Tárgyalás I.

Perselus és Hermione hosszú ideig ácsorogtak még egy helyben. A férfi félt, ha elengedi a másikat, akkor soha többé nem kaphatja vissza. Egyszerűen hihetetlen volt a számára, hogy egy olyan csodás nő, mint Hermione, szeresse őt.

– Szóval, akkor szeretsz? – kérdezte meg kis mosoly kíséretében Hermione.

– Igen, és te is szeretsz – mondta tárgyilagosan Perselus.

– Igen. Viszont azt nem értem, ha szeretsz, akkor miért voltál velem olyan távolságtartó? – értetlenkedett a nő. Perselus lassan megkerülte a kanapét, és leült a nő mellé. Hermione nem sokáig teketóriázott, odakuporodott a férfi oldalához.

– Féltem, hogy elveszítelek. Azt hittem, hogy téged csak barátként érdekellek – magyarázta a férfi. Hermione értőn bólintott. Nem akart ezzel vitába szállni.

– De, most már tudjuk az igazat – suttogta megkönnyebbülve.

– Igen, a kérdés csak az, hogy mit kezdjünk a tudásunkkal… - dünnyögte a férfi, majd egy óvatos puszit lehelt Hermione homlokára. A nő megborzongott az óvatos érintéstől, bensőjét pedig átjárta a boldogság.

– Te mire gondoltál? – fordult végül oda hozzá.

Perselus sohasem engedte ennyire elkanászodni csapongó gondolatait, így soha nem merült föl annak az eshetősége, hogy ő és Hermione valamikor elérkeznek erre a pontra.

– Bevallom, nem gondolkoztam ezen. Eleve halva született érzéseknek gondoltam – válaszolta.

– Akkor találjuk ki együtt – ajánlotta a nő.

– Rendben, te mit szeretnél? – kérdezte mosolyogva a férfi. Hermione már koránt sem volt ennyire tanácstalan, pontosan tudta, hogy mit is akar, az a valami pedig Perselus volt.

– Tegyük föl, persze csak képletesen, hogy: Te is nagyon szeretsz, és én is nagyon szeretlek. Nekem nem kéne tovább szenvednem a férfiak miatt, neked pedig nem kéne egy pótanyát keresned Nathanielnek. Matt megkaphatná azt, amire annyira vágyik, egy anyát, egy apát és egy testvért… - ábrándozott. Perselus meglepetten nézett a somolygó nőre.

– Most nem viccelsz, ugye?

– Halálosan komoly voltam. Szeretlek, ez már biztos, és ha te is szeretsz, és nem zavar az… ami a múltban velem történt, akkor akár… - de nem fejezte be. Perselus szélesen elmosolyodott. Na ná, hogy ezt akarta! Viszont nem mutathatta ki, hogy mennyire odavan a másikért. Elvégre, akkor elveszítené azt a maradék kis tekintélyét is, ami már így is vészesen inog a nő előtt.

– Nos, úgy vélem, hogy talán lehet róla szó…

– Csak talán? – sápítozott Hermione.

– Miért? Azt hitted itt menten megkérem a kezed, és rohanunk Minervához, hogy közös lakrészt kaphassunk? – kérdezte kissé beképzelten. Mikor elérte a kellő hatást, vagyis Hermione döbbenten nézett rá, folytatta. – Majd talán pár nap múlva…

Hermione nem tudta, hogy a másik most viccel, vagy komolyan beszél, de nem is érdekelte. Hirtelen kitört belőle a nevetés. Saját magán kacagott, hogy mennyire furcsának tűnhetett a másik számára, ha az így reagált.

Perselus csak megmosolyogta a vidám nőt, és szorosan átölelte. Hosszú ideig meg sem szólaltak, csak csöndesen ültek egymás mellett. Úgy egy órával később, Minerva jelent meg a pincében, hogy meghozza a jó hírt.

– Perselus, Hermione, már minden a legnagyobb rendben. Néhány auror segítségével kizavartuk az összes riportert az iskolából. Hermione, most már visszamehetsz a szobádba – mondta az igazgatónő. Persze látta a furcsán ölelkező párost, de igyekezett elfojtani magában a kikívánkozó kérdések özönét. Olyannyira önuralom alatt kellett tartania minden porcikáját, hogy szája széle akaratlanul is megrándult olykor. Perselus szúrta ki elsőnek ezt az árulkodó kis jelet.

– Mi bajod?

– Honnan veszed, hogy bármi bajom van? – kérdezett vissza felháborodva a boszorkány.

– Mert ismerlek, és biztos mardos belülről valami – mondta a férfi kissé gúnyolódva.

– Hát jó… Nem akartam indiszkrét lenni, de… Ti ketten, most együtt vagytok? – kérdezett rá kertelés nélkül.

Hermione és Perselus egymásra néztek, majd bólintottak.

– Igen… - mondta a nő. Minerva még mindig nem volt meggyőzve.

– Na de meddig? Úgy értem, ti olyanok vagytok, mint a tűz és víz. Elképzelhető, hogy estére már másként fogtok vélekedni? – faggatózott.

– Kizárt. Hacsaknem állít be valamilyen két ajtós szekrénnyel, hogy hozzámegy feleségül – felelte Perselus. Hermione úgy vélte ez bosszúért kiált.

– Hacsak nem kapom rajta az ágyban valamilyen dupla D-s szőkével.

Perselus erre prüszkölve felnevetett. Már maga a feltételezés is sértő volt a számára. Még, hogy egy szőkével…

– Látjátok? Erről beszéltem, ha az egyikőtök A-t mond, a másiknak muszáj B-t mondania – okoskodott az igazgatónő.

– Ez igaz, de ez benne a jó. Legalább nem unatkozunk – javította ki a férfi. Minerva csak nagyot sóhajtott. Tiszta szívéből remélte, hogy tényleg minden rendben lesz velük.

– Azért még nem gratulálok.

– Ne is tedd, majd csak az esküvő után – vigyorogta Perselus.

Hermione pislogva meredt a férfira.

– Miféle esküvő? – csúszott ki a száján.

– Hát a kettőnké. Előbb vagy utóbb megkérem a kezed, és te igent mondasz majd – felelte ellentmondást nem tűrőn Perselus

– Drága gyerekeim, elnéznélek még titeket, de most mennem kell. Még van némi elintézni valóm. Apropó, Hermione, ha részt szándékozol venni a tárgyaláson, akkor azt még ma jelezned kell – mondta Minerva. Hermionénak nagyon nem volt kedve hozzá. Mintha valaki azt kérdezné egy férfitól, hogy ugyan lenne-e kedve kasztráltatni magát.

– Még van egy kis időm, nem? – kérdezte kis éllel a hangjában.

– Persze, csak gondoltam emlékeztetlek. Most megyek, mielőtt elevenen megnyúzol pusztán a tekinteteddel – válaszolta McGalagony, majd sarkon fordult és kiviharzott a helyiségből. Hermione fáradtan hajtotta a fejét Perselus vállára. Ismét úgy érezte, hogy nincs kedve semmihez. Minden olyan jól ment, amíg Minerva elő nem hozakodott a tárgyalással.

– Hermione, ne utáld őt – suttogta Perselus.

– Nem utálom!

–Nem úgy tűnik… - jegyezte meg a férfi.

– Én csak… ez olyan nehéz. Már így is mindenki tud róla, hogy mi történt velem, de itt legalább nem vagyok annyira szem előtt. Viszont, ha odamegyek, akkor mindenki úgy fog rám nézni, mint valami nagyon szánalomra méltó, és undorítóan bűnös dologra – borzongott meg. Perselus, hogy oldja a másik feszültségét, átkarolta őt, és feltette az első eszébe jutó kérdést.

– Hogy tudsz engem szeretni?

A kérdés hallatán a nő óvatosan rápillantott. Nem értette, hogy mit akar ezzel a másik. Hiszen számára Perselus jelentette a biztonságot, a stabilitást.

– Mire akarsz kilyukadni?

– Én sem vagyok jobb, mint Malfoy… Szinte mindent csináltam, amit ő is. Voltam halálfaló, kémkedtem, kínoztam, gyilkoltam, és még… nőket is erőszakoltam, ha kellett… - suttogta mogorván maga elé.

Hermione kissé megdermedt. Tudta ő, hogy a másik miket csinált, de így kimondva – és átélve – azért ez egy kissé változtatott a helyzeten. Szerette a férfi, ezt tudta. Csak azzal nem volt tisztában, hogy ez miként hozhatná a másik tudtára.

– Igen… ezeket te is csináltad, de te nem azért, mert élvezted… Azért tetted, mert azt parancsolták, mert ez volt a „kötelességed”.

– Kötelesség?! Más ember inkább véget vetett volna az életének, de nem tett volna ilyen szörnyűségeket – háborgott a férfi. Arcára visszatértek a Hermione iskolás évei alatt olyan jól ismert ráncok.

– Igen, sokan ezt tették volna, de csak kevés lett volna köztük, aki ezt bátorságból teszi, nem pedig megfutamodásból. Perselus, te bátor ember vagy. Olyan bátor, hogy magaddal mit sem törődve dacoltál a veszélyekkel, és nem törődtél a saját érzéseiddel. Te más vagy.

– Hermione, nem vagyok szent, bárhogy is akarod beállítani a dolgot – vitatkozott tovább.

– Azt tudom, és nem is bánom. Mert ha szent lennél, akkor nem tehetném meg ezt – somolyogta a nő, majd adott egy puszit Perselus nyakára. A férfi szeme kikerekedett döbbenetében. Alig tudta magát kontrolálni, nehogy rávesse magát a mellette ülő, és benne tökéletesen megbízó nőre. Ez nem mehetett így tovább.

– Hermione, ne vedd magadra, de beszélnünk kell…

– Miért van az, ha valaki így kezdi a mondatot, akkor abból semmi jó nem származik?  - tűnődött el a nő.

– Csak arról van szó, hogy kérlek… Merlin szent szerelmére, könyörgöm! Ne játssz a tűzzel… – morogta a férfi.

A nő értetlenül pislogott rá. Halvány lila gőze sem volt, hogy most min akadt fönn a másik.

– Nem értelek.

– Hermione, te egy csodás, gyönyörű, vonzó nő vagy. Én pedig egy férfi, aki már több mint tizenkét éve nem volt nővel, szóval, ha nem akarod, hogy itt és most rád vessem magam, akkor kérlek… könyörgöm, ne kísértsd a sorsot olyasmivel… hogy megcsókolod a nyakam – magyarázta, mintha csak órán lennének. Hermione kínjában már az alsó ajkát harapdálta. Fogalma sem volt, hogy ilyen nagy hatással van a másikra. Bele sem mert gondolni, hogy mi lehetne ebből, elvégre ez csak egy ártatlan kis puszi volt.

– Oké, akkor visszafogom magam – ígérte meg.

– Rendben. Talán most vissza kéne menned a szobádba – ajánlotta a férfi. Hermione szót fogadott, és a kandallón keresztül visszatért a lakrészébe. Arcáról nem tudta letörölni azt a furcsa mosolyt. Mintha a föld felett járt volna. Már nem érzett fájdalmat, sem fizikait, sem pedig lelkit.

Teljesen tudatában volt annak, hogy nemrég Minerva mit mondott. Azt is tudta, hogy muszáj lesz megjelennie. Viszont úgy érezte, ha ezt megteszi, akkor végre nyugodtan élhet majd. Elvégre nem fog megfutamodni, és szembe fog nézni a múltjával. Sok időbe telt, míg eljutott ide. Megannyi nehézségen kellett keresztül mennie. Most viszont itt az ideje, hogy kilépjen a fényre, és elhagyja azt a sötét szobát, amibe önként zárta be magát.

Megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy odasétált az ablakhoz. A kinti táj nem volt valami szép látvány. Már lehullottak a fákat borító színes levelek, csak a csupasz ágak meredeztek a felhőktől sötétlő ég felé. Azonban a nőt ez cseppet sem zavarta. Még így is, csodásnak találta a külvilágot. Mint egy vak ember, aki annyi év után először láthatja a világot. Eldöntötte hát, elmegy a tárgyalásra.

Kezdeti lelkesedése mit sem változott, sőt talán még jobban megerősödött abban a hitében, hogy ha ennek vége lesz, akkor végre lezárhatja múltját. A pozitív változás minden bizonnyal kiülhetett arcára, mivel az ebéd, és a vacsora alatt, kollégái mind őt tanulmányozták. Senki sem mert rákérdezni a jókedv okára, még ha sejtették is, hogy van némi köze Malfoy tárgyalásához.

Viszont, ha tudták volna, hogy sokkal inkább a Hermione mellett ülő, még mindig kissé morcos képet vágó, de annál inkább szexi, egykori bájitaltan professzor a kiváltó oka, biztos mindenki szívbajt kapott volna. Hermione ahogy ezen gondolkodott, halkan kuncogni kezdett. Perselus egy ideig szótlanul tűrte, de végül csak rákérdezett.

– Mi olyan vicces?

– Csak elgondolkoztam – vallotta be a nő.

– És min, ha szabad kérdeznem?

– Kérdezni szabad, de nem biztos, hogy válaszolok – incselkedett Hermione. Ezen felbuzdulva, Minerva rákérdezett a másnapra.

– Hermione, hogy döntöttél?

Perselus kissé megmerevedett. Erről azóta nem beszéltek, így ő is nagyon kíváncsi volt a másik válaszára. Mindenki feszülten várakozott. Azt hitték Hermione biztosan ideges lesz, de csak annyi változás állt be, hogy a mosoly eltűnt a nő arcáról.

– Feltétlenül ott leszek – felelte határozottan. McGalagony megkönnyebbülten bólintott. Nagyon remélte, hogy a fiatal boszorkány így dönt, és nem kellett csalódnia benne.

– Nagyszerű, akkor holnap fél kilenckor az előcsarnokban találkozunk. Jobb odamenni időben, elvégre te leszel az egyik koronatanú – pedzegette az igazgatónő.

– Igen, tisztában vagyok vele, és nem hátrálok meg. Lezárom ezt a dolgot, és tovább lépek – jelentette ki a nő.

– El sem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem – sóhajtott fel Minerva.

– Ahogy mi mindannyian – toldotta hozzá Perselus is. Hermione rámosolygott a férfira, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megfogta annak kezét, csakhogy nem a szokásos módon, az asztal alatt, hanem úgy, hogy mindenki láthassa, az asztal tetején. A férfi döbbenten nézett összefonódó kezeikre. Meg sem tudott szólalni, még mindig nem hitte el, hogy ez az egész igaz lehet. Minerva sokat sejtetően rápillantott a többi kollégára, akik mind somolyogva figyelték a bájitalmester arckifejezését.

Nem csak a tanárok figyeltek föl erre a változásra, hanem a diákok is. Még be sem fejeződött a vacsora, máris útjára indult a pletyka az igazgatóhelyettesről, és a bájitaltan tanárnőről. Sokan Nathant és Matt-et faggatták, hátha ki tudnak belőlük szedni valamit. Viszont a két fiú hajthatatlan volt. Ameddig külön engedéllyel nem rendelkeztek, addig nem akartak összezavarni semmit. Pedig milyen szívesen üvöltötték volna végig a Roxfortot a jó hírrel, hogy Hermione Granger és Perselus Piton egy pár.

Hermione másnap reggel sem vesztett elhatározásából, sőt még a reggeli alatt is szentül meg volt róla győződve, hogy neki ez menni fog. Viszont amikor elérkezett az indulás időpontja, már nem volt ebben annyira biztos.

– Hermione, indulhatunk? – kérdezte Minerva.

– Szerintem fölösleges olyan korán odamenni… Ráérünk odaérni… mondjuk, ha már vége az egésznek – ajánlgatta a nő.

– Hermione, ugye nem most akarsz meghátrálni – döbbent meg a férfi.

– Ki? Én? Én ugyan nem – rázta a fejét.

– Már pedig azt teszed. Direkt húzod az időt – morogta Piton.

– De én csak… eléggé hűvös van, talán még egy pulóvert kéne fölvennem – próbálkozott a nő. Perselus felsóhajtott, majd hirtelen a nőre bűvölt egy vastag pulóvert. Hermione úgy nézett a férfira, mintha az gyomron vágta volna.

– Áruló – dünnyögte az orra alatt.

– Most már indulhatunk végre? – türelmetlenkedett Minerva. Hermione nem tehetett mást, rábólintott. Az út a főkapuig, mintha órákba telt volna. Pedig semmivel sem volt hosszabb az átlagosnál. Minden lépést ólomsúlyúnak érzett. A mellkasa hirtelen elnehezült, és levegőt venni is alig tudott. Szapora légzésére Perselus is felfigyelt.

– Valami gond van?

– Én csak… azt hiszem pánikrohamom lesz – mondta a nő, mintha ez egy mindennapos dolog lenne nála.

– Próbálj meg megnyugodni. Elvégre mi baj történhet? – nyugtatgatta McGalagony.

Hermione fejében egy rakás lehetséges katasztrófa-forgatókönyv volt.

Malfoy ismételten kimagyarázza magát, és bosszút áll rajt.

Malfoy nem tudja kimagyarázni magát, és Azkabanba kerül, de az emberei még mindig ott lesznek, és bosszút állnak rajta.

Vagy a kedvence: Malfoyért eljönnek a halálfaló cimborái, és együtt bosszút állnak rajta.

Az utolsó verziót inkább végig sem akarta gondolni. Lassan megérkeztek a főkapuhoz. Már itt is volt néhány riporter, de azokat Harryék sikeresen lekötötték, amíg Hermione és a többiek hoppanáltak. A nő igyekezett minél szorosabban átölelni Perselust. Ezzel is némi menedéket remélve a férfitól, amit az örömest megadott neki. Ahogy megérkeztek, hirtelen a tudatába tódult a zaj, ami a Minisztérium aulájában kavargott. Egyszerre legalább három tucat riporter ostromolta őket, és még az aurorok sem tudták mindent visszatartani.

– Légy erős – hallotta a mellette álló Perselus hangját.

– Jó napot, McGalgony igazgatónő, Mr. Piton, Ms. Granger, kérem, fáradjanak utánam – mutatta az utat Tonks. Hermione igyekezett erős maradni. Nem lett volna jó, ha itt, ennyi ember előtt roppan össze.

Odabent a teremben már majdnem minden hely foglalt volt, és még így is rengetegen álltak a székek mögött. Hermione óvatosan körbetekintett, hogy kik vannak jelen. A szeme pedig szinte azonnal kiszúrt egy szőke üstököt az első sorban. Riadtan nézett Perselusra, aki rezzenéstelen arccal kísérte őt pontosan az mellé, akit messzi ívben el akart kerülni.

– Perselus, nem lenne más helyre? – próbálkozott kétségbeesetten a nő.

– Hermione, ő is a családom része, és őt is legalább annyira bántotta az a féreg – suttogta alig hallhatóan. Közben az említett félig hátra fordult, ám amit Hermione annak tekintetében látott, az megdöbbentette. Draco Malfoy volt az, ehhez semmi kétség sem fért, viszont a szemei nem azok a rideg, gőgös szemek voltak, mint régen. Hermione nem tudta volna megmondani, hogy miben változott meg a másik, de hirtelen elillant minden félelme. Már nem teketóriázott, egyszerűen helyet foglalt a másik mellett. Draco kissé feszengett, nem tudta, miként köszöntse a nőt.

– Hello Granger… Hallottam, hogy gyógyító lettél – kezdett el csevegni. Hermionét ez is meglepte. Úgy érezte, ha a másik nyit felé, akkor talán neki is mondania kéne valamit.

– Szia, Draco… hallottam van egy boltod az Abszol úton – mondta hasonló stílusban. Draco felvont szemöldökkel nézett rá.

– Draco? Nem Malfoy?

– A vezetékneved inkább hanyagoljuk, kérlek… - húzta el a száját a boszorkány. Először azt hitte a másik majd sértetten felpattan, de nem ez történt. A férfi halványan elmosolyodott, és bólintott. – Perselus mesélte, hogy van két fiad.

– Igen, meglátszik, hogy fiúk, jó sok baj van velük – somolyogta Draco.

– Ezek szerint lányt akartál volna? – döbbent meg a nő.

– Egy lány más… Egy kislányt meg lehet védeni, lehet irányítani, le lehet átkozni a srácokat az ablakából – viccelődött, amitől már Hermione is elmosolyodott.

– Ami késik, nem múlik – vigasztalta.

– Reménykedjünk benne. Viszont hallom, hogy neked is lesz hamarosan egy fiad.

– Igen, a téli szünetben elintézem a papírokat, és Matt hozzám fog tartozni… ha jól megy, akkor nem csak ő lesz az egyetlen kisfiam – tette még hozzá, majd óvatosan a mellette ülő Perselusra nézett, aki elmélyülten társalgott az igazgató nővel és Harryvel.

– Á, csak nem beismerte végre?

– Szóval te is tudtál erről? - lepődött meg a nő.

– Hogy tudtam? Előbb tudtam, mint ti ketten. Tudod Perselus sűrűn jár hozzánk, és olyankor másról sem beszél, csak Hermione így, meg úgy, és mióta visszajöttél olyan, mint aki húsz évet fiatalodott – mesélte vidáman.

– Ezt jó hallani…

Többet már nem tudott mondani, mert a Wizengamot tagjai elkezdtek bejönni a terembe. Mindenki felállt, majd mikor mindenki elfoglalta a helyét, bevezették Lucius Malfoyt. A férfi még mindig büszkén, odasétált a középen kihelyezett székhez. Szeme viszont vészesen megvillant, ahogy meglátta fiát, és a mellette ülő Hermionét. Draco keze ökölbe szorult, és az arca is megfeszült, Hermione szívverése pedig ismét gyorsulni kezdett.

– A Wizengamot összeült, Lucius Malfoy, vádlott ítélet hozatalának ügyében. A Mr. Malfoy ellen emelt vádak: többszörös gyilkossági kísérlet, gyilkosság, gyilkosságra való felbujtás, zsarolás, sikkasztás, megvesztegetés, tiltott fekete mágiával kezelt illegális termékek behozatala és terjesztése, valamint nemi erőszak, kínzás és halálfaló tevékenység.

Ahogy ezeket felsorolták az emberek sorra pusmogni kezdtek. Hermione gyomra fordult egyet, amikor az erőszak részhez értek.

– Számos tanú jelentkezett önként, az egyes vádpontok bizonyítására. Sajnos mindenkit nem tudunk meghallgatni, mert akkor a tárgyalás hetekig elhúzódna, így kiválogattunk minden vádponthoz egy-egy tanút, aki bizonyítani fogja a vádakat. Ezeknek a tanúknak egy válogatott bizottság végignézte az emléklenyomatait, valamint a Mr. Malfoy tulajdonában lévő emlékekkel is összevetették. Az ügy leegyszerűsítése érdekében született néhány döntés, amivel a vád és a védelem is egyet értett. Ezek a következők. Sem a védelem, sem pedig a vád fölöslegesen nem zaklathatják a kérdéseikkel a tanúkat, mivel a bizottság tisztában van az események pontos lefolyásával, így ezen résztől eltekintünk. A tárgyalás ezennel kezdetét veszi. Kérném az első tanút… - és a tanúk szépen, folyamatosan foglalták el egymás után helyeiket. Mindenki elmondta azon emlékeit, amik alátámasztják a vádat.

Már legalább három órája folyt a tárgyalás, és két szüneten is túl voltak, amikor elérkeztek Hermionéhoz.

– A vád tanúként szólítja Dr. Hermione Jane Granger professzort.

<<      >>

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

1

2012.04.13. 22:34 Elizabeth Nagyon jó! Nagyon jó! Már alig várom az e hétvégi frisst. :)) Tetszik ahogy összehozod őket, és közben más események leírására is kellő időt szánsz. Nem sietteted őket semmiben. Ez az eddigi összes írásodban nagyon tetszett! :) Szeretem, ahogy írsz, jók a párbeszédek, szépen megfogalmazottak a leírásos részek. És még az oldalad is jól szerkesztett, igényes. Szóval csak gratulálni tudok mindenhez! :) puszi Válasz: Húúúúúú., régen kaptam ennyi jót egyszerre! Nagyon szépen köszönöm, és igyekszem továbbra is így írni. :)