onnan egy pálcát, majd letette az asztalra. Harry értetlenül nézte, majd Albus a már jól ismert, göcsörtös pálcát is mellé tette.
– Az igazgató úrnak két pálcája van? – érdeklődött Harry.
– Igen, Harry, kettő van. Ez az első pálcám – mutatta föl azt, ami a fiókban feküdt eddig. – Ez pedig az, amivel a csatáimat vívtam – mutatta föl a bodzapálcát.
– Igen, ismerem a pálcáját – mondta Harry türelmesen.
– Nagyszerű, akkor most derítsük ki, hogy mennyire tisztel téged a pálca… - mondta az öreg, majd Harry elé tolta a bodzafa pálcát. Harry értetlenkedett egy pillanatig, majd megfogta a pálcát és fölemelte. A mágia átáramlott a testén, és megtöltötte a szobát. Albus Dumbledore elégedetten kuncogva dőlt hátra székében, és úgy nézte Harryt. A fiú teljesen meglepődött a jelenség láttán. A pálca tökéletesen áramoltatta benne a mágiát, olyan volt, mintha mindig is az övé lett volna.
– Igazgató úr, ez hogy lehetséges? – érdeklődött, mikor visszatette az asztalra.
– Rakd csak el, Harry. Ez a pálca már téged illet. Remélem, segíteni fog az utadon, és épségben visszahoz téged közénk… - dünnyögte az öreg, miközben folyamatosan Harry arcát kémlelte. Azon semmi különöset nem látott, csakis a színtiszta jóságot. Harry nem értette, hogy mit néz rajta az igazgató, így kissé fészkelődni kezdett.
– Uram, miért néz így?
– Bocsáss meg, kérlek, csak teszteltelek. Ez a pálca sajnos jó és rossz is egyben. A jókból kihozza a még jobbat, a gonoszokból pedig a legrosszabbat, de fel is emészti őket… Életem során sokan a kezükbe fogták a pálcát, de többnyire mind ugyanúgy végződött. A mágiájuk megváltozott, ha úgy tetszik eltorzult. Megszállottak lettek… Eddig összesen ketten voltak, akiket a jó irányba változtatott – Harry szeme felcsillant.
– Kik voltak azok? – kérdezett rá kíváncsian. Albus elmosolyodott, és kissé kuncogva előrébb dőlt.
– Az egyik az apád volt… azon az éjszakán a kezébe adtam a pálcám, de nem történt semmi, ami a benne rejlő sötétséget előhozta volna, ezért is bíztam benne azok után, ami történt… A másik pedig te magad vagy. Ha igazunk van és Voldemort horcruxa benned van, akkor benned is kell egy bizonyos fokú sötétségnek élnie, de az ezek szerint nem olyan erős, hogy téged legyőzzön – magyarázta az öreg elégedetten.
– Oh, ezek szerint van némi előnyöm? – bizakodott Harry.
– Úgy néz ki, nem is kicsi. Harry, nem akarom, hogy túlzottan elbízd magad, de a belőled áradó mágia még engem is kezd letaglózni, persze csakis jó értelemben. Na, de itt az ideje, hogy lepihenjek… segítenél? – kérte meg a fiút.
– Persze – válaszolta Harry, majd fölsegítette az igazgatót, és átkísérte a hálójába. Miután Dumbledore végre ágyba került, Harry is távozott. Annak ellenére, amit megtudott, valami furcsa nyugalom áradt szét benne. Kifelé menet megállt az íróasztalnál, és eltette a bodzapálcát. Harry gondolataiba mélyedve haladt végig a folyosón, így csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy az egyik sarkon áll valaki. Piton volt az, rá várt.
– Szia… - köszönt rá a fiú.
– Szia! Mi volt az igazgatónál? – Harry felsóhajtott, majd elővette a zsebébe rejtett bodzapálcát. Perselus szeme kikerekedett, nem akarta elhinni, hogy ez a pálca a fiánál van.
– Ez… mától az enyém – mondta, majd visszasüllyesztette a zsebébe.
– Albus neked adta?
– Igen, azt mondta, talán a hasznomra lehet, és mivel a pálca elfogadott, így nem volt mit tenni… - felelte a fiú.
– Na és mit beszéltetek? – érdeklődött tovább. Bosszantotta, hogy kihagyták a dologból.
– Csak elmeséltem az álmom, és fölvetettem egy tervet, miként pusztítsuk el Voldemortot, de… nem volt valami jó terv – vont vállat Harry. Nem akarta, hogy édesapja már most idegeskedjen miatta, ráér még arra. Szerette volna, ha ez az utolsó pár nap nyugalomban és boldogan telik el.
Az idő ismét felgyorsult, és a napok megint rohanva haladtak egymás után. Már csak három nap volt a karácsonyi bálig, ami után a diákok hazautaznak. A diákok kivívták maguknak a jogot, hogy felügyelet mellett lemehessenek Roxmortsba. Glory, Ginny és Hermione előszeretettel támadta be a ruhaboltot, de nem csak ők voltak az egyetlenek. Lily is elment Minervával, hogy kerítsenek neki valami ruhát a bálra. Perselus ragaszkodott hozzá, hogy a nő ne menjen egyedül, mivel mostanában nem volt valami jól. Arra gyanakodtak, hogy Glory fertőzte meg, de mivel a nő nem akart bevenni egyetlen bájitalt sem, így nem tehettek mást, csak vártak. Persze közben telt az idő, és mindenki érezte a feszültséget, amit az idő hiánya okoz. Lily is egyre többet szomorodott el és borult ki. Sokszor fakadt sírva Perselus karjaiban. A férfi úgy vélte, hogy ez az egész már túl sok a nőnek, és az idegei már nem tudják elviselni az állandó stresszt, ezért ájul el, és szédül mindig.
– Szerinted milyen színűt vegyek? – kérte az idősebb nő tanácsát.
– Szerintem a vörös jól állna, bár te még fiatal vagy, neked minden szín jól áll – mondta Minerva, miközben végignézett pár ruhát.
– Valami olyan kéne, amiben nincs ilyen hulla fejem… a vörös jó, de túl sápadt vagyok hozzá…
– Akkor legyen zöld – ajánlotta a nő, mire Lily felpróbált egy zöldet. Ez jónak bizonyult, így ennél maradt. Közben megnézte, hogy a lányok mit választottak. Glory egy vörös színű estélyit választott, Hermione egy ezüstöt, míg Ginny egy feketét. Mindegyik ruha csodálatos volt, de Lily sokallta a Glory hátán lévő kivágást.
– Nem lesz ez túl sok? Ha apád meglátja dührohamot kap… - suttogta oda lányának, mire az csak vállat vont.
– Nem érdekel, ez tetszik, így ezt veszem meg – jelentette ki ellentmondást nem tűrőn. Lily ráhagyta a dolgot, és tovább indultak Minervával. Az idős professzor próbálta elfeledtetni Lilyvel, hogy az itt töltött ideje egyre csak fogyatkozik, ám igencsak nehéz dolga volt. A faluban mindenhol a szilveszteri rendezvények plakátjaival voltak tele a hirdetőfalak. Elég volt egyetlen pillantás rájuk, és a nő újra szédelegni kezdett. Minervának úgy kellett átkarolnia a derekát, nehogy az utca közepén elájuljon.
– Légy erős, kedvesem –biztatta a fiatalabbat.
– Igyekszem, Minerva, de olyan nehéz – nyögte Lily, miközben halántékát masszírozta.
– Gyere, üljünk be a Szárnyas Vadkanba, ott majd felmelegszünk egy kicsit – ajánlotta McGalagony, és már húzta is a másikat az említett kocsma felé. Lilynek nem volt ereje, hogy ellenkezzen. Kezdett belefáradni a várakozásba.
Eközben Perselus a laborjában ténykedett. Minden percet, mikor Lily nem volt a közelében munkával töltött, csak hogy ne kezdjen azon gondolkozni, hogy mi lesz velük pár nap múlva. Most is nekilátott egy jó adagnyi csontforrasztó elkészítésének, amit a gyengélkedőnek szánt. Fáradhatatlanul kavargatta a főzetet, és igyekezett minden gondolatot kizárni a fejéből.
Harryék jóval később indultak el a fiúkkal vásárolni. Nem akarták, hogy a lányok tudomást szerezzenek arról, hogy ők hova is készülnek. Harry, Draco, Ron és Neville egymás mellett haladva igyekeztek a városba. Már hozzászoktak, hogy a pálcáikat készenlétben tartsák, ha nem is a halálfalók, hát a mardekárosok miatt. Perseluson kívül senki sem tudta, hogy Harry megkapta Albus pálcáját, így ennyivel is volt egy kis előnye. Erről Voldemort nem értesülhetett.
– Te mit veszel Ginnynek? – érdeklődött Ron Harrytől.
– Nem tudom… még nem döntöttem el – válaszolta. Igazából már eldöntötte, csakhogy az az ajándék még inkább fájna majd a lánynak, így félretette ötletét.
– Na és te, Draco? – faggatózott tovább.
– Hát, hogy őszinte legyek, mivel nem sok pénzem van, így majd meglátjuk, hogy mire futja… - Harry felsóhajtott.
– Már mondtam, hogy adok pénzt ha kell, ezen ne szenvedj – morogta Harry.
– Én pedig már megmondtam, hogy hálásan köszönöm, de nem kérek alamizsnát… Perselus néha megengedte, hogy besegítsek a bájitalfőzésbe, és az egyszerűbb bájitalokat én készítettem, amik rendelésre mentek, így az azokból befolyó összeg az enyém lett. Van egy kis pénzem, de nem sok… - vont vállat a szőke. Ron nem bírta megállni, hogy ne szóljon be.
– Milyen csórónak lenni, Malfoy? – kérdezte vigyorogva a vörös.
– Azt hiszem neked nem kell bemutatnom, Weasley – vágott vissza Draco. Neville az égre emelte a szemét, és felsóhajtott.
– Ti sohasem bírjátok ki, hogy ne veszekedjetek? – szidta össze őket.
– Nem mindenki olyan birka türelmű, mint te, Neville – válaszolta Draco.
– Én sem vagyok az, csak gondolkodom… - válaszolta a fiú, mire Ron elkezdett röhögni.
– Te és a gondolkodás? – piszkálta Longbottomot.
– Ron, tehetsz egy szívességet – sziszegte Neville. – Amúgy bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű? Én legalább szorgalmas vagyok, de te még az sem – Ron arca megdöbbenést tükrözött. Neville még sohasem szólt így be neki.
– Malfoy, mit tettél Nevilleel? – hitetlenkedett.
– Csak egy kis önbizalom kérdése – válaszolta Draco. Harry némán hallgatta barátai csevegését. Volt benne valami megnyugtató, valami megszokott. Most úgy érezte, mintha nem lenne semmi baj az életével. A barátai piszkálják egymást, és éppen kiruccannak Roxmortsba. Apropó, Roxmorts…
– Nem úgy volt, hogy végig az úton aurorok lesznek? – érdeklődött Harry. Ekkor már Draco is egyre feszültebb lett.
– De, viszont én nem láttam egyet se – morogta a szőke. Harry jobban megszorította a pálcáját, és suttogva odaszólt a többieknek.
– Készüljetek… - a pánikhangulat kezdett úrrá lenni rajtuk, így kissé felgyorsították lépteiket. Csakhogy nagy hibát követtek el. Az eddig vidám veszekedés és hangzavar helyét fölváltotta a csend, és ez elindította a lavinát. Már alig száz méterre jártak Roxmorts szélétől, mikor mellettük a fába csapódott egy zöld ártás. Harryék azonnal egymásnak háttal álltak, és várták a támadásokat.
– Figyeljetek oda, ezek nem játszanak tisztán… - kiabálta Harry barátainak. Lassan elkezdtek araszolni a falu felé, de egy újabb átok megállította őket. Ez már Neville lábát találta el, amitől a fiú a földre esett és ordítani kezdett, de pálcáját nem engedte el.
– Neville! – kiáltott fel egyszerre a másik három, majd Harry megpróbálta talpra rángatni barátját, kevés sikerrel. Ekkor a fák közül vérfagyasztó nevetést hallottak, majd meglátták az első halálfalókat, köztük Bellatrixot is, aki őrült vigyorral a képén sétált feléjük.
– Á, itt van a kis fattyú is… szia, Draco babuci, hogy van a kedvenc unokaöcsém? – gügyögte a fiúnak.
– Jobban lennék, ha virágot vihetnék a sírodra, drága Bella néni… - válaszolta hasonló stílusban a fiú, mire Bella vicsorogni kezdett.
– Megölni őket! – visította, és a pálcák egyszerre emelkedtek föl körülöttük. Ron nyelt egyet és így szólt:
– Hát… jó volt veletek, fiúk… ha valamelyikünk túléli, mondja meg anyáéknak, hogy szerettem őket – nyöszörögte a vörös. A halálfalók már készülődtek a halálos átkok kilövésére, mikor felcsendült egy sziszegő hang, és a havas erdő fái közül lassan előtűnt egy fekete alak.
– Várjatok még egy kicsit, ki akarom élvezni a helyzetet – szólalt meg Voldemort, mire csatlósai leengedték a pálcáikat, és kissé hátrébb húzódtak. Harry kihúzta magát, és odafordult Voldemorthoz.
– Hát ismét látjuk egymást, Tom? – kezdett el vele csevegni, mire a sötét mágus megdöbbent.
– Úgy látom, az a semmirekellő Dumbledore jobb munkát végzett, mint ahogy sejtettem… Potter, hát nem félsz tőlem? – tette föl a kérdést.
– Nem félek tőled, sem pedig a haláltól. Te félsz valamitől, Tom? – kérdezett rá, miközben kissé oldalra biccentette a fejét. Voldemort iszonytató hangon felröhögött.
– Ha-ha… én semmitől sem félek, Harry, hiszen engem nem lehet legyőzni… Ha elpusztítod is a testem, újjáéledek, és bosszút állok rajtad ezerszeresen… - suttogta alig hallhatóan.
– Ezt majd meglátjuk… - azzal hirtelen az ég felé lőtt pár vörös szikrát, amiből egy főnix alakult ki. Olyan, mint a sötét jegy, majd kétfelé kezdett repülni. A városban mindenki fölfigyelt a jelenségre, és az aurorok karöltve a tanárokkal, sietősen összeterelték a gyerekeket, majd elindultak a kiindulási hely felé.
A másik a kastély fel iramodott, ahol megszólalt a vészharang, és kezdetét vette a harci készültség. Perselus lélekszakadva rohant fölfelé, hogy aztán átvágva a bejárati csarnokon kirohanjon a kapun. Érezte, hogy ez nemsokára bekövetkezik, és csak reménykedhetett, hogy nem érkezik túl későn.
Minerva és Lily szintén kivont pálcával rohantak végig a főtéren, majd csatlakozva a Rendtagokhoz, futottak Harryék felé.
Harry jelzésére a halálfalók automatikusan megindították a támadást ellenük, és a fiúk csak reménykedni tudtak, hogy a felmentő sereg idejében érkezik.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Ez nagyon jó de itt abba hagyni ez nem ér. Folyatást. Léccciiiiiiiiiiiiiiiii.