Perselus kora reggel arra ébredt, hogy valami a képében landolt. Laposakat pislogva nyitotta ki a szemét, de körbenézve nem látott semmi gyanúsat. Lily még mindig ott szendergett mellette. A nőnek ismét sikerült elérnie, hogy ő ott aludjon vele. Viszont Lily még mindig aludt, de az ő fejét igenis eltalálta valami. Kábán oldalra nézett, majd észrevett egy plüssmackót a padlón heverni. Ekkor tudatosult benne, hogy kié is a játék. Harry ott állt nagy szemekkel a kiságy rácsaiba kapaszkodva, egyik kezét felé nyújtva, hogy visszakapja kedvencét. Perselus óvatosan kelt föl a nő mellől, aki motyogva ölelte magához a férfi párnáját. Fölemelve a játékot lassan odasétált a kiságy mellé, majd leguggolt a kisfiúhoz.
- Ezt keresed? – kérdezte a kicsitől, aki hiába nyújtogatta kis kezeit, a rácsok megakadályozták benne, hogy elérje, amit akar. Piton megszánva a gyereket, odaadta neki a macit, de a kinyújtott kezecske ezután is még valamiért feléje kapálózott.
- Mit akarsz még? – értetlenkedett, de mikor a kisfiú szája görbülni kezdett, kényszeredetten fölvette. – Ha elkezdesz bőgni, anyád fölébred… - viszont csodálatos módon a kicsi meg se mukkant. Csak odabújt a férfihoz. Bal kezében a maciját szorongatta, míg jobb kezén hüvelykujját kezdte szopogatni. Piton döbbenten meredt a gyerekre, aki pár pillanaton belül már ismét szunyókálni kezdett. A férfi méltatlankodva fogta föl, hogy őt most csúnyán átverték. A gyerek pont azt akarta, hogy ő fölvegye, és ő eleget tett neki.
- Te kis… mardekáros! – jegyezte meg a férfi, de a gyerek ebből már mit sem hallott. Piton megpróbálta őt visszatenni, de a gyereknek ez határozottan nem tetszett, és nyöszörögni kezdett. Perselus félve attól, hogy Harry sírásával fölébreszti az anyját, úgy döntött inkább tovább tartja karjaiban őt.
Persze az óra még csak hajnali ötöt mutatott, és a férfinak nem volt első órája sem, így úgy döntött, hogy visszafekszik. A művelet kissé bonyolultra sikerült, mivel Lily csak nehezen engedte el Perselus párnáját. Végül sikerült visszafeküdnie, miközben Harry a mellkasán feküdt tovább. Perselus betakarta magukat, majd kezét a kisfiú hátára tette, nehogy az leessen alvás közben. Szokatlan és zavaró volt számára ez a helyzet. Ő, aki szinte egész életét minden ehhez hasonló „intim” pillanatoktól mentesen élte le, most túlzottan is kivette a részét a dologból. Először is már nem első alkalommal aludt Lily mellett, és noha csak barátként pihentek egymás mellett, azért ez a helyzet számára elég kényelmetlen volt. Most pedig itt ez a gyerek.
- Bezzeg régen, akkor minden diák sírva rohant el előlem… - jutott eszébe, de végül beletörődve a dologba, lehunyta szemét és megpróbált visszaaludni.
Lily álmosan nyitotta ki a szemét, de alig akarta elhinni, amit látott. Mellette ott feküdt Perselus, de nem is ez volt a meglepő. Fia ott szuszogott a férfi mellkasán békésen. Lily szeme könnybe lábadt, mert ugyan ezt a jelenetet alig két hete látta utoljára. James is sokszor aludt el így fiával. Visszafojtotta könnyeit, majd az órára pillantott. Már elmúlt hét, és neki nyolckor órát kell tartania, ideje volt, hogy fölkeljen. Óvatosan megbökte Perselust, aki zavartan nyitotta ki szemét.
- Hány óra? – kérdezte a nőtől.
- Nyugodj meg, még csak hét múlt. Én megyek készülődni, megtennéd, hogy addig még itt maradsz Harryvel? – A férfi a mellkasán békésen alvó gyerekre pillantott, majd egy aprót biccentett. Lily elvonult a fürdőbe, és ezalatt Harry is ébredezni kezdett. Fejét Piton arca felé fordította, majd nagy zöld szemeivel figyelni kezdte őt. Piton úgy érezte, hogy a gyerek a veséjébe lát. Zavartan fordította el fejét, hogy ne kelljen a gyerek szemébe néznie, azonban a kicsi továbbra is kitartott. Lily közben visszaért, és csodálkozva nézte, hogy fia bár ébren van, de moccanás nélkül, egy pillantásával tartja sakkban Perselust.
- Harry, kicsikém, gyere felöltözünk, és elmegyünk Poppy nénihez - Harry felé fordította tekintetét, és lassan mocorogni kezdett. Lily elvette Perselusról a kicsit, majd odaültette az ágy szélére, és elkezdte vetkőztetni. Piton még mindig ott feküdt, és nézte őket. A kisfiú most szokatlanul viselkedett. Nem mosolygott, vagy nézelődött, ahogyan szokott, hanem édesanyja arcát figyelte.
- Lily, nem lehet, hogy a fiad beteg? – kérdezte a nőtől, aki értetlenül kapta oda a fejét.
- Hogy érted ezt? Nem érzem, hogy lázas lenne, és ha fájna valamije, akkor már régen felordította volna a fél Roxfortot. – Piton felült, mire a kicsi is odafordult. Piton hátán már felállt a szőr ettől a viselkedéstől.
- Ez akkor is furcsa, most miért vizslat engem mindig? Már reggel kezdte, akkor is így nézett, és most is… nem értem, semmi nem változott rajtam tegnap óta. Hajnalban hozzám vágta azt a nyamvadt mackót, majd kicsikarta, hogy fölvegyem… - Lily szomorúan nézett vissza a fiára, miközben folytatta annak öltöztetését.
- Tesztelt téged… - suttogta maga elé, miközben már a gyerek cipőjét kötötte be.
- Tesztelt? – értetlenkedett a férfi. Lily vonakodott ugyan, de végül válaszolt.
- Poppynak igaza van, de még nem teljesen. Harry össze van zavarodva, azt hiszi, hogy te vagy az… apja. – Piton szemöldöke az égig szaladt. – Te pedig egyre jobban megerősíted ebben a hitében.
- De én nem tettem semmit! – védekezett a férfi.
- De, igenis tettél, csak neked ez nem tűnik olyan nagy jelentőségű dolognak. Harry reggel is tesztelt. Mindig mikor előbb fölébredt, az ágyra dobta a maciját, James fölébredt és odahozta őt mellénk. Sokszor úgy aludtak, ahogy ti most… - Pitonnak kezdett lelkiismeret furdalása lenni.
- Én nem akartam…
- Tudom, de Harry valamiért téged szemelt ki magának. Tartok tőle, hogy most nem érti, hogy mi történik. Az apja eltűnt, de itt vagy te, nem túl sokban különböztök, már ami az ő észrevételeit illeti. Fekete haj, egy magas és határozott megjelenés, néha pedig akaratlanul is úgy viselkedsz vele, ahogy az apja tette annak idején – közben megsimogatta a gyerek homlokát. – Szegénykém nem érti, hogy miért változott meg az „apja” és hogy egyáltalán most Te, Ő vagy-e? – Perselus meredten bámulta a gyereket, aki ismét őt kezdte el fürkésző tekintettel tanulmányozni.
- De most akkor is másként viselkedik. Olyan… távolságtartó, már ha egy gyerekre lehet ezt mondani.
- Hogy lenne az, mikor fölkérezkedett hozzád?
- Hát pont ez az, amikor elaludt még semmi „baja” nem volt, mióta fölébredt, úgy néz rám, mint egy… nem is tudom mire! – Lily sóhajtott egyet, majd fölvette táskáját, és fiával együtt elindult az ajtó felé.
- Nem tudom, hogy mi lelte, de most mennünk kell, te is öltözz fel, reggelizz, és majd délután találkozunk, illetve a teremcserénél. – Perselus úgy érezte, mintha le akarnák rázni, de mire ennek hangot adott, a nő már elment.
Döbbenten sétált át a kandallón, hogy aztán egy zuhany és némi borotválkozás után, felöltözve álljon a tükör előtt. A nő szavai jártak a fejében. Még a gondolat is megrémisztette, hogy neki valaha gyereke legyen, pláne Potter. Zavartan és kissé dekoncentráltan indult el az étkező felé. Ott már csak néhány utolsó évest talált, akiknek nem volt első órájuk. A tanári karból pedig már mindenki elvonult a termébe, hogy nekikezdjen a tanításnak. Nem sokat evett, csupán pár falatot, és némi kávét tudott magába gyömöszölni. Még mindig kissé sokkos állapotban indult el a folyosón, de a kinti látvány megállásra késztette. Poppy éppen a kis Harryt sétáltatta odakint, de a fiúcska még mindig nem tűnt túl boldognak.
- Valami baj van, fiam? – kérdezte egy ismerős hang a háta mögött. Perselus úgy pördült meg, mintha az élete múlna rajta, hogy lássa kivel is kerül szembe, pedig jól ismerte ezt a hangot, Dumledore hangját.
- Albus, a szívrohamot hoztad rám… - kezdett bele a szokásos zsörtölődésbe.
- Bocsáss meg kérlek, csak láttam, hogy mélyen elgondolkodva itt ácsorogsz és biztosan nyomaszt valami, hiszen alig ettél valamit. – Piton felvonta a szemöldökét.
- Te honnan? Nem is voltál az asztalnál…
- Az lehet, de mint azt már tudod, előttem semmi nem marad titokban. Tehát? Mi bánt? – Piton vonakodva bár, de végül visszafordult és fejével az odakint sétálókra mutatott. – Mi baj van Poppyval?
- Nem vele, Harryvel… olyan furcsa.
- Furcsa?
- Igen, tudod, Lily nem tud egyedül aludni, így… ott alszom vele – kezdett bele zavartan, mire az igazgató csak bólintott. – Aztán Harry reggel fölébresztett, rám hajította a medvéjét, én odamentem, mire ő fölkérezkedett, aztán visszafeküdtem aludni, ő pedig rajtam aludt el…
- Milyen kedves tőled… - kezdett volna bele Albus, de Piton leintette.
- Nem ezzel volt a baj, mikor fölébredt, úgy nézett rám, mint egy… idegenre. Tanulmányozott, sőt elemzett engem, minden rezdülésem. Szégyellem bevallani, de… megijedtem a gyerektől. – Az idős varázsló hümmögve bámult ki az ablakon, majd rákérdezett.
- Lily mondott erre valamit?
- Igen, azt hogy a fiú nem tudja ki vagyok, mert az apja eltűnt, én pedig előkerültem, így most valami groteszk módon azt hiszi én vagyok az apja, de néha rájön, hogy én más vagyok, mármint nem úgy nézek ki, és nem úgy viselkedem. – Dumbledore tovább bólogatott.
- Igen, sajnos Harry még mindig kicsi ahhoz, hogy fölfogja, valójában mi is történik körülötte. Bár fiatal korához képest nagyon fejlett, hiszen már sétálgat és beszél is, ami igazán dicséretre méltó dolog, de ugye a felfogó képessége még mindig nem az igazi. Van abban valami, amit Lily mondott. A gyerek valóban úgy viselkedik veled, mintha az apja lennél, de ugyanakkor valahol tudja, hogy mégsem vagy az. Az ilyen, úgymond „tiszta” pillanatiban jön rá úgy igazán, hogy te nem az vagy akinek ő hisz. Nyugodj meg, ez majd elmúlik, hozzá szokik ahhoz, hogy itt vagy, és… - Piton hevesen gesztikulálni kezdett.
- Hogy mi?! Na nem! Nem kell, hogy hozzá szokjon, engem egy gyerek se szokjon meg, pláne nem Ő! Különben is mi a jó Merlin… - Albus hideg pillantásától azonban elhallgatott.
- Lépj túl a múltadon, ami a gyereket illeti, az a fiúcska odakint, nem egyenlő azzal, akit ismertél és tanítottál. Különben pedig, ezek szerint nem óhajtasz tovább Lily közelében maradni? – Perselus nyakát behúzva fordult vissza az ablakhoz. Karjait keresztbe tette, és úgy meredt kifelé. Persze, majdnem el is felejtette, Albus mindent tudott.
- Nem, hiszen… a barátja vagyok.
- Akkor nem értem, hogy miként akarod elkerülni a fiát? Perselus, biztos hallottad tőlem eleget, de most szeretném elmondani neked a dolgot. Próbálj meg megváltozni. Nem veszítesz vele semmit. Ha egy kicsit nyitottabb lennél…
- Ha egy kicsit nyitottabb lennék, már rég halott lennék, és Szent Potternek még annyira sem tudtam volna segíteni! – vetette oda ridegen, mire Albus felsóhajtott.
- Perselus, ne büntesd a gyereket és magadat se. Lilynek idővel nem csak egy barátra lesz szüksége, hanem valamire, ami sokkal több ennél, már pedig én erősen hajlok afelé, hogy ez a valaki te leszel, legalábbis a mostani állások szerint. Ha pedig igazam lesz… - Piton közbe akart szólni, de az öreg leintette. – Ha pedig igazam lesz, akkor Harry igenis a Te fiad lesz. Tehát próbáld meg ehhez tartani magad! – Perselus visszafordult az ablakhoz, majd észrevette, hogy Harry ismét őt nézi. Nagyot nyelt, majd végül elindult kifelé.
Megállt a gyerek előtt, aki tátott szájjal nézett föl rá. Piton eleinte mogorva arckifejezéssel, majd végül magára erőltetett nyugalommal guggolt le a gyerek elé.
- Megnézzük a tavat? – kérdezte a gyerektől, aki bólintott, majd kezét odanyújtotta a férfinak. Perselus tétován, de megfogta a kis kezet és elindultak a tó irányába. Az egész elég furcsán festett, mivel Piton eléggé magas volt, a fiúcska pedig életkorából kifolyólag kicsi, így a férfinek kissé oldalra kellett hajolnia, hogy a gyereket ne emelje a levegőbe.
Harry elszántan haladt előre, és mikor a víz széléhez értek megtorpant. Az óriás polip akkor csapott egyet a víz felszínére ezzel kisebb szökőkúttá voltoztatva a tó felszínét. Harry tátott szájjal nézett rá. Piton nem tudta megállni, hogy el ne vigyorodjon, majd végül ismét a gyerek mellett kötött ki.
- Szeretnél látni egy titkos helyet? – a kicsi bólintott, majd a férfi fölemelte őt, és elindultak a tó mentén. Nem sokat haladtak, csak két-háromszáz métert, mikor az öreg fák ágai egy boltívet formáltak a bokrok sűrűjében. Átsétálva alatta egy kis szabad területhez értek, ahol volt pár kiszáradt fatörzs, melyek élettelenül hevertek a földön. A kilátás innen még csodásabb volt, és a környező bokrok miatt szinte teljesen észrevehetetlen is egyben. Perselus leült az egyik tönkre, majd Harryt letéve bőszen mutogatni kezdett neki valamit.
- Harry, nézd csak! – mutatott a fába vésett írásra. – Ez itt a mami neve, látod? – a fiúcska kíváncsian tapogatta végig, majd elért egy másik vésésig.
- Ez pedig az én nevem, látod? Perselus, ez van ide írva. – a kicsi pislogva nézett hol rá, hol pedig a fára. – Tudod, a mami és én sokat jártunk ide. Ez volt a mi titkos helyünk. Senki nem tudott róla, csak mi ketten… - Harry csodálkozva nézett végig a helyen, majd ismét végighúzta kis kezét a kiszáradt fán, és hirtelen megszólalt.
- Mami éd papi… - Perselus hitetlenkedve bámult a gyerekre és gyorsan ki is javította.
- Nem, mami és Perselus, nem a papi… - a kicsi megrázta a fejét.
- Nyem! Mami éd papi, Pelsi a papi! – Piton kishíján lefordult a tuskóról melyen most ült. Annyira meglepődött, hogy még a szája is tátva maradt. Nem tudott mit mondani, a gyerek látszólag már elkönyvelte magában a dolgot, és ő bármit is mondott volna, az már mit sem számítana.
Eközben az elhagyatott házban, melyben Voldemort tartózkodott fontos dolgok készülődtek. A sikertelen próbálkozásért már páran megfizettek, és a Nagyúr továbbra is elégedetlen volt.
- Bella, mond meg nekem, hogy lehetek ilyen szerencsétlenekkel körülvéve? Hogy lehet az, hogy még egy olyan apró dolog sem jön össze, mint hogy szimplán rossz hírét keltsük valakinek? – a nő tétovázva szólalt meg.
- Sajnálom, uram, ha talán megfenyegettem volna pár embert, akkor… - Voldemort leintette őt, majd fújtatva az ablakhoz lépett. Már szinte tökéletesen rendbe jött, csak a néha rátörő fáradtság szolgált bizonyítékul rá, hogy alig egy hete majdnem végzetes támadás érte őt.
- Elégedetlen vagyok. Bosszant, hogy ilyen, hozzá nem értő, tehetetlen, és ostoba barmokkal vagyok körülvéve! – végül a nő felé fordult, és úgy folyatta. – Már mindegy, de több ilyen hibát nem akarok a részedről. Mostantól valaki állandóan figyelje a kastélyt, a belső embereink pedig szerezzenek némi információt az árulóról és a fattyúról is! – Bellatrix meghajolt, és menni készült, de Voldemort még feltartotta egy ideig.
- Mielőtt elmész, adok neked valamit, de ajánlom, hogy úgy óvd, mint az életed. Ha bármi baja esik, ajánlom, hogy végezz magaddal, mert én nem leszek könyörületes! – A nő tágra nyílt szemekkel nézett a férfi után. Az pálcáját végighúzta az egyik festmény kerete körül, majd egy régi, díszes kelyhet vett elő. A nő mohón nyúlt volna az értékes tárgyért, de a férfi visszatartotta.
- Mint mondtam, az életeddel fizetsz érte, tehát vigyázz rá! – Bellatrix bólintott, majd átvette a kelyhet, és becsomagolta, majd a ruhájába rejtette.
- Esetleg van valami óhaja, hogy hova tegyem, Nagyúr? – Voldemort elgondolkozott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve válaszolt.
- Úgy tudom, a Black széf különleges bűbájjal van védve, tedd oda, de vigyázz rá, egy hiba, egyetlen apró hiba és véged! – A nő szinte már a földön csúszott, miközben kihátrált a teremből. Voldemort ismét az ablak felé fordult és pásztázni kezdte a kinti világot, valami újabb szörnyű tervet forralva magában. Bella idegesen sietett végig házon, hogy aztán mielőbb hoppanáljon a Malfoy kúriába. Sietősen csörtetett végig a kastélyon.
- Cissy… Cissy! – kiáltott, testvérét keresve. Narcissa pisszegve lépett ki az egyik oldalsó szobából.
- Halkabban, még a végén fölébreszted Dracót, alig tudtam elaltatni – kezdett bele a szőke nő, de a másik sietősen megelőzte.
- Hallgass végig, menj a Black széfhez és ezt tedd be oda, ne kérdezz semmit, csak tedd be, sürgős. Ha ennek valami baja lesz, én meghalok, tehát kérlek, legyél nagyon diszkrét… - Cissy még kérdezett volna pár dolgot, de közben megjött Lucius is.
- Bella, minek köszönhetjük a váratlan látogatást? Talán a Nagyúr küldött?
- Nem, csak eljöttem meglátogatni az unokaöcsémet. Olyan érdes az a gyerek, tökéletes aranyvérű úrfi. – Lucius kihúzta magát, majd úgy döntött ideje neki is megnézni fiát, így egy biccentés kíséretében otthagyta a két nőt.
- Ne kérdezz semmit, csak vidd oda! – Cissy bólintott, és Bella már el is viharzott. A nő egy tétova pillantást vetett a kehelyre, majd meghallva fia sírását gyorsan eldugta a csomagot.
- Jövök, már drágám…! - kiáltott be a szobába, és már ott is termett. A látványtól halkan kuncogni kezdett. A fia ott feküdt a pelenkázó asztalon, Lucius pedig nekivetkőzve próbálta őt átpelenkázni.
- Miért sír állandóan? – kérdezte idegesen a férfi.
- Talán mert lassan elkényeztetjük. – vetette oda a nő, majd vezetve férje kezét, segített neki befejezni a műveletet. Kettőjükön kívül senki sem tudott róla, hogy a férfi akár még ilyesmire is képes a fiáért. Persze ez csak köztük maradt, Lucius azt akarta, hogy még fia se tudjon a dologról.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
szia!
ez is nagyon jó lett! és h harry perselus az apjának nézi nagyon tetszik, és a végén malfoy viselkedése... nagyszerű és meglepő is egyben.
nagyon várom a folytatást. pusy mia
Köszi, hát igen ebben a fejezetben Malfoy aratott XD